Címke: irodalom

Úton

Furcsa arcok válnak ki Zsuzsi-vonatokból
Tovaszökkenve, mint a szökőnap
Mint hegybordák az úton
Mint egyvágányos sín a mocsaras parton
Hogy a távolban helyet adjon a megannyi
Szentjánosbogár-fénynek.
A dombokon állnak,
Magasodnak
Régi romok
Néha egészen rejtve
Mindenki szeme előtt
Ott, ahol a vágányok háromrét válnak
Hogy a mállófalú állomásépületet körbenyalják
Vakra deszkázott ablak-szemeikkel ne lássák,
Ne hallják,
Csak leperegjék a kerekek lüktetését
Ahogy az ígéretes fénylőhátú bogarak
Ígéretlen autómosókká,
Üzemekké,
Boltokká,
Kispolgári házakká
Avanzsálnak
A szökőnapi estében

(Illusztráció: Ton Dubbeldam: Meeting at the Lake)

BEOWULF (részlet)

BEOWULF

(részlet)

II.

115      Árnyak leple alatt lopakodott Grendel

a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,

csendben pihentek a csarnok ölén.

Mulatozás után mind mélyen aludtak

a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,

120      bánat nem zavarta békés álmukat.

A védtelen alvókra váratlan csapott le

a hívatlan vendég, helyéről felragadott

harminc harcost. Hazatért azután

portyájának örvendve, prédáját hurcolva,

125      mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.

Heorotba a hajnal halállal érkezett,

véres pusztításra virradt a reggel.

Fájdalom szava szállt az égre,

a férfiak sírtak. Fényes trónján

130      az ősz öregember örömtelen ült:

Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.

Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.

Hosszantartó viszály vette kezdetét,

véres háborúság. Nem váratott magára –

135      mikor az éj leszállt, a látogató ismét

felkereste őket, mert ölni vágyott.

Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.

A dánok között könnyű volt ezután

olyat találni, ki távolabb keresett

140      félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá

a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló

vérszomjának nyomait; védettebb helyre

rejtőztek éjjel az életben maradtak.

Így nyert hatalmat Heorot fölött

145      egy mindenki ellen, mígnem üresen állt

a hősök csarnoka. Hosszú ideig,

tizenkét télen át tűrte balsorsát

a scyldingek barátja, bánatba merülve,

mélységes gyászba. Messze szállt a hír,

150      mindenütt elterjedt az emberek földjén,

hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.

Sok ének született a szomorú harcról,

a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.

Éveken át tombolt a támadó haragja,

155      nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,

gazdag fizetséget a gonosz kezéből

hiába reméltek Heorot bölcsei,

fényes váltságot a férfiak életéért.

A Pusztító lesből lecsapott, a halál

160     fekete árnya fiatalra, öregre

könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,

elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,

merre kóborolnak a kárhozott lelkek.

A magányos gyilkos gyalázatot hozott

165      az emberek népére: erőszakkal vált

Heorot urává, hatalmába vette

a kincsek termét a tintaszín éjeken.

Ám nem közelíthetett a királyi székhez,

a dánok trónját a Teremtő védte.

170      A scyldingek barátját bánat emésztette,

szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek

tanácsba az urak terveket szőni,

határozni arról, harcosaik vajon

mit tehetnének a támadó ellen.

175      Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,

bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték

a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket

a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,

a pogányok reménye. A pokol sötétségét

180      hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték

a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,

magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.

Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,

halhatatlan lelkét lángok ölelik,

185      semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.

Öröm vár arra és örök élet,

ki halála óráján igaz oltalmat lel,

és keblére öleli a Kegyelem Atyja.

III.

Healfdene fia hosszú évekig

190      hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,

hogyan védje meg népét a veszély idején,

nem volt menekvés, minden éjjelen

reggelig tartott a rémület uralma.

Hallotta hírét Hygelac egy thánja,

195      egy geat harcos, Grendel dúlásának.

Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,

erősebb, mint bárki más ember a földön.

Habokat hasító hajót építtetett,

a hattyúúton túli híres uralkodót,

200      a dán királyt keresni fel vele,

hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.

A bölcs férfiak, bár féltették életét,

útra buzdították, bíztak a tervében,

a jeleket vizsgálták, várták az időt.

205      A geatok közül kísérőnek a legjobb

harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.

Tizennégy társával a tengerhez indult,

hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte

a hullámok titkait. A hegyfok alatt

210      ringott horgonyán a habok vándora.

