Kovács Panka összes bejegyzése

Kovács Panka vagyok, 2000. IX. 27-én születtem Budapesten. Jelenleg a Baár-Madas Református Gimnázium diákja vagyok, jövőre fogok érettségizni. Legelső versemet 3-4 éves koromban írhattam, a pirítós kenyérről. Azóta életemnek nagyon fontos része lett az írás, hiszen ez az önkifejezés egy olyan csatornája, amely mindenki számára elérhető és értelmezhető. Szavakból épít hidat az emberek között. Az írás mellett a zene, a színház és az előadóművészet is nagy szerelmem. A Nemzeti Galéria Képtári Történetek pályázatától kezdve a Szárnypróbálgatók antológián át az FKF Gyerekrajz-és Szépíró Pályázatáig mindenhol próbáltam színeset alkotni. Reménykedem benne, hogy egyszer az én verseim is hidat képeznek majd valakik között.

Virrasztás

 

Csurog az ég, bogarak rajzanak,
Fáradt április zokniban szürcsöli a
Feketét. Lobognak friss, üres tűzfalak,
Nyitott ablakokból szökik az éji sötét.
Kvikkel egy bágyadt bagoly a
Hegyen. Nézem az arcodat, és
A tegnap elkent rúzsát az ajkadon.
Olyan nagyon gyönyörű, a bőre hideg
Márványnak látszik, közelről érezni, ahogy
Langyos levegő fekszik el rajta.
A haja beleakadt a kezedbe, ahogy
Vékony tagjaiddal próbálod felölelni
Íveit. Az ő márványsága él, te jeges
Ábrándnak tűnsz mellette, mintha
Nem melegítene arcának nyugalma.
Ismerlek, semmit sem változott a
Levegővételed ritmusa, még mindig
Magamban hordozom. Szeretnék
Kettőtök közt lenni a  vékony, gyűrött
Éjszakai emlékek, csókok illatát hordozó
Kedves bókokból szőtt lepedő.
Lábaidra tekerednék, ne fázz. Elfordítom a
Fejem. Lemászom a párkányotokról,
Repülök bele a nyers tüzű reggel fényeibe,
És már nem akarlak gyötrődve
Kiszakítani magamból, hagyom, hogy
Miattad tudjak venni levegőt, nem
Vádolom magam, hogy nem tudlak
Elfelejteni, hogy maradsz, az emlékedben
Még kislány lehetek, aligmellű, belenyugszom,
Hogy az ember első szerelméhez élete végéig
Ír verseket.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Venus Collage)

Nemlevelező lap

 

Mégis az a legrosszabb,
Hogy nem tudok írni Neked.
Nincs mit.  (Köszönöm?)
Békatalpon ugrál az idő,
Csak föl, csak le.
Befőttesüvegben nyarak.
Még 10 kilóval kevesebb,
Hosszú lábú lánygyerek.
Te ezt nem ismered már.
Még. Ez nem levél.
Széljegyzet búzakalász fölött.
Rókavörös vágyódás vagyok.
Nem ismerlek, megszelídítettél.
Széles csípőm, vastag combom,
Kerek karom csak elhordoz,
Nincs semmi levélnehezék.
Füst vagy. Hol vagy?
Inkább visszaszaladok még
A gyerekkorba, játékból színes
Postabélyegre gyűjteni.

 

(Illusztráció: Elizabeth Busey: Yielding Gracefully)

Őszutó

 

Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

Csendélet almákkal

 

Aznap két öregasszonyt láttam,
Amikor homoród-menti mintás
Ládikával és tálcával a kezemben
Mentem végig a Körúton.

Az egyik zsugorian számolgatta a sárgadinnye árát,
Oxigénpalack mellett nézegette
Az elmúlt három éve kórházi leleteit,
Elfogyó teste emlékiratait.
Csontsoványan ült esküvői fényképe alatt.
Ötven év cigarettájától érces hangja
Ismételgetett orvosi műszavakat,
Míg almakompótot evett.
Haja alig, az is csak szürke szösz.
A háttérben halkan ment az esti híradó.
Anyámmal mentünk.
Kielemeztette velünk a papírokon a számadatokat.
Hazafele irigykedve néztük kiskamasz húgom
Izmos combjait.

A másik ragyogó arccal mesélt egy barna fejű kisfiúnak
Árnyakban bujkáló lények fényes szeméről a vonaton utazva.
Hangja csobogott, és kacagása loccsant a köveken,
Mint Uzonkában a kert alatt a patak.
Vászon ruhája zsebében huncut nyárialmák
Hosszú bicikliutakat terveztek, körbebringázzák talán a
Velencei-tavat a hétvégén.
Itt sétáltunk, emlékszel?
Nagyanyámra emlékeztetett, biztosan száraz
És meleg a keze.
Otthonillatú.
Hófehér tincseiben ott a szél, és a frissen mosott
Lepedők száradása.

Az én méhemben vadalmafák nyílnak.
Bimbójukban friss húsú
Életerő.
Ágai feszítenek belülről, ha nem teremhetnek.
Szeretnék szépen megöregedni majd,
Ha lombjuk mind lehullt, s elgurult az avarba az
Utolsó alma is.
Óvom a fagytól kis kertemet,
De mindig nyitva hagyom a kaput,
Hátha egyszer egy kertész arra jár,
És megmetszi a gallyakat,
Hogy az átszűrődő fényben
Mint a szélforgók, pörögni kezdjenek
Forgórózsáim szirmai.

 

(Illusztráció: Elspet McLean: Spring Time Tree)

A kagylószemű

Lázas vagyok még a Naptól,
Fulladok az Óceántól,
Most kelek a gyermekágyból,
Kezemben zárt héjú kagyló.

Hang: morajlás, búgó sziklák
Énekelnek egy városról,
Benne egy romos templomról,
Falán egy graffitis pingál

Élettelen női aktot.
Haja maga a borostyán,
Kóró nő szeméremdombján,
Tüdői toronyharangok.

Zöldséges az utcasarkon
Éppen petrezselymet árul,
A levele egyre árvul,
Mögötte írással karton:

Zöldülő az árvalányhaj,
De nem viszik, de nem viszik,
Gyökere alatt a whisky
Átszűri őt magányában.

Egy hegedűs játszik néha
Bach-ot az aluljáróban,
Lába alatt a napóra
Lapján nem nyúlik árnyéka.

Hegedűje kagylóhídja
Fölé feszülnek habhúrok,
S énekében összezúgó
Sziklák morajlása hívja.

Énekel egy messzi tájról,
Tengerekről, szigetekről,
És egy szigeten csak fekvő,
Barna, rövid hajú lányról,

Kinek szeme meghasadna,
Ha kinyitná.

Így mondanivalója sincs.
Gyereklány még.
De hamarosan a felhasadt kagylóhéjon át
Beszűrődik hozzá az igazi emberek
Igazi beszéde.
És akkor lesz miről írnia.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Symphony of the Sun)

Tétlenség

Tét nélkül akarok játszani.
Lehettem volna csellista.
Mint a magassarkú cipő,
Értelmetlen-fájdalmasan halad
Tovább.
Hideg az október vége,
És egyre dühösebb a sírás.
Alig folyik már a könny,
Csak a fülem zúg, ahogy
Szorítom a fogam.
Elköltöztek a csodák,
Csak egy kis festék maradt
Tegnapról az orromon.
Vakít a reflektor,
Élesek az árvácskák árnyvonalai.
Tét nélkül akarok játszani.

(Illusztráció: Henrietta Harris: Fixed It III)