– Vége, nincs tovább! – kesergett Petike. – Most öt évig nem látom Beácskát. Pedig az irtó nagy idő, még tán el is fordul tőlem aközben.
– Az bizony megeshet – fejtette ki gondolatait a cipész józanul. – Akár veled is, ha még te sem szereted tiszta szívedből. Hát most kiderül. Ha hű marad hozzád, rendben van, ha nem, adj hálát istennek, hogy nem azután derült ki, hogy feleségül vetted a kisasszonyt. Az apja tudja-e, milyen szándékaid vannak a lányával?
– Hogyne.
– Képzelem, mennyire örül neki a vén harcos.
– Az ő dolga. Beácska most már nagykorú, ezért nem is izgatja, ránk adják, vagy nem adják áldásukat az ősei.
A fiatalember viszonylag hamar talált munkát egy szerviznél. S miközben szorgalmasan dolgozott, mint számítógépes szakember, mindennap kapcsolatban lehetett a leánnyal.
Soós mester elégedetten szemlélte, hogyan emberesedik és boldogul a nemrég még sima állú, cérnavékony hangú legényke. Annál kevésbé Vécsey úr, akinek a fia év végén olyan szépen elhasalt, hogy a teremőr majd széthasadt a méregtől. Persze csak úgy magában, mert egy úriember sohasem mutatja ki, ha haragszik. Ezzel szemben nem volt rest besétálni a dékánhoz, hadd magyarázzák meg neki is, miért buktatták meg a kisfiát.
– Egyszerű! – világosította fel a pakombartos, büszke tekintetű vezető. – Az ön fia, tisztelt Vécsey úr, elfelejtette, hogy a jogi karon, mint bármelyik karon egyébként, nem elég a jelenlét, időnként teljesíteni is kellene.
– Magától értetődik, és Palika teljesített is, dékán úr, csak… csak a tanárok pikkelnek rá, ez a baj.
– Állítja ő.
– Állítja, és én hiszek a fiamnak, mert az én fiamnál nincs jobb gyerek az egész világon. Ő tudja, mivel tartozik önöknek és nekünk is ahhoz, hogy ne feledkezzék meg magáról.
– Attól tartok, nem tudja, és a jelek szerint füllent is – cáfolta meg önérzetesen a teremőrt. – Mi, tisztelt apuka, senkire sem szoktunk pikkelni. Ha nem veszi rossznéven, ajánlom, beszélgessen el még egyszer a fiával, és kérdezzen rá többek között arra is, miért pikkel ő a karunkra!
A teremőr megzavarodva kullogott haza aggodalmasan várakozó nejéhez.
– Van egy kis probléma – közölte gyászos arccal, komoran.
– Ne ijessz meg, bökd ki gyorsan, mi a gond!
– Félreismertük a fiúnkat. Beszéltem a dékánnal – tért egyenesen a tárgyra, amint kérdőre vonta Palikát. – Elárulnád nekem is, miért gyűlölöd annyira a professzor urakat?
A fiú úgy hallgatott, mint süket disznó a búzában.
– Jó, kérdezhetem másként is: elárulnád, fiatalúr, miért hazudtál az apádnak?
– Miért, más nem hazudik? – robbant ki a válasz, mint a bomba a fiúból. – Nézd meg a tévét, hallgasd meg az ilyen-olyan reklámot, politikust, elnököt. Hazudik itt mindenki, beleértve…
– Mondd csak ki bátran! Úgy látom, ez itt most az igazság órája.
– Beleértve téged is.
A teremőr szívébe hirtelen belenyilallt valami, és úgy meredt a fiára, mint egy vadidegen emberre.
– Folytasd!
– Nem akarlak bírálni, esetleg jogom sincs hozzá, de ami igaz, az igaz, még akkor is, ha fáj, vagy nem tetszik.
– Taknyos! Mit tudsz te az igazságról, életről.
– Nyilván kevesebbet, mint te, de az idő repül, és a macskakölyköknek is kinyílik egyszer a csipájuk.
