Kéklő hangokat küldött a tenger.
Mutatta mosolyát rózsaszín halaknak
S ott, a sziklacsúcs mögött, egy
sirály szemébe rejtve mohó dalom,
minden, mi örök, minden, mi végtelen.
–

Baglyok repültek odvas szárnyakon.
Fázott a szív, a bőrömön deres szikrák
vacogtak. Mindenütt maradtak késnyomok,
s a tőrökön hallgatott az alvadt vérdarab.
Még élt, még sírt benne a szenvedély.
Egy leölt test volt az ég,
s alatta heréltek hangján dalolt a szél.

–
Kértem, halkabban azt a szaxofont,
szerelmem szavát szeretném hallani.
S míg arcunk közt vergődve pirosló fogollyá
lett a szó, éledt a tánc, s az ajtón át pincér árny
osont. Bent vasra verten jajgatott.
Nem mert a táncosok ellen vallani.

–
Sirályszínű kövekként hullt a hó,
s a Szinva nyelvű kis folyó partján
dudorásztak a sziklák. A Hold mögül,
vagy még távolabbról,
röpültek átkaink gágogó csapatban.

–
E föld, mind az én országom.
Homoktengerben fahajó roncsa.
Előtte hatalmas, szárnyas kígyó lebeg,
szájában viaszos vásznon áttetsző arcom,
nagy, tányéros, égre néző sárga virág.
Holtak adósságát hajtják be rajtam.