Minden anya egyidős a tengerrel. Az ő arcát előbb látjuk, mint a napot, a lábunkat a kezünket, az apánk, a szeretőnk vagy a saját magunk arcát.
Kyd is úgy érezte, immár időtlen idők óta figyeli ezeket a hol durcás, hol álmélkodó vonásokat, melyek váltakozása talán a tenger lélegzetvételét is mozgatja. Meglehet, az édesapjával, Sjönnel többet nevetett, az ő arcát talán jobban is ismerte – de az anyjáé volt az elő- vagy ősképe minden később látott arcnak.
És most ez az örök időktől ismerős ábrázat mered rá értetlenkedve! Ezek a gödröcskék, ezek a szeplőcskék, a legeslegkékebb szemek! Hát nem azt hallotta eddig mindenkitől, hogy az anyja nem csak csodálatosan művelt, ír, olvas, mindent lát, mindent hall, királyok és királynők a barátai, hogy ismeri a holtak és a még meg nem született gyerekek akaratát is.
De most gyűlölte ezeket a fensőbbségesen kék szemeket.
Anyai érzés! Ez is pont akkora hazugság, mint hogy a jótett mindig elnyeri méltó büntetését… Ki korán kel, aranyat lel, előbb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát, és más hasonlók.
– Nem tudsz te semmit – köpte dühösen. – Te nem értesz semmit, nem látsz semmit, nem szeretsz senkit. Egyáltalán ki vagy te? Egy idióta… egy igazi nkfffrkgrbbr…
Megroppantotta az anyja csuklóját, erre valaki dühösen meghúzta a karját, és hátra taszította. – Mi a fene, Kyd! Térj már észhez! – mordultak rá többen is.
A legidősebb barátja, Osjan eléje lépett, lefejtette a kezét az anyja derekáról, és helyet foglalt Rioldával szemben.
Kövér, lompos, lusta fiú volt. Kyd régóta megvetette: egyetlen játékban sem szívesen vett részt, de szeretett döntőbírót játszani.
Most viszont eljött az ő ideje. Bő lére eresztve, lassan, komótosan mesélni kezdett.
– Sok minden történt, bizony igaza van Kydnek. A norvégok halálán még senki sem csodálkozott. Borzasztó ilyen fiatalon elevenen elrohadni, de talán valami szörnyűséget követtek el, ezért kellett szenvedniük. Amin túl kell lenni, azon túl kell lenni, hát istenem, mit tegyünk. De a bűn és a szenvedés könnyen átragad másokra, a félelem pedig – Osjan láthatóan szeretett bölcselkedni – a lepránál is veszedelmesebb. Az utolsó norvég magányosan jajgatott, vízért könyörgött, de akárhogy sírt-rítt, senki sem mert a közelébe menni. – Riolda felszisszent, de Osjan elhallgattatta. – Hát nem mindegy, hogy valaki éhes vagy szomjas, ha úgyis meg kell halnia? Már csak azt vártuk, hogy vége legyen. De a fiúnak a düh vagy a szomjúság megsokszorozta az erejét, egész éjszaka bömbölve kiabálta, hogy itt vérfertőző korcsok élnek… mi mind démonok vagyunk, gonosz nyomorékok, mi nem érdemeljük meg a napfényt.
Osjan felemelkedett, hogy dülöngélve, félig-meddig öntudatlanul utánozza a parton átkozódó norvégot, aki könyörög a napnak, hogy ne keljen fel többé.
És ez az éjszaka rettentő hosszú ideig tartott. Két napig, három napig, időtlen időkig, vagy pontosan tizenkét óráig – de a percek végtelen hosszúságúra nyúltak, mintha nem akarnának többé megmozdulni. Ezen az éjjel a szorgok elfelejtettek beszélni, a gyerekek vért hánytak, belázasodtak, a terhes nők elvesztették a magzatukat. Aztán hajnalban végre jött egy irdatlan hullám, és a haldokló norvégot magával ragadta.
– Szörnyű, szörnyű, szörnyű! – sóhajtott Riolda. – A szavak ütik a legnehezebben gyógyuló sebeket.
Kyd dühe mostanra elpárolgott, és alaposan megfigyelte az édesanyját. Riolda egyre csak a szemét dörzsölgette, a halántékát simogatta, mintha valami finom műszer lenne, aminek időtlen időkig megbízhatónak kell maradni.
