Magyar ember evés közben nem beszél, mondták, amikor épp valami fontosat akartam mondani. De ők bezzeg tovább beszéltek, nekik szabadott, rájuk valamiért hiába szólt az ember, mindig mondtak rá valamit, ha egyáltalán meghallották, amit mondok nekik. Később aztán, amikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy csak úgy tesznek, mintha nem hallanák, tudom, mert én is ezt csinálom néha, mert ilyenkor a másik ember elhiszi, hogy tényleg nem terjed el odáig a hang, valahol félúton elenyészik. Szóval ez csak egy trükk volt a többi közül, amire csak később derítettem fényt, de addig is készségesen elhittem, hogy nem értik, amit mondok, hogy már pedig ti miért beszéltek mégis. Talán ők nem magyarok, gondoltam, és így nem vonatkozik rájuk a szabály, amit nekem szigorúan be kell tartanom. Volt, amikor azt képzeltem, hogy valójában spanyol vagyok, és egészen onnan vándoroltam ide a magyarok közé. Az osztálytársam erre azt mondta, hogy ő pedig akkor azt képzeli, hogy francia, de ezt nem hittem el neki, mert én mondtam előbb, hogy spanyol, és akkor ő már biztos, hogy csal, mert még egy ilyet nem találhat ki úgy az ember, hogy igaz legyen. Nemsokára kiderült, hogy nem is beszél franciául, és föl is adta a teóriáját. Én sem tudtam spanyolul, de ezt nem mondtam meg neki. Csak, hogy spanyol vagyok. Mert a magyarokban semmi érdekes nincs, és még evés közben sem beszélhetnek. Ebben mondjuk nem voltam teljesen biztos. De azért töredelmesen betartottam a szabályt, úgysem értettem, mit beszélnek körülöttem, eszembe sem jutott, hogy figyeljek, vagy közbeszóljak. Mint a betűkre, azokra sem voltam túlzottan kíváncsi, de mégsem emlékszem, milyen volt úgy nézni egy betűt, mondjuk az a-t, hogy nem tudom, hogy az az a. Valahogy a beszéddel is így voltam, hallottam a szavakat, de mintha nem is magyar lenne, inkább a tányérom szélén néztem a színes pöttyöket, amikbe betűk voltak rajzolva, habár ez nekem teljesen mindegy volt. Valamikor az iskola előtt érdekelni kezdtek a betűk, de leginkább csak az, hogy hogyan lehet írni. Így megtanították leírni a nevemet, amit állítólag visszafelé másoltam le, de engem már nem igazán érdekelt, merthogy elolvasni már nem tudtam őket. Csak mondták, hogy ez pont fordítva. Hát legyen.

Miért nem eszel?, kérdezték. Csak, mondtam.

Olyan válasz nincs, hogy csak. Elszégyelltem magam, vagy inkább mérges lettem, mert fogalmam sem volt, akkor mit mondhatnék még. Csak, ennyi mondanivalóm volt.