– Ki. Aztán, hm, mit látnak szerinted?
– Hogy… Őszintén? Nem lenne jobb, ha inkább nem bolygatnánk? – bizonytalanodott el Palika; szerette ő az apját, meg sajnálta is egyfelől, talán mégsem kellene ennyire lerohanni.
– Biztosítalak, kibírom, mi több: elvárom. Egy Vécsey mindig bátor és maximálisan őszinte.
– Az a baj veled, apukám, hogy valahogy nem abban a világban élsz, amibe születtél – mondta ki lassan, óvatosan azt, amire maga is csak az utóbbi időben döbbent rá tulajdonképpen.
– Érdekes affirmáció.
– Másrészt itt van Peti és a kishúgom. Ennél ideálisabb párt el sem tudok képzelni. Csak neked nem imponál, kizárólag azért, mert mindketten, mármint Péter meg az apja is szimpla melósok, diploma alma, pénz a bankban nuku, de még csak egy nyamvadt vitéz ősük sincs.
A teremőr felhördült. Eddig bírta cérnával, az utolsó szavaktól azonban az ő arca is lángra gyúlt.
– Elég! Majd egy ilyen mihaszna, bukott kölyöktől kérek tanácsot, kit válasszak vejemül. Volnál szíves inkább azzal törődni, mihez kezdesz ezek után magaddal! Miután ennyire utálod a jogtudományt, nem igen látom értelmét, olyan szekér után szaladni, amit utol sem akarsz érni igazán, ergo válassz magadnak sürgősen egy megfelelőbb szekeret, különben gyalog folytathatod az utadat: si ruota defuerit, tu pede carpe iter.
Ebben viszont a teremőrnek volt igaza. Csakhogy milyen szekeret válasszon, ha egyik szekér sem érdekli?
– Teremtő Atyám, ezek a mai fiatalok! Mi legalább hittünk valamiben. Elismerem, hogy nem mindig abban, amiben kellett volna, de hittünk, miközben ti csak úgy tengtek-lengtek céltalanul a világban. Ebben az esetben szépen itthon maradsz, és addig kilincselsz a munkaügyi szerveknél, amíg oda nem löknek neked is egy morzsát az Úr asztaláról.
Így is lőn, azzal az apró különbséggel, hogy még az a morzsa sem akart onnan lerepülni.
– Egyet se búsulj, mire valók a jó barátok! – jött diszkréten a segítségére Soós Peti, és csekély fizetség fejében apró-cseprő munkákkal bízta meg Palikát.
Ez tényleg csak morzsa volt, de hozzáadva a munkanélküli segélyhez, zsebpénzre és egy-két pohár búfelejtő itókára még futotta. Sajnos az egy-két pohárból fokozatosan több is lett, amit a „kastély” ura nem is hagyott szó nélkül.
– Figyelj ide, amice[1]! Én megértem, hogy csalódott vagy. Bizonyára te is más életet képzeltél el magadnak. Az is igaz, hogy nagykorú lettél, aki akkor iszik, amikor kedve tartja, de ha így folytatod, legfeljebb borlovag lehet belőled.
Szegény Palika, ezt jól megkapta! Hát még, amikor a folytatást is meghallotta:
– Egyébiránt az az opinióm,[2] hogy nemcsak tanulni, de dolgozni is utálsz, hiszen közel tíz hónapja keresel munkát… hasztalanul. Bezzeg, ha tanultál volna… !
– Ugyanide jutottam volna – jegyezte meg halkan, keserűen korához mérten szokatlan érettséggel.
– Nem egészen, de ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy milyen reményeket fűztünk hozzád, de ha nem megy, nem megy. Mi ezt is elfogadjuk, csupán arra szeretnénk megkérni, költözz el tőlünk – jelentette ki a teremőr szintén halkan, ám annál határozottabban.
Pali meghökkent. Mi ez: ijesztgetés, üres fenyegetés, vagy tényleg komolyan gondolják?
– Oké! – szorította össze a száját makacsul. – Még ma elköltözöm.
Egy pillanatra sem tört meg, nem sírt, könyörgött, ahogy a legtöbben tették volna. Férfi lett a gyerekből, és aszerint is viselkedett.
– Kemény fiú! – ismerte el Vécsey önkénytelen respektussal. – Csakhogy világos legyen: ez nem büntetés, bosszú stb., csupán anyád is én is úgy gondoljuk, ha eleresztjük a kezedet, hamarabb magadra találhatsz. Ezért, ha el is eresztünk, csak az udvar végéig. Magyarán: van a mellékkijárat mellett egy aprócska építmény vízzel, gázzal ellátva. Költözz oda, aztán … meglátjuk.
– Ez nem lehet igaz! – hüledezett Péterke, s még aznap riadóztatta a Skype-on egyetemista jegyesét.
A lány megerősítette. Ez bizony igaz, ő is tud róla, de hát a szülei is nyakasok, nem lehet őket meggyőzni. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, ha Péter gyakrabban ugrik be Palihoz, hadd lássa, nincs-e szüksége valamire szegénynek.
Ebben maradtak, amikor egy szép napon begyes, erősen kisminkelt arcú nő nyitott ajtót Péternek.
– A barátnőm – mutatta be Palika a nála egy fejjel magasabb hölgyikét.
– Nikolett.
– Soós Péter.
– Erre innunk kell! – kapart elő egy üveg Chiantit.
– Mire?
– Micsoda kérdés! Hogy ilyen szépen összejöttünk így négyesben. Yes, most mit stírölsz? Kvartett lett a trióból.
Ittak, beszélgettek, amíg rájuk nem köszöntött az éjszaka.
– Maradj itt! Minek botorkálnál haza ilyen sötétben? – marasztalta Petit ekkor a jó fiú. – Elég széles ez az ágy ahhoz, hogy elférjünk rajta mindhárman. Igaz, Nikolett?
– A számból vetted ki, faszikám.
Lefeküdtek. A fiúk egymás, Nikolett ki a szélre Pali mellé. Alig telt el fél óra, Petike matató kezet érzett az ágyékán. Elnyomta. Csak nem kezd ki a barátja csajával!
– Mi az, nem kellek? – sziszegte a lány dühösen, s mint egy folyondár tapadt a fiúra.
– Pszt, hagyj békén! Ő a barátom. Mégis mit képzelsz!
– Menj a picsába! – hengeredett vissza a részegen hortyogó Palihoz.
– Baj van, pintyőke – jelentkezett be Péter másnap a Skype-on Beánál, és elmesélte, mi történt.
– Már csak ez hiányzott! – fintorgott Beáta. – Az az érzésem, hogy ez a repedtsarkú kiskurva még nagyon sok galibát fog nekünk okozni.
Profetikus jóslat volt. A fekete hajú éjtündér, amúgy szobalány egy másodrangú hotelben, úgy belopta magát Pali szívébe, hogy a fiú már élni sem tudott nélküle. Nos, ez nem is lett volna baj. Ha Nikolett szereti. Csakhogy nem szerette, fűvel-fával megcsalta, s még csak lelkifurdalása sem volt emiatt. Hogy akkor miért ragaszkodott Palihoz? Természetesen a „kastélyért” – kottyantotta ki egy borgőzös állapotban a hölgyike. Aztán a család ősei sem akárkik: nemesek, államférfiak, kívánhat-e egy parasztlány előkelőbb famíliát magának!
– Gógyis jány! De az én eszemen így sem fog túljárni! – fogadkozott Beáta. – Valahogy add be a ribinek, hogy kizárták a végrendeletből a testvérem. Ha szereti, valószínűleg fütyöl rá. Ha nem, úgy otthagyja, mint rinocéroszt a gyorsvonat.
– Remek tipp! – kapaszkodott az ötletbe a számítástechnikus, és bizalmasan megsúgta Nikinek, milyen igazságtalanul semmizték ki barátját a szülei.
Eltelt egy hét. A lány maradt. Csupán a második hét folyamán robbant a pokolgép, de akkor akkorát, hogy azonnal földhöz vágta az ifjút.
– Úgy tűnik, nem vált be a stratégiánk. Pontosabban bevált, csak a ribivel együtt Palika is felrobbant – újságolta Peti online Beának. – Már két napja próbálok beszélni a fejével, de olyan részeg, hogy már belőlem is kettőt lát.
– Tiszta delírium [3] – tördelte kezét Beáta a képernyőn. – Az isten szerelmére, Petike, ne hagyd magára a bátyámat!
– Nem, persze, hogy nem, de mit tegyek, ha újabban már be sem akar engedni magához?
– Törd rá az ajtót, vagy… Ne, inkább keresd fel az apámat, és ismertesd vele a helyzetet. Majd telefonálok neki, hogy fogadjon.
– Ez a kőszívű, nemesi csökevény? Bocs, elfelejtettem, hogy a fatered.
Az öregek fagyos arccal fogadták.
– Ki mit keres, megtalál. Ha ennyire nem bír magával, viselje a következményeit is! Alászolgája, és, nyomatékosan megkérünk, ne zaklass többé bennünket.
Ugye, megmondta! Nyomás vissza Palihoz! Bezörgetett az ajtón. Semmi válasz. És másnap sem. Bent van, alszik, nincs itthon? Petikét rossz sejtelmek gyötörték. Amikor pár nap múlva újfent bekopogott, Pali bágyadt mosollyal nyitott ajtót a fiúnak.
– Te vagy az? Isten hozott, barátom!
A szobában furcsa szag terjengett, s már a küszöbön mellére ugrott egy kismacska.
– Mi ez, állatkert? Honnan került ide ez a sok négylábú?
– Ez az én családom – simogatott meg Palika egy félszemű, sánta spánielt. – Egy kutya, kis akvárium, két macska és egy papagáj.
– Jól vagy? – simogatta meg a spánielt Peti is. – Na, nem azért, de nemrég még elég rossz bőrben láttalak.
– Kösz, jól vagyok.
– Nikolett… visszajött?
– Nem. De már nem is érdekel.
– Ez komoly? – roskadt egy székre megkönnyebbülten a jó barát. – Nem hazudsz? Néha elég nehezen igazodom ki rajtad.
– Már te is kezded? Nikolett a múlt: eltűnt, szublimált, mint az apám vagy a Vécsey-féle szellemek – kapta fel Palika az egyik kiscicát. – Éhes vagy? Ne adjak egy kis tejkót, Cilikém?
– Nagyon helyes. Nem is érdemelt meg téged az a tejcsarnok. Tudod, hogy fűvel-fával lefeküdt?
– Tudom.
– De azt biztos nem, hogy velem is kikezdett.
– Eredj szépen játszani! Plútó, foglalkozz egy kicsit a Cilivel! Bocsáss meg, mit mondtál?
– Tudtad, hogy Nikolett velem is kikezdett?
– Ki az a Nikolett?
– Oké, megértettem! A papád? Még mindig nem békültél ki az apáddal?
– Nikolett, apa? De furcsákat zagyválsz itt ma este! – ereszkedett négy lábra, és Plútó felé fordulva el kezdett ugatni.
– Ej, ne bohóckodj! – futott végig Peti hátán a hideg. – Jövő héten találkozunk. Addig vigyázz magadra!
Amikor legközelebb bezörgött, a dörömbölésre egyszerre két kutya is reagált. Borús októbervégi délután volt. A nagyházból muzsikaszó hallatszott.
Csak nem kávézott be megint ez a szerencsétlen! – lesett be Peti az ablakon. Palika ott feküdt az ágyban, és az ablak felé, egyenesen rátekintett. Vagy csak neki tűnt úgy?
– Nyisd ki az ajtót, Einstein testvér!
Utolsó szavát elnyomta egy hatalmas égi csattanás. Mindjárt vihar lesz, ez ott bent meg meg sem moccan. Ezek szerint megint piás, vagy… Vagy ki tudja! Végső soron akár beteg is lehet!
– Hahó, én vagyok!
Nem hallja. Most aztán csakugyan betöri ezt a vacak bükkfa ajtót. De mit szól majd a teremőr hozzá? Másrészt, ha beteg, ő az apja, miért ne tudna ő is erről? Újabb dörgés, villámlás, majd megnyíltak az ég csatornái. A fiatalember bizonytalan léptekkel indult a „kastély” felé. Az fix, hogy újra kizavarják, de akkor is kötelessége értesítenie őkegyelmességét.
A házban tíz, tizenöt elegáns, idősebb ember keringőzött. A házigazda névnapját ünnepelték. Amikor Péter felbukkant, a teremőrt a guta kerülgette.
– Már megint mit akarsz itt? – förmedt az előtte lecövekelt technikusra. – Már számtalanszor megkértünk, méltóztass bennünket békén hagyni.
– Beteg a fia, Vécsey úr.
Egy régi magnószalagon felcsendült a hajdan közismert dalocska:
|
Kicsit szomorkás a hangulatom máma, |
Á, törődnek is ezek Palikával! Legjobb, ha hazasöprök, és csak a Beát értesítem – gondolta. Csupán a lábai vitték más irányba. Odasétált a magnóhoz, és, mirnix dirnix, lekapcsolta. A vendégek megbotránkozva meredtek a félrefésült hajú fiatalemberre.
– Haldoklik a fia, Vécsey úr – lódította, mert ha nem hazudik, ezek itt még agyonütik.
–Tessék?
Palika anyja hangtalanul szédült férje karjaiba.
– Nyugodj meg, kérlek! Máris odamegyünk.
– Hozzanak egy kulcsot, mert belülről bezárkózott.
Amikor beléptek a helyiségbe, nehéz, bódító virágillat csapott az orrukba. A helyiségben tömérdek, különböző, csodálatos színekben pompázó virág illatozott. Az ágy előtt két kutya szökdécselt. Az egyik nyomban megugatta őket, a másik, egy félszemű, sánta spániel gazdája arcát nyalogatta. A teremőr könnyeit nyeldesve iramodott Palikához.
– Palikám, kisfiam! Én vagyok itt! Én és az édesanyád.
A fiú nem mozdult. Péterke megrendülten tapogatta ki a pulzusát. Alkoholszagot nem érzett, tehát ittasság kizárva. De hogy meghalt volna, arra nem is mert gondolni. Hiszen nemrég még kutyabaja sem volt. Talán csak elájult, vagy túl sok altatót vett be, vagy ez a sok virág bódította el valamiképp. Olvasott ő már olyasmiről, hogy elaludtak bizonyos virág illatától.
– Él? Ver még a szíve? – suttogta az apa porig sújtva.
– Szerintem igen – tapasztotta fülét Pali mellére is. – Kihívom az orvost, talán megmenthetjük. – Halló! Mentők? Jöjjenek ki azonnal! Tulipán utca 10. Igen, igen, lélegzik még. Várjuk. Siessenek, kérem, siessenek!
Odasietett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Odakint úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Egy kutya felvonított, Plútó kontrázott rá.
– Istenem, mea culpa, mi öltük meg! – zokogott fel Vécseyné.
A következő dörgés úgy megriasztotta az ebeket, hogy egyből elhallgattak. Csend, csak az eső zuhogott. Aztán váratlanul megszólalt a papagáj is: éles, tiszta hangon, ahogy Palika tanította:
– Papa, édes papa!
__________________________________________________
[1] Barátom. (lat.)
[2] Véleményem. (lat.)
[3] Érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavar. (lat.)
(Illusztráció: cllllflwr)