Osjan végre visszaült a helyére, mintha Riolda szertartásai őt magát is megnyugtatták volna.
– Senki sem értette, mi történt – folytatta Osjan. –  Láttunk már öregeket, akik kínlódva adták oda a nyugati szélnek a lelküket, de ez a toporzékolás, üvöltés, átkozódás, sikítozás – ugyan ki érti ezt, ki látott ilyet? Ráadásul a szél ide-oda dobálta a sziklák közt hangokat. Mintha százan vagy ezren lettek volna a kikötőben, és mintha egy egész légiónyi, egymást túlkiabáló, dühödten vagdalkozó norvég követelt volna friss vizet. Borzalmas volt, nemcsak borzalmas, egyszerűen hihetetlen. Senki sem mert elaludni, és aki tudott beszélni, az borzasztó dolgokat vágott a másik fejéhez. Gyűlöllek. Csalódtam benned. Egyetlen napig nem szerettelek. Bár pusztulnál el. Ezen az éjszaka szaladgált a kunyhók közt ruha nélkül Fiona, és azt sikoltozta, hogy ő II. Bandemag unokája, szent lány, királylány, ő legszebb a világon, és azé lesz a sziget, aki feleségül veszi.
– Reggelre a tenger is vörösre változott – tódította valaki.
– És mért ne változna – sóhajtott Riolda –, ha az embereknek szabad változni?
De senki se vehette el a szót Osjantól.
Akkurátusan felsorolta a botrányokat, a halálos összeveszéseket, de egy kérdés nem hagyta nyugodni: – Ki az ördög ez a II. Bandemag? – kérdezte Rioldát.
Riolda legyintett. Nehéz lett volna elmagyarázni, hogy II. Bandemag talán egy vérszomjas őrült fia, talán az ő édesapja, talán Vilmos herceg első feleségének a sógora. De nem akarta a sok rémséget még a két Bandemag történetével is fokozni: – Nem érdemel sok szót, nem volt ez a Bandemag szeretetre méltó ember – felelte csendesen.
Osjan mesélt még a norvég halála után kezdődő, vigasztalan esőről, amely mintha a percek múlását akarta volna megállítani. Hogy aztán a szűnni nem akaró esőszálak, ez a sűrű acélfésű régi csontokat kotorjon elő a barlangokból, hogy lassan járhatatlan mocsárra tegye a sziget keleti részét, hogy gyilkos surrogásával kioltsa a csecsemőkből az életet.
– A norvég szomjas volt, de nem bírta kivárni, mire az esőfelhők elérik a szigetet. Pedig az imáinak micsoda ereje volt! Emberfia nem látott ekkora égszakadást!
Bizony, bizony, helyeseltek egymás szavába vágva. És persze mindenki tudott valami szörnyűségről, mindenki családjában iszonyatos balesetek történtek, és most már csak mondták, sorolták, egymás szavába vágva, pihenés, lélegzetvétel nélkül. És a szörnyűségek között a legfurcsább maga Shiobian volt. Ő már a második nap akkurátusan felkeresett minden kunyhót, beszédeket tartott, szónokolt: szövetséget sürgetett az írekkel, a velsziekkel, a skótokkal, a kornvalliakkal, a tatrikánokkal, a deklirusokkal, mígnem a sok őrült nép, a sok-sok eszeveszett terv beleveszett a gyerekek jajgatásába.
De a gyerekek nem Shiobian eszeveszett terveitől rémültek meg, hanem hogy a fiatal táncosnőkhöz hasonló, ezüstös színű vándormadarak eltűntek.
– Meglehet, nem is akartak örökké nálunk maradni. Csak megpihentek nálunk, és folytatták az útjukat Afrika felé – vélte Riolda.
– Lehet – mondta Osjan. – Nagyon is meglehet.
Osjan és a többiek engedelmesen bólogattak. Afrika sem jelentett nekik többet, mint amennyit a fantázia, az ítélőerő vagy az örökkévalóság szavak.