Az ember hamar megtanulja, hogy ezek között a magyarok között, akik valahogy mégiscsak beszélnek evés közben, hogy jobb, ha inkább csak hallgat. Sok más dolog van, amivel elfoglalhatja magát, például végignézheti az ingásórát, a virágok a sarokban annyira nem érdekesek, de mondjuk az asztalterítő sok lehetőséget rejt. Sokszor megfeledkeztem magamról, és talán túlságosan is koncentráltam valamire, mondjuk az asztalterítő pöttyeire, ilyenkor rám szóltak, hogy de csúnyán nézek. És hogy meséljek inkább valamit. Mégis mit. Inkább nem. Akkor a bátyám kikísért a konyhába, és a polcra mutatott. Egy macskát láttam egy barna dobozon. Fehér macska volt, és a szájából kilógott a vörös nyelve. Látod?, kérdezte a bátyám. Ez a cica vitte el a nyelvedet. Csak egy percig láttam, mert utána visszaültünk az asztalhoz, ahol a vendégek is voltak. Na, akkor most már mondhatsz valamit, mondták. Hát ne félj, nem harap a Kálmán bátyja. És tényleg nem harapott. De később meg voltam győződve, hogy ő és a macska a dobozon egy követ fújnak, és hogy a nyelvem valahogy időközben a macskához került, talán irigy volt az emberekre, amiért ők tudnak beszélni, ezért elvitte pont az én nyelvemet. Később sokat rémítgettek azzal a macskával, ha nem akartam beszélni. Na, mi van, megnézzük megint a macskát? Nem akartam megnézni, tudtam, hogy néz ki, és azt képzeltem, hogy tényleg az én nyelvem lóg a szájából. Soha nem láttam egyébként fehér macskát élőben, nem voltam benne teljesen biztos, hogy létezik az olyan. De abban az időben sokat üldözött az az egy a kakaós dobozról, és éjszakánként féltem elaludni, mert mi van, ha pont akkor jön elvinni a nyelvemet, alvás közben nem figyel ilyesmire az ember, hogy magánál tartsa a nyelvét. Korábban nem féltem a sötétben, még akkor sem, amikor az órákkal és baglyokkal teli szobában kellett aludnunk János bátyánál. Nem tudnám megmondani pontosan, hogyan kezdődött ez nálam, de egyszer csak elkezdtem félni. Elképzeltem például, hogy ott, ahol nem látok semmit a sötéttől, ott áll egy ember. De csak hogy áll. Hogy milyen ember, azt már nem képzeltem el, elég volt a tény, hogy az ott egy valaki, már az rémisztő volt, hogy mit kereshet itt. Amikor az iskolából elvittek minket a gróf kriptájába, azt mondták, megnézhetjük a múmiát, ahogy ott fekszik kitéve valami üvegbe. Én akkor nem akartam megnézni, azt mondtam, el tudom képzelni, hogy hogy néz ki egy ilyen. Sőt, utána hetekig úgy aludtam, hogy az ágyam alá képzeltem a gróf múmiáját, persze nem direkt, de a frász kerülgetett tőle, és hiába panaszkodtam, hogy nem tudok aludni tőle, annyit mondtak csak, hogy hagyjam már abba, ne képzeljek ilyeneket, és akkor majd el tudok aludni. A dolgok persze nem így működnek, továbbra is halálra voltam rémülve, és arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna mégis megnézni a grófot, akkor nem kellett volna elképzelnem az egészet, és nem kellett volna hetekig az ágyam alatt aludnia. A bátyám soha nem félt a sötétben. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, annyit mondott, hogy ő csak azt képzeli oda a szobába, amit nappal amúgy is látna. A szoba éjszaka is ugyanaz, mint nappal, csak nincs benne fény. Logikus elméletnek tűnt, de én akkor sem hittem el. Pont ez az, hogy éjszaka nincs benne fény, nem látom, hogy tényleg ugyanaz van-e benne, mint nappal. És hogy a fehér macska lehet, hogy pont akkor ül ott az ágyam végében, amikor nem látom. Nem volt még mindig világos egyébként, hogy mihez kezdene a nyelvemmel. János bátyáék kutyája svájci volt, azt mondták, ő csak német nyelven ért, magyarul ne is próbáljak beszélni vele. Németül nem tudtam sok mindent mondani, de igazából magyarul se lett volna sok mondanivalóm a kutyának, úgyhogy inkább hagytam az egészet. Ez a macskás esetig eszembe se jutott, de akkor arra gondoltam, mi van, ha a macska is csak németül tud, és magyar nyelvet is akar magának, így jön a képbe az enyém. Én viszont nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélek, mert néha azt képzeltem, hogy spanyolul, de az is lehet, hogy németül, csak nem veszem észre. Szóval az én nyelvemmel pont nem járna jól ez a macska. Azt mondták, vannak ilyen emberek, akik több nyelven beszélnek úgy, hogy mindegy nekik, hogy az egyiken vagy a másikon, észre sem veszik. Ilyen volt a Wéber is, aki állítólag, ha káromkodott, svábul beszélt, hogy más ne értse, de úgyis mindenki tudta, hogy ha svábul beszél, akkor csakis káromkodhat, szóval egyre ment a dolog. Wéberről azt mondták nekem, hogy sváb, de én inkább magyarnak gondoltam, mert általában megértettem, amit mondani szokott. De amióta elmondták, hogy sváb, nem igen szeretek hozzá szólni, mert akkor ezek szerint nem érti, amit mondok neki. Hiába mondták, hogy ne aggódjak, mert csak az anyjával szokott svábul beszélni, zavaros volt az egész, és gyanús volt, hogy a sváb valahogy mégiscsak ugyanaz, mint a német, csak a svábok nem Svájcból jöttek, mint János bátya felesége, hanem a svábok, azok valahogy pont fordítva, itt voltak, és eleve külföldiként voltak magyarok. Kálmán bátya magyar volt, azt hiszem, és a felesége is, Emma néni, akinek olyan nagy fülcimpája volt, amilyet még életemben nem láttam. Hatalmas fülbevalókat hordott, és nem értettem, miért volt jó neki, hogy ilyenekkel nyújtja a füleit. Ezt mindegy egyes alkalommal kielemeztem, amikor vendégségbe jöttek hozzánk, mert mondjuk szülinapom volt. Nem igazán hittem el, hogy a szülinapom miatt jönnek, mert egész végig hozzám se szóltak, kivéve, amikor megmutatták nekem a macskát, hogy bizony az vitte el a nyelvemet. Akkor egy ideig elnevetgéltek