Címke: irodalom

Maria Pawlikowska-Jasnorzewska verseiből

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cnoty

Wszystkie cnoty miłe Panu Bogu                          
maleją mi w oczach i bledną.                            
Posiadam już tylko jedną:
kocham cię, mój Wrogu…

Erények

Mi erény az Úrnak kedves,
Számom mind érdektelen.
Egy van már csak énnekem:
Ellenségem, szeretlek…

 

Nike

Ty jesteś jak paryska Nike z Samotraki
O miłości nieuciszona
Choć zabita, lecz biegniesz z zapałem jednakim
Wyciągając odcięte ramiona.

Niké

Olyan vagy, mint a Szamotráki Niké,
Elcsendesítethetetlen szerelem.
Habár megöltek, te mégis futsz és
Nyújtod levágott kezeid nekem.

 

Portret

Usta twoje: ocean różowy.
Spojrzenie: fala wzburzona.
A twoje szerokie ramiona:
Pas ratunkowy…

Portré

A szád: rózsaszín óceán.
Szemed: mint tenger háborog.
Mentőövnek erős karod:
Dobjad rám…

 

fordította: Lang Ádám

Vers; Iron Maiden

 
 
 
 
 
 
 
 
 
VERS
 
 
a lét mögötti szent irány
a szent irány mögötti lét
igékbe ágyazott hiány
hiányba ágyazott igék 
tudattalanba áthatott
tapasztalat kapaszkodik
az agyba karmolt járatok
szövődnek tompa maszkokig
örök körökben olvadó
való fölött törésvonal
felosztott fel nem osztható
felszínre hímzett pókfonal

 

IRON MAIDEN

 
                                  Térey Jánosnak
 
Merre szökött el a hős, régvolt ikonok ragyogása?
Hol van a hosszú lobonc? És hol az érckori hang?
Mért ez a nyápic, kákabelű divat itt ma a bálvány?
Mért kell ennyi csapat, hogyha a harc lefutott?
Törjön száz bakelit, CD, gyűrődjön a szallag,
hangot hord az idő: fémzene százada volt!

