Lázas vagyok még a Naptól,
Fulladok az Óceántól,
Most kelek a gyermekágyból,
Kezemben zárt héjú kagyló.

Hang: morajlás, búgó sziklák
Énekelnek egy városról,
Benne egy romos templomról,
Falán egy graffitis pingál

Élettelen női aktot.
Haja maga a borostyán,
Kóró nő szeméremdombján,
Tüdői toronyharangok.

Zöldséges az utcasarkon
Éppen petrezselymet árul,
A levele egyre árvul,
Mögötte írással karton:

Zöldülő az árvalányhaj,
De nem viszik, de nem viszik,
Gyökere alatt a whisky
Átszűri őt magányában.

Egy hegedűs játszik néha
Bach-ot az aluljáróban,
Lába alatt a napóra
Lapján nem nyúlik árnyéka.

Hegedűje kagylóhídja
Fölé feszülnek habhúrok,
S énekében összezúgó
Sziklák morajlása hívja.

Énekel egy messzi tájról,
Tengerekről, szigetekről,
És egy szigeten csak fekvő,
Barna, rövid hajú lányról,

Kinek szeme meghasadna,
Ha kinyitná.

Így mondanivalója sincs.
Gyereklány még.
De hamarosan a felhasadt kagylóhéjon át
Beszűrődik hozzá az igazi emberek
Igazi beszéde.
És akkor lesz miről írnia.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Symphony of the Sun)