rajtam. Meg, hogy ne féljek, mert nem harap a Kálmán bátya. Egész addig nem gondoltam rá, hogy megharaphat, de attól kezdve még inkább elment a kedvem attól, hogy bármit is mondjak neki, mert attól tartottam, hogy tényleg megteszi a végén. Kálmán bátya, akit csak így emlegettek nekem, hogy bátya, amit nem értettem pontosan, miért, valakinek a bátyja, de nekem biztosan nem. Nani mama testvére volt, Nani mama mindig is ott lakott, ahol lakott, apa is ott nőtt föl, sőt Nani mama is ott nőtt föl. Sokszor voltam ott nála, és olyankor anya nem örült, mert azt mondta, utána hetekig úgy beszélek, mint Nani mama, meg mindenki ott a faluban. Nem tudtam, mire gondol, attól féltem, hogy véletlenül sváb lett belőlem időközben, de az nem lehetett, mert Nani mama nem sváb volt, efelől nem volt kétségem. Azt mondják, tótok vagyunk, és hogy van is egy tót nevünk, de még a dédnagyapám elcserélte, mert ő inkább magyar akart lenni helyette. Úgyhogy azóta én is magyar vagyok, hiába gondolkoztam azon, hogy talán tótnak lenni mégiscsak érdekesebb lehet, mint magyarnak, és mi lenne, ha én meg visszacserélném azt a tót nevet, bárkinél is van éppen. Nem olyan, mint a spanyol, az igaz, de be kellett látnom, hogy a tótságra több esélyem van. Svábságra azonban semmi eshetőség nem volt, Nani mama sem volt az, így hát anya nem erre gondolhatott. Azt mondják, borzaváriul beszélt Nani mama, és rám is ez ragadt. Tudod-e, kérdezte apám, hogy Borzaváron nem fecske van a drótokon. Borzaváron föcske van. És bólogattam, hogy igen, ilyet már hallottam. Kokasok voltak az udvarban, és téját főzött nekünk Nani mama. De hát hogy is nevezhettem volna máshogy ezeket a dolgokat, amikor ott ez volt a nevük. Egyszer próbáltam meg Nani mamának elmagyarázni, hogy mi az a bowling, mert ott voltak a Mártonék, bowlingozni, de nem értette meg, mi az, mert ott Borzaváron azt nem így hívták, ha hívták valahogy egyáltalán. Én pedig honnan tudtam volna, hogy mi az borzaváriul, ráadásul Nani mama mindig mindent úgy hívott, ahogy az ő idejében nevezték őket, úgy kellett emlegetni neki a dolgokat, ahogyan ő emlékezett rájuk. Én a Nani mama emlékeinek idejében még nem éltem, úgyhogy így hirtelen nem tudtam mit mondani neki arról, hogy mi az a bowling. Aztán ahogy mentek az évek, és egyre több olyan dolog volt, amit Nani mama idejében sehogy sem hívtak, mert még nem is voltak sehol, egyre nehezebb dolgom lett Nani mamával. Nem értette, miért jön zene a telefonból akkor is, amikor nem telefonál amúgy senki, pláne azt nem, hogy honnan tudjuk, hogy ő telefonált, amikor még csak nem is beszéltünk vele. Szóval Nani mama nem hívta ezeket a dolgokat sehogy, és megértettem, hogy vele nem kell ilyesmikről beszélni, mert egyszerűen nem lehet, hogyan, és kész. Beszéltünk helyette minden másról, és egy hét után úgy mentem haza, hogy anya azt mondta, hogy már megint hogy beszélek. De továbbra sem tudtam, mire céloz, és megijedtem, hogy tényleg nem tudhatja biztosan az ember, hogy most éppen milyen nyelven beszél. Apa megnyugtatott, hogy Borzaváron is magyarul beszélnek, de egy kicsit másképp, mert az borzavári, és a Nani mama is úgy beszél. És akkor megint gyanús volt, hogy a borzavári az teljesen olyan, mint a magyar, de azért tetszett is, hogy egy kicsit mégse, mert akkor az azt jelenti, hogy egy kicsit mégse vagyok magyar. Svájcból jöttek a rokonaink, mégis azt mondták, hogy ők magyarok, és hogy arra sincs esély, hogy én a svájciaktól származzak. Egyszer hallottam, hogy olyanok vagyunk, mint az indiánok, és ezt el is képzeltem, hiszen szoktunk beszélni az állatokkal, kutyával, macskával például, meg apa is szokott mondani olyanokat, hogy piros az ég alja, jön az eső, és akkor azt képzeltem, hogy ez olyan dolog, amit az indiánok is tudhatnak, és akkor emiatt tényleg olyanok vagyunk, mint ők. A baj az volt, hogy nem tudtam pontosan, milyen nyelven is beszélnek az indiánok, úgyhogy az egyszerűség kedvéért némának képzeltem őket. Hallottam, hogy tévedésből kerültek Amerikába, mert eredetileg nekik Indiában kellett volna élniük, de miután már ott voltak, amikor megtalálták őket, és indiánoknak neveztél el őket, úgy gondolták, ne variáljunk, maradjon ez így. Biztos furcsa lehet nekik, gondoltam, hogy ők nem is onnan vannak, ahol élnek, és amíg nem találták meg őket, egész addig tévedésben éltek. Zavaros volt nekem még ez az egész, ezért úgy gondoltam, inkább maradok a spanyoloknál, vagy még a borzavárival is beérem, annak mégiscsak több értelme van valamivel. Végül is egyre megy, a borzaváriakat sem tudom pontosan, hogyan beszélnek, leginkább azt tudtam, hogy nyáron én is úgy beszélek, és ezt máshol nem szeretik. Egyedül a meséket szerették, amit Nani mamánál megtanultattak velem a régi könyvekből. Nem szóltam Nani mamának, hogy ezeknek a történeteknek semmi értelme nincsen, mert egy mukkot sem értek abból, ami a szöveg, pedig azt mondták, magyarul van. A bátyám kereste ki mindig a könyvet, ő hozta oda nekem, nézzük meg megint ezt a mesét, mondta. Kinyitotta a kis füzetet, és nem hittem a szememnek. Már megint egy macska. Vagyis a macska, a fehér macska. Ráadásul fura állatokat tartott a házánál, amiket kisökrének neveztek, nem tudtam, hogy mik ezek, de állítólag elvesztek, és a macska mindenhol utánuk kajtatott. A történet végén kiderült, hogy végig egy tök alatt voltak, és nem tudtak elrejtőzni jobban a macska elől. Nem nyugtatott meg ez a történet, és próbáltam nem az ágyam alá képzelni a fura kis tehénformájú kisökréket, és arra gondoltam, hogy bármit is akar tőlem az a macska, az én nyelvemmel egészen biztosan nem járna jól.