Hetedíziglen

5-6 éves lehettem, amikor életemben először hallottam a zsidó szót a 70-es évek második felében. Nagyanyám szegény, aki akkor már elég szenilis volt, egész nap a konyhában üldögélt a hokedlin, és vagy bóbiskolt, vagy az ablakon nézelődött kifelé. Néha söprögetett kicsit az udvaron. Kendője mindig mélyen a homlokára volt húzva. Amikor ébren volt, vagy a szomszéd gyerekeket hajkurászta, mert hangosak voltak, vagy anyámat szidta, mert csak két pisist tudott szülni, ő viszont elsőre fiút. Néha pedig utcabeliek keresték meg a szüleimet, mondván, hogy figyeljünk oda a mamára, mert az utcán kiabál mindenfélét, amivel megijeszti és kényelmetlen helyzetbe hozza a járókelőket. Ugyanakkor én mindig figyelemmel hallgattam, mert a szokásos mondatain kívűl, amit már kivülről tudott mindenki, és egy kézlegyintéssel elintéztek, vagy még annyival sem, néha-néha mondott érdekes és váratlan dolgokat, amiket előtte soha nem hallottam senkitől. És sokszor beszélt félálmában is, ez volt a legérdekesebb. Ekkoriban költözött ki a házunkból az a nő, akit még az ötvenes években telepítettek be hozzánk,  mondván túl nagy a ház egy családnak. És aki előtt nem szabadott beszélnem semmit. Amikor összetalálkoztunk vele, anyukám mindig megszorította a kezem, ami azt jelentette, hogy jó nagyot köszönni, és mást nem mondani. Majd anyukám mindig elhúzott onnan, nehogy véletlenül mondjak valamit a mamáról, mert anyukám szerint a néni nagyon nem szerette öreganyámat. Szerencsére kapott egy tanácsi lakást.
Egyik délután csak ketten voltunk otthon nagyanyámmal, és én kint fociztam az udvaron a kapunál, amikor észrevettem, hogy a házunk közelében sokan gyülekeznek az úton. Kinéztem, és láttam, hogy valamiféle postás összejövetel folyt, talán évfordulót ünnepeltek, és ennek kapcsán postás bicikli versenyt rendeztek. A rajtvonal a házunk közelében volt és a versenyzők többsége postás egyenruhát viselt. A rendőrség is kivonult, lezárta addig az utat, amíg a verseny elrajtolt. Sok környékbeli gyerek kicsődült az utcára, és velük együtt én is elkezdtem bámészkodni. Nemsokkal később váratlanul megjelent öreganyám, megragadta a karomat és becipelt a házba.
          Gyere be, nehogy kimenj, mert itt van ez a sok komenista – mondta, és még a kaput is kulcsra zárta, pedig az akkoriban nem volt szokás.
Ezen nagyon meglepődtem, de szokásommal ellentétben nem vitatkoztam, mert láttam rajta, hogy most nincs helye vitának, nagyon komoly, határozott volt, és ráadásul nem kiabált, hanem félelmetesen halkan beszélt, szinte csak súgta a fülembe a szavakat. Még a mozgása is megváltozott, mintha megfiatalodott volna. Amikor bementünk a házba, megkérdeztem tőle, hogy kik azok a komenisták. Azt láttam rajta, hogy ez csakis valami rosszat jelenthet, de el nem tudtam képzelni, hogy miért utálja a postásokat ennyire. Nem válaszolt, csak leült a hokedlijére, és annyit mondott, hogy most itt bent játssz, amíg ezek el nem mennek innen. Pár óra múlva elbóbiskolt, addigra már a verseny is lezajlott, és elkezdett magában beszélni. Figyelni kezdtem. Már az is furcsa volt, ahogy beszélt, mert motyogott, ahogy általában az ember álmában beszél, de ugyanakkor nagyon határozottan, agresszíven tette mindezt, kristálytisztán értettem a szavait, ami miatt hirtelen nem is tudtam, hogy ébren van-e vagy alszik. “Mocskos komenisták elvettek mindent.” Odaálltam elé és újra próbálkoztam:
          Mama, kik azok a komenisták?
Ekkor felriadt álmából, rám nézett, láttam, hogy nem egészen tért magához, ezért megkérdeztem mégegyszer:
          Kik azok a komenisták?
          Bolsevik zsidók. – felelte, majd visszabóbiskolt.
Na, hát ezzel nem lettem sokkal okosabb. Két új szóból kellett volna megértenem a komenistát. Ráadásul az első új szót abban a pillanatban el is felejtettem. Mindenesetre úgy gondoltam, hogyha bármelyiket megfejtem a három közül, akkor a többit is érteni fogom. Ugyanakkor a postások még homályosabbá tették az ügyet, de azt valahol éreztem, hogy ők nem illenek bele ebbe a hármasba, sejtettem, hogy szegény szenilis nagyanyám keverte össze őket valakikkel.
Amikor szüleim hazaértek később, a vacsoránál megkérdeztem két zsíros kenyér közt, hogy kik azok a komenisták. Anyám kezében megállt a kiskanál, amivel a teáját kevergette, apám mozdulatlanná merevedett, de ő sem szólt, csak nézett. Anyám tért magához előbb az ijedtségből:
          Hát ezt meg hol hallottad?
          A mama mondta, meg hogy elvettek valamit. – Egyre biztosabb voltam benne, hogy jó volt a megérzésem, a komenisták valami nagyon rosszat jelent, hiszen anyám is megijedt, pedig ő nem is szenilis.
Anyám szemrehányóan apámra nézett, majd elmondta, amit már ezerszer:
          Tudod, hogy a mama már beteg, szenilis, és a szenilis emberek nem tudnak tisztán gondolkodni. A memóriájuk már nem működik jól, ami régen volt, arra jobban emlékeznek, mint a két percce történtekre. Elfelejtenek, összekevernek mindent.
Majd ránézett apámra megint:
          Mondjál már te is valamit.
          Na egyél inkább még egy paradicsomot a kenyérhez. – mondta nekem apám.
Tudtam, hogy ezzel a téma le van zárva részükről, és hogy a mamát kell tovább faggatnom, ha meg akarom tudni, hogy mit is jelent az, hogy komenista. Meg zsidó. Meg az a b betűs szó, amire most nem emlékszem ugyan, de majd biztosan mondja még.
Egy-két év múlva már azt is díjaztam a mamában – a váratlan kitörésein kívül -, hogy állandóan potyogtatta a pénzét. A kis nyugdíja mindig a zsebében volt, azt számolgatta, és ilyenkor persze elszórt belőle párat, amit még csak észre sem vett. Én meg összeszedegettem. Amikor suliból hazaértem, mindig az volt az első, hogy körbenéztem a konyhában a hokedlije körül. Ráadásul ha nem volt éppen nagyon mogorva, akkor még a boltba is el lehetett küldeni jégkrémért. Akkoriban már volt pálcikás Leo, amiből a puncsosat szerettem. Ha egy kicsit rosszabb napja volt, akkor csak egy lejmolásra volt alkalmas, boltba menni már nem volt hajlandó. Olyan probléma is akadt néha, hogy mire odaért a boltba, elfelejtette azt a szót, hogy jégkrém, és ilyenkor nyalókat hozott. Ráadásul abból is a legrosszabbat. Vagy útközben leállt az utcán a komenistákat szidni, és mire hazaért, a jégkrém már elolvadt. De más meglepetések is értek. Egyik délután odaálltam elé, előtte természetesen felszedegettem a földről az elhullajtott apróját, és próbálkoztam a szokásossal:
          Mamaaaa, menjél el a boltbaaaaa, hozzál jégkrémeeeet. – A szavak elnyújtásával kifejezett kérlelés általában működött nála.
          Mit akarsz a boltból??? Nincsen semmi a boltból, szegények vagyunk, mint a templom egere – mondta dühösen.
Ezen megint meglepődtem és egy pillanatra kicsit meg is ijedtem. Bár azt tudtam, hogy vannak a világon nagyon gazdag emberek, királyok meg hercegek, de én ilyeneket nem ismertem, a környezetemben nem tűntűnk szegényebbeknek a többiekhez képest, sőt mivel még egy faházunk is volt a Balatonon, azt hittem, hogy a gazdagabbak közé tartozunk. Ezért aztán hamar túltettem magam az ijedtségen, és tovább próbálkoztam:
          Adok rá pénzt, van pénzem – mondtam, és elővettem az aprót a zsebemből, amit előtte találtam a hokedlije alatt.
Meg sem mozdult, nem is válaszolt.
          De mama, a többiek sem gazdagabbak, de azért mindenki eszik jégkrémet – erőlködtem még egy kicsit.
          A többiek soha nem is voltak gazdagok, azoknak mindegy. Mi viszont kiskirályok voltunk. De ezek a mocskos, büdös komenisták elvettek mindent – mondta, és éreztem, hogy ma nekem kell boltba mennem, ha jégkrémet akarok enni.
Ezután természetesen újra kérdeztem anyámat, amint hazáért:
          A mamáéknak volt koronájuk?
Anyám elnevette magát, a kiskirályságot hallotta a mamától nemegyszer, úgyhogy tudta, hogy miért kérdezem:
          Dehogy volt, mondtam már, hogy a mama…
          Tudom, öreg és szenilis. De akkor régen tényleg gazdag volt? Mert ha szenilis, akkor a régi dolgokra jól emlékszik, nem?
          Az már nagyon régen volt, és egy kicsit mindig eltúlozza – próbálta lezárni a beszélgetést.
          Akkor mennyire volt gazdag a mama?
          Akkori viszonylatban tényleg gazdagok voltak a papéval, meg apéddal, de ez már régen volt, más rendszer volt akkoriban – és elfordult, hogy elmosogasson. De hát nem ilyen egyszerű lerázni egy kérdezősködő gyereket, főleg ha valami elveszett kincsről van szó, ami beindítja a fantáziáját.
          Jó, de akkor hol van az a sok pénz meg gazdagság, mert már jégkrémre is alig van – törtem ki bosszúsan, feldühödvén a megintcsak kurtán lezárt beszélgetésen.
Anyám erre megint nevetett, aztán adott egy ötöst, hogy menjek vegyek jégkrémet, és hozzátette, hogy a nővéremnek is. Nem szóltam neki, hogy az már hét húsz lesz, nem öt, de nem akartam kérni többet, mert már nem voltunk gazdagok, és amúgy is volt még hokedlis pénzem. A boltban tisztáztam az eladó nénivel, hogy ha a mama esetleg nyalókát kérne, akkor mindenképpen pálcikás jégkrémet adjon neki, mert néha már keveri a dolgokat, és nem mindig jut eszébe a megfelelő szó. Sőt azt is tisztáztuk, hogy első a puncs, ha az nincs, akkor vanília, és ha az sincs, akkor jöhet csak a csokis. Nagyon nevetett, ideges lettem, hogy csak viccnek veszi, de komolyan vette, mert innentől kezdve mindig puncsos jégkrémet hozott a mama.
Hazafelé sétálva, jégkrémet majszolva elhatároztam, hogy azt azért mindenképpen kiderítem, hogy hova is lett a kiskirályságunk.
A város köztudottan leggyengébb általános iskolájába jártam, az volt hozzánk a legközelebb. Sokkal több mindent elnéztek a gyerekeknek, köztük nekem is, és ennek megvoltak az előnyei és hátrányai is. Osztályfőnöki intőre jóval később került sor, mint más iskolákban.
Negyedikes koromban zsidóztak le először. Matekból oldottam meg egy feladatot a táblánál, amire az alsós osztályfőnök azt mondta, hogy jó, helyes, ti a számokban nagyon jók vagytok. Aztán beírta az ötöst, én meg a helyemre mentem, de ez a mondat ott motoszkált a fejemben. Nem voltam benne biztos, hogy kikről beszélt. Szüleimről? Nővéremről? Ő nem volt különösebben jó matekból. Mama ugyan mindig mondta, hogy nemcsak, hogy ő volt a legszebb lány az osztályban, de a legokosabb is, mindig kitűnő volt az elemiben, és hogy a tanára mennyire akarta, hogy ne csak négy osztályt járjon. De őt nem is ismeri a tanitó. Ugyanakkor határozottan többes számban beszélt.
Kicsivel később kiosztott a tanár egy dolgozatot, és a padtársammal mutogattuk egymásnak. Ő az egyik feladatra nem kapott pontot, amire én viszont igen. Megnéztem az enyémet, ránézésre ugyanaz volt a végeredmény. Csodálkoztam, hogy az hogyan lehet, hogy az enyém ki van pipálva, az övé meg nem. Padtársam jelentkezett, és odahívta a tanítót, hogy legyenszíves nézze meg, mert igy lehet, hogy az övé is ötös lehetne.
A tanító odajött, megnézte, és az első pillanatban ő sem látta a hibát, már majdnem átírta ötösre, amikor hirtelen rájött, hogy mi volt a probléma:
    Ááá, már látom! Megzsidóztad a számot. Nem 1572, hanem 1527 a végeredmény.
És bár ezt nem nekem mondta, de egy pillanat alatt leesett, hogy a tanító azt hiszi rólam, hogy zsidó vagyok. Mamától eddigre már elég sokat hallottam róluk. Viszont a szavaiból nem az derült ki, hogy rokonságban lennénk velük. Nem értettem, hogy miért gondolja rólam a tanító, hogy zsidó vagyok? Alsó tagozatos koromban még egész jó gyerek voltam.
Persze este megkérdeztem a szüleimet, hogy én zsidó vagyok-e. Anyám a szokásos “ hát ezt meg honnan vetted” felkiáltás után értetlenkedve mondta, hogy nem.
          De tényleg, ez hogy jutott az eszedbe, mert ezt biztos, hogy nem a mámától hallottad.
          Csak úgy kérdeztem, semmi különös.
          Lehet, hogy a név miatt gondolják néhányan – gondolkodott el anyám-, elég zsidós hangzása van, anyám is megkérdezte tőlem, hogy apád nem zsidó-e, amikor udvarolni kezdett.
Ekkor már apám is megszólalt:
          Egészen biztos, hogy nem vagy zsidó – nem éreztem ki a hangjából semmi különöset, csak a határozottságot.
Megnyugodtam, ő, ha megszólalt, nem szokott mellébeszélni.
Hatodik-hetedikes koromban már elég sok probléma volt velem a suliban – amiről anyámék természetesen nem tudtak -, mert szerettem szemtelenkedni a tanárokkal. Ugyanakkor ezt sokszor elnézték, mert a városi, megyei kisdobos/úttörő sakkversenyeket általában megnyertem, ami jól hangzott a város leggyengébb iskolájának.
A matek tanár akkoriban kitalálta, hogy mivel én nem tudok disztingválni, ezért minden órán röpdolgozatot fogunk írni, egészen addig, amíg meg nem tanulok viselkedni. Szándékosan nehéz feladatokat adott, és minden egyes alkalommal hozzátette, hogy ezt nekem köszönhetik. Ezen a leírhatatlanul olcsó és undorító fogáson nagyon feldühödtem. De a sors előbb-utóbb mindig igazságot tesz. Az igazság pillanata egy tanfelügyelő képében jött el. Már előtte nap mondta, hogy a következő matek órán jön a tanfelügyelő, és hogy most aztán tényleg elvárja, hogy jók legyünk, és jelentkezzünk sokat. Most javíthatunk az eddigi hozzáállásunkon. Éreztem a pillanatot. Amint kiment a tanár, elkezdtem lázítani a többieket, hogy persze most aztán kellünk neki a karrierjéhez, eddig meg csak büntetett minket. És az is valószínű, hogy amint elmegy a tanfelügyelő, megint az lesz, mint előtte. Mindenesetre nem volt nehéz a forradalmi hangulatot szinten tartani másnapig. Óra előtti szünetben megbeszéltük, hogy senki nem jelentkezik egyetlen egyszer sem az órán, ugyanakkor mindenki fegyelmezett lesz, nincs beszélgetés, szemtelenkedés. Semmit nem kell csinalni, csak ülni és nézni. És hallgatni. Nem értette mindenki, hogy ez miért jó, mindenesetre jól működött. Az óra végén már könnybelábadt szemekkel, remegő hanggal beszélt. Már elkezdődött a következő óránk az osztályfőnökkel, amikor szó szerint berontott, és letámadott minket, hogy milyen aljas társaság vagyunk. Majd rámnézett és szinte sziszegve mondta:
– Tudom, hogy te voltál.
Ennek tulajdonképpen örültem. Akartam, hogy tudja. És azt is, hogy a többiekel ne irasson többet röpdolgozatot, mert még pár, és oda a nehezen kivívott tekintélyem.
A tanárnak csak annyit mondtam:
– Én csak disztingváltam.
A tanár felrobbant, és kirohant az osztalyból. Az osztályfőnök nem mondott semmit, csak elkezdte kiosztani a kötelezően megvásárolandó Pajtás újságot, majd közölte velünk, hogy ezt aztán vele meg ne próbáljuk csinálni.
Ezután azt mondta, hogy az osztálykiránduláson éjszaka éjfélig fenn lehetünk, ha addig jók leszünk. Hangosan éljeneztünk. Majd hozzátette, hogy pár nap múlva oroszórára megint jön hozzánk a tanfelügyelő bácsi. Nagy csend lett, mindenki rám nézett.
          A kiránduláson lesz szabadfoglalkozás, amikor felügyelet nélkül nézelődhetünk? – kérdeztem.
Jó üzleti érzéke volt, azonnal belemerültünk a részletek megbeszélésébe, majd rátértünk a tanfelügyelős oroszórára.
Mondtuk, hogy mi jelentkezünk majd lelkesen, csak az a baj, hogy nem túl sokat tudunk oroszul. Majd azt tudakoltuk, hogy tud-e oroszul a tanfelügyelő bácsi. Sajnos tudott. A következő ötlet az volt, hogy tartsunk inkább magyarórat helyette, mint ahogy máskor is. Ez sem volt jó, mert a tanfelügyelő bácsi mindenáron oroszórát akart látogatni a városszéli általános iskolában. Végül abban állapodtunk meg, hogy három csoportra oszlik az osztály, és minden kérdésnél csak az egyik csoport jelentkezik, mert az feltűnő lenne, ha állandóan mindig mindenkinek magasban lenne a keze. Aki tudja a választ két ujjal szabályosan, aki nem, az csak mutatóujjal. Előkerült az a probléma is, hogy mi van, ha mindenki egy ujjal jelentkezik? Aztán abban maradtunk, hogy a csoportok jelentkeznek rutinszerűen, meg emellett mindenki, aki tudja, bár nem abban a csoportban van. Ilyen úgysem lesz sok.
A taktika kiválóan működött, és csak egyszer fordult elő, hogy mindenki egyujjas volt, de a tanár remekül elterelte a figyelmet a saját kérdéséről.
A soproni kiranduláson éjfélig fennmaradtunk. Másnap viszont esett az eső, és a tanár erre hivatkozva megszegte a megállapodást. Egy másodperc alatt eltörölte a megígért szabadfoglalkozást. Valószínüleg ezt eredetileg is így tervezte, és az eső csak kapóra jött. Volt zúgolódás, de nem tudtunk mit tenni a döntés ellen, a szabadfoglalkozás elmaradt.
Ő volt a Pajtás újság elosztó a suliban, minden héten pénteken osztotta az úttörők lapját, amit a mi iskolánkban kötelező volt megvenni. Nálunk volt a legnagyobb az egy főre jutó Pajtás újság vásárlás a város általános iskoláiban. Péntek reggel megbeszéltük, hogy senki nem veszi meg az osztályban, amibe mindenki bele is egyezett. A probléma az volt, hogy a tanár, mivel meg sem szokta kérdezni, hogy ki kér, hanem csak automatikusan elkezdte osztani az első padnál, így két csendes lánynak adta először. Ők nem mertek szólni, hogy a héten nem kérnek. Így ment tovább a dolog, egészen, amíg el nem érkezett hozzám.
– Köszönöm, nem kérek – mondtam.
Nem szólt semmit, nem adott nekem, viszont folytatta az osztást. Négyen nem vettünk: Nagy Gábor, Rezi Zsolt, Magyari Ottó és én.
Mikor végzett, mondta, hogy ez a négy ember álljon fel.
          Miért nem kértek Pajtást? – kérdezte nyugodt, de kissé fenyegető hangon és rám nézett.
          Mert négy forintból már tudok venni egy csomag négydarabos mentolos rágót, amiből már nagyon nagy lufit lehet fújni – feleltem. A rágózás miatt is állandó összetűzésben voltam a tanárokkal.
Ottó elkezdtett röhögni, erre a tanár iszonyatosan mérges lett, és egy “mit röhögsz te szerencsétlen” felkiáltással odarohant hozzá, rettenetesen megtépte és felpofozta. Ottó elsírta magát.
          Ülj le – mondta neki, majd szusszant egyet. Hárman még mindig álltunk.
Visszament a katedrához, és fogott pár Pajtást, először Ottóhoz ment, letette a padjára. Nem mert szólni semmit, elfogadta. Ezután némán Zsolt elé tette az újságot, aki elfogadta szó nélkül, majd ő is leülhetett.
Ezután  Gábor jött, aki viszont továbbra is kitartott:
– Köszönöm, nem kérek.
Odajött hozzám, én is ugyanezt mondtam neki. Erre egy csomó keze ügyében lévő  Pajtással elkezdte verni a fejem, legalább három szétszakadt rajta, majd utána kézzel folytatta. Nem tudom mennyi ideig tartott, de aztán abbahagyta. Ezt megelőzően kaptunk néha egy-egy pofont, de ennyire mérgesnek soha nem láttuk.
          Köszönöm, nem kérek – mondtam majdnem könnyes, de elszánt szemekkel.
Nem szólt semmit, leült az asztalához, és annyit mondott, hogy vigyem ki az ellenőrzőmet. Osztályfőnöki intőt adott, a beírás mintegy három oldalas volt, úgy kezdődött, hogy “Cinikus magatartásával rombolja az osztályközösséget…”
Mama 1985-ben halt meg, abban az évben amikor gimibe mentem. Az utolsó pár évben már alig volt magánál, a legvégén már nem is lehetett egyedül hagyni, mert mindig elfelejtette elzárni a gázcsapot, és már enni sem tudott egyedül. Az elfekvőben halt meg a kórházban. Akkor nem rázott meg különösebben a halála, elég nehezen szerethető ember volt öreg korában.
Ekkorra már tudtam, hogy mi történt az ötvenes években Magyarországon, bár túl sok részletet nem ismertem, olvasni nem lehetett róla, hallani is keveset. A szüleim nem sokat beszéltek erről, és azt is inkább anyámtól hallottam, akinek szinten csak másodkézből szerzett információi voltak, mert ő már a hatvanas években ismerkedett meg apámmal. Papáék kulákok voltak, és a kommunisták módszeresen tönkretették őket. Szokásos kulák történet.
A nyolcvanas évek második felében a szüleim már több politikai megjegyzést tettek előttem, azt hittem azért, mert már nem félnek annyira, ahogy megy az idő. Gimiben már mindenkiről pontosan tudtam, hogy ki melyik oldalon áll, mert anyámék mindig kérdezték, hogy kik az osztálytársaim, tanáraim. Néhánynak a szüleit elintézték egy “na azok is jó nagy komcsik”-kal, néhányról meg annyit mondtak, hogy “na, azok is jól megjárták szegények”. Apám kérdezte, hogy tanít-e, vagy ismerem-e a Kertész Zoltánt. Mondtam, hogy tudom ki ő, de engem nem tanít.
          Az x-ezett be meg engem a gimiben, amiatt nem vettek fel főiskolára – mondta. – Amúgy meg a történelem tanárod anyósa, apósa is ávós volt.
Ez volt az első eset, amikor kézzelfogható emberekről derült ki, hogy ávós volt. Akik abban a városban éltek, ahol én. Olyan ember hozzátartozói, akit ismerek. Amikor a mama emlegette a bolsevik zsidó komenistákat, akkor még valami távoli, rejtélyes, félelmetes szörnynek tűntek, akik bár voltak valamikor mifelénk is, de már messze járnak. Ráadásul valami oknál fogva úgy gondoltam, hogy ezek már mind meghaltak. Talán mert a mama szenilis volt és csak a nagyon régi dolgokra emlékezett? A nagyon régi nekem azt jelentette, hogy a szereplői már nincsenek ezen a világon. Vagy álnéven élnek valahol Dél-Amerikában. Erre itt van mindjárt kettő, akit ha nem is közvetlenül, de ismerek. Hogy-hogy ezek még élnek? Az emberek tudják, hogy ezek még léteznek és itt élnek közöttünk kényelemben, biztonságban?
1988 őszén negyedikes koromban a történelem tanár közölte órán, hogy az érettségin nem lesznek 2. vh utáni tételek, és az órán sem fogjuk tanulni. Biztos voltam benne, hogy a kommunizmusnak vége egy éven belül. Már lehetett hallani, hogy különböző szervezetek alakultak, mint MDF, SZDSZ, Fidesz. Túl sokat nem tudtam ezekről, csak annyit, hogy mindegyik rendszerváltást akar, és hogy antikommunisták. És ez volt a lényeg, ez volt az egyetlen, ami érdekelt az egészből. Egy ismerősömtől hallottam, hogy a Fidesznek vannak hetente találkozói az ifjúsági házban. Gondoltam megnézem. Valójában nem is tudom, hogy mire számítottam, nyilván tudtam, hogy nem lesz géppisztoly osztás vagy Molotov-koktél készítő gyakorlat, mindenesetre egy kicsit csalódtam, mert nem tudtam meg túl sok újdonságot. Pár órát üldögéltünk, beszélgettünk, ami kimerült pár iskolai történetben – a legidősebb is csak 2-3 évvel lehetett idősebb nálam -, amelyek a tanárok kommunistaságát, vagy legalábbis rendszerhűségét bizonyította. Jól éreztem ugyan magam, végre hangosan is elmondhattam a saját történeteimet, de ezt a pár órát magamban is el tudtam volna ironizálni. Mindenesetre elég későn értem haza, már majdnem éjfél volt. Apám megkérdezte, hogy hol voltam ilyen sokáig.
– Fidesz gyűlésen – mondtam egyszerűen.
– Hol??? – kérdezte döbbenten, majd nagyon ideges lett. – Elment az eszed, te szerencsétlen? – kiabálta – Az ilyen helyek tele vannak rendőrspiclikkel, el akarod vágni magad egy életre?
– Már vége a kommunizmusnak, saját maguk adják át a hatalmat egy éven belül. – próbáltam vitatkozni.
– Nem adnak ezek át semmit, állandóan visszajönnek, aztán rosszabb lesz, mint előtte, ugyanez volt 56-ban is, nem érted, hogy most csak azt nézik, kik azok, akik ugrálnak, aztán utána meg elintézik őket – ekkorra már teljesen bevadult, még soha nem láttam ilyennek, nagyon aggresszivvé vált.
– De ez most teljesen más, ezt már nem tudják visszafordítani. Összeomlik a kommunizmus mindenhol, nemcsak Magyarországon. És már nagyon sokan ezt beszélik. – próbáltam határozott maradni.
– Nem érdekel, hogy sokan beszélik, azoknak valószínűleg amúgy is megvannak a kapcsolataik, de az ilyeneket, mint te, felakasztjak, hát mit gondolsz te??? Fogalmad sincs arról, hogy mit műveltek ezek! – Teljes hangerőből ordított már.
– De… – nyitottam volna már a számat, ám mielőtt folytathattam volna, egy hatalmas pofont kaptam, akkorát, hogy a lendülettől ráestem az ágyra. Rögtön megéreztem a vér ízét a számban. A nagy ordítozásra anyám is bejött a szobámba, és próbálta csillapítani apámat. Teljesen meg volt rémülve, nem tudtam, hogy apámtól, vagy attól, hogy Fidesz gyűlésen voltam. Aztán valahogy kirángatta a szobámból, de még hallottam zúgó fülekkel távolról, hogy apám azt kiabálja az előszobából, hogy “meg ne tudjam, hogy még egyszer odamész…”
Percekig nem tértem magamhoz, zúgott a fülem, szédültem. Az első pillanatban gyűlöltem apámat, nem értettem, hogy tudott így megütni, mitől vált ilyenné. Előtte soha nem vert meg, még pofont sem kaptam, sőt még csak nem is kiabált velem, néha – végszükség esetén – kisebb koromban kaptam pár seggrepacsit egy-egy játékos “lesz-kapsz” kíséretében. Aztán amikor mindezt végiggondoltam, és rájöttem, hogy az irántam érzett aggódása, és a rendszertől való félelme vezetett ide, minden gyűlöletem a rendszer kitalálói és működtetői ellen fordult egyszer és mindenkorra. Ebben a percben öreganyám volt a világ legszebb, legokosabb, legbüszkébb és legbátrabb szenilis öregasszonya.
Legszívesebben kimentem volna az utcára ordítozni, hogy “büdös, mocskos, komenisták”.
Félévkor be kellett adni a jelentkezéseket főiskolára, egyetemre. Ugyanekkor utoljára módosították, hogy ki számít fizikai dolgozónak. A módosítás után apám is ebbe a kategóriába esett. Keserűen mondogalódott otthon emiatt, hogy harminc év után elérte, hogy már nem az, erre most megint visszaminősítik. De anyám azt mondta, hogy örüljön neki, hogy én már nem kulák gyereke vagyok, akinek semmi jövője nincs, hanem fizikai dolgozó gyereke, és ez talán valami kis előnyt jelent majd nekem a felvételinél, úgysincs más protekciónk. Én sem örültem ennek a fonákos helyzetnek, és a legjobban az dühített, hogy még hálásnak is kellett volna lennem ezért.
Mindenesetre felvettek elsőre, és 1989. október 23.-án állva énekeltük a Himnuszt a nagy előadóban, amikor a kommunista rendszer hivatalosan is véget ért.
Nem is foglalkoztatott a politika a kilencvenes évek közepéig, lekötöttek a mindennapi nehézségek. Ekkor történt azonban, hogy egy Ausztráliában élő magyar nő felismerte az utcán saját illetve férje ávós kínzóját, vallatóját: Vajda Tibort. A nő semmi mást nem akart, mint a bűn beismerését és egy őszinte bocsánatkérést. Az ex-ÁVH-s természetesen végig hazudott, és magyarországi volt kollegái, elvtársai segítségével, akik közül rengeteg még mindig belügyminisztériumi alkalmazott volt, egy történelemhamisító miniszteriumi nyilatkozat alapján próbálta igazolni ártatlanságát, miszerint “az ÁVH vizsgálati osztályán 1950 és 1952 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása…” Majd ennek segítségével Vajda Tibor ex-ÁVH-s  perelte be az egykori politikai foglyot becsületsértésért. Néztük a tévét, hallgattuk 6 évvel a rendszerváltás után a belügyminisztérium bicskanyitogató hazudozásait, szerecsenmosdatását. Az eset annyira sokatmondó és felháborító volt, hogy káromkodás nélkül soha nem tudtam megszólalni, amikor erre a témára került sor. Arról beszélgettünk, hogy milyen lehetett a nőnek negyven év után újra látni a kínzóját, újra átélni minden megalázást, rettenetet, aminek a végén még őt perelik be.
          Hát, szerintem én a nő helyében ott helyben agyonvertem volna. Ezzel minden további pereskedés is elkerülhető lett volna – mondtam nagy bátran.
          Én találkoztam azzal az ávós nővel egyszer az utcán, aki a papát elvitette és kihallgatta – mondta csendesen apám.
Teljesen megdöbbentem. Egy percig csak a levegőt kapdostam.
          Mikor? Hol? És mondtál neki valamit? Tudta, hogy ki vagy?- ezer kérdést akartam egyszerre feltenni.
          Még ‘77-ben, a főutcán jött velem szemben. Már messziről megismertem. Mikor közel ért hozzám, a földre köptem elé és a szemébe néztem. Erre felkapta a fejét, zavartan nézett egy darabig, de aztán elrántotta a fejét és szó nélkül továbbment.
          Mondtál neki valamit?
          Nem, csak néztem rá, és ő sem szólt semmit. Azt biztosan tudta, hogy miért kapta a köpést, de arról valószínűleg fogalma sem volt, hogy én ki vagyok személy szerint, mert amikor elvitték a papát én még csak gyerek voltam. Meg nyilván rengeteg embernek volt ő a kihallgatója karrierje során. A lánya a Mézes Mackóban volt felszolgáló akkoriban.
Már nem is tudom, hogy hányadszor döbbentem le, és képedtem el. Azt sem tudom, hogy miért, de nem gondoltam, hogy apám pontosan tudja, hogy ki volt személy szerint a “mi” ávósunk. A komenisták, bolsevik zsidó ávósok kezdtek alakot ölteni, és kézzelfoghatóvá válni, akiknek nevük van, gyerekeik vannak, laknak és dolgoznak valahol. És nemhogy nem kérnek bocsánatot, de a mai napig részei a hatalomnak, és alázzák áldozataikat. Egyre többször jutott eszembe a mama, és már nem egy nehezen elviselhető szenilis öregasszony képe jelent meg, hanem valaki, akire egyre büszkébb voltam.
Innentől kezdve jobban nyomon követtem az aktuál politikai eseményeket. Ekkorra már több könyv is megjelent a kommunizmus különböző eseményeiről, főbb momentumairól, többek közt az ÁVH-ról.
Az ÁVH-sok nyolcvan százaléka zsidó volt őrnagytól felfelé.
2002-ben elvittem szüleimet a Terror-házába. Én addigra már háromszor voltam ott, úgyhogy én voltam az idegenvezetőjük. Nem mintha nagyon be kellett volna mutatnom nekik. Apámat leginkább az ávósok fényképei érdekelték. Gondolom kereste a mienket. Anyám jobban körülnézett a többi teremben is. Aztán hazafelé az úton az autóban, apám elkezdett mesélni:
– A fiatalok nem is tudják milyen szörnyűségek folytak akkoriban. De aki átélte, az soha nem felejti el. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor megállt a fekete autó a házunk előtt. Hárman jöttek: Borók Gyuláné ÁVH hadnagy, Horváth Ferenc nyomozó ügyész, Kovács Béla rendőr őrmester. Apámat, anyámat rögtön a falhoz állították az udvaron. Én 13-14 éves voltam akkoriban, velem nem foglalkoztak. A rendőr lent maradt apámékkal, ő tartotta őket sakkban a pisztolyával. Az ávós, meg az ügyész ment házkutatást tartani, helyiségről-helyiségre, még a padlásra is felmentek. Én meg mentem utánuk, figyeltem mit csinálnak. Tulajdonképpen nem kerestek semmit, de mindent összetúrtak, dobáltak, törtek. Aztán láttam, amikor az ávós nő a szekrénybe tett egy töltényt. Természetesen pár perc múlva az ügyész jelenlétében megtalálta. Lementek apámékhoz, és mondta, hogy adja elő a fegyvert, amihez ez a lőszer tartozik. Apám mondta, hogy nincs fegyvere. Erre a nő apám fejéhez tette a pisztolyát, hogy ne hazudjon, azonnal adja elő. Apám mondta, hogy mégha helyben fejbe is lövi, akkor sem tudja előadni, mert nincs. Ezt folytatták még egy darabig, aztán elvitték apámat. Három hónapig volt bent az ÁVH börtönében. Semmi hírt nem kaptunk róla, fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán él-e még, vádolják-e valamivel, és ha igen, akkor mivel. Még ügyvédünk sem volt. El sem tudod képzelni, min mentünk keresztül anyámmal. Aztán hazaengedték szegényt, aláírta, hogy lemond a földjeiről. Nem tudom mit műveltek vele, megverték-e, megkínozták-e, megalázták-e, soha nem beszélt róla. Én meg nem kérdeztem, mert nem akartam megbántani ezzel. De ez tulajdonképpen csak a kezdet volt. Ezután még többször kijöttek ellenőrizni, a papa sokáig nem kapott sehol munkát, végül éjjeliőrként vegetált haláláig. Államosították a belvárosi házakat, a pékseget, majd a mama boltját, elvették az állatokat is. Ezt a házat csak azért tarthattuk meg, mert lakókat telepítettek be, különben földönfutók lettünk volna, de így is egy ideig az istállóban laktunk. Én egyházi gimnáziumba jártam, ahol nagyon magas volt a tandíj, amit apám két év múlva már nem tudott fizetni. Ekkorra ők már éheztek. Ekkor hazajöttem Esztergomból, egy évet ki kellett hagynom, mert nem vettek fel itt rögtön a kozépiskolába. Főiskolára meg soha, mert mindenhol beikszeltek. 80-ban pályaztam az üzemvezetői állásra, de nem kaptam meg, később munkahelyi összejövetelen a munkaügyis be volt rúgva, és barátságosan megsúgta, hogy “Józsikám, ne haragudj, de nem lehetett a te családi háttereddel…” Nemrégen találkoztam az egyik portással, az volt az egyik besúgó a vállalatnál, megmondta, hogy ki volt rámállítva. De tudtam ezt akkor is. Mindig gyanúsak maradtunk. A papa ekkor már nem élt, még ’68-ban meghalt.. Egész életemben magáztam, annyira tiszteltem, szerettem. Nagyapád nagyszerű ember volt, mindent egyedül értek el a mamával, és még ennél sokkal többet is elérhettek volna, de ezekután már csak előholtként tengődött a haláláig. Pedig hatalmas tervei voltak. Engem nagyon ki akart taníttatni, már megtervezte, hogy a belvárosi házban lesz a cégiroda, én üzletember leszek, ő meg intézi a gazdaságot. Ott volt az a ház, ahol most a pláza van. Minden alkalommal eszembe jut ez, ahányszor elmegyek mellette. Nagyanyád meg tele volt kurázsival. Te már csak öregkorában ismerted, amikor már nagyon leszálló ágban volt. De fiatal korában nagyon okos és talpraesett nő volt. A papát többször behívták katonának, olyankor egyedül igazgatta a mama az egész gazdaságot, pékséget, boltot. A kecskeméti laktanyába hívták be apámat több alkalommal, de a mama mindig utánament. Átszekerezte a fél országot Kecskemétig, és egy-két fél disznóval meg pálinkával mindig meggyőzte a tiszteket, hogy a papára nincs olyan nagy szükség a háborúban. Aztán legutoljára már nem tudta. Elkésett, a papát már kivitték az orosz frontra. Amikor a papa hazaért úttalan-utakon Oroszországból, itthon került hadifogságba. Akkorra az oroszok már átmentek a városon, és a papát, mint hadifoglyot a helyi laktanyaba vitték. Anyám odaszekerezett a laktanya elé, és elkezdte kiabálni a papa nevét. Olyan szerencséjük volt, hogy a papa tifusz miatt éppen gyengélkedőn volt, és így ki tudott nézni az ablakon. Miutén a mama meggyőződött róla, hogy apám még a laktanyában volt, visszament teli szekérrel, és most az orosz ezredes nevét kezdte el kiabálni, aki a laktanya parancsnoka volt. Ismerte az ezredest, mert a mi házunkban volt a németek, majd később az oroszok főhadiszállása is. Kijött egy tolmács, aztán az őr a géppisztolyával hadonászva bevitte a laktanyába. A Sz. Jóska ment anyámmal, ő akkor már olyan 16 körüli volt, és aki addig várt a szekérnél. Egy kis idő múlva anyám kiintegetett az ablakból, hogy bemehet. Jóska később azt mondta, hogy egy kisebb ház árával vesztegette meg anyám az oroszt. Papa egy hét múlva itthon volt. Pár hét múlva ment az első transzport a hadifoglyokkal egy kis malenkij robotra Oroszországba… Csak az ávótól nem tudta kihozni. – Apám ezt már remegő hanggal, könnybe lábadt szemekkel mondta, és nem is tudta folytatni.
Soha nem láttam sírni ezelőtt.
2005-ban már nem laktam otthon, amikor az egyik hazalátogatásom alkalmával, anyám izgatottan fogadott.
– Nem fogod elhinni, mit művelt apád. Nem akartam mondani a telefonban – mondta felháborodottan, majd ránézett apámra – Elmondod te, vagy mondjam inkabb én?
Apám csak somolygott magában, úgyhogy anyám folytatta:
        Elmentünk a temetőbe rendbetenni a mamáék sírját, aztán sétálgattunk, nézelődtünk. Egyszer csak apád megáll, felkiált, hogy “ez az, ez volt az”. Hát ott volt annak az ávós nőnek a sírja. Borók Gyuláné. Apád erre, mint aki megőrült, nekiáll ordítani, hogy “te ávós kurva”, aztán elkezdte ütni teljes erőből a sírját a kapával. Le is tört róla valami kis bronz bizbaszt. Vérben forgott a feje, azt hittem mindjárt gutaütést kap. Mint akinek elment az esze. Alig bírtam elrángatni onnan, közben már emberek is jöttek arrafelé.
        Még a csontjait is szét kellett volna szórni – mondta apám, és folytatta az újságolvasást.
Nem szóltam semmit, de este kimentem én is a temetőbe. Ütemesen zakatolt a fejemben a név. Borók Gyuláné. Borók Gyuláné. Nem láttam senkit a temetőben, néma csönd volt. Megláttam a nevet már öt méterről. Elkezdtem futni felé, és megpróbáltam kidönteni. A betont meg sem bírtam mozdítani. Zihálva, lüktető aggyal, dühtől remegve teljesen tanácstalanul álltam ott, és nem tudtam, hogy most mit tegyek. Lehugyozzam? Legalább egy sprayt vittem volna magammal, hogy ráírjam ÁVÓS KURVA. Tehetetlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Hazafelé kerültem egyet a város körül, tőgázzal száguldoztam. Mire hazaértem már lenyugodtam. Anyáméknak nem mondtam, hogy merre jártam.
Másnap délután olvasás közben megkérdeztem apámat a konyhában, mikor éppen újságot cseréltünk, hogy hogy-hogy nem a zsidó temetőben volt eltemetve. Azt gondoltam azért, mert komcsi lévén nem volt vallásos. Apám már megint meglepett:
          Ki? Ja, az ávós nő? Nem volt az zsidó – mondta egyszerűen.
Elhallgattam. Lázasan kutakodtam az emlékeimben. És valóban, soha, senki nem mondta, hogy zsidó lett volna.
          És az ügyész vagy a rendőr, akik még vele voltak? – kérdeztem reménykedve.
          Azok sem – nézett rám apám már egy kicsit csodálkozva.
Végleg elnémultam. Nem tudtam, hogy az információ miatt, vagy apám csodálkozó tekintetétől, de leforrázva és megsemmisülve ültem az asztalnál. Azzal biztattam magam, hogy nem azért akartam kidönteni a sírját, mert bolsevik zsidó ávós volt, hanem csak mert ávós volt. A mi ávósunk. Magam sem hittem benne teljesen.
Másnap visszamentem Pestre, és a kocsiban jutott eszembe, hogy a mamáék sírját meg sem néztem, pedig ott vannak eltemetve nem messze az ávós nőtől.
Nem láttam a sírjukat már vagy tíz éve.
Két évvel később a melegfelvonulás résztvevőit illetve a buliból hazamenőket szélsőjobboldali csoportok támadták meg. Ekkoriban külföldön dolgoztam, az interneten olvastam a híreket, és néztem a videókat a felvonulásról. Néztem és hallgattam ahogy ávósoznak a buzik felé és dobálják őket tojással. Mi köze a melegeknek az ávóhoz? Ez őrület. Aztán eljutottam a Duna-parti skandáláshoz. Ezt vagy ötvenszer megnéztem: “Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána”. Iszonyatos dühroham kapott el, vér tolult az agyamba és közben fizikai rosszullét kerülgetett, ami hullámokban jött.
Nem is tudom, hogy rájuk voltam-e jobban dühös, vagy magamra. Azon gondolkodtam, hogy vajon apám tekintete utáni kijózanodás elegendő lett volna-e önmagában ahhoz, hogy ne skandáljak velük ott, vagy ha nem is ott, de magamban.
Mindenesetre hálát adtam a sorsnak, hogy meleg vagyok.
A legközelebbi szabadságomon kimentem a temetőbe a mamáék sírjához. Elszívtam pár cigarettát, és azon gondolkodtam, hogy vajon az ávós nő unokája tudja-e, hogy ki volt a nagyanyja, ismeri-e a történetét, mert nyilvan neki is volt története. Vajon kérdezte-e kiskorában tőle, hogy “mama, kik azok a kulákok?” És vajon milyen választ kapott a kérdésére?
Arra is kíváncsi vagyok, hogy öregkoromban, amikor majd már én is szenilis leszek – állítólag nagyon a nagyanyámra ütöttem – , kimegyek-e ordítozni az utcára? És mit fogok kiabálni? Nyilván mindenki elintéz majd egy kézlegyintéssel, mintahogy nagyanyámat is.
És nyilván a vezeték és keresztnevem is ugyanaz lesz, mint nagyanyámnak: Szenilis Öregasszony. Talán kiegészítődik egy Buzival is.

Nem bot és vászon

Május elseje volt, valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén. Felvonuláshoz készülődtünk, a megyei tanács épülete előtt gyülekeztünk, amikor valaki szólt, hogy lehet bemenni a raktárba zászlókért. Apám engem küldött, hogy hozzak magamnak, meg ha úgy gondolom, neki is egyet. Magasra nyúló, ám könnyű, vékony rúddal készült zászlók voltak. Nagy lelkesen kivittem két vöröset. Apám tettetett, vagy valódi dühvel rám szólt:
– Ne ilyet hozzál! Hozzál piros-fehér-zöldet!
Ma is csodálkozom a bátorságán, hogy ott, a kollégái, a többi tanácsi dolgozó előtt mert effélét mondani. Mindazonáltal ezt senki nem tette szóvá. A rendszer így működött: mindenki összekacsintott a háta mögött. Néha még szemtől szemben is vele.
Az is lehet, hogy ugyanebben az évben, de inkább a következő tavaszon megint találkoztam a nemzeti trikolórral. Akkoriban ritkán lehetett látni, legalábbis egyedül, úgy értve, hogy nem volt mellette a munkásmozgalom vörös zászlaja. Ezúttal egy fiatalember tartotta a vállán, a vasútállomáshoz közel eső nagy élelmiszerüzlet előtt. Szép, nagy lobogó volt, nagyobb a tanácsinál, a rúdja is nehezebb, a fiatalember mégis rezzenéstelen, komoly arccal, rendületlenül állt vele a bolt bejáratánál, elszánt tekintete messze nézett, és láthatóan tudomást se vett arról, hogy megbámulják.
Tényleg szokatlan látvány volt: egy magas, izmos, fiatal férfi, tavaszias öltözetben, vállán a nemzeti lobogó. Plakátokon lehetett effélét látni, de azokon nem piros-fehér-zöld, hanem vörös zászlót tartottak a szereplők.
A fiatalember nyilván várt valakire. Én is vártam: anyámra, hogy fizessen a pénztárnál. Kimentem az üzlet elé, másokhoz hasonlóan megbámultam a férfit, és elolvastam a lobogó fehér sávjára írt szöveget:
Magyarország–Ausztria 3:1
Hollandia–Magyarország 1:2
Ciprus–Magyarország 1:2
Utólag rekonstruálva a fiatalember egész biztosan Budapestre készült felutazni, a magyar labdarúgó-válogatott soron következő világbajnoki selejtezőjére, azt remélvén, hogy újabb győzelem kerülhet a fehér sávon büszkélkedő dicsőséglistára. Annalesekből utána lehet nézni a dátumnak is: 1985. április 3-a volt, egy nappal a felszabadulás negyvenedik évfordulója és az ehhez kapcsolódó állami ünnepségsorozat előtt.
A fiatalembernek nem kellett csalatkoznia: a magyar válogatott azon az estén Nyilasi és Szokolai góljaival 2:0 arányban diadalmaskodott megint csak Ciprus fölött.
Következő személyes találkozásom a trikolórral három évvel későbbre datálódik. Gimnazisták voltunk, valami forrott a levegőben. Nem tudtuk, pontosan micsoda, de éreztük, hogy helyzet van, valami történni fog, vagy már történik is. Suta, ügyetlen házibuli volt, az első összekapaszkodás lányokkal, röhögéssel palástolt szégyellős ölelkezés. Aztán az egyik szekrény alatt valaki talált egy összecsavart piros-fehér-zöld lobogót. Csodálkozva kérdeztük a házigazdát, mi ez, honnét való, amaz csak a vállát vonogatta, hogy ő se tudja, régóta itt van, lehet, hogy az előző lakótól örökölték, vagy az apja hozta valahonnét, talán egy felvonulásról, és itt ragadt.
Mámorító kora nyári este volt. Egy megrészegült pillanatban fogtam a zászlót, és a rúdjánál fogva kilógattam az ablakon. Lengetni kezdtem. Egyikünk kiabálni kezdett, mintha meccsen lennénk: „Ria-ria! Hungária!” Hamarosan együtt skandáltuk. Zengett a néptelen utca. Nem látszott, hogy bárki is észrevett volna bennünket. Egy idő után meguntuk, és visszatértünk a tánchoz. Sok évvel később tudtam meg, hogy ez kevéssel ama június 16-a, a forradalom miniszterelnöke kivégzésének harmincadik évfordulója előtt történt. Budapesten ekkor még rendőrök várták a megemlékezőket.
Néhány hónappal ezelőtt egy szűk belvárosi utcában jártam, nem messze a Parlamenttől. Sietős, ideges hétköznap volt, az emberek szokás szerint szinte futottak a járdán, valószínűleg észre se vették, hogy min taposnak. Egy nemzeti trikolór hevert az utca szélén, egyik széle belógott egy parkoló autó alá. Ami a járdán volt belőle, azt cipőnyomok éktelenítették.
Fölvettem a földről, nézelődtem, próbáltam találgatni, honnét került oda. Nem jöttem rá, úgyhogy fogtam, és hazavittem. Kimostam. Őrzöm.
„Csak bot és vászon, / De nem bot és vászon, / Hanem zászló” – írja Kosztolányi egyik versében, amit így fejez be: „Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló”

