Címke: irodalom

Életem legrövidebb napja

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.

Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.

Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.

– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.

– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.

– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.

– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.

– Fél nap. – mondta rosszallón.

– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.

– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.

Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.

Színész lettem!

És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!

Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.

Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.

Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.

Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.

Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.

Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.

Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.

Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!

Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.

– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.

– Anya, a múlt héten voltunk nálad.

– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.

– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.

– Jaj, ne hülyéskedj már!

Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.

Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.

Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.

A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.

A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.

A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.

Végre találkozunk, végre újra látom!!!

Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.

De ő nem mosolygott.

Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.

Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.

Kivel fogja megenni Call a vacsorát?
Vége

“Egy jó tromfot csináltam…”

Móricz Zsigmond-átirat

     Kacsa Tóni harmincéves, tipikus újgazdag volt, vastag aranyláncot és márkás napszemüveget hordott. A hasa nagy volt, ennek ellenére Tóni meg volt róla győződve, hogy csakis a fehér izompóló és a szűk farmernadrág áll jól neki. Néha elment a szoláriumba, a haverokkal motorozott, és minden este ellátogatott a legfelkapottabb szórakozóhelyekre, ahol az apja pénzét szórta, akinek több nagy gyára is volt: különféle tápokat állítottak elő szarvasmarhák, sertések, és háziszárnyasok számára; még külföldön is ismertek voltak, rengeteget exportáltak, így a család röpke pár esztendő alatt meggazdagodott. Az apa ugyan tudta, hogy fiacskája nem túl eszes, és abszolút tudatlan üzleti téren, de vígasztalta a tudat, hogy intézői majd csak eligazgatják a céget Tóni idején is. Pénzből meg úgyis volt elég, ha a Tónikának jól esik, csak szórja két marokkal…

     Természetesen a sok pénz, a motor és az autó mellé egy megfelelő kinézetű barátnő is dukált. Tóni hamarosan erre is szert tett, a szőke cicababa, Poszáta Terézia személyében, aki korábban egy éjszakai szórakozóhelyen sztriptíztáncosnő volt, itt figyelt fel rá Tóni, aki gyakran töltötte a bárban az estét. Terézia kapott az alkalmon, és otthagyta egykori munkahelyét, hogy ezentúl főállásban költhesse Tóniék pénzét, és első feladata az volt, hogy felfrissítse ruhatárát, amely ezentúl a Kacsa-villa egy teljes szobáját elfoglalta, majd elrohant a kozmetikushoz és a fodrászhoz. Tóni szüleit különösebben nem érdekelte a lány, hiszen alig találkoztak: Tóni apja a gyárban töltötte minden idejét, anyja egy szanatóriumban pihent, más meg nem volt a családban. Terézia természetesen kitűnő háziasszony is volt: nagyszerűen értett az instant kávé elkészítéséhez, például. A többire meg ott volt a személyzet.

     Tóni egy napon a szokottnál később, délelőtt fél tizenegykor ért haza egy buliból, és meglepte, hogy milyen csöndes a ház: a bejárónő már elment, a kertész szabadságon volt, a szobalány pedig nyilván vásárolni ment a szakácsnővel. Tóni belépett a villa ajtaján, és nem értette a dolgot. Halkan felosont az emeletre, és közben fülelt, nem hall-e valamit. “Mi ez má’, há’ nincs itthon senki? Ammeg hogy lehet?” egyre csak ez járt a fejében, miközben elhaladt a két fürdőszoba, a billiárdszoba és a konditerem mellett. Aztán hirtelen hangok ütötték meg a fülét, méghozzá női hangok.

     – Ó, igen… igen… még… még… most jó… igen… – Tóni döbbenten ismerte fel a női nyögdécselésben Terézia hangját. Mintha villám csapott volna bele, majdnem összeesett. A helyzet nyilvánvaló volt: Terézia, ez az aljas kis liba visszaélt a szeretetével, a pénzével, és most éppen csalja őt… A saját házukban! Felháborító! Tóni keze ökölbe szorult. Azon tűnődött, mit tegyen, de semmi nem jutott eszébe, így csak várt, egy könyvespolc mögé bújva: legalább most az egyszer hasznát tudta venni ennek a bútrodarabnak. Aztán kisvártatva megjelent egy férfi, aki sietve távozott a házból. Tóni eltátotta a száját meglepetésében: hisz ez Mókus Bandi volt, a legjobb barátja! Legalábbis eddig az volt… A szemétláda! Aljas kis csóró, mindig tőle kért kölcsön, és soha nem is adta meg a tartozását… A mocsok, hogy dögölne meg! Nem szégyelli magát, hogy idejön és… Tóni agyát elöntötte a vér, és elrohant. Hú, ez a két mocsok, most megfizetnek azért, amit vele tettek! Lement a garázsba, és először megeresztett egy telefonhívást: felhívta egy pár gorilláját, és kiadta nekik, hogy még ma végezzenek Bandival, lehetőleg nyom nélkül, aztán felkapott egy baltát, és elindult, hogy maga gondoskodjon a hűtlen Teréziáról.

     – Te aljas ribanc! – üvöltötte Tóni, amikor berúgta Terézia ajtaját. A lány az ágyon ült, és a körmeit lakkozta elmélyülten. Ruha nem volt rajta, és az első, ami felkeltette Tóni figyelmét, a melle volt. “Még a mellnagyobbítást is én fizettem neki!” gondolta keserűen.