A háborgó áramlat a homoknak szegült:

elérkezett az óra. Az orrba sereglettek

mind a kalandra készülő harcosok,

fénylő kincseket, fegyverek sokaságát

215      vitték a fedélzetre. A vízre taszították

az erős bordázatút, elindult útjára,

széltől űzve szántotta a tengert,

sebesen repült a rohanó habok közt,

mígnem másnapra a madárhoz hasonló,

220      hajló nyakú hajó hátáról meglátták

feltűnni a távolban a túlföld peremét,

meredek szirteket, széles hegyfokokat.

A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,

a szoroson túli szárazföldre értek.

225      A wederek fiai a fövenyre ugrottak,

kiléptek a partra. Páncélingük a szélben

harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,

köszönték Istennek a könnyű átkelést.

A scyldingek őre, ki a sós határt

230      kémlelte a falról, mint feladata volt,

látta, hogyan hordják le a pallón

a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.

Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt

nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.

235      Magasba lendítette lándzsáját, keményen

megrázta, s így szólt, a szokást követve:

„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein

magas hajótok, messzeföld fiai,

láncingbe öltözött lándzsás harcosok?

240      Régóta őrzöm rajtaütés ellen

a dánok földjét, hogy fosztogatók hada

ártó szándékkal ne szállhasson partra.

Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban

mert volna pengét és pajzsot emelve

245      jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától

engedélyt nem kapott. De köztetek van

egy harcos, akihez hasonlót nem láttam

kerek e világon. Nem közönséges férfi,

ki csak díszként hordja drága fegyvereit

250      a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,

és nem vezet félre félelmetes külseje.

Most hallani akarom, honnan származtok,

ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy

könnyelműen ellenséget engedjek lépni.

255      Ti távolról érkezett tengeri utazók,

feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,

merről jöttetek, és mi a szándékotok.”

IIII.

A harcosok feje így felelt az őrnek,

szavai kincsesházát kitárta előtte:

260     „A geatok királyának követői vagyunk,

Hygelac társai, tűzhelye őrzői.

Idegen népek közt is ismerték atyámat,

Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.

Sok telet megért, míg termeit elhagyta,

265      hogy őseihez  térjen. Őrzik még hírét,

emléke fennmaradt az emberek között.

Hazádnak királyát, Healfdene fiát

jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.

Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.

270      A dánok földjére feladat szólít:

nem titkoljuk előtted, tudod te magad is

– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,

hogy a scyldingek a sötét éjszakát

rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő

275      gyalázatot hoz Heorot lakóira,

öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak

őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,

hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,

hogyan vethet véget a viszály uralmának,

280      hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,

és Scyld népének sorsa megforduljon.

Vagy viselnie kell vesztesége kínját,

keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,

míg helyén áll a hősök csarnoka.”

285      Beszédét hallva a hullámok őre

félelem nélkül felelt nyergéből:

„Mind a szavakat, mind a tetteket

vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen

kívánja megítélni a mások szándékát.

290      Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok

Heorot királyához. Hazám földjére

szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.

Harcosaim addig szépen hajló nyakú

hajótokat, mely most a homokon pihen,

295      fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,

míg zúgó vizeken Wedervég felé

fordíthatja újból faragott orrát.

Aki jót cselekszik, a csaták viharán

sértetlen viszi át a Seregek Ura.”

300      Útnak indultak újból. Szélesöblű

hajójuk a vízen horgonyának feszült,

visszatértükre várt. Vadkan aranylott

sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett

védelmező szellem vigyázta életük.

305      Vezetőjét követte a wederek csapata,

míg eléjük magasult a mézsör terme,

az arannyal fedett, fából emelt csarnok,

melynél híresebbről nem hallott még senki.

A hatalom házának, hősök lakhelyének

310      fénye ragyogott a felhők alatt.

Hozzájuk fordult a hullámok őre,

a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához

irányította léptük. Lova hátáról

búcsúzóul így buzdította őket:

315     „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya

kegyelme kísérjen a küldetés során,

vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,

tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,

vésztől, pusztítástól védeni a földet.”

Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása

Versek a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

 

 Negyedik kötet, versváltások, 712.

[Taniva no Óme no Otome[1] három verse:]

Miva-hegy[2] papja
imádja e cédrusfát:[3]
talán büntetés,
amiért hozzáértem,
hogy téged nem láthatlak?

 

Tizenharmadik kötet, vegyes témájú dalok, 3222.

 

Istenek hegye,
emberek mit vigyáznak:
lábához közel
hanga virága nyílik,
teteje táján
kamélia virágzik.
Mily csodálatos
ez a hegy!
Óvják, mint síró dedet.[4]

 

Tizenkilencedik kötet, 4241.

Fudzsivara no Kijokava követ egy verse:

 

Kaszuga mezőn,
imádott istenkertben,[5]
oh, szilvavirág:
virágod pompájában
várj rám, míg visszatérek!

