kifut tenyeredből a lét
–mint lenge fuvallat karjából a falevél–

szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend,

éned zavarosan mélyülő gödreiben
önbeteljesítő vakságod:

az idegek nesztelen lázadásában
az eszmélet lobbanása –

lebegve szitáló
sűrű végzetét
bőröd alá fogasolva,
omolhatatlan falaidra
beengedőn szorítja
az Idegen-mélység
ezerarcú terét –

éjszínt szivárgó szálaidba öltve március alkonyán
……………………….–ideje az ültetésnek–
zsenge hajtásának
benned érő,
sejtjeid ölelő
védőburok-enyészetét.

…………………….így indulsz. szemközt a még
……………………….neve sincs pusztulással.

kíméletlen sodró partvonaláról
–ideje van a kövek elhányásának–
beléd rugaszkodva,

foglyul markolt hálózatod romlását
szemérmetlen köréd szögezve

elnyel,

ahogy megáradnak
húsodra feszített  szövevényének
kiszellőztethetetlen szimptómái:

a test rögzített fogságában
tekinteted kettős világtalansága:
lidércesen elmosódó, fojtó
légüres-hullámlebegés

tétován beszélő,
néma játék csak
sziluettjén mozdulatod –
meddő akarat iránytalan, görcsös érzékelése

feszes erőtlenség a szakadékába zuhanó,
szabad lélegzetét elvarrt,
nincstelenné táguló odvaidra nőtt matéria –
bizalmatlanságod medre magad felé

……….ami eddig olyan természetes volt,
……………… elgondolkodásra késztet –

…………határolt zónád
kétesen hullámzó-üressé apadt
libikóka-öléből szökve

egy csepptől
az egész bolygó kicsit súlyosabb,

ahogy földed, az anyag korpusza eltér pályájától,
billenő egyensúlya tükrén
tört fényed szűkülő sugarai,

mint május utolsó ölelésében
a Mindennek elrendelés:
…………élet és halál,

vészjóslón kapaszkodnak most össze
elszíneződő leveleid egymásba meztelenedő ágai.

(Illusztráció: Eyvind Earle: Evening Magic)

Thomas Bernhard nyomán

a félelem folyton azt akarja
hogy én menjek elöl
és a festő is azt akarja
a félelem miatt

még csak nem is sejti
mire nyit rá
ezekkel a kulcsokkal
ezekkel a félelmetes kulcsokkal

belülről fázom
ért engem?
belülről fázom mindig
félelmetes ez a fázás

már nem tudom
mit is akartam mondani
de valami gonosz dolgot
arra emlékszem

még csak nem is sejti
mennyire gonosz dolgot
akartam mondani
de már nem emlékszem

rímelhetne a kék szem
de a rend nem nyújt lehetőséget
a fantáziára
a rend nem tűri a fantáziát

én megyek elöl
a félelem miatt
mögöttem jön a festő
aki a félelem képeit megfesti

aztán elégeti
de már nem emlékszem
nem kívülről fázom
belülről fázom mindig

(Illusztráció: Hannah Lamb: Baptism, detail, 2014)

Mi fán ülök itt? Földi fa, fagyökerező, gyökérszagot érzek, ég a föld, belőlem, áradok, földben, mi fán ülök? Hol temettem be magam, hogy körém nőtt így, hogy már ülhetek is, nem próbálok a felszínre törni, csak megültem, s a gyökerek köröttem, ülőhellyé, hát mi fán ülök? Kár, hogy kapok levegőt, hiszen ez a föld már oszlat, szétoszlom, ó nagy tömeg, se ijedelmem, se félelmem, hát nyugodtan ülök, fa alatt a gyökér, támasztja életét, táplálja a föld, mely szétoszlat, a fa él meg egyedül, ő nem porlad el, ha él, hát élek én? Itt a föld fején, a gyökérben szálam, tenyeremből átivódtak hajszálaim, átidegültem, úgy ülök itt, nem mozdulhatok többé.

Némaságra inttettem. Egyetlen szerelmem. Némaságra inttettem. Hallgat, mint aki sír.

(Illusztráció: Juan Romero)

1.

A szkepszis áttetsző.
Majd kijön a papírhalmaz alól egy fáradt,
szendergő bogár. A mű.

2.

Az alvadó havon szétterül a reggel.
Már az ágynemű szaga is feleselés.
Kifeslik. Új árny-szőttesek növik be a kertet.
Ez a munka ideje? Indigó, inda, hinta:
minden ébenfekete. Az érzékek tintájába belemártott
egy láthatatlan kéz, de rögtön bemerít
a hideg vízbe is.
Narráció helyett itt a reflexió.

3.

A lemeztű megbotlik. A karmester megérinti
a krupié arcát. Teljes sötétség, óriási kristálycsillár
ereszkedik a kulissza ölébe. Csak egy fotó lóg
a díszlet fölött. De a fotó közepében nyílvessző. Az idő.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Book of Books)