     – Mi az, cukinyuszim? – érdeklődött nyugodtan Terézia, és a körmeit tanulmányozta. – Valami baj van talán?

     – Hogy tehetted?! – kiabálta Tóni, és lesújtott a baltájával. Poszáta Terézia még mindig értetlenül nézett rá, és hamarosan több darabban, egy tápszeres zsákba csomagolva, a szeméttelepen végezte be rövid földi pályafutását.

     – Na, ezzel meg is volnánk. – állapította meg elégedetten Tóni, amikor visszatért a szeméttelepről, és megivott egy vodkanarancsot: nagyon megszomjazott a hőségben, pláne ilyen izzasztó tennivalók után. Ekkor csörgött a telefonja, és emberei jelentették: immár Bandi is halott, a dolgot balesetnek álcázták. – Nagyszerű. – dőlt hátra Tóni a nyugágyában.

     Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Mivel egyedül volt a házban, Tóni kénytelen volt felkelni és személyesen ajtót nyitni. A masszőr volt az, Terézia masszőrje.

     – Maga meg mit akar? – förmedt rá barátságtalanul Tóni.

     – Terézia kisasszony küldött el egy órája, hogy hogy hozzak át neki abból az új kenőcsből, és azzal folytassam a masszírozást. – felelte a férfi. – Bemehetek?

     Tóni nem mondott semmit, de továbbra is elállta az utat. Elsápadt: olyan volt, mint a frissen meszelt fal. “A francba, hiszen a masszázs…” jutott eszébe.

     – Ezek szerint maga itt volt korábban, és Teréziát masszírozta? – kérdezte. A masszőr bólintott.

     – Negyed tíztől, mint minden nap. – felelte. – És most szeretném folytatni.

     – És találkozott Bandival? – folytatta a kérdezősködést Tóni. A masszőr ismét bólintott.

     – Igen, a kisasszonnyal beszéltek, miközben én masszíroztam. Azt hiszem, valami partiról, amit a kisasszony akart rendezni a hétvégén.

     – Ezek szerint maga végig ott volt, amíg beszélgettek?

     – Igen, mivel a beszélgetés alig tartott vagy fél óráig. Amikor András úr jött, már a javában folyt a masszázs. Azt mondta, csak beugrott, mert erre volt dolga. –      felelte a férfi, és látszott rajta: nem érti a faggatózást.

     – Elmehet. – közölte Tóni. – Teréziának időközben dolga akadt.

     A masszőr ezek után – bár nem értette a dolgot- elment, Tóni pedig felpattant a motorjára, és elindult az apjához, a gyárba.

     – A francba, ezt elszúrtam. – állapította meg.

     Az apa nem értette, mi ütött a fiába, hogy felkeresi a gyárat, hiszen utálja a munkát, tehát kíváncsian fordult egyszem gyermeke felé. Amikor Tóni előadta, mi történt, egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

     – Ezt jól megcsináltad, te marha! De remélem, tanulsz belőle, és legközelebb gondolkozol, mielőtt cselekszel.

     – Megígérem, apu. – mondta megszeppenve Kacsa Tóni.

A vőlegény

 

     Louis- André de Montfort jó katona, dicső lovag volt, halála mélyen érintette a családját. A királyt annál kevésbé: kiutalt némi járadékot a családnak fiuk érdemeiért, és számára a dolog ennyivel el is volt intézve. De ez érthető, neki sokkal fontosabb dolgai voltak: nap mint nap a bálok középpontjában lenni a palotában bizony szörnyen megterhelő feladat. Azonban a család számára a haláleset nagy tragédiát jelentett: Louis-André volt az egyetlen fiú, az örökös, és jóllehet, szülei azon voltak, hogy benépesítsék a nagy családi kastélyt gyermekeikkel, számtalan kudarcba fulladt kísérlet után Louis-André mellett mindössze egy lányuk született, Marie, ebbe a próbálkozásba viszont az anya halt bele. Az apa nem nősült újra, így mindössze hárman éltek a hatalmas épületben, no meg persze a cselédek. Louis-André volt a család reménysége, és eddig úgy tűnt, jó úton halad a felemelkedés felé: a család vagyona ugyan korántsem volt jelentéktelen, de Louis-André egy évvel ezelőtt eljegyzett egy nagyon fiatal, nagyon szép, és nagyon gazdag lányt, Julie Bouquet-t, és ekkora vagyonnal már nem létezett volna számára lehetetlen. Csak hát közbejött egy vadászbaleset, ahol egy golyó teljesen véletlenül éppen szíven találta. Bölcsen meg is magyarázták, hogy a golyót nyilván a férfitól legalább három méterre álló vaddisznónak szánták, csak hát az elkövető személyére nem derült fény. Emiatt az idős apa és Marie tépelődhetett eleget, ez senkit sem érdekelt, hiszen az ügyet lezártnak tekintették.

      A szép Julie Bouquet is gyanakodott, hogy jegyese halála nem baleset volt, de nem tehetett semmit azon kívül, hogy divatos ruháit feketére cserélte. Az apja különben is közölte vele, hogy nem érdekli a dolog, mert már sikerült is találnia egy megfelelő férjet a lányának, és egy hónap múlva (ennyi ideig azért illett gyászolni az elhunyt vőlegényt) meg is ejtik az eljegyzést. Julie viszont szerette vőlegényét, és átzokogott éjszakák után, amikor úgy érezte, már tud józanul gondolkodni, kitalálta, hogy apáca lesz. Apja legújabb tervét hallva azonban Julie nem tudta, mitévő legyen, hiszen kedvenc lányregényeiben ilyen probléma sosem fordult elő: ott mindenki dícsérte a hősnőt magasztos cselekedetéért.. Az apja viszont még csak nem is volt vallásos, és lánya nemes elhatározásán nem meghatódna, hanem inkább pár jól irányzott atyai pofonnal és szobafogsággal próbálná megnyerni ostoba gyermekét a földi hívságoknak.

