Mint az elhallgató városok,
nyugodt az emlékezés.
Finom fürtökben bomlik az este;
kényelmessé váló álmos terülés.
A felnyiladozó homályban
élesek a lélegzetvételek, melyek
apránként felszabdalják a
közöttünk gondosan elhelyezett
távolságot.
A gépiesen huzalozott égbolt
éje csillagolajjal kent drótokon
némán és magától nyúlik el
felettünk, s mikor a minden emberi
látomások súlyát már nem bírja el,
óriás pendüléssel testeink legmélyébe szakad,
ahol megszűnik anyagi valóságnak lenni,
fénnyé oldódó tompa fájás marad,
mint mag a földbe – fordul belénk.
Hangtalan ága nő, megtalálja a
csontok közti lágy repedéseket,
szétfeszíti a lény rámáját,
magába issza, és
a kéküres boltozat csigarendszerén
kapaszkodva elemeli a
zsigerek magányosságait:
minden tudatmélyi fakadás
találkozása a hajnal, ami égitestté
formálódik át, úszik a hőben.
És ekkor ébredésbe nyílnak szájaink,
fonalanként bontják el a fénymeleget,
torkaink legmélye leheli rá
újra, újként az éjszakát.

(Illusztráció: Christian Schloe)