Mint az elhallgató városok,
nyugodt az emlékezés.
Finom fürtökben bomlik az este;
kényelmessé váló álmos terülés.
A felnyiladozó homályban
élesek a lélegzetvételek, melyek
apránként felszabdalják a
közöttünk gondosan elhelyezett
távolságot.
A gépiesen huzalozott égbolt
éje csillagolajjal kent drótokon
némán és magától nyúlik el
felettünk, s mikor a minden emberi
látomások súlyát már nem bírja el,
óriás pendüléssel testeink legmélyébe szakad,
ahol megszűnik anyagi valóságnak lenni,
fénnyé oldódó tompa fájás marad,
mint mag a földbe – fordul belénk.
Hangtalan ága nő, megtalálja a
csontok közti lágy repedéseket,
szétfeszíti a lény rámáját,
magába issza, és
a kéküres boltozat csigarendszerén
kapaszkodva elemeli a
zsigerek magányosságait:
minden tudatmélyi fakadás
találkozása a hajnal, ami égitestté
formálódik át, úszik a hőben.
És ekkor ébredésbe nyílnak szájaink,
fonalanként bontják el a fénymeleget,
torkaink legmélye leheli rá
újra, újként az éjszakát.

(Illusztráció: Christian Schloe)

Vannak néhanapján ilyen attilás dolgai az embernek,
Mikor nem tud mit kezdeni a kezével meg a lábával,
És csak tikkelésből rágyújt egy cigarettára, és még egyre,
Mert meg kell emlékezni ősz végén a halottainkról.
Verseket olvasok, mert meg akarom tanulni a szerelem művészetét,
De csak sopánkodok, hogy a harisnyámon egy szem leszaladt,
És a magába ájult hőmérő mellett már nincs ölelés, ami szétszakadjon.

(Illusztráció: Whooli Chen: Lover)

Csurog az ég, bogarak rajzanak,
Fáradt április zokniban szürcsöli a
Feketét. Lobognak friss, üres tűzfalak,
Nyitott ablakokból szökik az éji sötét.
Kvikkel egy bágyadt bagoly a
Hegyen. Nézem az arcodat, és
A tegnap elkent rúzsát az ajkadon.
Olyan nagyon gyönyörű, a bőre hideg
Márványnak látszik, közelről érezni, ahogy
Langyos levegő fekszik el rajta.
A haja beleakadt a kezedbe, ahogy
Vékony tagjaiddal próbálod felölelni
Íveit. Az ő márványsága él, te jeges
Ábrándnak tűnsz mellette, mintha
Nem melegítene arcának nyugalma.
Ismerlek, semmit sem változott a
Levegővételed ritmusa, még mindig
Magamban hordozom. Szeretnék
Kettőtök közt lenni a  vékony, gyűrött
Éjszakai emlékek, csókok illatát hordozó
Kedves bókokból szőtt lepedő.
Lábaidra tekerednék, ne fázz. Elfordítom a
Fejem. Lemászom a párkányotokról,
Repülök bele a nyers tüzű reggel fényeibe,
És már nem akarlak gyötrődve
Kiszakítani magamból, hagyom, hogy
Miattad tudjak venni levegőt, nem
Vádolom magam, hogy nem tudlak
Elfelejteni, hogy maradsz, az emlékedben
Még kislány lehetek, aligmellű, belenyugszom,
Hogy az ember első szerelméhez élete végéig
Ír verseket.

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Venus Collage)

Mégis az a legrosszabb,
Hogy nem tudok írni Neked.
Nincs mit.  (Köszönöm?)
Békatalpon ugrál az idő,
Csak föl, csak le.
Befőttesüvegben nyarak.
Még 10 kilóval kevesebb,
Hosszú lábú lánygyerek.
Te ezt nem ismered már.
Még. Ez nem levél.
Széljegyzet búzakalász fölött.
Rókavörös vágyódás vagyok.
Nem ismerlek, megszelídítettél.
Széles csípőm, vastag combom,
Kerek karom csak elhordoz,
Nincs semmi levélnehezék.
Füst vagy. Hol vagy?
Inkább visszaszaladok még
A gyerekkorba, játékból színes
Postabélyegre gyűjteni.

(Illusztráció: Elizabeth Busey: Yielding Gracefully)

Füstös némaságba fordulnak napjaink,
Ahogyan ropogóscsonkig égett az avar,
Majd lassan átszivárgott a pirosra
Csípett csipkebogyóorrokból kifújt párasóhajok
Lecsapódásától. Rothad a kert, feketén
Mozdul, iszapja szájának sarkán még ott
Csurog a nyár fényleve, hirtelenszürke
Egén félelmesen csillognak az angyalszárnyak
Pallosai. A vasak hidegek, lélekkiszálláshoz
Hajítok horgonyt a hánykolódó kacatok
Ólomtengerének lombhullámai közé.

(Illusztráció: Jacek Yerka: Autumn)

Aznap két öregasszonyt láttam,
Amikor homoród-menti mintás
Ládikával és tálcával a kezemben
Mentem végig a Körúton.

Az egyik zsugorian számolgatta a sárgadinnye árát,
Oxigénpalack mellett nézegette
Az elmúlt három éve kórházi leleteit,
Elfogyó teste emlékiratait.
Csontsoványan ült esküvői fényképe alatt.
Ötven év cigarettájától érces hangja
Ismételgetett orvosi műszavakat,
Míg almakompótot evett.
Haja alig, az is csak szürke szösz.
A háttérben halkan ment az esti híradó.
Anyámmal mentünk.
Kielemeztette velünk a papírokon a számadatokat.
Hazafele irigykedve néztük kiskamasz húgom
Izmos combjait.

A másik ragyogó arccal mesélt egy barna fejű kisfiúnak
Árnyakban bujkáló lények fényes szeméről a vonaton utazva.
Hangja csobogott, és kacagása loccsant a köveken,
Mint Uzonkában a kert alatt a patak.
Vászon ruhája zsebében huncut nyárialmák
Hosszú bicikliutakat terveztek, körbebringázzák talán a
Velencei-tavat a hétvégén.
Itt sétáltunk, emlékszel?
Nagyanyámra emlékeztetett, biztosan száraz
És meleg a keze.
Otthonillatú.
Hófehér tincseiben ott a szél, és a frissen mosott
Lepedők száradása.

Az én méhemben vadalmafák nyílnak.
Bimbójukban friss húsú
Életerő.
Ágai feszítenek belülről, ha nem teremhetnek.
Szeretnék szépen megöregedni majd,
Ha lombjuk mind lehullt, s elgurult az avarba az
Utolsó alma is.
Óvom a fagytól kis kertemet,
De mindig nyitva hagyom a kaput,
Hátha egyszer egy kertész arra jár,
És megmetszi a gallyakat,
Hogy az átszűrődő fényben
Mint a szélforgók, pörögni kezdjenek
Forgórózsáim szirmai.

(Illusztráció: Elspet McLean: Spring Time Tree)