      Marie és Julie, akik közel egyidősek voltak, gyakran találkoztak, méghozzá a legnagyobb titokban. Erre a legalkalmasabb hely pedig a temető volt, azon belül is a Montfort-család kriptája előtt, ahol nem járt már egy teremtett lélek sem: a temetésen még nagy tömeg zokogott, de az élet ment tovább, egyedül Marie járt ki (az apja is jött volna, de már öreg volt, nehezen mozgott) és Julie (az ő apja alig várta, hogy leteljen a gyászidő, és akkor majd megtilthassa lányának a temetőbe mászkálást, és ez a fekete ruha is mennyire ronda, ráadásul semmi értelme sincs), mindketten kísérők nélkül. Nem féltek: késő ősz volt, az idő hűvös; épeszű ember nem jött ilyenkor a temetőbe.

      Ezen a hajnalon is ők ketten tartózkodtak csupán a temetőben: Marie már régebb óta várt, Julie pedig most érkezett: megölelték egymást, majd elhelyezték virágaikat a síron. Ezután Marie a hideg kőnek támaszkodott, és szomorúan lehajtotta a fejét.

      – Mi a baj? – tudakolta Julie, és odalépett hozzá.

– Apám… – Marie nagyot nyelt. – Tegnap este közölte velem, hogy egy unokatestvérem, bizonyos Joaquim de Saint-Pol, egy nincstelen kis senki a kezemre pályázik. Természetesen a pénzünk kell neki.

      – És apád elutasította, nem? – kérdezte aggódva a másik nő. Marie nemet intett a fejével.

      – Joaquim unokatestvérem megfenyegette, hogy ha nem ad hozzá feleségül, akkor bíróság elé idéz minket, és elkobozza a vagyonunkat, lévén ő a legközelebbi örökös. – felelte. – Sajnos nincs mit tenni.

      – De csak van megoldás! – mondta Julie. – Szökjünk el otthonról, és tegyük le a fogadalmat egy távoli zárdában!

      Hűvös szél söpört végig a temetőn, és a nagy csendben csak a száraz falevelek zizegését lehetett hallani. A nap fénye egyre erősödött, de nem adott meleget. A két fiatal nő megborzongott.

      – Ha megteszem, azzal kiszolgáltatom apámat annak a gazembernek. Mellesleg semmi kedvem ahhoz, hogy életem végéig egy sötét lyukban bolyongjak, fanatikus vénasszonyok között. – szólalt meg végül Marie. – Ó, ha tudnád: én legszívesebben meghalnék, de még azt sem tehetem meg!

      – Nyugodj meg, kérlek. – simította meg társnője arcát Julie. – Valamit ki fogunk találni… Ami mindkettőnk problémáira megoldást jelent…

      Marie most felemelte a fejét, és szőke haja alatt élénken csillogott kék szeme: mennyire hasonlít most Louis-Andréhoz, gondolta Julie, csak éppen Marie bőre fehér volt, mint a porcelán, a bátyjáé pedig napbarnított.

– Ami azt illeti, van egy ötletem. – felelte Marie. – De ahhoz szükségem van a beleegyezésedre, mivel…

      – Miről van szó? – kérdezte izgatottan a másik. – Mondd, gyorsan!

      – A cselédeim hallottak egy nőről, egy boszorkányról, aki még a halottakat is fel tudja támasztani. – Marie suttogóra fogta, jóllehet senki nem tartózkodott a közelben. – Érted? Fel tudná támasztani Louis-Andrét!

      Julie sikolyát messzire vitte a szél, hangja ott kongott az ódon sírok között, míg végleg el nem enyészett.

      – Neked elment az eszed? – kérdezte. – Tudod, mire készülsz?! Ez bűnös dolog!

      – És amit a bátyámmal, a te jegyeseddel tettek, az nem volt bűn? – kérdezte élesen Marie. – Megölték! Aljas módon meggyilkolták! Hát mi ez, ha nem bűn?

      – Igazad van. -suttogta Julie, de korántsem látta a dolgokat olyan feketén-fehéren, mint Marie. A sötét alvilági praktikák hallatára pedig végigfutott a hátán a hideg. – De ha ilyet teszel, a kárhozatra jutsz!

      – Na és, azzal majd ráérek akkor törődni! – vont vállat Marie, és hátravetette a haját. – Egyébként is, a kárhozat még lehet, hogy jobb is, mint ami itt várna rám!

      Ennek ellenére Julie habozott.

      – Ugyan, neked nincs semmi vesztenivalód, legfeljebb nem az Úr menyasszonya, hanem a bátyám felesége leszel. Most még lelkesedsz az ötletért, hogy apáca leszel, de ha megteszed, úgyis megbánod. És ahogy apádat ismerem, ő sem hagyná annyiban. – mondta Marie ingerülten. – Nos?

      – Beleegyezem. – felelte végül Julie, akit egyre jobban vonzott az új lehetőség, és azzal is tisztában volt, hogy az apácaélet nem éppen egy magafajta fiatal lánynak való. Sőt, már annyi kedve sem volt hozzá: félt, hogy apja még a kolostorból is haza tudná hozni. És akkor nagyon megbüntetné. Julie máig sem felejtette el, hogy tizennégy évesen, amikor egy barátnőjétől nem akart hazajönni, az apja bezárta őt annak az aknának az aljába, ahová a birtokon elhullott állatokat dobálták, és az éjszakát két döglött disznó társaságában kellett eltöltenie. Ha akkor, ezért a csekélységért így megbüntették, mit kapna, ha elszökne? -De mégis mit kell tennem?

      -Semmit, csupán ha a bátyám feltámad, legyél a felesége. – közölte Marie. -Meg kell ígérned, különben nem sok értelme van az egésznek.

      – Ígérem. -mondta halkan, szinte suttogva Julie. -És mikor…

      -Ezeket bízd csak rám. Én elintézek mindent. – jött a magabiztos válasz. – Ma este megyek el a boszorkányhoz.

      – Légy óvatos. -mondta Julie, és búcsúzóul megölelte barátnőjét, majd elindult haza. Rohant, mert amit most hallott, az túl sok volt neki. Marie még várt egy darabig, nehogy bárkinek is feltűnjön, hogy találkoztak, aztán a kastélyuk felé vette az irányt.

      A nap folyamán sikeresen el tudta titkolni azt a félelemmel vegyes izgalmat, amely majdnem szétfeszítette belülről. Ebéd közben elnézte apját, aki alig nyúlt az ételhez. Szegény, egyre rosszabb színben van. Ha ez így megy tovább, minden Joaqium ölébe hullik majd, és ehhez semmit nem is kell tennie. Marie is alig evett, pedig éhes volt, az idegességtől azonban a gyomra görcsbe rándult, és olyannyira összeszűkült, hogy egy falat sem fért bele. Úgy tett, mintha a levest kanalazná, és közben azt tervezte, hogyan fog este meglépni.

      Délután látogatójuk érkezett, Joaquim személyében, mire Marie a szobájába zárkózott. A látogatás sokáig tartott, és édesapja még rosszabbul nézett ki utána, mint eddig. Ez is egy jel, hogy minél hamarabb lépnem kell, gondolta Marie, és alig várta, hogy lemenjen a nap. Ekkor felvette a legegyszerűbb ruháját, kinyitotta az ablakot, és a falat befutó borostyánon lemászott. Közben persze ügyelt, nehogy fennakadjon a szoknyája.

      Az udvaron már várta egy kis hintó: Marie beszállt, a lovak pedig elindultak, és szinte repítették a lányt a közeli városka felé. Marie nem tudta pontosan, merre is kell mennie, a megérzéseire hagyatkozott. Ezek pedig egy szép és nagy, kétemeletes házhoz vezették. A hintó megállt a kapuban, Marie pedig kiszállt, majd meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, míg vissza nem tér, és elindult a bejárathoz. Szépen faragott domborművek díszítették a falakat, és első látásra teljesen átlagos épületnek tűnt. Marie épp azon kezdett el tűnődni, vajon jó helyre jött-e, amikor az ajtó kinyílt. A lány hátrahőkölt, hiszen az ajtóban nem állt senki. Nyelt egyet, és belépett. Sötét volt, de erőt vett a félelmén, és elindult, bár nem tudta, hová vezeti a lába. Akkor viszont komolyan megrémült, amikor az ajtó becsapódott a háta mögött, és hirtelen teljes sötétség vette körül.

      – Elnézést… – mondta elakadó hangon. – Elnézést… van itt valaki? -pár bátortalan lépést tett előre.

      – Természetesen. – hallatszott a válasz búgó női hangon. Marie-t ez teljesen váratlanul érte, és sikkantott egyet. Hirtelen apró lángocskák villantak fel mindenhol, és a szoba immár nappali fényben ragyogott. Marie rájött, hogy egy ugyanolyan szalonban áll, mint amilyen otthon, a kastélyban is van: sok-sok csillár, mindegyikben gyertya égett, a falakon tükrök, festmények, és az egész helységet betöltötte valami meghatározhatatlanul kellemes illat. A lány lassan megnyugodott, és meg sem lepődött, hogy egy hatalmas karosszék áll vele szemben, abban pedig egy fiatal, szépséges nő ül. A nő sötétlila selyemruhát viselt, hosszú fekete haja bonyolult frizurába volt rendezve, hatalmas, szintén fekete szemével pedig szinte hipnotizálta Marie-t. A lány ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen nem is áll, hanem ül, szintén egy karosszékben, és kezében egy csésze teát tart.

      – Ön az a boszorkány… -kezdte, de a kérdést nem tudta befejezni, mert a másik nő félbeszakította.

      – Ugyan, én nem boszorkány vagyok, csupán szeretek segíteni másokon. – mondta mosolyogva. – Tudom, miért jöttél: a bátyádat akarod visszahozni az életbe…

      – Hogy találta ki? – kérdezte izgatottan Marie.

      – Valahonnan sejtettem. – mondta a nő némi gúnnyal a hangjában. Marie vonásai erre a hangra megkeményedtek.Amúgy sem volt egy nyugodt természet, most pedig annyira ideges volt, hogy bármi miatt fel tudta kapni a vizet.

      – Tud nekem segíteni, vagy nem? – kérdezte indulatosan, és felpattant a székéből. Azaz csak felpattant volna, de egy láthatatlan erő visszatartotta. – Ez a maga műve? Ha igen, azonnal engedjen el!

