Bereti Gábor összes bejegyzése

Kifacsart

Kifacsarta belőle a hajnalt. Ez a hosszú,
lassított csobbanás sem volt több,
mint egy másodlagos nevetés.
Kis csend után a kádban loccsant, de
a hegyek hulláma nélkül. Míg
kérdezgettük, melyik út merre visz,
lassan elmerültünk, s estére elfeledtük
a nyelvleckéket is. Kezdhettünk
mindent elölről: a no itt így hangzik, yes.
Hát nagyon hiányzik már a hajnal.

(Illusztráció: Brendan Monroe)

Hogy életében otthon legyen

Mosolyának jégszerű felületén,
ha az arc bőre kinyílik,
a sokféle zaj hasonlatossá lesz a beszédhez.
És mire az éjből előhúzódó metálhátú
cet csuszamlós
bőrén kibontakozik a
a hajnal vörhenyes fénye, az oldódó jegekben
már megkomponálhatók a kantáták,
a hidegben didergő 
hínárszínű, pentaton
énekek, s a darált hús zsírjával
meglocsolt rockoperák is.
Érdes mosolyából jégszőrök nőnek,
mert fázik, de lassan kinyílik az arc bőre,
s a felhőkben várakozó színek harmatossá
válnak. Elúszik halkan a vihogó
csillagok fénye; a nedves, sorompós
éj szárnya még szuroktól ragad, de már
… mi-
közben nehéz lépteivel,
akár egy megbántott küklopsz,
elballag a hegy, megérkeznek a
virágos tapétákba csomagolt
énekek, mintha Napba nyíló friss
szegfűk meg rózsák volnának, ám köröttük a
megmaradt sötétben még érezhetők a lebegő
betonbunkerek – a fagy őrzői – is.
Egy szál gyufa lángja elég,
s benne láthatóvá lesz minden, amit óvni,
rejteni kell a hajnal repedéseiben tomboló 
narancs-tüzű szavak elől.
S ha túlélik is, ki tudja mikor
nyerik vissza szabadságukat?
A körülmények vasszöges deszkáin
mintha színházat játszanának:
amit kibontanak reggel a kulisszák
közül, estére bedeszkázzák a
kérdésekre adott hamis válaszok.
Fecseg, locsog a gyűlölet, ez a
végtelen, kanálnyi tenger.
Nappalok és éjszakák úsznak,
hánykolódnak a szégyen és a
bosszú együgyű hullámai közt.
Mit, mettől és meddig
látsz itt, ebben a metálhajú 
fényben, ahol senki sincs otthon,
ahol a jövő csak iszapban
vergődő kontúrokat, vagy
még azt sem kínál.

Fehér katonadalok

Kéklő hangokat küldött a tenger.
Mutatta mosolyát rózsaszín halaknak
S ott, a sziklacsúcs mögött, egy
sirály szemébe rejtve mohó dalom,
minden, mi örök, minden, mi végtelen.

Baglyok repültek odvas szárnyakon.
Fázott a szív, a bőrömön deres szikrák
vacogtak. Mindenütt maradtak késnyomok,
s a tőrökön hallgatott az alvadt vérdarab.
Még élt, még sírt benne a szenvedély.
Egy leölt test volt az ég,
s alatta heréltek hangján dalolt a szél.


Kértem, halkabban azt a szaxofont,
szerelmem szavát szeretném hallani.
S míg arcunk közt vergődve pirosló fogollyá
lett a szó, éledt a tánc, s az ajtón át pincér árny
osont. Bent vasra verten jajgatott.
Nem mert a táncosok ellen vallani.


Sirályszínű kövekként hullt a hó,
s a Szinva nyelvű kis folyó partján
dudorásztak a sziklák. A Hold mögül,
vagy még távolabbról,
röpültek átkaink gágogó csapatban.


E föld, mind az én országom.
Homoktengerben fahajó roncsa.
Előtte hatalmas, szárnyas kígyó lebeg,
szájában viaszos vásznon áttetsző arcom,
nagy, tányéros, égre néző sárga virág.
Holtak adósságát hajtják be rajtam.