Azután egy ideig nem találkoztam a fehér macskával, abba is belenyugodtam, hogy lehet, hogy mégis magyar vagyok, de amolyan borzavári magyar, és az mégis más. Minden rendben ment, egészen addig, amíg egyszer evés közben meg nem akadt a lekváros krumpli a torkomon. Akkoriban valahogy nem volt furcsa, hogy a krumplit lekvárral esszük, ez is olyan dolog volt, amire csak később döbbentem rá. De mi így ettünk, mondjuk vacsorára, vagyis akkor éppen vacsorára ettem, amikor a dolog történt. Mondj valamit, mondta az orvos. Éjszaka volt, Veszprémig kellett menni az ügyeletért. Evés közben kezdtem el köhögni, azt mondták, félrenyeltem. De nem volt a torkomban semmi, talán a nyelvem, gondoltam. Az orvos csak nézett, és hogy akkor úgy volt-e, hogy evés közben lett bajom. Apa válaszolt, és erre az orvos bólintott, és mondta, hogy mondjak egy át. Furcsa volt ez az orvos, fehér tányér volt a fején, mint valami parabolaantenna, és egy pillanatra az jutott eszembe, hogy egy kicsit olyan, mint az a macska, de csak ezért, mert ő is indokolatlanul fehér volt, az orvosokat nem képzeltem ennyire fehérnek, hogy még a tányér is fehér a fejük tetején. Hány éves vagy, kérdezte, mire apát néztem, hogy válaszoljon, de ő is csak engem nézett. Félrenyelt evés közben, ugye?, kérdezte megint apát. Örültem, hogy megint elterelődik rólam a szó, és megint megnézhettem a tányért az orvos fején. Igen, evés közben. És rögtön ide küldtek minket, mondta apa, és még azt is, hogy szerinte már csak a torkom fáj. Dugd ki a nyelved, mondta az orvos, és nem értettem, hogy miért. Az előbb már mondtam át. A torkomról volt szó, hogy jön ide a nyelvem. Hány éves vagy, akkor mondjad szépen! Nekem szólt a kérdés, kétségtelen, és nem értettem, hogy apa miért nem válaszolt még, mert hát ő is tudja, hogy mennyi. Hát most mit mondjak, ez miért olyan fontos, ki akarna megszólalni csak ezért. Meg ki tudja, mit akar, a végén majd megint előjönnek azzal, hogy ő is megharap, mint a Kálmán bátya. Hát, ha nem beszélsz, akkor itt kell, hogy maradj reggelig, kapsz egy ágyat, és aput hazaküldjük. Még fenyeget, gondoltam, de még tartottam magam, ennek az embernek én nem szólalok meg, pláne így, hogy evés közben félrenyelésem volt. Akkor itt maradsz?, kérdezte apa. Megijedtem. Ilyen könnyen feladta, a fenébe is, ő komolyan veszi ezt a fehér macskát. Na, csak annyit mondj meg, mondta a macska, hogy hány éves vagy, aztán utána mehetsz haza. A fele sem volt vicc ennek, tényleg azt akarja, hogy itt aludjak. Kockázatos volt, és résen kellett lenni, végtére is egyedül maradtam vele szemben. Már nem is köhögtem, az egész nem fontos, inkább csak haza akartam menni. Várt és nézett. Aztán lassan hátrafordult, hogy mondjon valamit apának, és akkor éreztem, hogy itt az idő, akkor kimondtam: öt.

A macska visszanézett, mindketten rám néztek, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, de ők azért hallották a választ, és ez a lényeg. Nagyot sóhajtottak, apa és az orvos, és most nem mondták, hogy ilyen válasz nincs, mert ilyenkor nem lehet ilyenekkel előhozakodni, amikor az embernek evés közben félrenyelése van.

(Borítókép: szerzői illusztráció)

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a tetteinket?

Miért ragaszkodnak egyes asszonyok a gyerekeikhez? Mások meg miért szabadulnak meg tőlük olyan könnyen, mint a fák, amelyek szerteszórják a leveleiket?

Azt sem érti senki, hogy ragadhatnak bele a sértések és bántások a gyerekekbe. Hogy képesek mások szívében a szavak fullánkokká változni? Vagy a szavak is élőlények, mint a szúnyogok vagy a skorpiók?

A gyerekek, akiket nem tanítanak beszélni a felnőttek, az angyalok nyelvén szólalnak meg?

A lepra tényleg a lelkifurdalásból származik? És mi lehet az oka a pestisnek és a hetednapos láznak?

Hogy lehetnek ledönthetetlenek azok a falak, amiknek a habarcsába emberi hajat vagy szőrt kevernek?

Mi módon élvezhetik a zenét a velejéig gonosz emberek?

Ki oltotta belénk a törvényt, hogy csak a magunkfajtával párosodhatunk? Hiszen ha a sas párosodna a bikával, aztán a leghatalmasabb cettel, akkor a magzatuk legyőzhetetlen lenne.

Mivégre van ez a rengeteg só a tengerben?

Senki sem érti, miért prüszköl és rángatózik a tenger megállás nélkül.

Vajon igaz-e, hogy hajdan mind a tengerben éltünk, és nem is volt szárazföld? És minthogy nem tudtunk beszélni, világosan láttuk egymás álmait?

Miért lettek a szárazföldek, a tengerek, hegyek, sivatagok, ha a tengerben mind boldogabbak voltunk?

Hogyan, hogyan, hogyan…?  Miért szeretünk egész életünkben annyira kérdezősködni?

És miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni?

Ahogy senki sem érti, miért ragaszkodunk a másikhoz akkor is, ha elboldogulunk nélküle?

Egy öregedő férjhez.
Egy álomhoz.
Vagy egy beteg kisgyerekhez.

Az apám meghalt. Nem ismertem. Legalábbis nem emlékszem rá. Állítólag kétéves voltam, amikor elment. Tizenhat éves koromig anyám azt mondta, disszidált Dél-Amerikába. Konkrétan Chilét mondott. Ma sem értem, miért pont Chile. Akkoriban már nem is volt divat disszidálni. Az iskolában soha nem tudtam, mit mondjak. Próbáltam utána olvasni Dél-Amerikának, de az iskolai könyvtárban csak Argentínáról találtam könyvet. Kitaláltam, hogy az apám amolyan cowboy, gaucsó, és valahol a dél-amerikai pampákon megvadult bikákat lasszóz. Arra gyűjti a pénzt, hogy mi utána tudjunk menni. Ezt annyira elhittem, hogy néha azon kaptam magam, hogy aggódom érte. Ledobhatja a ló, felöklelheti egy bika, megmarhatja egy mérges vipera… Közben folyton vártam, hogy egyszer csak csöngetnek, és az apám áll az ajtóban olyan nagy kalapban, mint a könyvbeli gaucsók.

Anyám rengeteget dolgozott. Legalábbis mindig későn és fáradtan jött haza. Mikor hazaértem az iskolából, úgy tűnt üres a lakás. A cselédszobában ott volt a nagyanyám. De csak feküdt az ágyon. Halkan szuszogva aludt. Mikor felébredt, hangosan azt kiabálta, istenem, istenem, mért hagytál el engem? Vagy azt, hogy  Rezsőkém, vegyél magadhoz! Rezső a nagyapám volt. Meghalt, mikor hatéves voltam. Akkor a nagyanyám még dolgozott, úgyhogy ketten voltunk csak otthon a nagyapámmal. A tévével szemközti nagy, kopott fotelben üldögélt. Ha beszélt, csak mindenféle már rég meghalt emberekhez összefüggéstelen dolgokat. Agyérelmeszesedés. Engem mindig Annácskának hívott. Azt gondolta, a kedvenc húga vagyok, aki a második világháborúban egy bombatalálatkor nyolcévesen meghalt. Az anyja, a dédanyám, lement a nagyobbik lánnyal, Emma nénivel a légópincébe. Azt hitte, az anyja, a dédnagyanyám, már levitte Annácskát. Mikor rájött, hogy nem, már nem lehetett elhagyni az óvóhelyet. Ezt a nagyanyám mesélte, amikor még beszélt istenen és a halott nagyapámon kívül mással. Nagyapám, ha nem beszélt épp, hangosan hortyogva aludt. A nagy bordó, kacskaringó mintás perzsaszőnyegen játszottam a babáimmal, amikor feltűnt, hogy milyen nagy a csend. A nagyapám nem beszélt, nem is hortyogott. Felnéztem, és láttam, hogy nem mozdul. Nem mertem többé ránézni. Játszottam tovább. A nagyanyám nagyon sok idő múlva ért haza. Mikor látta, hogy a nagyapám nem lélegzik, sikoltozni kezdett, hogy ébredjen föl. Aztán nagyon hangosan és nagyon sokáig sírt. Én pedig nagyon féltem.

A nagyanyám többé nem ment dolgozni. Beköltözött a cselédszobába, és csak a fürdőszobába jött ki néha. Reggel az anyám vitt be neki reggelit, ebédet én melegítettem, és tettem az éjjeliszekrényére, mikor hazaértem az iskolából, este megint anyám vitt neki valamit. Ő nem hortyogott úgy, mint a nagyapám. Halkan vette a levegőt. Mindig nagyon kellett figyelnem, hogy halljam, lélegzik-e még. Mikor egészet ütött a falióra a nappaliban, ahol az íróasztalnál tanultam, vagy rajzoltam, kivártam, utána odamentem a cselédszobához, és a résnyire nyitott ajtón át hallgatóztam. Néha egészen sokáig, mert annyira halkan lélegzett. Ilyenkor nagyon elkezdett dobogni a szívem a félelemtől, hogy meghalt. A fülemben a vér egészen hangosan surrogott. Ettől még kevésbé hallottam a szuszogását. Beljebb kellett dugnom a fejem az ajtón.

Mikor besötétedett, nagyon féltem. Az öreg bútorok néha felnyekkentek, mintha lakott volna bennük valaki. Felkapcsoltam minden villanyt, bekapcsoltam a tévét, és a kanapé sarkába vackoltam magam. De közben hallgatóztam, nem érkezik-e meg az anyám, mert akkor gyorsan le kellett kapcsolni a villanyokat. Nagyon dühös volt, ha látta, hogy mindet felkapcsoltam, mert az pazarlás, mondogatta. Közben azért is volt jó hallgatózni, mert késő délutántól sokan jártak a lépcsőházban, és ilyenkor mindig elképzeltem, hogy az apám jött vissza értem. A zajokat sokszor továbbgondoltam, és a fantáziámban becsöngetett az apám, én kinyitottam az ajtót, és akkor láttam, hogy milyen magas és jóképű. Úgy nézett ki, mint azon a fényképen, amit egyszer anyám ruhái között találtam. Felkapott, megölelt, és elvitt magával. Néha úgy képzeltem, van kulcsa, de ez azért nem volt jó, mert sokszor igaziból az anyám jött haza, és akkor nem volt idő lekapcsolni a villanyokat.