      – Ejnye, miért kell így sietni? -tudakolta gúnyosan a nő. Marie már kiabált, annyira mérges volt. Mérges volt erre az ismeretlen nőre, aki nyilvánvalóan a bolondját járatja vele, és mérges volt önmagára is, hogy ilyen tehetetlen vele szemben.

      – Eresszen el, maga őrült! Fel fogom jelenteni az inkvizíciónál, és akkor elviszik, megkínozzák, és a király börtönének ablaktalan pincéjében fog megrohadni! Vagy pedig tüzes vassal sütögetik, kerékbe törik, és forró olajba mártják, aztán elégetik!

      – Hm… nagyszerű. – mosolygott a boszorkány. – Mindig is ki akartam próbálni. – odalépett Marie-hoz és megsimogatta az arcát. Marie azonban annyira magán kívül volt, hogy beleharapott a kezébe. A boszorkány felszisszent és elkapta a kezét. Szemében gyilkos tűz villant, majd a mosolya is eltűnt. – Értem. Sajnálom, hogy próbáltam barátságosabb mederbe terelni a beszélgetést, és ezzel is a drága idődet húztam. Térjünk a tárgyra. Mit adsz nekem?

      – Magamat. – közölte Marie, némileg megenyhülve, sőt, némi ijedtség is bujkált a hangjában. – Mindenemet odaadom, hogy a bátyám élhessen.

      – Ó, én kevéssel is beérem. – felelte a boszorkány. – Nekem csupán egy hajfürtöd kell.

      – Mire? – kérdezte gyanakvóan Marie. A nő elmosolyodott.

      – Mindig is ki akartam próbálni, hogyan állna nekem a szőke haj. – felelte. Marie elképedten bámulta, és kezdte úgy érezni, hogy a nő egy őrült. Vagy pedig én vagyok az, hogy idejöttem, gondolta. Te jó ég, már kezd is megbomlani az elméje… Segítség…

      – Ennyi? Csak ennyit kér? – kérdezte egészen normális hangon.

      – Én igen. – felelte a nő, aki közben felkelt, és egy polcon matatott. – Viszont a bátyádnak kell egy test is, egy élő test… Jelen esetben a tiéd, mert régi már… hogy is mondjam, nem éppen megfelelő. Ha beléd költöztetjük a lelkét, hamarosan átveszi az irányítást a tested felett, amely ezzel egyidőben elkezd átalakulni. A végén pontosan olyan lesz, mint a bátyád régi teste. Viszont… -itt egyenesen Marie szemébe nézett. – … amint ez megtörténik, a lelked a pokolra távozik. Valamint ha a bátyád újra meghal, ő is a pokolra kerül. – fejezte be. – Mindennek ára van. Nagy ára. Az alvilági segítség különösen sokba kerül, és általában nem éri meg.

      – Nem érdekel. – közölte Marie. – Vágjunk bele.

      – Én figyelmeztettelek ifjú hölgy: gondold meg! – mondta a boszorkány hűvösen, és elővett egy gyertyát, az asztalra tette, és meggyújtotta. Ezzel egyidőben az összes többi fény kialudt a szobában. Marie gyanakodva nézte a lángocskát.

      – Ez meg mire kell? – kérdezte.

      – Lehet, hogy te nem szoktál végiggondolni semmit, de a bátyádnak is joga van eldönteni, beleegyezik-e. – felelte a boszorkány. – Elvégre az ő lelkéről is szó van.

– Tehát megidézi a bátyám lelkét? – ámult el Marie. A nő bólintott. – És hol van? Mikor jelenik meg?

      – Mögötted áll. – mondta látszólag unottan a boszorkány, de belül majd’ szétrobbant, mert ez a lány határozottan idegesítette. Már régen csótánnyá vagy más rusnya állattá változtatta volna, ha nem kötik bizonyos szabályok, amelyek kimondták, hogy a potenciális vásárlókat nem lehet megátkozni. Élvezettel figyelte, ahogy Marie elsápad, és lassan hátrafordítja a fejét. Most fog sikítani, gondolta elégedetten.

      Marie enyhe, hűvös fuvallatot érzett a vállánál. Ebben a pillanatban visszafordult, szembe a boszorkánnyal, és tudta, hogy aki mögötte áll, a bátyja, Louis-André szelleme. A boszorkány csalódottan felsóhajtott: azért szerette volna, ha Marie sikít egyet. Legalább egy icipicit. De nem. Most ott állt a szellem is. Hm… jóképű fiatalember. Hasonlít Marie-ra. És… igen… hát… nem éppen szép halált halt. A boszorkány tökéletesen látta a vérrel áztatott mellényt, a nagy sebet, és a belőle kilógó húscafatokat, valamint a férfi hamuszín arcát, amelybe csapzottan lógott hosszú, szőke haja.

      – Nos, minthogy mindketten itt vagytok, halljam, hogy döntöttetek. – szólalt meg. Marie az ajkába harapott, arca pedig fehér volt, akár a fal. A gyomra kavargott, jóllehet nem evett szinte semmit. Lábai remegtek: menekülni akart. Az akarata azonban erősebb volt.

      – Vállalom a feltételeket. – mondta. A boszorkány elmosolyodott.

      – És te? – kérdezte Louis-André kísértetét. A kísértet nem szólt semmit, csak bólintott. Marie annyit érzett, hogy egy újabb hűvös fuvallat megcirógatja a nyakát, aztán megszűnt a nyomasztó érzése. A boszorkányra nézett, aki bólintott.

      – Akkor kezdhetjük. – mondta az, majd az asztalra mutatott, ahol Marie egy tál vizet pillantott meg. – Nézz bele a vízbe! Gondolj a bátyádra!

      Marie a tál felszínére pillantott, majd a bátyjára összpontosított, úgy nézte saját, vízen úszó tükörképét. Aztán a kép hirtelen megváltozott, mire el akarta kapni a fejét, de a boszorkány mögötte termett, megfogta a fejét, és nem engedte, hogy elmozduljon.

      – Nono, most már végig kell csinálni. – közölte keményen. Marie ismét a tálra pillantott, és a bátyja arcát látta benne. Ekkor fehér fény villant, és Marie a földön fekve tért magához. Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és látta, a boszorkány ott áll mellette, és őt nézi.

      – Most miért mosolyog? -kérdezte Marie, és feltápászkodott.

      – Ó, csupán örülök, hogy sikerült a dolog. – jött a válasz. Marie végignézett magán: nem történt semmi. A boszorkány, mintha megérezte volna ezt, így folytatta:

      – Hamarosan furcsa dolgok fognak történni veled. – mondta. – A bátyád lelke már benned van, és nem kell hozzá sok idő, hogy felébredjen. Akkor pedig a tested is átalakul majd. Tehát ne lepődj meg. – kinyújtotta a kezét. -Ja, a hajad, egy pillanat… – elővett egy kisollót, és lenyisszantotta az egyik tincset. – Köszönöm, részemről ennyi volt. Sok szerencsét a továbbiakban.

      – Köszönöm. – hebegte Marie, de ekkor már a házon kívül találta magát, mintha még be sem lépett volna oda. Nem tudta, mi van vele, olyan furcsán érezte magát. Odatámolygott a kocsihoz, beszállt, és elvágtatott a kastélyba.

      Amint megérkezett, felrohant a szobájába, és nem engedett be senkit. Idős apja rémülten nézett a lány után, aki úgy vágtatott át a termeken, mint egy eszelős.

      – Te jó ég, mi történt? – vetette magát az ágyára Marie, és a párnába fúrta az arcát. Mindenütt apró izzadtságcseppek borították a testét, és nagyon fázott. – Mit tettem?

      Gyorsan letépte a ruháit, és ágyba bújt, de egyre rosszabbul volt, és ez ellen semmi sem használt. Ott kuporgott az ágyon, egy szál csipkés hálóingben, és rájött, hogy a dolog immár visszafordíthatatlan. Ideges volt.

      – Ó, ha legalább tudnám, hogy volt-e értelme… – suttogta maga elé. Felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, és úgy érezte, belülről tűz égeti. Vajon ilyenek lesznek majd a pokol lángjai is, tűnődött, és nem bírt egy helyben maradni. Felugrott, leült a fésülködőasztala elé és elkezdte kefélni a haját. Lopva belepillantott a tükörbe, és egyik pillanatban a bátyja arca nézett vissza rá, a másikban a sajátja. Meg fogok őrülni, gondolta ismét. Rettenetesen fájt a feje, szinte érezte, hogyan lesz benne egyre erősebb Louis-André lelke. A szeme is égett, és homályosan látott. Kinyújtotta a kezét a vizeskancsóért, de nem bírta megfogni: a kancsó nagy csattanással apró darabokra törött a padlón. Hamarosan halk kopogás hallatszott az ajtón. Marie ettől kissé magához tért.

      – Ki az? – kérdezte ingerülten.

      – Kisasszony… minden rendben? – kérdezte egy félénk hangocska. A szobalánya volt az, Belle.

      – Gyere be, nem történt semmi. – mondta Marie. Kisvártatva megjelent a lány, és látszott rajta, hogy mennyire fél: sápadt volt az arca, és jól láthatóan remegett. Marie feléje fordította a fejét. – Mi az, talán valami bajod van?

      – Semmi, kisasszony. – nyögte Belle, bár legszívesebben elrohant volna. – Csak hallottam, hogy leesett valami és…

      – Úgy van. – közölte Marie, és arca idegesen megrándult. – Belle, segíts felöltöznöm! Most!

      – De kisasszony… hamarosan éjfél… – mondta ijedten a lányka. Zsupsz, Marie tenyere nagyot csattant az arcán, Belle hátraugrott, és rémülten tapogatta az ütés helyét. – Kisasszony…

      – Azt mondtam most, és az nem azt jelenti, hogy tessék vánszorogni! – kiáltotta az úrnője. – Igyekezz, különben istenbizony agyonütlek, ostoba cselédje!

      A reszkető szobalány nekilátott: felsegítette Marie-ra a legszebb ruháját, és tökéletesen biztos volt benne, hogy úrnője elméje megbomlott. Amikor az utolsó fodrot is megigazította, Marie ellökte magától.

      – Eredj, szólj a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat! – mondta, és közben a tükörképét szemlélte. Most látom utoljára magamat, gondolta, majd elkapta a tekintetét, és összeroskadt, úgy fájt a feje. Belle rémülten elfutott.

      Marie lassan összeszedte magát, és elindult. Addigra már az egész ház talpon volt, és mire a lány leért az előcsarnokba, ott találta idő apját is.

      – Elment az eszed, leányom?! – támadt rá az idő férfi. – Mit képzelsz, hogy így bánsz a cselédekkel? És ki hallott olyanról, hogy valaki éjnek idején kocsikázni megy?!