Fordította: Fittler Áron

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Ismeretlen költőnő. Jelen versén kívül még két tankája maradt fenn az antológia negyedik kötetében.

[2] A mai Nara-megyében található, istenként tisztelt hegy. Itt található Japán egyik legrégebbi sintó szentélye, az Ómiva szentély (Ómiva dzsindzsa).

[3] A japán ősvallás, a sintó hitvilágában az istenek gyakran választottak fákat és bokrokat, amikor leszálltak az emberek világába, ezért egyes növényeket – kimondottan az itt szereplő cédrust – istenként tisztelnek.

[4] Ez a hosszúvers (csóka) is egy olyan hegyet dicsőítő ének, amelyen a sintó vallás istenségei lakoznak.

[5] A Kaszuga mező a mai Nara városban található, itt áll a Kaszuga szentély (Kaszuga taisa). Az itt szereplő szilvafát is feltehetően azért ültették, hogy a Kaszuga szentély istene (Kaszuga Mjódzsin) leszállhasson rá.

Sonnenfinsternis (Napfogyatkozás)

 

Oly méltányosnak érezte, amit megtett.
Minél igazságosabb volt, annál bűnösebb lett.
Mert a hivalkodást, mint érvet, tolta be az ész.
Új álarcát mutatta az agresszor őszinteség.

Lám, az eufónia egy sodró makáma.
Közben egy másik énné lett, sirályból páva.
Átjárta az extázis, mint léggömböt a szél.
Majd a hang álmodta meg, mint életre kelt regét.

A történelem korszakküszöbre ért.
És megtorpant. Mintha a várakozás volna a tét.
Volt benne szusz. És új lélek-bibék.
Egyetlen szabad vegyérték is találhat tervet.

S a dallamot, mint egy kontextus nélküli verset.
Újraszőtte, mint megálmodott kertet.
A Napból kifolyó ég.

 

(Illusztráció: Justin Gaffrey)

Szürkepolisz {részlet}

Ötödik fejezet

 

Nyárias idő volt. A repce földek sárgállottak. A tölgyek rügyeztek. Nem tudni, milyen hónapban jártunk.

Matisse háza a főtértől nem messze, egy kis utcában állt. Homlokzata vörös, az ablak-szegélyek azonban rubint-kékek. Négy emelet magas. Az utcára néző rózsaablak odaveszett. Néhány üvegszilánk még most is ott van a párkányon. Valószínűleg belülről törték be.

A hallban egy rekamié és néhány pamlag, illetve egy magasabb vörösfenyőből készült asztalka állt a bejárati ajtó mellett. Az egyik pamlagon ült Matisse, az egér. Arcát nem temette tenyerébe, csupán előre nézett mereven. Hangot nem adott ki, nem nyögött, nem is sóhajtozott. Amikor Erik a többiekkel belépett az ajtaján, észre se vette őket. Pár perc múlva szólalt meg, hirtelen.

– Szervusztok. Nem maradt belőle semmi sem. Összesöpörtem a szilánkokat, de menthetetlen. Abba az üveggömbbe raktam minden darabját, ami befelé esett. – mutatott egy távolabbi asztalra, a fogadó szobában.

– Jé! – szólt közbe Erik – olyan, mint a kristály! Az is ekképpen törik el. Nagybátyám, amikor leverte nagynéném kristály poharát két évvel ezelőtt, abból se maradt semmi.

– Igen, Erik, csakugyan. Ezek az üvegek hasonló anyagból készültek. Valamivel nehezebb hozzájutni. Nem lehet őket bányászni a föld alatt. Néhány magas hegy legtetején a hó és jég között találhatóak meg. Annyira nehéz őket megkülönböztetni, hogy voltak, akik jeget hoztak le helyette. Az pedig az út során elolvadt.

– Nem tudod Matisse, ki tehette? – kérdezte Timothy.

– Gyerekek biztos nem. Ennyire egyik sem gonosz és a legtöbben már tudják, mit jelentenek ezek az ablakok városunk számára.

– Nekem lenne ötletem! – kiáltott fel Sam.

– Kire gondolsz? – kérdezte Erik.

– Egy manóra!

– Egy manóra? – hökkent meg Erik. – Milyen manó? Itt élnek manók is?

– Nem Erik – fordult Timothy a fiúhoz. – Sam, ne zavard össze.

– De ma olvastunk róla az órán. Nem emlékeztek rá? Zöld ruhában járkál – Sam próbált pökhendin lépegetni, zsebre tett kézzel fel-alá járkált – és a legtöbbször eltűnik, majd valahol máshol előbukkan – úgy tett, mintha látta volna fent a fán, keze a homlokán. Néhányan kuncogtak a háttérben. Alig lehetett őket látni, olyan kicsik voltak.