Tizenhat éves koromban anyám leültetett a konyhában az étkezőasztalhoz. Ő is leült velem szembe. Ez eddig csak olyankor fordult elő, ha véletlenül egy időben ettünk. Ami elég ritka volt. A nagyanyám ekkor már nem élt. Két évvel korábban egyszer csak ő sem lélegzett tovább. Mire hazaértem az iskolából, ugyanabban a pózban feküdt, ahogy nap mint nap találtam, csak most merevebben. Szólongattam, nem mozdult. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy szürkés színe van, és gyakorlott füleim észlelték, hogy nem lélegzik. Anyám zavartan törölgette egy ronggyal a fénylő viaszosvászon terítőt. Azt mondta, most már elég nagy vagyok, hogy elmondjon valamit. Az apám nem disszidált Chilébe. Sőt sehová sem. Értetlenül bámultam. Életemben először láttam, hogy vannak igazi érzései. Egyre halkabban beszélt, a szája alig mozgott. Nagyon kellett fülelnem, hogy halljam, mit mond. A szemei a viaszosvászon terítőre meredtek. Végig. Azt mondta apám azért ment el két éves koromban, mert egyfolytában innia kellett. Képtelen volt ellátni a családfői és egyéb feladatokat, és mikor józan volt, annyira bűntudata volt emiatt, hogy egy nap bejelentette anyámnak, inkább elmegy. Itt hagy minket, mert ennél az életnél, amit mellette kell élnünk, még az is jobb, ha ő nincs velünk. A torkomba tolult valami szinte fizikai fájdalom. Először azt akartam kiabálni anyámnak, hogy hagyja abba, és hogy hazug és ez nem igaz, de belül sejtettem, hogy igaznak kell lennie. Akkor viszont azt akartam üvölteni, hogy az apám egy aljas, önző alak! De ezeknek a szavaknak még a gondolata is annyira fájt, hogy végképp nem volt erőm kimondani őket. Anyám akkor sem nézett rám, mikor befejezte. Törölt még egyet a terítőn, aztán felpattant az asztaltól, és már normális hangerővel, teljesen természetes hangon közölte, hogy ideje lefeküdnöm, holnap iskola. Egész éjjel nyitott szemmel hevertem az ágyamon. Jó lett volna sírni, de nem bírtam, és ettől még jobban fájt, és préselte ki belőlem a levegőt valami a szív környékén. Utána évekig úgy tettem, mintha nem is lett volna soha apám, és mintha nem fájt volna, hogy mégis.

Aztán évek múlva, tavaly, egy fáradt nyári késődélután, ahogy hazajöttem a Sport uszodából víztől és naptól kiszívva – vizsgaidőszak volt, és néhány csoporttársammal oda jártunk magolni a rekkenő hőségben –, egy levél várt a konyhaasztalon. Felbontva. Remegő, cirádás öregember-írás. Két szikár mondat sajnálattal tudatja, hogy az apám, Raboczky Péter, tegnap délután elhunyt a János Kórház intenzív osztályán, és hogy a temetés a következő csütörtökön délután 3 órakor lesz a Farkasréti Újtemetőben. A feladó Vigyázó Jánosné volt. Anyám azt mondta, nem tudja, ki lehet az, és a cím sem volt neki ismerős. Az a szorítás a mellkasomban megint egész éjszaka fel-felriasztott. Reggelre virradóra úgy csináltam, mintha elmúlt volna. Ez nyolc napig, tegnapig ment. Apámat addigra már eltemették. De a szorítás annyira elviselhetetlenné vált, hogy elhatároztam, elmegyek a címre, ahonnan a halálhírét megküldték.

Löki, tolja, szorítja a vért a szívem. A bérház körfolyosójára egyáltalán nem hallatszik be a dübörgő zaj a belvárosi utcáról. Csak a fülemben hangos a lüktetés. Azon túl egy galambpár búg visszahangozva lent az udvaron. Áporodott pince és kihűlt ebéd szaga keveredik derengő hűvös félhomállyal. Az ajtók mögött mintha csipkerózsika-álomba hullt emberek szuszognának. A kovácsoltvas korlát csupa rozsda, némán tekeredik. Becsöngetek. Az éles hang belehasít a ház nyugalmába. Lassan mintha megmozdulna valaki az ajtó mögött. Ki az? – kiálltja egy rekedtes öreg hang gyanakvóan. Jobb híján a nevemet mondom hangosan, és hogy az édesapám miatt keresem. Kicsoda? – kiált újra recsegve. Megismételtem a nevem, és azt is, hogy az édesapám miatt szeretnék beszélni vele. Nem válaszol. Kezd elviselhetetlenné válni a csend. Hogy nem állt meg az idő, csak a szívem vad dobogása jelzi. Már majdnem megnyomom újra a csengőt, mikor hirtelen kattan a zár, és néhány centire – amennyire a biztonsági lánc engedi – kinyílik az ajtó. Egy ráncokkal barázdált, pergamenszerű arc szelete jelenik meg a résben. Szeme gyanakvóan az enyémbe mered. Zavartan magyarázni kezdem, hogy Raboczky Péter lánya vagyok, és innen jött levél a halálhírével. Végigmér. Még mindig nem szól semmit. Aztán hirtelen eltűnik, az ajtó becsukódik, zörög a lánc, majd újra kinyílik. Töpörödött, csúnya öregasszony áll el némán az ajtóból. Belépek. Továbbra is csak néz. Kínosan, szótlanul toporgok, amíg visszazárja mögöttünk a láncot is.