      – Majd egy napon megérted. – lökte arrébb egy könnyed mozdulattal Marie, és kilépett az ajtón. A kocsi már készen állt, Marie beszállt, és kiadta az utasítást. – A Bouquet-palotához!

      – Nocsak, a kis Marie mire vetemedik? – tűnődött magában Joaquim de Saint-Pol, aki egy bokorban rejtőzve figyelemmel kísérte Marie indulását, de annak is tanúja volt, amikor felkereste a boszorkányt, így tökéletesen tisztában volt vele, mit tervez a két nő. Méghozzá két milyen nő! Joaquim-nak mindkettő nagyon tetszett, különösen Marie, akivel gyerekkorukban néha együtt is játszottak, és a kislány ellenszenve már ekkor is megnyilvánult: a kis Joaquim arcát nemegyszer csúf karmolásnyomok éktelenítették. Máskor meg ráküldte Louis-Andrét, aki alaposan elagyabugyálta. Ó, mennyire gyűlölte Louis-Andrét! Nemcsak azért, mert Marie rajongott a bátyjáért, hanem mert irigyelte tőle a rengeteg pénzt, ami az idős Monfort halálával várt rá. Ők bezzeg sosem kaptak abból a pénzből, pedig őket is megilletné: Joaquim anyja Montfort-lány volt, de a bátyja, Marie apja nem adta ki a hozományát, és később sem támogatták a családot. De most eljött az idő, hogy bosszút álljon rajtuk: Louis- Andrét természetesen ő lőtte le, Marie a felesége lesz, a vénembert pedig kiforgatja a vagyonából, aztán kidobja. Csak Marie mostani lépése okozott gondot: lehet, hogy a lány mégsem lesz a felesége. Helyette azonban majd megégetik mint boszorkányt, hogy ilyen aljas mágiát űz, nyugtatta magát a férfi. Milyen jó lesz majd nézni, ahogy a lány dús hajába belekapnak a lángok, és hamarosan nem lesz belőle más, csak egy marék hamu! Azzal fogja megszórni a kedvenc rózsái tövét, hogy szebben fejlődjenek tőle, határozta el.

      Joaquim egyébként nem volt őrült, csak annyira, mint Marie. Apropó, Marie… Joaquim felpattant a lovára, és a lány kocsija után eredt, előbb akart odaérni a Bouquet-palotába, mert sejtette, hogy mi fog történni.

      Julie arra riadt fel, hogy valaki megkocogtatja az ablaküveget. Felült az ágyában, és rémülten nézett körül, majd gyertyát gyújtott, és óvatosan az ablakhoz lépett. Kinyitotta, és ijedtében majdnem elejtette a gyertyatartót: Marie kapaszkodott a párkányba: szalagjait megtépázta a szél, a haja csak úgy lobogott, a szeme pedig élénken csillogott.

      – Marie… – suttogta a lány, és hátralépett. – Te meg mit keresel itt ilyenkor?

      – Julie… sikerült! – mondta rekedten Marie, aki időközben bemászott az ablakon. – Sikerült… – a lány teste megremegett, majd a következő pillanatban átölelte Julie-t és szájon csókolta.

      Julie védekezésképp felemelte a kezeit, de azok kisvártatva ernyedten hulltak le. Ez a csók… Louis-André csókolta meg így… De hát… Igen, ez nem Marie, ez Louis-André, gondolta, és lehunyta a szemét.

      – Köszönöm, Marie. – suttogta. Azért mindenesetre meglepő volt, hogy a vőlegényét így látja viszont, ezért – akarata ellenére – elnevette magát.

      – Igyekeznünk kell. – mondta Louis-André. Furcsa volt látni, ahogy Marie a férfi hangján szólal meg, de a lány ezúttal elnyomta a feltörni készülő nevetését.

      – Hogyan? – kérdezte, mert fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Louis-André füttyentett, mire újabb motozás hallatszott az ablak felől. Julie odapillantott, és egy fiatal papot pillantott meg, aki éppen azon erőlködött, hogy bemásszon a szobába. Reverendája már kissé szakadt volt (Ó, az a fránya futórózsa! Ha nem kaptam volna azt a sok aranyat, ide sem jövök! Egyáltalán, ki ez az eszement nőszemély, ez a Marie de Montfort?! Mindegy, soha többé nem vállalkozom ilyenre!), az arca pedig mérges. – Ez meg itt kicsoda?

      – A tiszteletes a szomszédból. – mondta unottan Louis-André. – Gyerünk atyám, mire vár?

      – Te jó ég, ki maga? – hőkölt hátra a tiszteletes, és majdnem kiesett az ablakon, ahol épp az előbb tudott csak nagy nehezen bemászni. – Most éppen olyan, mint…

      – Igen, én vagyok az, Louis-André de Montfort, személyesen. – közölte a férfi. – Csak ezek itt a húgom ruhái, de ne is törődjön vele. Na, igyekezzen, adjon össze minket a kisasszonnyal!

      – De hát maga meghalt! – mondta a pap, és nem is annyira félt, mint csodálkozott.

      – Igen, persze, de ezen már túlvagyunk. – közölte a férfi unottan. – Gyerünk, tegye a dolgát! Nem véletlenül adtam magának azt a pénzt. Nyilván sejti, hogy nem a templomnak szántam, hanem magának!

      Julie eddig álmélkodva hallgatta őket, de most úgy érezte, neki is szólnia kell, ezért finoman megrángatta vőlegénye ruháját.

      – Kedvesem, én utoljára vasárnap gyóntam… – suttogta.

      – Nem baj, az éppen megfelelő. – felelte a vőlegénye. – Ugye, tiszteletes úr?

      – Igen. – bólintott a kérdezett, és ebben a helyeslő válaszban nagy szerepet játszott a penge, amelyet Louis-André egyenesen a torkának szegezett. – És maga, uram?

      – Én tudtommal megkaptam az utolsó kenetet, és utána halottként sajnos nem nagyon volt lehetőségem semmi bűnre. Egyébként meg nem sok értelme az ilyesminek, úgyis pokolra jutok. Szóval azt ajánlom, siessen, különben megremeg a kezem…

      Alig pár percnek kellett csak eltelnie, és a szép Julie Bouquet immár Montfort asszony lett, a tiszteletest pedig az újdonsült férj kitessékelte az ablakon, mondván, hogy rá már itt igazán semmi szükség.

      Joaquim még időben hátraugrott, így a zuhanó tiszteletes az ő feje helyett a rózsabokorban landolt, hatalmas üvöltés kíséretében.

      – Tiszteletes úr, Ön mit keres itt éjnek idején? – kérdezte meglepetten Joaquim. – Ó, vajon mit tervezhet ez a Marie?

      A tiszteletes, úgy látszik, nem akart válaszolni, rémülettől forgó szemmel levegő után kapkodott egy darabig, majd feltápászkodott, és újabb üvöltések kíséretében elmenekült. Joaquim még látta, hogy fennakad a kerítésen, és elesik, majd inkább az ablakkal foglalkozott, ahonnan a pap kiesett. Ott pedig nem mást látott, mint Marie alakját. Nosza, Joaquim megragadta a futórózsát, nem törődve a tüskékkel, és elkezdett felfelé mászni. De még nem járt a felénél sem, amikor látta, hogy Marie kihajol az ablakon, majd gúnyos mosoly kíséretében elvágja az ágakat. Joaquim így, mire felfogta volna, mi is történt, a rózsabokorban landolt, akárcsak kicsivel korábban a tiszteletes. Azonban még arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon, látta, hogy Marie (legalábbis ő azt hitte, Marie) átveti magát az ablakpárkányon, és a következő pillanatban már mellette állt.

      – Marie, nocsak, ezt mire véljem? – kérdezte pimasz mosollyal Joaquim, miközben felkelt, és leporolta a ruháját.

      – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk, Joaquim. – mondta Louis-André, és élvezettel figyelte, ahogy unokabátyja elsápad. Előrántotta a kardját, és lassan elindult a férfi felé.

      – Ó… de hiszen te… – hebegte Joaquim, de hamar visszanyerte a bátorságát, és ő is kardot rántott. – Végül is… legfeljebb még egyszer megöllek! – kiáltotta, és Louis-Andréra támadt. Az viszont könnyűszerrel kivédte a támadását. – Ez lehetetlen!

      – Ugyan. – mondta gúnyosan Louis-André, és a következő szúrása célba talált: Joaquim felhördült, majd egy darabig bambán meredt maga elé, nézte, ahogy elfolyik a vére, aztán meghalt. – Hiába, világéletedben patkány voltál, úgy is haltál meg. – kihúzta a kardját a holttestből. – No, de most már szeretném felkeresni a feleségem. Elvégre ez a nászéjszakánk. – fürgén felmászott a maradék kúszónövényen, és beugrott az ablakon.

      A szobában márt várta Julie.

      – Mi történt? – kérdezte kissé ijedten. Louis-André elmosolyodott, de nem felelt semmit, csupán gyors mozdulattal megszabadult a ruháitól (azaz a pontosság kedvéért: Marie ruháitól). – De kedvesem…

      – Ugyan, ugyan… – mondta Louis-André, és az ágy felé mutatott. – Amint látod, ez már az én testem…

      Reggelig még volt pár órájuk, hogy megbizonyosodjanak róla: az átalakulás teljes mértékben megtörtént, és erről Bouquet úr is meggyőződhetett, midőn korán reggel benyitott lánya szobájába, és az igazak álmát alvó leánykája mellett egy teljesen meztelen fiatalembert pillantott meg, akinek hosszú, szőke haján a kelő nap fénye csillogott.

      Az ajtónyitásra Louis-André is felébredt, és felült az ágyon.

      – Hmm… jó reggelt, kedves apósom. – mondta barátságos mosollyal, és ásított egy nagyot. Bouquet úr azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a szívélyes köszöntést, a szívéhez kapott, és meghalt. Louis-André álmosan szemlélte egy darabig, majd úgy döntött, még visszafekszik aludni.

     
     

Emberállat

Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.

A semmi

A harang már ütött.
Délelőtt kilenc óra van.
Elhagyott tsz istállók között
álldogál nyomtalan
a semmi.

Keresztben egy nádtetős, óriás ól sarkán
kedvesen vigyorog a szél,
mint egy képtelen kazalban tarkán
komposztálódó levél;
a semmi

Koplaló legyek keresnek helyet
izgágán pattogva a falon;
érezni kell ezt, látni nem lehet,
hogyan tornyosul, ott egy kőhalom,
a semmi

A diófa ágán sugarával hintázik
a butácska, reggeli nyár,
s a nyár mellett kötélen lengő másik
alakban hűl a halál,
a semmi

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott…

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.