– Igen, Sam, az ír manó valóban létezik, de Erik világában. Nem figyeltél eléggé!

– De, de… Timothy, ha Erik itt van, átjöhetett az átjárón veletek!

– Az kész katasztrófa lenne!

– Miért? – érdeklődött Erik és Sam.

– Az ír manók gonoszak is tudnak lenni. Szeretik a csínytevéseket. Egyszer látott valaki Szürkepoliszban manót, az is megvan harminc éve már.

– És ki látta?

– Miłosz.

– De Miłosz már halott. Az ő kriptájában ültünk.

– Igen, de azt hiszem, hogy lehetnek feljegyzései. Valahol a kápolnában. Régi iratok, elbeszélések, legendák között. Amikor még minden sötétebb volt és sokkal több balszerencsés eset történt, mint mostanság.

– Hát akkor mire várunk? Nézzük meg a kriptát!

– Erik, nem fogsz félni? – kérdezte Sam.

– Mi olyan rémisztő egy kriptában? Ott nincs élő, aki ránk támadna.

– Erik, Miłosz kriptája egészen más, de elmesélem útközben.

– Hogyan jutunk el oda?

– Azon az ajtón át, a főtéren. – mutatott ki mindenki az ablakon keresztül.

Erik a kitört ablakon keresztül lenézett a házakra és elgondolkodott, vajon anyukája most mit csinálhat?

A kertben kapálta a krumpliágyásokat, gyomlálta a borsót, megöntözte a málnabokrokat. Néha leült a teraszon, amikor elfáradt, és nézte az erdőt és a domboldalt. A fáktól nem lehetett látni a patakot, ahova a vadállatok – őzek, vadkanok, rókák – jártak inni. Csendes falu, amelyet alig százan laknak.

Szürkepolisz, ha nem is nyüzsgő város, mégis több minden történt itt az utóbbi évtizedek alatt, mint Erik szüleinek falujában. Felkelések, háborúk rázták meg a lakóit. Az évek alatt számos állat menekült a városba. Zakopane és környékéről csak úgy özönlöttek a birkák és a kosok. Néhányukat megrázta sokak kínzó halála. Talán jobb nem is tudni, mi tapadt a talpukra, amíg ideértek.

Ahogy a kisebb csapat talpára sem. Megérkeztek az ajtóhoz. A föld belsejébe vezető lépcsők feketék voltak. Sötétség terítette be útjukat. Néhány fáklya égett csupán a hosszú egyenes út során. Több, mint négyszáz lépcsőfokon meneteltek lefelé. Azonban az utolsó fordulónál a fal hófehéren csillogott.

– Ez kristály? – kérdezte Erik.

– Mondhatjuk. Só. Sókristály. Próbáld megnyalni! Próbáld csak meg!

Nagy nehezen rávette magát, hogy a falhoz nyúljon. Sam megdörgölte a szemét, majd odarohant, ujjaival belekapart a falba és Erik szájába tömte. Amikor megérezte az ízét, kicsit megrázkódott.

– Tényleg az!

Erre mindenki elnevette magát.

– Csak halkan! – kérte Timothy.

– Leértünk végre! – örvendezett Sam hangosan, majd Timothyra nézett és így folytatta, suttogva: – Bocsánat. Leértünk végre.

– Ne menjetek olyan gyorsan, várjunk meg mindenkit. A régi katakombák járatait nem ismerjük jól. Könnyen elveszhet az, aki nem figyel a lába elé.

 

 

 

 

A Negyedik fejezet itt, korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: crypt)

Mindig menni akartál messzire

Mindig menni akartál messzire,
most egy időkapszulában vagy,
ami nem enged még az utcára sem.
Az elrongyolódott zeneszámok
foglya vagy, csak az agyonhallgatott,
ki nem mondott szavak királya,
a fényesre koptatott hazugságoké.
Diszkólámpa a fejed, lábaid még járják,
tested még vonaglik, a zászló még áll,
feszül a basszusgitár. De minek?
Ha a rezgések mögött nincs akarat,
ha a négy fal és a feltépett padló
nem enged le a parkba sétálni.
Mindig messzire akartál menni,
de semmire sem jutottál.
Látod, romokban hever, amit
egykoron életnek hittél, de becsaptad.
Álltattad magad, jön még tavasz
meg jó idő, sörös kupák meg női mellek.
Kihullik a haj, a fog, percenként pereg az idő.
Veled egy hajóban nem utazik senki,
csak az elmúlás. Marad az ajtó bezárva.
Ki ezt írja, becsapta, mert maradni
tovább nem lehetett.

(Illusztráció: VApinx: Falling stars)