Nick Cave két versének fordítása

Ahol a vadrózsa nő

   Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Az idegenek kedvessége

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

Christmas Wonderland

 
 
 
 
 
 
 
 
 
Christmas Wonderland*
  
„Míg rájöttem, hogy ez a nő szeret,
Szeret, bőven túl az udvariasság
Kényelmes, begyakorolt körein –
Eltelt legalább három teljes év”,
Gondolta Mátrai, alámerülve
Az Astoria embersűrűjébe.
Ez egyszer megengedhető a metró.
„Szeret. Sosem láttam még életemben
A jószándéknak ekkora kudarcát,
Ilyen káprázatos hajótörését,
Mint Fruzsina szerelme. Sose láttam
Az épületes szándéknak ilyen
Csúf megfeneklését egy zátonyon,
Ember formájú zátonyon. Szeret,
A Boldogságos áldja meg nagyon!
Jó, Fruzsina. De milyen Fruzsina?…
Horváth, Kovács, Szabó? Én nem tudom.
Nem csúnya. Nem szép. Némi mozgalom
Ágyéktájon s a sogenannte szívben.
A szívben különben is Blanka van.
És Blanka grófnő. Elsőáldozó
Tekintetű és újhó-tiszta grófnő,
Habár most némiképp besározódott;
Pogány; és kirakat-katolikus;
És két percig volt szerelmes belém;
És bonyolultan imádnivaló.
Erős a hangja, csupa akarat;
Az unokanővérem, ráadásul
Megcsalt Buránnyal vagy Burányt velem…
Szégyen, szégyen, véget kell vetni ennek –
Szünetelünk, két hete nem beszéltünk.
Tilos, tilos. De mi van Fruzsinával?
Jó, járhatnék vele; de nem kívánom.
Vagy nem eléggé; nem hatalmasan!
Nem rafináltan szűzies, nem is
Romlandó szépség; és nem eladó
A New Yorkerből, steppelt dzsekiben,
Vad műkörömmel, festett feketén;
Nem skandináv uborka, nem törökméz;
Mégcsak nem is egy arcra élvezős
Hentai hősnője. Édes Istenem,
Amúgy az őrültekre izgulok.
Az őrültek holtbiztos megtalálnak.
Az én ágyamban vajon mit keresne
Egy bántóan normális Fruzsina?”,
Töpreng Mátrai a Keletinél.
A nagybátyjához indult: inni fognak,
S majd könnyebb lesz osztani és szorozni.
   „Fruzsinácska. Egész jó melle van.
És parlamenti gyorsíró, igen,
Tíz percet ír és tíz percet pihen!
És bajnokságot is nyert gyorsírásban.
Arról a vacsoráról ismerem…
A Mannában várt az a négy fogás,
A teraszon az Alagút fölött.
A konyha sajnos túlhájpolt vacakság.
Jól emlékszem, hogy nem volt ültetésrend?
Az államtitkár névnapján, merészen
Megszólított a pezsgőpult előtt.
Feszes, üde, mosolygós, rezdülékeny.
És azóta is ott van mindenütt,
Találkozunk a Liszten, a Deákon;
A páternoszterben, a folyosón.
Sosem váltunk, csak egy-két kurta szót.
A haja színe? Fakószőke? Barna?
Ha se nem édes, se nem savanyú,
Ha távoli, mint a Dagobah-rendszer,
Én nem tudok vele mit kezdeni.”
A vállak. Táskák, kövér hátizsákok,
Melyekbe bombát képzel Mátrai:
„Ó, túl sok ember, s oly csúf emberek.
S az emberek beszéde zűrzavar,
S az emberek beszéde förtelem.
Hogy boldogulnak a földi pörökben,
A sörház, kórház, hullaház között?
Szerződnek. Bontanak. Ellenszegülnek.
A megfeszített munka megfeszített
Áldozatai. Folyvást versenyezve.
Ki szóra nyitja száját, undorító.
A köszönésük. De a csöndjük is.
Én rettegem a téli szaunákat,
A gőzfürdők sűrű emberszagát;
A metró összes alagútjait,
Dús piacokat, lottóirodákat,
A Kincsem-parkot és a Körutat,
Bacilusgazdák ezer telepét,
A népemet és az emberiséget.
Ha viharvert, ha büszke: rettegem,
Nem az országot, hanem csak lakóit;
Lakói egy részét. Hogy pontosítsak:
Lakói 98 százalékát.
Fáraszt a Harmadik Köztársaság.”
   A fejfájás megint előveszi;
Olyan, mint a kezdődő influenza:
Mátrai nem hall semmit, és nem ért
Egy hangot sem a halkuló morajból;
Minthogyha egy búvárharangban állna,
Üvegburában, tompán, süketen.
A kemény burok, mely körülveszi,
Elszigetel, de nem véd senkitől;
S ő olyan utazópáncélt keres,
Amely érinthetetlenné tehetné.
„Mégis megszoktam ezt a Fruzsinát,
Igen, megszoktam, lényem része lett.
De megszokásból szerelmet? Soha.
Mikorra nyugtáznám, hogy ő se kell,
Már beépült az életembe: késő!…”
Mátrai a zsebébe nyúl. „Ha hírlap
Takarja el a halandók szemét,
Ha nincs ez a vibráló nyugtalanság,
E terméketlen sértettség, e düh,
Mely Budapesten a szemekben izzik,
Minden mélységesen megnyugtató.”
De hát a hírekben is ugyanaz van,
A terméketlen sértettség. Meg az,
Hogy újévkor bemutatóra készül
Egy tenyérbemászó színidirektor.
Azt mondja, vízió. Azt mondja, koncept!
Bármit mondhat Mr. Hiteltelen.
„Ezt kedvem volna fölképelni.” Fölnéz,
A barikád keményebb oldalára.
„Rettenetes a szegények szeme!
És borzasztó a szegények odőrje!
S legborzasztóbb a hercig szánalom!
Oda se nézz! a szolidaritás
Öngyilkosság”, gondolja Mátrai.
„Ha nincsen Pest, csupán az esti hírlap
Bolhabetűktől nyüzsgő oldala,
S ha nyomtatásban él csupán a botrány:
Minden mélységesen megnyugtató.”
Az Örs felé kattogva fölneszel:
„Figyeld az életed szekvenciáit:
Ezer kecses fioritura közt
Hol a refrén, kacéran visszacsengő?
Melyik a tűzpiros vezérfonal?
Mely hang zengőbb? Melyik a legkirályibb?
Mit is kívánnék? Strausstól az Elektrát.
Az Elektra most jót tenne nekem.
Az ágyúzás-szerű kódát szeretném:
Mint egy kivégzés sorozattüze!…
Az iPod mindig villámgyors vigasz.
Mi van, ha Blanka? És ha Fruzsina?
Kitérve bármely démonod elől,
Kicsúfolnád a saját életed.”
  A nép ritkul. Stadionok megálló.
„Na szóval, a Mannában vacsoráztunk,
S olyan pocsék volt mindegyik fogás,
Hogy tényleg elmondhatatlan. Kivéve
Talán a levest. Finom szürkemarha-
Esszencia. Viszont a papardelle!…
Brrrr! Ragadt tőle az ínye, az ínyem,
A szarvasgomba sem mentette meg.
Nem baj… Mikor Felliniről beszéltem,
Azt hiszem, unta. Metróépítők
Nyomában fut a kamera. Világít
A fúrófej mögött a tarka freskó.
A katakombák!… Bárhol régiség,
Gazdag város telérrel teli földje,
Mindig ráakadnak valamire:
Mithrász-szentélyre vagy hajtűre, mindegy…
Láttam, az arca lassanként fölenged.
Fruzsina, ő boldog volt aznap este,
Ott a Mannában, ott a pamlagon;
Figyelt vagy nem figyelt, de ragyogott:
»Most minden pillanat luxusöröm.«
Új kört rendelt. Fehérbor énekelt
Az ereiben. »Ha ilyen heves vagy,
A végén még elalszom«, ásított.
   Uramisten, micsoda képtelenség,
Hogy én meg ő. Bármilyen Fruzsina.
Gesztusaiban jelentéktelen,
De tüzel a szemében az önérzet.
És most azon kapom magam, na min?
Ajándékot szeretnék venni – hoppá!
Egy meglepetést, pont őneki – jé!
Nem csacskaságot: valami neki
Valót, valami személyre szabottat,
Valami Fruzsina-szerűt, ez az,
Valami igazán Fruzsihoz illőt.
A Pillangó s az Örs vezér között
Azon kapom magam, hogy érdekel.
Úgy képzelem, valahol a Blahánál
Egy ajtó most csukódik rá. Na jó éjt.
És úgy ragad el lassanként a hit,
Mint egy járvány. Próbálok ellenállni.
És nem megy, nem és nem. SILENCIO!
Az Örsre föl. Arany tapasztalat,
Hogy nem én merítem ki ezt a várost,
Hanem a város, ez a bizonyos,
Épp ez merít ki engem teljesen.
Nem akarom, hát hogyan is akarnám
Kicsúfolni a saját életem?
Ha őt kínálja tálcán Ganümédész,
Ha őt kínálja: el fogom fogadni.
El én, el ezt az üde Fruzsinát.
Most mit csinál? Valószínűleg alszik.
És altató nélkül. Vagy egy pohár
Bacardi után? Az kizárt. De alszik.
Negyed tíz. Jó kislány, nem ment bulizni.
Ilyenkor nyilván ágyban a helye.
Paplanján tiszta csillagrendszerek,
A párnáján mosolygó kifli-hold.”
   A városi, tegnapelőtti hó,
Akár a bőrző tejbegríz, olyan:
Elnézte résztvevően Mátrai,
Ahogy a déli naptól fölpuhult,
S estére pöttyös páncéllá szilárdult;
Szemléli most is, és trolira száll.
A karácsony előtti szerda este
A nagybátyjánál, Zuglóban találja:
„Yeah, Arany Ősz Nyugdíjas Otthon!, ez van,
Ilyen nevet ötölt ki valaki
Felelőssége teljes tudatában.
Naná, panel. Átriumos panel.
Középen a hatalmas műfenyő,
Boákkal, girlandokkal; sok lilába,
A bűnbánat színébe csomagolt
Díszdoboz lapul masnistól alatta;
Pompás égőit bekapcsolva hagyták.
A parkett laminált csíkjaira
Vetül a fényük. Hát csak hadd vetüljön.”
Most nincs zsivaj. Lefelé fordított
Kártyalapok az egyik asztalon.
Régebben gyakran járt itt Mátrai:
Végignézett a szépkorúakon,
Szemlét tartott a demensek fölött,
Mint egészséges, leendő demens;
Volt közöttük egy krumpliorrú nő,
Akinek égővörös volt a haja, itt-ott
Kacér gyöngysorok voltak belefűzve.
Volt napirendjük, otthagyták a tévét,
S négytől hétig elszántan pókereztek;
A krumpliorrú is verte a blattot.
Emlékszik rá, szigorú szomorúság
Ült a szemében. „Nem tudta megállni,
S beleszólt a szomszéd beszélgetésbe.
Kötelessége kekeckednie,
Látszott az arcán.” Azt mondta: „Fiam,
Te még egy pajkos gondolat se voltál,
Mikor én már Abbáziába jártam.”
   Kihaltak a folyosók. Itt lakik
Az anyja bátyja, Gerdesits tanár úr,
Mióta Pestre visszaköltözött.
„A Blanka apja… bár közük alig van
Egymáshoz, kívül s legfőként belül.
Blankával tíz éve elhidegültek,
Valami apróság volt az oka,
Valami apró mindenség.” A bácsi
Ágostonnal volt jóban, kezdetektől,
S a könyvtárát ő vette át. Megőrzi,
Megőrzi, úgymond, a nagybátyja művét.
Életében klasszika-filológus,
És tetszhalálában mákosan őszül;
Egykor diszkrét, csinos formára nyírt,
Mára bozóttá vadult körszakállal.
Az „ápolt kórushangzás” nagy barátja.
Időnként elered az orra vére,
S újabban nem mer hangversenyre járni.
„Édes fehéret kellett vele innom,
Amikor Szentendrén meglátogattuk
Apával… Az anyám sem szereti:
A Gerdesits-lányok egyként utálják.”
Takaréklángon él; mindig jegyezget!
A borítékokat kettészeli,
S a hátsó oldalukra jegyzetel,
Még beszélgetés közben is jegyez…
„Kedvence volt Aiszkhülosztól a Perzsák.
Sehol a perzsák, s nálam Aiszkhülosz.”
   A szertartásos „Szerrrvusz”. „Laci bácsi!”
Mátrai megpuszilja. „Ilyenek
A tág pórusai, közelről. Ennyi
Maradt belőle. Emberzúzalék.
És akárhogy is, de élni akar,
S közölni. Megremeg a szája széle.”
Nem látta vagy féléve Mátrai
A tanár urat. Hallgatja. Olyan
Furcsa a szava, mintha a saját
Elcsúszott szinkronhangja volna… „Röntgen…?”
Nincs összhang szó és szájmozgás között.
„Hogy mondod, Laci bácsi?” Mátrai
Lassan megérti: „Foltot látnak… árnyék.”
A tanár úr jegyez, megint jegyez.
Elszíneződés a hörgőinél…
„Tükrözni fognak, nem túl kellemes.”
Mátrait mindig megviseli a
Beszéd, a test komor titkairól.
Ő ezt az embert kicsit szereti;
Ezt az embert nem tudja fölemelni,
Ezt a nagybácsit itt kell hagynia
A parizeres zsömlék, bögre kávék,
A keresztrejtvények kupacai,
S a félig horgolt sapkácskák között,
E nyomott, fojtó, kénes levegőben,
A lopakodó ammóniaszagban,
E pókerező matuzsálemek közt
– „Lopnak vajon? és oda-vissza lopnak?” –;
Itt elvan. Még nem mozgásképtelen;
Pusztul, színes pokrócba bugyolálva.
„Mikor jön Blanka?” „Ha jön, holnap este.”
„Tudott-e: rólunk?” – fürkészi a bácsi
Arcát. „Iszonyú perverz, hülye helyzet.”
Mátrai eszmél: hozott egy palackot.
Tokaji furmint. Kibontják. Alig
Isznak. Ő menekülne. „Máris indulsz?”
És kifelé a krumpliorrú nő
Jön szembe, a mosdóból. És köszön.
Mi az, hogy: „Kellemes ünnepeket?”
Micsoda iszonyú szó: kellemes.
Éppencsak eléri a metrót Mátrai.
Egy kórus ápolt hangja a fülében.
