Behunyt szemmel néz rám,
s hogy az égdörgés föltépi
szemhéját, a csarnokvízben lebegő
makacs jéghártyáktól csak a kör-
vonalaimat látja. Fiatal még.
Undorodik az öregségtől. Tőlem.
Csak az égi víz kékjén tükröződő
megdicsőülteket szereti.
Mégis egy öngyilkos
pókfonalai tapadnak rá. A megőszült,
duzzadt fonalak elsorvadt,
csonttalan polipkarokként
úszkálnak körötte.  Gorgó.
Ha nem a csillagok levegője
emel, üresnek vél.
Medúzatestű, kígyóhajú
lényként sétál közöttünk,
s hogy különbözzék mindenkitől,
tintahalakból szürcsöli a szót.
Az élettelen dicsőség fekete
leveit issza.
Hátat fordítva néz rám,
hogy ne kelljen látnia (semmit).

(Illusztráció: Redmer Hoekstra: graan)

Ólmos fények, fekete árnyak,
meghajlik alattuk az ablakok íve.
Mit akarhat, hogy arcom vonásait
a ladikhoz hordja. A hegyek
hullámain úszna el? Egy szürke,
szavaimból varrt vászonba
csomagolja a locsogó vizet,
s azt is a ladikba dobja.
Ami utána marad, patak, vagy
tenger, nem látom tisztán.
Ha ott hagy, mindent
elnyel a lágyhátú iszap.
Port kavar a szél. Lehet
hogy már a tómeder is kiszáradt.
Ha eltűnnek
a víz csillanásai
eltévednek az esőfelhők.
Ő csónakázik mégis.
Fél, hogy összetéveszthetnek
bennünket. Énekel.
Énekel, akárcsak én,
s kék dalait,
mint valami hatalmas, duzzadó
vitorlát kiteregeti a part fénylő
lankáira. Vadászkutyák
ugatását utánozza, mintha
el akarna riasztani.
Vicsorgást imitál, köhögve
morog, végül belefordul a
homokfoltos levegőbe. Bár
innen már nincs messze a part,
arcom ólmos vonásaival
mégis, elnyeli a mélység.

(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)

Tekintete elszakad a földtől.
Föl az égnek, egy léghajót,
hatalmas Zeppelint követve száll.
A félelemtől kis
luftballonná lesz, s a nagy hajó
megittasult hullámai közt
hánykódva szédeleg.

Nyávogást lobogtatva maguk
körül, elnyúlva templeton dupla
szárnyain, kifacsart álmokból
kibújó, tékozló monológok
érkeztek. Érlelődött
a fény szenvedése.
Érlelődött bezárva,
akár egy kubista festmény szecessziós
keretben.

Elpattant,
s széthulló, mázas, kagylóhéj keretét
a vászon robbanva dobta le.
Foszló, narancshéj csillagok maradtak
nyomában, s a gyémánt puha, olvadó
lélegzetében a színek. A színek színei,
mint egyetlen gép,
dugattyús rándulásoktól lökődve
mozogtak fölfelé.

S ahogy nyílott lassan a
sötétség, szeme ketrecében egy
meztelen, tollatlan medúza énekelt.
Énekelt
mélyen, gazdagon. S fenn, a széttört
horizont felett hánykódott, szállt
céltalan a léggömb. Az ének sűrű testéből
egy fáklyásfényű, komor dugattyú száguldott
felé.

A kis luftballon, a kis félelemgolyó már
rég nem figyelt. Pedig láthatta volna
merre tart. S ha énekel mégis, talán
megmentheti. A léghajókosárban két
szárnyatlan ember. Egy régi, üres délután
oldalához tapadva, mintha aludtak volna
ébren is. A festő, alkonyi
csillagképekre szomjazott, s
a hanggyöngy-
halász egy szonátára várt.
Álmuk összeért.

(Illusztráció: Alexandra Romano: Wild Fire)

A délidőn gyorsan átszalad,
távoli földekbe ás
és világító, vöröses virágját
azokból élteti.
Magához vonzza a kéklő,
béklyózott űr-eget (a földeket, ha látod),
s mindent a feledés kriptájába rak.
(pupillád, ha tágul) elszédít a mélység,
s a csarnokvízben homorú szemárnyék ébred.
A láthatatlan kutak káváira
nappalt növeszt. (szakadj le róluk és
lásd),  (Lásd. Ez már az
Óperenciás). Repülő halakra (csillogó)
hangokat csap. Lentről (hiszen nincs
még oly messze, hallhatod),
fatörzsek barna foltjain köd zihál.
Fölfelé. Sétáló, torz füvek szárnyain
(szárnyukon)
rezeg a reggelre tartogatott tánc.
Közben (hallhatod), szól a dal.
A tüdőben lebegő légtornász (kötélen)
ma is fönn lebeg –, (ahol a főn énekel).
A kórus majd csak délután.
Csontjaikra kiüt a só, a dér, s fölöttük
a gallyakon, fehér kalapban Hold mereng.
Homályba vész (ring) az út.
Templomok lépcsőin ülnek, kiülnek
a hangjegyek és hallgatják önnön
(saját, sajátos) csöndjüket.

(Illusztráció: MJF: Winter Draws Long)

Kifacsarta belőle a hajnalt. Ez a hosszú,
lassított csobbanás sem volt több,
mint egy másodlagos nevetés.
Kis csend után a kádban loccsant, de
a hegyek hulláma nélkül. Míg
kérdezgettük, melyik út merre visz,
lassan elmerültünk, s estére elfeledtük
a nyelvleckéket is. Kezdhettünk
mindent elölről: a no itt így hangzik, yes.
Hát nagyon hiányzik már a hajnal.

(Illusztráció: Brendan Monroe)

Mosolyának jégszerű felületén,
ha az arc bőre kinyílik,
a sokféle zaj hasonlatossá lesz a beszédhez.
És mire az éjből előhúzódó metálhátú
cet csuszamlós
bőrén kibontakozik a
a hajnal vörhenyes fénye, az oldódó jegekben
már megkomponálhatók a kantáták,
a hidegben didergő 
hínárszínű, pentaton
énekek, s a darált hús zsírjával
meglocsolt rockoperák is.
Érdes mosolyából jégszőrök nőnek,
mert fázik, de lassan kinyílik az arc bőre,
s a felhőkben várakozó színek harmatossá
válnak. Elúszik halkan a vihogó
csillagok fénye; a nedves, sorompós
éj szárnya még szuroktól ragad, de már
… mi-
közben nehéz lépteivel,
akár egy megbántott küklopsz,
elballag a hegy, megérkeznek a
virágos tapétákba csomagolt
énekek, mintha Napba nyíló friss
szegfűk meg rózsák volnának, ám köröttük a
megmaradt sötétben még érezhetők a lebegő
betonbunkerek – a fagy őrzői – is.
Egy szál gyufa lángja elég,
s benne láthatóvá lesz minden, amit óvni,
rejteni kell a hajnal repedéseiben tomboló 
narancs-tüzű szavak elől.
S ha túlélik is, ki tudja mikor
nyerik vissza szabadságukat?
A körülmények vasszöges deszkáin
mintha színházat játszanának:
amit kibontanak reggel a kulisszák
közül, estére bedeszkázzák a
kérdésekre adott hamis válaszok.
Fecseg, locsog a gyűlölet, ez a
végtelen, kanálnyi tenger.
Nappalok és éjszakák úsznak,
hánykolódnak a szégyen és a
bosszú együgyű hullámai közt.
Mit, mettől és meddig
látsz itt, ebben a metálhajú 
fényben, ahol senki sincs otthon,
ahol a jövő csak iszapban
vergődő kontúrokat, vagy
még azt sem kínál.