– És ez mind nem elég! – szólt közbe Kyd kiabálva. – Vörös Sjön úgy tervezte, hogy a szorgokból szervez hadsereget, és elkergeti Shiobiant. Nem elég, hogy elkergeti, összezúzza, miszlikbe szaggatja, és azt a szerelmes, ostoba Fionát gyorsan kikergeti a palotából. És csak a harmadik nap vette észre, hogy a szövetségesei, a szorgok mindenre makogással felelnek. És egy hét se telt bele, elfelejtették a nevüket, ledobták a ruháikat. Ma már úgy futkosnak fel-alá a sziklák között, mint a megvadult birkák!
– Ó, borzalom! – sopánkodtak mindannyian.
– Nincs okunk háborogni, mind szorgok vagyunk – próbálta őket Riolda csillapítani. – Én is, te is, mindannyian! Csak kevesen élnek köztünk, akinek egy csepp sem jutott a szorgok véréből. És már csak három szorg család él, akik nem keveredtek a szászokkal és az írekkel.
– Tudom – felelte Osjan. – De ez a három tiszta vérű család magához akarja csábítani a gyerekeinket. Valamivel ráveszik a kicsiket, hogy beszéd helyett vakkangassanak. Shiobian szerint a szorg vér betegség, és el kell kergetni mindenkit, akiket a szorgok megfertőztek.
– A szorgok állatok – sóhajtotta Riolda. – Szentséges ég! Hogy én ezt hányszor hallottam gyerekkoromban!
Elítélően rázta a fejét, de Kyd jól látta, hogy a fölénye mostanra odalett: rózsaszín pupillás kék szeme megszürkült, a vonásai élesebbek lettek, mintha a szemük láttára öregedett volna tíz vagy húsz évet. Az esendősége egyszerűen elvarázsolta.
– Anya, anya – sóhajtott Kyd. – Ne hagyd el magad!
De a rémhírek áradata még mindig csak dagadt, egyre csak dagadt, mint a viharos szél a tengeren.
– Azt tudtad, hogy Shiobian karámot akar a szorgoknak építeni? És szerinte semmi bajunk nem lenne, ha éjszakára megkötöznénk őket, és az elhullott birkák helyett megennénk a gyerekeiket?
Riolda töprengve egyre csak az ujjait nézegette. Megvizsgálta a körmét, az ujjperceit, aztán a pókhálóhoz hasonló, furcsa ábrát a tenyerén, mintha az egyetlen éjszaka megváltozott volna.
Miért a testünk az egyetlen, ahonnan a bajban bizonyosságot merítünk, gondolkodott Kyd. Hisz gyorsan kiszáradunk, elsorvadunk, megöregszünk. A sok bánat elfonnyaszt bennünket.
Végre Riolda megszólalt: – Az a féleszű pap a toronyban azt hiszi, mi Nagy Károly alattvalói vagyunk, a frankok szolgái, a hűbéresei. Ezért, ha nagy a baj, kérhetjük, hogy Nagy Károly katonákat állomásoztasson a szigeten.
Szinte mindenki fellélegzett: katonák, alattvalók, Károly (aki ráadásul nem akárki), a szigorúan csengő állomásoztatás… jelentsen ez pontosan bármit! Ezek végre a rend, a fegyelem, a béke szavai. De néhány perc múlva Kyd megsajnálta ezt a percek alatt összeroppanó, kiszáradt fára hasonlító, öregedő asszonyt.
Odalépett hozzá és átölelte: – Mi már nem lehetünk Nagy Károly alattvalói. Mielőtt elindultunk hozzátok Northumbriába, megjelent egy kékköpenyes asszony a szigeten, súgott-búgott, minden kunyhóba belenézett, ígért fűt-fát, és azt mondta, mi az ő szolgái vagyunk.
– És mit mondott, hogy hívják? Milyen hajóval jött ez az asszony? – kérdezte Riolda.
– Hát ez volt a legfurcsább – felelt Kyd. – Egyszerűen csak ott termett, és közölte, hogy már időtlen idők óta velünk lakik.
– Nocsak! – mosolygott Riolda. – Egy ártatlan asszony! Az legalább vigasztaló, hogy legalább sárkányokat, óriásokat, emberevő démonokat nem láttatok a szigeten.

Illusztráció: Hieronymus Bosch

– Kétszáztizenhárom lépcsőfok, egy féllel se kevesebb – kiáltott utána a parasztasszony.
Riolda visszamosolygott, mert olyan erősnek érezte magát, mint aki a menny kapujáig magasabbra is örömmel felszaladna.
