Ha mégis énekel

Tekintete elszakad a földtől.
Föl az égnek, egy léghajót,
hatalmas Zeppelint követve száll.
A félelemtől kis
luftballonná lesz, s a nagy hajó
megittasult hullámai közt
hánykódva szédeleg.

Nyávogást lobogtatva maguk
körül, elnyúlva templeton dupla
szárnyain, kifacsart álmokból
kibújó, tékozló monológok
érkeztek. Érlelődött
a fény szenvedése.
Érlelődött bezárva,
akár egy kubista festmény szecessziós
keretben.

Elpattant,
s széthulló, mázas, kagylóhéj keretét
a vászon robbanva dobta le.
Foszló, narancshéj csillagok maradtak
nyomában, s a gyémánt puha, olvadó
lélegzetében a színek. A színek színei,
mint egyetlen gép,
dugattyús rándulásoktól lökődve
mozogtak fölfelé.

S ahogy nyílott lassan a
sötétség, szeme ketrecében egy
meztelen, tollatlan medúza énekelt.
Énekelt
mélyen, gazdagon. S fenn, a széttört
horizont felett hánykódott, szállt
céltalan a léggömb. Az ének sűrű testéből
egy fáklyásfényű, komor dugattyú száguldott
felé.

A kis luftballon, a kis félelemgolyó már
rég nem figyelt. Pedig láthatta volna
merre tart. S ha énekel mégis, talán
megmentheti. A léghajókosárban két
szárnyatlan ember. Egy régi, üres délután
oldalához tapadva, mintha aludtak volna
ébren is. A festő, alkonyi
csillagképekre szomjazott, s
a hanggyöngy-
halász egy szonátára várt.
Álmuk összeért.

(Illusztráció: Alexandra Romano: Wild Fire)

Vélemény, hozzászólás?