A jövő tava egy marék vészkő és frissen hajtogatott papírrepülő.

Egyet bedob, lemerül, kettő alámerül, három elmerül. A homok szúr, a kavics fáj, a kő testet ölt. A kő testnegatívumot növeszt, s ahogy leválok a formától, összerázza testrészeimet.

És a suhanás pályáján talán célt ér a repülő. Ropog a vak pilóta, a vad kapitány, görbén siklik alá. Szutykos is, zagyva is, aki tervekkel hajtja a gép turbináját. Merész is, vakon száll, aki ösztönből ugrik a kanóc után.

A jövő tavának víztükrében a szirén némán dereng. Hosszú ujjai, görbe karmai üvegesen kopognak odalenn. Dobhártyát szaggat az él, nem rian a jég.

Én riadok. Lent a fagyban félig fagytam, a hal szájából lógok ki. Megevett a küldetés, végignyalt a pálya, a parancs habarcsként köpött ki. Nyálkás légtérbe kényszerített, fekete membránjával beterített. Lent a fagyban félig fagytam, a halál szájából lógok ki. Üszkös testem nyársra verten verítékben kavarog.

Nyújtott embrió vagyok, csőbe verten, idegekkel megtámasztva. Minden napon, minden héten járom a leépülés fokait. Míg a mellem kint van a vízből, újra toppanthat tiltakozva. Míg a vállam meg nem roggyan a jégpáncél felett, nem kell bedőlnöm. Míg a nyakam kékre fagytan nem villantja erezetét, kérhetek hátraarcot az elfekvő tengerén.

Hangszálaimon futott egyet a perc és jaj volt a felelet. Hármat dobbant, a szálakon szikár, fehér billentyűket érintett. Szikáran vert, mélyebbre szállt e három hang, emberöltők még nem taposták. A bejáratott hanglapu még sincs elég mélyen, hogy verje, verje az ismétlés szimfóniáját.

A jövő tavának partján a Spagettikirály, kezében két villa, napvilágot szürcsögött. Beszürcsölte a napvilágot, a fény a tóra holdsugarakban vetődött.
 Holdsugarasra húzta utamat, dideregve, szilánkosan vánszorgok.
Egy napsesütötte, csinált halmazállapotban, a napot siratva vánszorgok.

(Illusztráció: Lino cut)