És éjjel nagy hószakadás a szívre.
   Hószakadás, szünet. Hó és szünet.
Csütörtök: találkoznak Fruzsinával!
Száz év után fölhívta Mátrai
A parlament gyorsíró bajnokát,
S magában egész nap dédelgeti
Az este tervét. „Nincs az iWiWen,
Ez jó ízlésre vall. Fogom szeretni?
Fogom szeretni az önérzetéért,
A tíz perc munka-tíz perc pihenőért.”
Most ajándékért szalad a Mammutba.
„Az ékszer sok és a parfüm kevés.
Díszalbum, nem jó. Ez karcsú ilyenkor.
Rénszarvas-mécs?… Nem az ő stílusa.”
   És most itt áll előtte. „Little girl…”
Fruzsina barna, vékony, mégse vézna;
Fiús-rövidre nyírva a haja.
Madárcsontú, japánosan törékeny,
S ma nagy nő. Lovaglócsizmát visel,
És fehér, mintás harisnyát alatta.
Elnézi kemény combját Mátrai;
A csizmaszár s a szoknya közti sávon
Pihen a szeme. Átmelegedik,
Úgy áll a farka, hogy belépirul,
És kalapál a szíve hevesen.
„Facér?… Kívánatos, zavarba ejtő,
Még a bőre is nipponi fehér;
Nem vad, de mégis: vadóc manga-lány most.”
Besétálnak a Vörösmarty térre,
Hogy meghallgassák a toronyzenét.
„Mátrai Ágoston, tudod te, hogy
A Gerbeaud-ház nemes homlokzatán
Egy ablak délután ötkor kinyílik?
Elzsongító aláfestés, komoly
Kürtszó és fényjáték kíséretében
Kinyit az ádventi kalendárium
Aznapi ablaka. S mögötte kép van…”
Számos tünemény lent a téren is,
Melynek középpontját kijelöli
A költő szobra, fölfújt fóliában.
Fából faragott betlehemi jászol,
S karéjban elrendezve körülötte
Mind az úgynevezett vásárfiák:
Szűrrátétes, cserép, festett üveg.
Vad bábjáték. „Figyeld, a színpadon
Épp Vitéz László püföl egy gazembert,
Nagy péklapáttal, könyörtelenül!”
De őket már a pult érdekli. Korty
Pálinka? Kísértések: körte, alma,
Cseresznye? Egy falat kürtőskalács vagy
A „töki pompos” jó szalonnaíze?…
A pecsenyésnél illatorgia,
Amely a korzó széléig szivárog.
„Uram, akkor legjobb a hús, ha enyhén
Savanykás almalével van leöntve”,
Dörzsölgeti nagy tenyerét a mester.
„Vagy mégis inkább lángos, Fruzsina?”
„Részemről bögre forralt bort, lehet?”
Szereti, már ezért a „lehet”-ért.
Az erkélyen, fönt a harmadikon,
Akkor szólal meg az a büszke fanfár,
Mely bárcsak új napok nyitánya volna.
És majdnem az; de követi a túlzás:
Harangjáték, negédes szószban úszó.
   A földalatti nyugodt, mintha két
Síház közt közlekedne: ingajárat,
Finom néppel megtöltve hét felé.
„Egy jó apa nyerítő hintalóval
Kedveskedik a csemetéinek,
Csomagjából kilóg a pej nyaka:
Hozzájuk képzelendő egy nagy este,
Mely irigylendő, a fenébe is.”
Az Oktogonon szállnak le. A fényár
Beférkőzik a kis zugokba is,
Csóvákkal, betlehemi csillagokkal;
És pillantásukat magára vonzza
Egy retrócsíkos kávéház, a Menza,
Hol pezsgő pukkan, mécset gyújt az advent;
Két szisszenő poén közt omlatag csend.
Fruzsina kibontja a csomagot.
„Micsoda óra, édes Istenem…”
Tényleg Swarowski… Úgy érzi magát,
Mint akire lázasan licitálnak.
„Akárki ülhetne a helyemen.”
„Nem, Fruzsina, minden nagyon komoly.”
„Elsőre karcosnak találtalak,
Mohónak aztán, s gyöngédnek közelről.
Biztos meghalt valamelyik szülőd.”
„Igen, az apám. Autóbalesetben.
Tizenkét éves voltam, rajta csüggtem.”
„Nagyon szeretted?” „Őt aztán nagyon.
Főkertész volt, és mindig balszerencsés.”
Az élet: fém csöngése, surrogás,
Ahogyan megterítenek nekik,
S ahogy kirázzák az abroszt utánuk.
„Istentelenül szerelmes vagyok.”
„Nem vagy szerelmes, csak istentelen.”
„Hozzám vagy hozzád?…” „Mindenki haza.
Kissé gyors volna így, nem gondolod?
„Vicceltem. Dehogyis letámadás…”
„Hívsz egy taxit nekem?” „Nekünk.” „De kettőt.”
„Tényleg? Én itt most kosarat kapok?
Teneked kosárfonó műhelyed van?
Te kosárból szereztél diplomát?”
„Nanana… Monsieur, köszönöm az estét.”
„Megvan a számom.” „Megvan; és ha megvan?…
Az egész estémet bearanyoztad.
Ez arany fejleménynek épp elég.”
   Ó, tombol már a téli főszezon,
És izgató sítábor-hangulat van!
Karácsony mindenütt és mindenáron.
S akad minden estére sűrű program;
Vernisszázs, hol a túlhabzó közönség
Takarja csinos testével a képet;
S hangverseny, amelyen a zenekar
A közönségétől nem látható.
„De Bach ronggyá játszott Magnificatja
Azért még 1001-edjére is szép…
A fúvósok, vonósok, s öt komoly hang!
Irgalmas szívem!”, töpreng Mátrai,
Egyik reggel fölhívná Laci bácsit;
Kirobbantaná a tanár urat
Az elfekvő poklából egy estére.
„Csak egy estére? De ugyanoda,
Összkomfortos és halálpatinájú
Vackára kéne visszatérnie.
Nem jobb, ha többé nem is lát világot?”
Itt kurtán káromkodik Mátrai.
Doktor Donnerrel megy el a MüPába.
Kakasülőre kapnak csak jegyet,
De mit se számít, mert a szólamokba
Belezendül az egész nagyterem.
A földszinten Karányit veszik észre:
„Ez egy hivatásos műélvező.
Barbár cipőjével üti a taktust.
Egyik kezével a karfán dobol;
Az öklével támasztja súlyos állát,
S hosszú mutatóujja fölszalad
A járomcsontjáig; ájuldozik,
Mindig túlozva, grimaszolva élvez!…
Ő közelebb hatolt Bach centrumáig,
Mint akármelyikünk – ezt üzeni
Cipővel, könyökkel.” Így Mátrai.
„Szólítsuk meg?” „Dehogy! Összezavarnánk.”
A nagyszünetben tesznek egy komoly kört,
S a nőket nézik két pezsgő között.
„Ötkor kelek!”, döbben rá Mátrai.
   Rádler, a templomjáró javasolta
Az „angyalos misét” a Pasaréten.
Perverzióból, vagy ki tudja: heccből?,
Másnap hajnalban rórátéra mennek
A dúlt, kialvatlan Mátraival.
Micsoda ötlet, magyar, mazochista:
Bemelegítés a csodára, hatkor!
Hadd szóljon: „Harmatozzatok, Egek,
Onnét fölülről”, hintse szét a szószék
Ádvent végső hetének harmatát.
A náluk buzgóbb hívekkel vegyülve
Mormoljanak Úrangyala-imát;
Vagy bóbiskoljanak hűvös homályban,
Ha túl sok volt egymásból és az évből!…
„Fruzsi megkínált az illúzióval.
Így volt jó, épp csak érintettük egymást.
Naná, hogy nem adja olcsón magát!
Még sohasem láttam a tárgyait,
A címét sem tudom, szokásait sem,
De ismerősebb minden rokonomnál.
Még nem adom föl”, mormolja magában
A kaktuszember. „Valamicske távlat…”
A nap végén átfutja telefonját,
S a híváslistát törli Mátrai.
   Szenteste, ahogy minden év utóján,
Az édesanyjához hivatalos.
Verocska nagydarab, vitális, önző
Nő, szép a maga módján. Mert amúgy
Egy valóságos energiavámpír;
Jellemszínésznő a Nemzetiben.
A Szent István parkból jön Mátrai.
A kódot tudja. Fönt megáll az ajtó
Ismerős kajütablaka előtt.
Ádventi koszorú a rácsra kötve,
Kis csöngettyűvel, tűzvörös szalaggal;
Derűs az antré, mert a fal mögött
Egy tűzvörösben izzó asszony él.
Túl sok cukor. És túl sok szavalat.
Csönget – nincs kulcsa, évek óta nincs –,
Aztán: „Ágoston…”, és „Szia, anya”,
És: „I’ll be Home for Christmas”, odasúgja,
És meg is hajol szertartásosan;
Alázattal, miként is máshogyan.
„Színésznő vagy, de mekkora színésznő?”
„Csak óriásit tudnál elviselni.”
„Csak óriásit nem”, így Mátrai.
Ebben a házban az öccse a kedvenc.
Az informatikus, Balázs, a csöndes.
Szétnéz a nappaliban Mátrai.
Húsz év. Itt nőtt fel. Megvan a szobája.
Az íróasztala. A perzsaszőnyeg.
Lüszteres, zöldarany Tiffany-kelyhek.
És semmihez többé semmi köze,
Csak apja fényképéhez a keretben,
S a gyászszalaghoz. Látta, évről évre
Hogy ellepték a premierfotók,
A színikritikusok díjai:
„Minden idők legjobb Atáliája…”,
Fakó vagy harsány színházi plakátok
Az okkersárgára mázolt falat.
Kis asztalon az apja szegmensíves,
Tömörréz levélnehezéke; meg
A papírvágó kése: ismerősen
Csukódik össze. Ennyi megmaradt.
„A fát szokás szerint túlméretezted,
Balázskám, most is több húsz centivel,
A csúcs megint a plafont bökdösi?”
De nem. Idén jó, egész takarékos,
A talpba pontosan beléfaragva,
És élő, és ezüst. Vera pakolgat.
A vikszelt padlóra lehuppan egy
Szegfűszeggel teleszurkált narancs.
„Laci bátyádnál jártál?” „Hogyne, jártam.”
„És jól van?” „Na… Ne bolondozz velem.
Azért szurkolsz, hogy pocsékul legyen.”
„Te nem vagy normális.” „Az is lehet.”
Most végigveszik a rokonokat,
Anekdotázva. Néhány névre csak
Ümmög. Blanka nevére összerezzen.
„Anyám nem tudhat semmit, evidens”,
Gondolja idegesen Mátrai
A damasztszalvétán végigsimítva.
Blankát fölhívni nem szabad, tilos.
Ők tegnapi pár. Egymás mérlegén
Immár észbontóan idegenek;
Olyanok, akiket szenteste s -éjjel
Egy röpke csilingelés sem köt össze,
Akik közt ötbetűs jelszó se fut.
És nincs karácsonyi kibékülés,
Hiába exek. Hiába család.
   Kortyonként nehezül el Mátrai,
És lassan szimatol a levegőbe.
Az illatlámpában fahéjolaj
Párolog. „Javítja zilált kedélyünk.
Ne feledd: afrodiziákum is!”
„Na ja, világi nő vagy, mindig aktív.”
Ádventi kényszer, téli kötelesség!:
Minden ajándék telibe talál,
A csecsebecsék s a nagy tételek:
A szivargyújtó. Szájfény. Karkötő.
A krómacél szalvétagyűrű-szett.
Az USB-lemezjátszó, Balázsnak…
Bevált megint a termékcsere-program,
Mindenki abszolút elégedett.
És majdnem szálkamentes a halászlé,
S jó a rumos-gesztenyés pulyka is,
Aszalt szilvával töltve, mint tavaly;
Az összetartozás paródiája.
A pianínóhoz lép Mátrai;
Unt billentyűket simogat keze,
Aztán a telefonja gombjait;
Jön a karácsonyi körkapcsolás,
De egyik próba sem hoz friss gyümölcsöt:
Donner foglalt; kikapcsolva Karányi;
Novák kedvetlenül dünnyög bele
A kagylóba; Rádler nem veszi föl;
Hallgat Diótörő s Egérkirály;
Sehol Mr. Scrooge, bár a levegőben
A régi karácsonyok szelleme.
Föladja vágyát, hogy kommunikáljon,
S fotel mélyére süpped Mátrai.
   Elindul új családjához az öccse
(A gyerekekkel holnap jönnek át);
Az anyja elbóbiskol – szája nyitva –,
S ő beléfeledkezik az adásba:
Éjféli misét közvetítenek
A kónyapusztai birkahodályból:
Igazi bús, nagy, hortobágyi éjjel.
Az atya szépen üti meg a hangot.
„Azokban az arénákban, ahol
Régen nemes versenyek folytak, akkor
Gladiátorok vívtak életre-halálra.
Az erkölcsében megroggyant, cudar
Nép emberek és jámbor állatok
Kiomló vérében gyönyörködött.”
És újratölt, s még rátölt Mátrai.
„…Mert Jézus nemcsak tanítást adott,
Hanem fölemelte a szívet is,
Annak befogadására, hogy Isten
Minden helyzetben határtalanul
Szeret minket…” Így van, nyilvánvalóan.
„Szeret téged, szeret téged az Isten.”
Kétségtelenül így van, legalábbis
Éjfélkor, amikor az ember immár
Egy szép palack óborral súlyosabban,
És behímezve öltönyét a jólét
Skófiumával, pár órára boldog.
   Mocorgás. Látja, Verocska fölébredt.
„Nem ettél bejglit.” „Bocs. És köszönöm.”
„A lényeg a dúsgazdag töltelék!,
A tészta csak jelzés”, így Mátrai.
A látványától is émelyedik,
De mégis zsebre vág egy bejglivéget.
Háromnegyed kettőkor ér haza.
Postája: csupa karácsonyi spam
Között egy váratlan, rövid levél.
„Hiányzol.” Blanka, persze, régi Blanka.
O Come All Ye Faithful – baráti ének
Zúg át a házon, s megtapad fülében.
„Na és mi lesz, Jégcsap királyfi, fölhívsz?…”,
Ezt firtatja ez a bájos levél,
A megbocsátás téli szellemében.
Most örüljön vagy sírjon Mátrai?
Csak udvariasság, mit visszaír.
Talonban Blanka; közel Fruzsina.
„A fiad vagyok, boldogtalan ország.
Bocsásd meg: nem vagyok boldogtalan.”
 
 
*Részlet a Protokoll című verses elbeszélésből