Szemem lassan szokja meg a dohszagú előszoba sötétjét. Egy tükörrel szemközt állok, benne tekintetemmel keresem magam. Lassan kirajzolódik az öregasszony háta és mögötte én. Hirtelen elindul a lakás belseje felé. Nem szól, hogy kövessem. Mikor eltűnik, mégis bátortalanul utána megyek egy hosszú, sötét folyosón át szinte vakon botorkálva valami homályos fény felé a folyosó végén. Mire belépek a régi bútorokkal telezsúfolt, magas mennyezetű utcaszobába, már egy öblös karszékben ül. Így még kisebbnek tűnik. Olyan, mint egy mesebeli anyó. Itt is szinte sötét van, a spaletta behajtva. A vele szemközti székre mutat. Leülök a szélére, a táskámat az ölemben szorongatom. Az arcomat fürkészi, én próbálok nem rá nézni, de nem akarok leplezetlenül bámészkodni sem. Így ülünk egy darabig feszült csöndben. Nem tudom, hogy kezdjem. Hirtelen azt mondja: már azt hittem, nem jössz! Így. Tegezve. Mintha ismernénk egymást. Ez összezavar. Olyan mintha valami elmulasztott kötelességet kérne rajtam számon. Fészkelődni kezdek a széken. Nem tudom, mit mondjak. Egyszer csak megszólal, na, mire vagy kíváncsi? Végre megkérdezem, honnan ismerte az apámat. Huszonegy évet éltek egy lakásban, válaszolja rögtön, mint aki épp erre a kérdésre várt. Magától elmeséli, hogy apám huszonhét éves korában, mikor elhagyott minket, idejött hozzá, a nagynénjéhez lakni. Akkor találkoztak először. Mert a nagyanyám apám születése után pár évvel meghalt mellrákban, és ők előtte már évek óta nem beszéltek. Nem mondja, miért nem, azt sem, apám végül hogy kötött ki nála, csak azt, hogy 30 éves korára rokkant nyugdíjasra itta magát. Így mondja. Reggelente, ha már otthon nem volt mit inni, lement a közeli mellékutcában lévő kocsmába vagy a kicsit távolabbi boltba, ahol megvette az aznapi adagját. De idővel egyre ritkábban hagyta el a lakást. Ha mégis le kellett mennie utánpótlásért, többször kapott pánikrohamot. Egyébként folyton írt. Az öregasszony ekkor horgas ujjával egy kisebb ajtóra mutat, amit eddig észre sem vettem, mert mint egy titkos bejárat a falon lévővel azonos tapétával van bevonva. Hogy amögött volt a szobája, ahol íróasztala fölè görnyedve csak körmölte a szavakat napestig. Ez a tiéd, mondja, miközben a keze ügyéből az asztalról egy nagyalakú, fekete spirálfüzetet emel fel, és a kezembe nyomja azzal, hogy ezt a naplót apám nekem vezette miközben engem várt, és még egyszer nyomatékkal, hogy folyton csak engem várt. Lassan nyúlok a felém nyújtott füzetért, zavartan veszem el. A ráragasztott vinyettán szögletes, kissé remegő kézírással ez olvasható: Bedeszkázott napjaim. Nem merem kinyitni. Forgatom, végül az ölembe ejtem fedéllel lefelé, és csak nézem. Aztán a hátlap felől felnyitom. Mohó tekintetem megakad az utolsó szavakon: „Elittam az életem, hamarosan záróra. Hibáimért, ha lehet, szavakkal fizetek. Kevés.” Lecsukom, nézem a kemény, fekete fedelet.

Korábbi megjelenés: A Hetedikben.

(Illusztráció:  Waiting by Eugene Ivanov)