BEOWULF
(részlet)
II.
115 Árnyak leple alatt lopakodott Grendel
a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,
csendben pihentek a csarnok ölén.
Mulatozás után mind mélyen aludtak
a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,
120 bánat nem zavarta békés álmukat.
A védtelen alvókra váratlan csapott le
a hívatlan vendég, helyéről felragadott
harminc harcost. Hazatért azután
portyájának örvendve, prédáját hurcolva,
125 mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.
Heorotba a hajnal halállal érkezett,
véres pusztításra virradt a reggel.
Fájdalom szava szállt az égre,
a férfiak sírtak. Fényes trónján
130 az ősz öregember örömtelen ült:
Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.
Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.
Hosszantartó viszály vette kezdetét,
véres háborúság. Nem váratott magára –
135 mikor az éj leszállt, a látogató ismét
felkereste őket, mert ölni vágyott.
Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.
A dánok között könnyű volt ezután
olyat találni, ki távolabb keresett
140 félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá
a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló
vérszomjának nyomait; védettebb helyre
rejtőztek éjjel az életben maradtak.
Így nyert hatalmat Heorot fölött
145 egy mindenki ellen, mígnem üresen állt
a hősök csarnoka. Hosszú ideig,
tizenkét télen át tűrte balsorsát
a scyldingek barátja, bánatba merülve,
mélységes gyászba. Messze szállt a hír,
150 mindenütt elterjedt az emberek földjén,
hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.
Sok ének született a szomorú harcról,
a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.
Éveken át tombolt a támadó haragja,
155 nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,
gazdag fizetséget a gonosz kezéből
hiába reméltek Heorot bölcsei,
fényes váltságot a férfiak életéért.
A Pusztító lesből lecsapott, a halál
160 fekete árnya fiatalra, öregre
könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,
elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,
merre kóborolnak a kárhozott lelkek.
A magányos gyilkos gyalázatot hozott
165 az emberek népére: erőszakkal vált
Heorot urává, hatalmába vette
a kincsek termét a tintaszín éjeken.
Ám nem közelíthetett a királyi székhez,
a dánok trónját a Teremtő védte.
170 A scyldingek barátját bánat emésztette,
szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek
tanácsba az urak terveket szőni,
határozni arról, harcosaik vajon
mit tehetnének a támadó ellen.
175 Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,
bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték
a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket
a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,
a pogányok reménye. A pokol sötétségét
180 hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték
a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,
magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.
Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,
halhatatlan lelkét lángok ölelik,
185 semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.
Öröm vár arra és örök élet,
ki halála óráján igaz oltalmat lel,
és keblére öleli a Kegyelem Atyja.
III.
Healfdene fia hosszú évekig
190 hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,
hogyan védje meg népét a veszély idején,
nem volt menekvés, minden éjjelen
reggelig tartott a rémület uralma.
Hallotta hírét Hygelac egy thánja,
195 egy geat harcos, Grendel dúlásának.
Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,
erősebb, mint bárki más ember a földön.
Habokat hasító hajót építtetett,
a hattyúúton túli híres uralkodót,
200 a dán királyt keresni fel vele,
hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.
A bölcs férfiak, bár féltették életét,
útra buzdították, bíztak a tervében,
a jeleket vizsgálták, várták az időt.
205 A geatok közül kísérőnek a legjobb
harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.
Tizennégy társával a tengerhez indult,
hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte
a hullámok titkait. A hegyfok alatt
210 ringott horgonyán a habok vándora.
A háborgó áramlat a homoknak szegült:
elérkezett az óra. Az orrba sereglettek
mind a kalandra készülő harcosok,
fénylő kincseket, fegyverek sokaságát
215 vitték a fedélzetre. A vízre taszították
az erős bordázatút, elindult útjára,
széltől űzve szántotta a tengert,
sebesen repült a rohanó habok közt,
mígnem másnapra a madárhoz hasonló,
220 hajló nyakú hajó hátáról meglátták
feltűnni a távolban a túlföld peremét,
meredek szirteket, széles hegyfokokat.
A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,
a szoroson túli szárazföldre értek.
225 A wederek fiai a fövenyre ugrottak,
kiléptek a partra. Páncélingük a szélben
harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,
köszönték Istennek a könnyű átkelést.
A scyldingek őre, ki a sós határt
230 kémlelte a falról, mint feladata volt,
látta, hogyan hordják le a pallón
a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.
Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt
nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.
235 Magasba lendítette lándzsáját, keményen
megrázta, s így szólt, a szokást követve:
„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein
magas hajótok, messzeföld fiai,
láncingbe öltözött lándzsás harcosok?
240 Régóta őrzöm rajtaütés ellen
a dánok földjét, hogy fosztogatók hada
ártó szándékkal ne szállhasson partra.
Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban
mert volna pengét és pajzsot emelve
245 jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától
engedélyt nem kapott. De köztetek van
egy harcos, akihez hasonlót nem láttam
kerek e világon. Nem közönséges férfi,
ki csak díszként hordja drága fegyvereit
250 a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,
és nem vezet félre félelmetes külseje.
Most hallani akarom, honnan származtok,
ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy
könnyelműen ellenséget engedjek lépni.
255 Ti távolról érkezett tengeri utazók,
feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,
merről jöttetek, és mi a szándékotok.”
IIII.
A harcosok feje így felelt az őrnek,
szavai kincsesházát kitárta előtte:
260 „A geatok királyának követői vagyunk,
Hygelac társai, tűzhelye őrzői.
Idegen népek közt is ismerték atyámat,
Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.
Sok telet megért, míg termeit elhagyta,
265 hogy őseihez térjen. Őrzik még hírét,
emléke fennmaradt az emberek között.
Hazádnak királyát, Healfdene fiát
jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.
Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.
270 A dánok földjére feladat szólít:
nem titkoljuk előtted, tudod te magad is
– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,
hogy a scyldingek a sötét éjszakát
rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő
275 gyalázatot hoz Heorot lakóira,
öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak
őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,
hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,
hogyan vethet véget a viszály uralmának,
280 hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,
és Scyld népének sorsa megforduljon.
Vagy viselnie kell vesztesége kínját,
keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,
míg helyén áll a hősök csarnoka.”
285 Beszédét hallva a hullámok őre
félelem nélkül felelt nyergéből:
„Mind a szavakat, mind a tetteket
vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen
kívánja megítélni a mások szándékát.
290 Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok
Heorot királyához. Hazám földjére
szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.
Harcosaim addig szépen hajló nyakú
hajótokat, mely most a homokon pihen,
295 fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,
míg zúgó vizeken Wedervég felé
fordíthatja újból faragott orrát.
Aki jót cselekszik, a csaták viharán
sértetlen viszi át a Seregek Ura.”
300 Útnak indultak újból. Szélesöblű
hajójuk a vízen horgonyának feszült,
visszatértükre várt. Vadkan aranylott
sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett
védelmező szellem vigyázta életük.
305 Vezetőjét követte a wederek csapata,
míg eléjük magasult a mézsör terme,
az arannyal fedett, fából emelt csarnok,
melynél híresebbről nem hallott még senki.
A hatalom házának, hősök lakhelyének
310 fénye ragyogott a felhők alatt.
Hozzájuk fordult a hullámok őre,
a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához
irányította léptük. Lova hátáról
búcsúzóul így buzdította őket:
315 „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya
kegyelme kísérjen a küldetés során,
vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,
tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,
vésztől, pusztítástól védeni a földet.”
Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása
