A fiatal J. K. egy tolókocsiba helyezett guminő társaságában érkezett az irodalmi konferenciára. A zsúfolásig megtelt terem hirtelen elnémult, mindenki a fiatalembert figyelte. J. K. elhelyezte különös kísérőjét, majd pedig letelepedett mellé a számára kijelölt helyen a kerek asztalnál. A mellette ülő hölgynek kissé arrébb kellett húzódnia székestől, hogy mindketten elférhessenek. J. K. bólintva megköszönte az előzékenységet, mire a nő csak elmosolyodott, egy pillantást vetett a csókos szájú guminőre, és az előtte levő papirosokba mélyedt.
J. K. nem tudta egyértelműen megítélni asztaltársa viselkedését, mindig is gondot okozott neki a nők észjárásának értelmezése. Egy régi barátnője egyszer horgolt csipkét küldött édesanyjának, azzal az üzenettel, hogy Köszönet, amiért egy rendkívüli egyént hozott a világra!. J. K.-t meglehetősen felkavarta a gesztus. Rendkívüli lenne?! Addig ilyesmi eszébe sem jutott. Utána sem nagyon, csak évekkel később fordult meg a fejében, hogy lehet a dologban valami, akkor, amikor a nőt magas rangú állami tisztségre nevezték ki. J. K. viszont – rendkívüliség ide vagy oda – maradt egy ábrándos irodalmár.
Legalábbis a külvilág felé. A fiatal J. K. ugyanis nagyon különös viszonyt ápolt az irodalommal. Azt vallotta, hogy őt az irodalomban csupán két dolog érdekli: az írás és az olvasás! Később hallotta, hogy egy idős irodalomtörténész azt mondta, hogy irodalmi élet nélkül nincs irodalom! J. K.-t megdöbbentette ez a kijelentés. Lehetséges, hogy tényleg így lenne?! – merült fel benne a kérdés. Még inkább nyomasztotta, vajon fordítva hogyan áll a dolog: irodalom nélkül lehetséges irodalmi élet? A fiatal J. K. nem tudta a helyes választ, de egyre inkább úgy találta, hogy igenis lehetséges.
A Mi a regény? elnevezésű tanácskozás közben elkezdődött. A résztvevők sorban felolvasták az alkalomra írt tanulmányukat. Ezekben az írásokban többek között olyan kifejezések hangoztak el, mint a posztstrukturalista attitűd, a plasztikus metafora, a szubjektum-centrikus dekonstrukció, a genealógiai anamnézis, a szubverzív gesztus, a heterotextuális hermeneutika vagy a regénytér alkímiája. J. K. elbűvölve hallgatta a sok elemző értekezést, alig győzte magában feldolgozni a számos új információt.
A tanácskozás az ötödik órába lépett, amikor a moderátor a fiatal J. K.-t szólította fel.
– Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! – kezdte beszédét J. K. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a mellettem ülő hölgyet – mutatott a guminőre. – Ő nem más, mint Emese, regényem megtestesült hőse. Azért kértem föl ma, hogy legyen a segítségemre, mert úgy gondolom, hogy egy regényről szóló szimpóziumon nemcsak a regényíróknak, kritikusoknak és irodalomtudósoknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem a regényhősöknek is, hiszen elsősorban az ő életükről van szó. Szerintem nagyon fontos, hogy belülről is valaki megmondja, milyennek látja a regényt, nem kevésbé azt, szerinte milyennek kellene lennie a tökéletes regénynek, hogy a szerzők ne kizárólag saját elképzeléseik alapján kreálják mások sorsát. Ha igazságos irodalmat és regényt szeretnénk, akkor elengedhetetlenül szükség van arra, hogy figyelembe vegyük a regényhősök véleményét is! Végül is ki a megmondhatója annak, hogy melyik az igazi: az, akiről írnak, vagy aki ír?
Egy pillanatra elhallgatott, mialatt a légy zümmögését is hallani lehetett a barokkos teremben, majd folytatta elmélkedését.
– Mérhetetlen kevélységre vall az írói felsőbbrendűséget a hősök képzelt voltával magyarázni. Mert: kik tartoznak a létezők sorába? Csak az anyagi világba közvetlenül az anyaméhből megszületettek, vagy esetleg azok is, akik más módon, többek között az irodalom világából érkeztek közénk? Lehet azt állítani, hogy a szabadon szárnyaló írói fantázia hozta őket létre, ettől függetlenül elszaporodtak a való világban is. Mit gondolnak, míg mi itt tanácskozunk, hány meg hány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller és Humbert Humbert sétál városunk utcáin?
Rövid hatásszünet után hozzátette:
– A fikció úgy jár túl teremtője eszén, hogy egy adott pillanatban megvalósul.
Egy pillantást vetett kísérőjére, majd végignézett hallgatóságán.
– Ennyit szerettem volna elöljáróban mondani. Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam az alkalomra íródott rövid eszmefuttatást. Címe: Emese álma.
Az asztalról felemelte az előtte levő irattartót, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett.
„A regény olyan, akár egy álom.
Ez az a hely, ahol megvalósulhatnak a legtitkoltabb vágyak, ahol újabbnál újabb kísérletet lehet tenni a világ újratervezésére, ahol mindenki szembenézhet legsötétebb félelmeivel.
Egy ilyen álomban volt nemrégiben részem.
Rózsával és borostyánnal benőtt ódon kastélyban bóklásztam éppen, egyszer csak egy hófehér szakállú aggastyán termett előttem, és közölte velem: a Teremtő elé kell állnom! Ne ijedjek meg, ha nem semmisülök meg a pillantásától, ismét szabad leszek, és mehetek békével.
Reszketve vártam a szembesülést, napokig, hetekig, évekig, már azt hittem, soha sem érkezik el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen a körülöttem lévő sötétséget vakító világosság ragyogta be, az irdatlan tűzpiramisból pedig egy bíborpalástba bújt lény lépett elém.
Ez már egyszer megtörtént velem! – hasított belém a felismerés, aminek hatására nyomban felriadtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy felocsúdjak az átéltektől. Miután kissé megnyugodtam, visszagondolva valamit mégiscsak furcsának találtam az álomban. Hogy megbizonyosodjak sejtésem felől, kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját.
Nem tévedtem, a szerepek felcserélődtek, a sok-sok régi újság alatt ott hevert a bíborpalást is a legalsó polcon.”
– Nem más, mint ez – mutatott az Emesén lévő talárra, ezzel végig kigombolta azt.
Letette az irattartót maga elé, és helyet foglalt.
A teremben csend honolt, a jelenlevők tekintete a különös párosra szegeződött: a rendkívüli J. K.-ra, és a guminőre, aki A regény – én vagyok! feliratú pólóban üldögélt tolókocsijában.

A híd közepén kapta el a zápor. Egy pillanatra gyorsabbra fogta a lépteit, de hamar rádöbbent, hogy hiába, bőrig fog ázni. Június volt, a forróság úgy ült a városon még éjszaka is, mintha évszázados uralomra készülne.
Könnyű nyári ruhát viselt csak, ki gondolta volna, hogy éjszaka még esni fog. A cseppek csiklandozták a vállát, fél perc múlva már patakokban csorgott le hajáról a víz. Ruhája a bőréhez tapadt. Felnevetett. Szeretett bőrig ázni, ha nem volt tétje; nem fázott, csak kellemesen hűsítette a víz. Arcából kisöpörte a tincseket, de a lezúduló esőcseppek folyton visszalökték őket a szeme elé. Nem volt mit tenni. Táncra perdült a híd közepén.
A szabadság mámorító volt. Nevetett, szökdécselt, lábával belerugdalt a hirtelen keletkezett pocsolyákba, sarujából fröcsögött a víz.
A barátja a bódéval szemben várta.
– Remélem, a szendvicsed sikerült megmentenem – szólt a lány. – Alaposan becsomagoltattam, de ez az eső nem kímél semmit. – Széttárta karjait, végignézett magán, megpördült, mutatta a fiúnak, hogy mindene vizes. – Rég volt, hogy ennyire megáztam. Élvezem.
– Jól sikerült az este? – kérdezte a fiú.
– Sokan eljöttek. A koncert után még ittunk egyet a Duna parton..
– Hiányoztál – mondta a fiú.
– Te is nekem.
– Holnap menjünk el valahová. Mit szólsz?
– Benne vagyok.
A házak mentén indultak haza, az eresz alatt.
– Ideadod a szendvicsem? Már bevertem egy hot-dogot, de nem laktam jól.
A lány előásta a táskájából a gondosan becsomagolt szendvicset. – Még meleg. Úgy kértem, ahogy szereted, hagymával és csípőssel a tetején.
– Király – lelkesedett a fiú, és mohón beleharapott.
– Én még a téren megettem az enyémet, gondoltam, megvárlak vele, de eszméletlen éhes voltam.
A fiú nem válaszolt, sietni kezdett. Már majdnem hazaértek, mikor egyszer csak a földre dobta a szendvics maradékát.
– Beteg állatok vagytok, bazmeg.
– Mi van? – kérdezett vissza a lány meglepődve.
– Azt mondtam, hogy kibaszott beteg állat vagy, bazmeg.
A lány megtorpant. Mintha hirtelen az összes belső szerve összerándult volna. – Mi bajod van?
– Undorodom tőled, és ettől az egész beteges társaságtól.
– Tudtommal ők a te barátaid is.
– Gusztustalan vagy. Itt jópofizol velem, mintha minden rendben lenne. Közben meg… Áh.
– Most mi… Áruld már el, mit mondtam, vagy mi történt azóta, hogy eljöttünk a bódétól idáig.
– Reggel, mikor kimentél a boltba, bejelentkezve maradtál az emailedbe, nem emlékszel?
– De, tudom.
– Hát baszódj meg! – üvöltött a fiú magából kikelve, a kapuhoz rohant, belökte, és bevágta a lány orra előtt. Az beütötte a kapukódot, és a fiú után szaladt. Ekkor már a könnyeit nyelte.
– Persze, hogy bejelentkezve maradtam, hiszen nincs semmi rejtegetni valóm.
– Hiába. Már mindent tudok.
– Mi mindent?
– Mindent tudok, érted? Egy geci áruló vagy!
– Mit csináltam?
– Egy kibaszott geci áruló vagy!
– Áruld már el, hogy mit csináltam! – Remegve állt a szoba közepén, a víz csöpögött a ruhájából. Azon gondolkodott, mit tehetett, amivel a fiút így fölidegesítette. De hiába pörgette vissza agyában az eseményeket, a levélváltásokat, nem jutott eszébe semmi. Hónapok óta nem beszélt senkivel, akire a fiú haragudott, vagy féltékeny volt. Inkább nem szólt a közeli barátaihoz sem, nehogy balhé legyen belőle.
– Mindent tudok – közölte ismét a fiú, majd vizes ruháit a sarokba dobta, és befeküdt az ágyba.
– Tudom, hogy blöffölsz. Azt hiszed, ha ezt csinálod, megtörök, és bevallok valamit, mi? De nincs mit bevallanom.
– Nekem ne hazudj, te geci.
– Nem hazudok.
– Azt mondtam, ne merj hazudni nekem, te büdös kurva! – üvöltött a fiú, kipattant az ágyból, a lány előtt termett, ökölbe szorított kezekkel. Csak egy fejjel volt nála magasabb, mégis azt érezte, fölé tornyosul, vörös arccal, félelmetes szemekkel. A lány behúzta a nyakát, arcát elfordította, hátra lépett, és már emelte volna a kezeit, hogy védekezzen.
– Mi van? – lepődött meg a fiú. – Azt hiszed, meg akarlak ütni? Hát ütöttelek én meg valaha, te szerencsétlen?
A lány próbált válaszolni, de a sírástól már képtelen volt megformálni a szavakat. Lesütötte a szemét, és alig észrevehetően, de megrázta a fejét.
– Nézz a szemembe, hozzád beszélek!
Minek. Ha ilyenkor erőt vett magán, hogy a szemébe nézzen, a fiú egész közel hajolt az arcához, és nézte, meredten, ilyenkor nem akart mást, csak minél messzebb lenni tőle. – Pont így nézel, amikor hazudsz – mondta rendre a fiú, vagy azt, hogy – Látom a szemedben, hogy gyűlölsz.
– Nézz a szemembe, baszd meg!
– Nem!
A fiú karjai hátrafeszültek, dobbantott egyet.
A szoba hirtelen mintha átfordulna. A falak elsápadnak, a szőnyeg mintája megváltozik. A szoba kitágul, az ablakok, ajtók átrendeződnek. Csak a szekrény, amiben a ruhái vannak, az marad, de óriási, ha pipiskedik, talán eléri a harmadik polcot. És áll, nézi a szekrényt, a tetején kincsek vannak, tudja jól, ha felnő, eléri őket, akkor tele lesz kinccsel, rengeteg sok kinccsel. Elhajózik, persze, a kincset el kell ásni, vagy elrepül, léghajón, messzire. Ott csönd lesz, mert odáig nem érnek el a szavak, oda nem hallatszik el, hogy mennyire rossz, mert ma sem rakott rendet, nem fogadott szót, és különben is, egy lusta szar, és szégyellje magát, és nem tanul jól, és nem lesz belőle senki, egy kibaszott senki lesz belőle, mert mindenre képtelen, már megint hazudik, és sosem rakott le semmit az asztalra, hát ennyire szerencsétlen, csak egy büdös kurva, az lesz. És majd jól megveri, egyszer majd jól megveri, meglátja, eldurran az agya, és jól megveri, emeli a kezét, fenyít, és ekkor tanulja meg a mozdulatot, egy életre, mint a biciklizést, arcát elfordítja, nyakát behúzza, hátra lép, kezét fölemeli, hogy védje magát. Hogy elcsattant-e a pofon valaha is, képtelen megmondani, ennyi idő távlatából már képtelen.
A szekrény teteje egyre közelebb van, egyre közelebb van a kincshez. De a szavak súlyként ülnek a vállán, folyton lefelé húzzák, nehéz így, talán sosem lesz akkora, hogy elérje a szekrénytetőt. De nem bűnös, mért hiszik, nem tett soha semmi rosszat, egy picit nehéz figyelni a leckére, mert a gondolatai szeretnek elkalandozni, de ül a könyv fölött, becsülettel, és küzd, ellenük is, mert kicsi és törékeny, könnyű célpont, mindig ő a bűnbak, hogy akarjon így bemenni, nem akar bemenni, mért kell, nem tett ő semmi rosszat. Lázas beteg, elájul a láztól, szimulál, csak szimulál, mert csak fetrengeni akar, ennyire lusta ez, bazmeg. Nem tett ő semmi rosszat, lázasan is elolvassa a kötelező olvasmányt, és minden nap hozzák neki a leckét.
Ha lábujjhegyre áll, már eléri a szekrény tetejét. Az osztályban a lányok már kész nők, ő még csitri, fejletlen kis csitri, folyton beteg. Mert engem nem érdekelnek a fiúk, hagyja el egyszer a száját az öltözőben, mert téged biztos a lányok érdekelnek, érkezik a válasz és nevetnek, mért, mért baj, hogy még gyerek, inkább az marad. De a szekrény tetejét el kell érni, meg kell szerezni a kincset, színes léghajóra száll, és oda repül, ahová nem érnek el a szavak, nem érnek el a tekintetek, ahol senki nem süti rá a bélyeget.
Mire rálát a szekrény tetejére, az már régen üres. Mert ilyen lassú, állandóan lassú, nem képes semmire. Megrázza magát, kilép, csinálja. Tanul, egyetemre megy, minden sínen van, csak a fiúkkal nehéz, velük még mindig nehéz, mégis végérvényesen beleszeret az elsőbe, aki megöleli. És minden tökéletes lenne, ha a szexszel nem lennének bajok, de ott ülnek vállán a szavak, nem akar büdös kis kurva lenni, és nehéz, de végül engedi magában megváltani. Jönnek és mennek a fiúk, nincsenek sokan, és sosem maradnak elég ideig. Ameddig úgy érzi, hogy maradniuk kéne. És nem tud, többé nem tud egybe se beleszeretni, amíg szembe nem jön az a másik, vele küzdeni kell minden napért, de ott van, néha legalább ott van, és maga a megtestesült béke. Aztán ismét kicsúszik a lába alól a talaj, az összes, amit talajnak hitt, egyszerre, és a mélybe zuhanna, ha nem lenne, akiben megkapaszkodhat. Erős kéznek tűnik. Aztán rádöbben, hogy ez a szorítás nem védő szorítás, hanem bántó és bénító. Mert tenyerében ott izzik a bélyeg.
A szoba szűkülni kezd, ismét fordul a tengely, a fiú még mindig a szoba közepén áll, ebbe a fenyegető pózba meredve, mint a sóbálvány.
– Hagyj békén – zokogta a lány, levette a táskáját, a szekrényhez szaladt, tiszta ruhát vett elő. – Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy mindent tudok. És várnám, hátha bevallasz valamit. Bazi könnyű, persze, így bazi könnyű, csak nem gondolsz bele… – elcsuklott a hangja.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a fiú.
¬– Átöltözöm.
– Készülsz valahová?
– Még jó.
– Megtudhatom, hogy hová?
– El.
– Látod? Ebből is látszik, hogy van valakid. Éjjel kettő van, és van hová menned.
– Persze, hogy van hová mennem! – kiabált a lány. – Van kulcsom anyám lakásához.
– Az anyádéhoz, mi? Mit fog szólni, ha meglát? Örül, hogy megszabadult tőled, egy kibaszott szerencsétlen senki vagy, nézz már magadra!
– Tévedsz! Az anyám szeret engem, sohasem árulna el! Ő nem a te anyád!
Egy pillanatra csönd lett. Ezzel a mondattal betalált.
– Látod, ez igaz – mondta a fiú. – Maradj itt, beszéljük meg.
– Nem tudok. Már nem tudok.
A fiú visszafeküdt az ágyba.
– Na, fejezzük ezt be, vedd le a nadrágot, és bújj ide.
– Nem – jelentette ki a lány.
– Megőrültél? Szakad az eső. Nem mehetsz ki, meg fogsz fázni. Nem akarom, hogy megbetegedj. Lehiggadtam, látod. Úgyhogy vedd le a nadrágod, és bújj ide.
– Nem fogok oda bújni, nem érted? Te beteg vagy. Mondanám, hogy húzz innen, de tudom, hogy úgyse fogsz, úgyhogy inkább én húzok el.
– Tudom, hogy nem anyádhoz menekülsz, baszd meg! Mindent tudok! Tudom, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot, nem érted? Az egész levelezéseteket elolvastam reggel!
– Kivel?
– Azzal a kibaszott kis gecivel, azzal.
– Kivel? Mondd meg! Kivel baj, hogy beszélek?
– Azzal a kibaszott nyálas kis fasszal, a volt fasziddal, azzal.
– Nem beszéltem vele több, mint egy éve. Utoljára a színházban futottam össze vele, azóta semmit se tudok róla.
– Már megint hazudsz!
– Kurvára nem hazudok – mormogta maga elé a lány. Fölkapta a táskáját, és kivágtatott az ajtón. Odakint egy pillanatra megtorpant, tudta, fél perc, és a fiú a nyomában lesz. Azon gondolkodott, melyik a leglogikátlanabb útvonal, amin elindulhat. A kutyafuttató felé szaladt. Mikor már vagy száz méterre eltávolodott a háztól, bevetette magát egy kapualjba. Fölösleges volt átöltöznie, ruhája ismét átázott. Fejét a kapunak támasztotta, azon gondolkozott, hová menjen. Édesanyjához éjszaka legalább másfél óra, míg kiér. Vajon melyik barátja lakik a legközelebb? Próbálta őket számba-venni, de agya mintha megbénult volna. Éjjel kettő. Ki az, akit gyalog is elér, és biztosan ébren talál? A volt barátja jutott eszébe. Egy éve nem beszélt vele, nem tudta, mit fog szólni, ha hajnalban csak úgy beállít. Leroskadt, térdeit átkulcsolta, és megállíthatatlanul zokogott.
Valahol kihúzza az éjszakát. De holnap haza kell mennie, újra haza kell mennie, és szembe kell nézni vele. Elküldi majd, és ő nem megy el, sosem megy el. Vagy ha el is megy, visszajön, esküdözik, hogy szereti, hogy nem tesz vele ilyet többé, és ha ellenáll, idővel akkor is megtöri. Vajon hol van rajta az a kibaszott bélyeg, amit ezek már messziről látnak, mintha világítana. Nézte a remegő tenyerét, karját, lábait, de sehol sem találta. Tapintotta az arcát, a homlokát, ott sincs. Megnyúzná magát, ha tudná, hol van, lenyúzná a bőrét, csak végre eltüntesse.
Szeretett volna hazamenni, átöltözni, bebújni az ágyba, hozzábújni valakihez, aki mellett biztonságban érzi magát. Aki nem alázza meg, majd nem akar rámászni. Vedd le a nadrágod, és ha engedelmeskedik, ha megalázza magát, kész is az erekció, és nem érti, mi a kibaszott kurva életért nem érti, hogy erre most képtelen.
Először a telefont vette elő. Reflexszerűen végigpörgette a híváslistát, csak utána lépett át a névjegyzékbe. Sokáig bámulta a nevet, nem merte megnyomni a gombot. Nem tudta, milyen lavinát indít el ezzel. Lesz-e, aki megvédi mindettől. Aki ki mer állni érte. Aki nem látja rajta a bélyeget.
Csak megnyomta a gombot végül, de ez már önkéntelen mozdulat volt, a tudata mélyen, nagyon mélyen. Mintha némafilmet nézett volna. Nem érzékelte már a külvilágot, és nem ő irányította a tagjait. Elejtette a telefont. Csak a bélyegre tudott gondolni, hogy meg kell tőle szabadulnia. Előkotorta táskájából a csontnyelű bicskát. Most kivágja, és szabad lesz.

(Illusztráció: rusalkina)

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékkészítő mester a tornyos-bornyos, híres-neves Koppenhága városában. Ez a mester egy másik öreg mestertől tanulta el a szakma csínját-bínját egy eldugott, külvárosi műhelyben. Hosszú éveken keresztül, kezdő inas korától dolgozott tanítója üzletében. Ez idő alatt évről-évre ügyesebb lett, évről évre szebb és szebb fajátékokat, textilbabákat, kis játékvonatokat és az apró mesefigurákat tanult meg fúrni, faragni, festeni, kalapálni, de úgy, hogy teljesen elbűvölte már idősödő tanárát. Minden játék közül azonban legügyesebben az ólomkatonákat készítette. Mesteri forrasztások, kecses és élethű formák, eleven színek, tűpontos festés. Egyszóval, úgy néztek ki ezek az ólomkatonák, hogy készítőjük nyugodtan harcba küldhette volna őket a haza védelmében, az öreg Frigyes király zászlaja alatt.
Huszonöt éves korára úgy kitanulta a mesterséget, hogy híre ment a városban egy igen-igen ügyes kézművesnek, aki olyan különös tehetséggel készíti az ólomkatonákat, hogy olyat Dánia még nem látott. Jöttek is a vevők szép számmal, a gazdag kereskedők és városi elöljárók egymásnak ajánlgatták a híres üzletet. Az öreg mesternek igen jó dolga lett, aki hajlott korára és újonnan belátott középszerűségére tekintettel már nem fúrt és faragott, csak utasításokat osztogatott tanítványának. Mikor már súlyos betegség gyötörte, végrendelkezett. Mivel se fia se lánya nem volt, természetszerűleg mindent tanítványára, az ifjú Harald Mortensenre hagyott.
A fiúnak volt érzéke az üzlethez. Belátta, hogy mindenki az ólomkatonákért lelkesedik igazán, így minden erejét ezekre fordította. Keményen dolgozott, míg kitartása és megszállottsága meghozta gyümölcsét. Végre kiköltözhetett a dohos külvárosi műhelyből és egy szép napon, Koppenhága főutcáján megnyithatta saját üzletét, a házra pedig büszkén tehette ki a táblát, hogy Harald Mortensen: Játékkészítő mester, alapítva: 1841. Műhelyében tíz segédnek adott munkát, de az ólomkatonák készítését nem bízta rájuk, azokkal csakis ő foglalkozhatott.
Idővel tehetségének már nem csak a kereskedők és egyéb városi elöljárók között, de magasabb körökben is híre ment. Grófok és bárók, hercegek és márkik érdeklődtek portékája iránt. A komornyikok, cselédek és egyéb szolgák sorban álltak a bolt előtt, hogy a méltóságos urak gyermekei és gyakran maguk a méltóságos urak a legszebb katonákkal játszhassanak háborúsdit. Később már nem csak ügyes kézművesként, de művészként tartották számon. Úri szalonokba kapott meghívásokat, melyeknek szívesen tett eleget. Befolyásos barátokra tett szert, ők voltak a belépő a királyi udvarba. Mert Mortensen tehetségére a király is felfigyelt. Mikor először járt az udvarban, nem tudta hogyan viselkedjen, annyira megilletődött. A királytól azonban nem kellett tartania. Egyenrangú félként kezelte és élénk érdeklődést mutatott mestersége iránt. Felvilágosult uralkodó lévén fontosnak tartotta, hogy megértse az iparos réteget. Ennyi év távlatából azt is mondhatnánk, hogy barátok lettek, ha lehet ilyennek nevezni azt a fajta kapcsolatot, mely egy király és egy kézműves között kialakulhat. De a mester is ügyesen elsajátította az udvari etikettet. Beszéde egyre kifinomultabb lett, ott raccsolt, ahol kellett és akkor selypített csak, ha elkerülhetetlen volt. Még a Dán Királyi Ólomkatonakészítő megtisztelő címet is megkapta. Nagy tisztesség volt ez a cím, talán még a történetírók sem tudnak a jó Harald Mortensenen kívül más királyi ólomkatonakészítőt felidézni, sem utána, sem előtte.
Bár Mortensen egyre gazdagabb és gazdagabb lett, nem felejtette el mesterségét és az ólomkatonák iránti rajongása mindvégig megmaradt. Esténként, mikor egy-egy hercegi névnapról, vagy operaelőadásról hazaért, sarokba dobta rizsporos parókáját és nekiállt az ólom megmunkálásának. Ez volt az ő világa, a folyékony ólom és a festékszag birodalma. Boldog volt, ha dolgozhatott, de boldog volt akkor is, ha ólomkatonakészítő magisteri címére és bankbetéteire gondolt.
Nem mindenkinek tetszett azonban Mortensen úr gyors felemelkedése. Főként nem a király legfőbb bizalmasának, jobbkezének és leghűbb szolgájának, a királyi titkos tanácsosnak. Nem nézte jó szemmel, hogy Frigyes király ekkora figyelmet szentel egy ilyen alacsony származású kézművesnek. Zavarta, hogy Mortensen ott ülhet a királyi lakomákon, egészen az asztalfő közelében, de még a hercegnő születésnapjára is meghívták. Gyakran látta, hogy a király és Mortensen a palota kertjében sétálnak. Azt gyanította, hogy az ország diplomáciai lépéseit, gazdasági helyzetét beszélik meg, melyből ő, a legfőbb titkos tanácsos kimarad. Igyekezett tehát megfúrni a játékkészítő befolyását, ha ugyan volt neki valaha is olyan. Ettől kezdve mindig azon volt, hogy rossz színben tűntesse fel Mortensent. Epés megjegyzéseket tett öltözékére, hintójára, lovaira, de még az ólomkatonáira is. Folyvást a király fülébe sugdolózott, elhordta fűnek-fának, hogy méltatlan a királyi ólomkatonakészítői címre, figurái egyre kisebbek, egyre formátlanabbak, hogy azt veszi észre, a katonáiból kispórolja az ólmot. A királyt azonban fontosabb dolgok foglalták le, neki háborút kellett viselnie, meg kellett küzdenie – hasonlóan értelmetlen kérdésekről – a lázadozó klérussal és persze enni kellett adnia népének. A titkos tanácsos kéréseire minduntalan csak arisztokratikusan legyintett és fejét kissé oldalra billentve, finoman megérintette homlokát.
Történt egyszer, hogy a francia király Dániába jött látogatóba. A franciák a dánok legfontosabb szövetségesei voltak a németek ellen vívott, hosszú évek óta tartó háborúban. Frigyes király nagy felhajtást tervezett az előkelő vendég tiszteletére. Az ország legkiválóbb szakácsait hívatta udvarába, hogy készítsék el minden idők legpompásabb lakomáját. A különleges gyümölcsöket a gyarmatok legtávolabbi szegletéből hozatta, a nagyszabású előadáshoz a cirkuszi mutatványosakat külföldről hívatta és Dánia legnagyszerűbb színészeit kérte fel, hogy színdarabban mutassák be a két nép dicsőséges és gyümölcsöző barátságát. És végül, játékmesterének megparancsolta, hogy készítse el a francia és a dán együttes haderő miniatűr mását, amint a véres csatában végül legyőzik a németeket.
A játékkészítő két hónapon keresztül éjt nappallá téve dolgozott a hadseregen. Ezt a feladatot már végképp nem bízhatta segédeire. Szinte nem is járt haza, állandóan dolgozott. Mikor hajnalban már nem bírta tovább a munkát, lefeküdt néhány órácskára a műhelyben, aztán felkelt és dolgozott tovább. Több tízezer ólomkatonát készített el, mindegyiket a tőle megszokott mesteri aprólékossággal. Mikor végre elkészült, egyenként kirakta őket a fákkal és bokrokkal díszített terepasztalra. A völgyben a katonák vívták kilátástalan küzdelmüket, a domboldalon ágyúk és a tüzérek sorakoztak, míg a dombtetőn – hogy az egész csatateret beláthassák –, a dán és a francia parancsnokok álltak lovaik mellett.
Egyszóval, szemet gyönyörködtető volt. Egy valami azonban mégis hibádzott. A katonák rendezgetése közben vette észre, hogy a franciák vezérének, a díszes kék egyenruhába öltöztetett generálisnak bizony hiányzott az egyik lába. Apró figyelmetlenség volt, de Mortensen esetében mégis elképzelhetetlen. Sosem hibázott ilyesmiben, most pánik lett úrrá rajta. Gyorsan készíteni akart egy másik katonát, azonban ekkor felharsantak a franciák érkezését jelző trombiták, így az udvar népe sietve felsorakozott a palota előtt. Mortensen is feszülten beállt a díszsorfalba.
Mosolyogva, integetve szállt ki hintójából a kövérkés, borvirágos arcú francia király. Kölcsönösen üdvözölték egymást Frigyes királlyal, a díszsorfal pedig meghajolt. Együtt mentek be a díszes fogadóterembe, ahol a terepasztal állt. A házigazda számított a francia király elragadtatására és mi tagadás, meg is volt rá az oka. A miniatűr csata valóban gyönyörű volt.
A vendég csodálattal hordozta végig tekintetét az ajándékán. Egy ponton, a katonai vezérkar magasságában azonban hosszabban elidőzött. Hümmögött a francia király, mormogott a bajsza alatt, ráncolta homlokát, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a féllábú generális. Nem szólt semmit, de onnantól kezdve kedvetlenebb, sőt bosszús lett. Nem nevetett Frigyes király tréfáin, később a galambröptetésen sem derült fel. Az udvari elöljárók feszengve néztek egymásra. Meglátta ezt a titkos tanácsos is, dörzsölni kezdte a tenyerét és rögtön arra gondolt, most talán el lehet mozdítani ezt a Mortensent. Csak a megfelelő pillanatra várt.
Másnap reggel a királyt rettenetes fejfájás gyötörte, mert előző este a francia udvar összes ajándékborát meg kellett kóstolnia, mind a savoyait, Loire-völgyit, burgundit, Provence-it, Languedoc-it, Bergerac-it, Roussillon-it, bordóit és egy kis elzászi chardonnayt a végére. Zavarta a titkos tanácsos sugdolózása és a pokolba kívánta a rá váró vadászatot, az állófogadást és a komédiások színi előadását. Mikor meghallotta, hogy megint a játékkészítőről van szó, csak sóhajtott egy mélyet és üres tekintettel, oda se figyelve hallgatta tanácsadóját. A tanácsos tudta, hogy most nem szabad dagályosan szidnia Mortensent. Röviden előadta, hogy a féllábú generális nem csak diplomáciai baklövés, de fogyasztóvédelmi aggályokat is felvet. Végül a király orra alá tolta a rendeletet, amely megfosztja minden címétől a játékkészítőt. A király el sem olvasta, csak gyorsan aláfirkantotta, remélve, hogy alhat még egy keveset a fácánvadászat előtt.
A titkos tanácsos kárörvendően somolygott. Lám egy dán ólomkatona nem lehet féllábú! Ezt most egyszer és mindenkorra megtanulja a semmirekellő Mortensen.  Alig várta, hogy már aznap, síri hangon közölje vele a szomorú hírt. Nincs ember, aki nála jobban sajnálná a helyzetet, de sajnos Mortensen szolgálataira a továbbiakban nincs szükség. Talán még néhány könnycseppet is kifacsart szeméből.
Mortensent lesújtotta a hír. Egyik napról a másikra vége lett fényes udvari pályafutásának, ráadásul egy ilyen semmiség miatt! Lecsúszása gyors volt és látványos. Annak idején Dániában, sajnos a királyi udvar diktálta a divatot. Mikor híre ment, hogy a mester kegyvesztett lett, nem csak a főurak, a kereskedők, a városi elöljárók, de még az állami kishivatalnokok is hanyagolni kezdték a Mortensen Spilfabrikot. Megtakarított vagyona egy ideig még elegendő volt, azonban nem húzhatta sokáig. Új megbízást már nem kapott. Először csak egy, majd három, végül mind a tíz segédjét el kellett küldenie. Nemsokára a boltot is bezárhatta.
Hogy ezután mi történt vele, azt senki sem tudja. Egy darabig keringtek pletykák egy ártalmatlan bolondról, aki esténként egy külvárosi csapszékben magyaráz fácánvadászatokról, udvari lakomákról és egy bizonyos terepasztalról. Azt is beszélték, hogy vidékre költözött, hogy meneküljön a szégyentől, mások azt terjesztették, hogy borba fojtja bánatát, megint mások, hogy önkezével vetett véget életének. Végül a pletykák is elapadtak, lassan mindenki elfelejtette a játékkészítőt. 1857 tavaszán már csak egy kopott cégér emlékeztetett arra, hogy valaha itt élt és alkotott egy Harald Mortensen nevű kézműves.
Évekkel később, karácsony táján, a polgármester lakája sétált a városi főutcán. Urától ötven koronát kapott, hogy ajándékot vegyen a fiának. A polgármester elfoglalt ember volt, ilyesmire nem volt ideje. A lakáj gyorsan el akarta intézni az ajándékvásárlást, hideg is volt és más dolga is akadt. Megállt hát a kirakodóvásár első árusánál és szemügyre vette a portékát. Az árus ólomkatonákat árult. Minden dobozban huszonöt kis katona volt. Rákérdezett, hogy mennyibe kerülnek, az árus elmondta, hogy minden doboz negyven korona, de azt a hátsót odaadja harmincért. Abban ugyanis az egyik katonának hiányzik az egyik lába. Anyaghiba, mondta az eladó, de nézze csak meg, attól még nagyon szép kis katona az is. A lakájnak eszébe jutott, hogy azt a húsz koronát elrakhatná magának, otthon majd azt mondja ötvenért vásárolt. Bármivel azonban nem mehet haza, ezért aprólékosan megnézte a féllábú katonát. Gondolta, ez biztos tetszeni fog az úrfinak. Gyönyörűen megmunkált darab volt, kék egyenruhája szinte ragyogott. Csak az arca volt furcsa egy kissé. Míg a többi katona mosolygott, ez szomorúnak tűnt. De nem csupán szomorúság ült az arcán. Inkább valamiféle bűnbánat.

(Illusztráció: autent)

Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)