Persze közelről már nem tűnt annyira finomnak előkelőnek a vártorony. A  bejárat előtt disznók dagonyáztak, és nem katonák, nem lovagok, nem alabárdosok, hanem egy felfuvalkodott, mérges lúd őrködött a kapuban.
Rigoberta úrnő – gondolta Riolda – nem ragaszkodhat az etiketthez túlságosan.
Az első húsz lépcsőfok kicsit meredek volt, de még könnyen felszökdécselt rajta. A kőlépcsők egy konyhába vezzettek, itt négy-öt asszony pletykálkodott és tollat fosztott, akik annyit sem kérdeztek Rioldától, hogy honnan jött, mi szél hozta, kit keres-mit keres. Rigobertát aztán tényleg szeretheti az ő népe, gondolta Riolda elismerően. Ezek az asszonyok nyilván el sem tudják képzelni, hogy valaki ártani akarjon neki.
A konyha végében egy korlát nélküli csigalépcső magasodott, olyan roskatag, hogy Riolda óvatosságból átugrott némely lépcsőfokon, hisz félt, hogy a tollat fosztó asszonyok nyakába vagy egyenesen valamelyik fortyogó üstbe pottyan.
No de a birodalmi küldöttségek nem ezen a szörnyű lépcsőn kapaszkodnak fel, hogy Nagy Károly unokahúga előtt tiszteletüket tegyék? De ha nem ezen a lépcsőn, akkor melyiken? Vagy van egy másik lépcső is, egy biztonságos és kényelmes, és azon járnak a bejelentett vendégek?
Hamarosan, sok csúszás-mászás után megérkezett másik terembe. Itt egy sorvány szerzetes körmölt egy levelet, akkora odaadással, olyan tiszteletreméltó buzgalommal, hogy csak intett Rioldának, ne zavarja, menjen tovább, ne tartóztassa fel – mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy Angliából idepottyant idegenek errefelé csak úgy bejelentés nélkül teszik a tiszteletüket.
A szerzetes szobájában a lépcsőt már csak egy könnyedén a falnak támasztott kerti létra helyettesítette – Riolda eltöprengett: hogy élhet ez a szegény Rigoberta ilyen rendetlenségben? Hogy jut le a földszintre, ha este sétálni támad kedve? A létra után egy rámülten szétspriccelő egércsalád és egy kisebbfajta lomtár következett, aztán egy szúette, minden lépésre nagyot sóhajtó  lépcső.
Az utolsó lépéseket Riolda már négykézláb, a térdén-fenekén csúszva, a kezét ledörzsölve tette meg. Az apró lőréseken át besüvített a tengeri szél, most még csak kóstolgatta a tornyot, hogy aztán telenként bömbölve zúduljon be az ablakokon. Riolda elképzelte, hogy ilyenkor recseg-ropog az egész építmény, és Rigoberta – amennyiben tényleg létezik, és nem valami szobor vagy bálvány – hálóingben, sikoltozva menekül.
A legutolsó pihenő volt a hálószoba.
Leporolgatva a szoknyáját, Riolda udvariasan meghajolt, áldott, szép napot kívánt, és meghökkenve figyelte az ágyban magányosan pihenő teremtést. Eszerint tényleg eleven lény ez a Rigoberta – de se papok, se udvarhölgyek, se lovagok,  se lézengők, se énekesek nincsenek vele, csak egy szurtos kis cselédlány varrogat az ágy mellett. Az úrnő, egy meglehetősen fiatal és széparcú teremtés lehunyt szemmel pihent, ám a legkevésbé sem hasonlít a mesék királykisasszonyaihoz, még álmában is szigorú és összeszedett. Unokahúg, kötelességtudó.
De egészen megdermedt, mikor észrevette a takaró alól kilógó csonka lábfejét és az ágy mellé támasztott mankókat.
Hogy képes egy nyomorék asszony le- vagy fölsétálni ezeken a szörnyű lépcsőkön? Hogy képes itt leélni az életét?
Vagy a sánta Rigobertát kislányként hurcolták fel ebbe a rozogva toronyba, hogy innen már csak holtan, a mankóit hátrahagyva szabaduljon?
Az ágy mellett egy ruhásláda, előtte egy szépen faragott házioltár, szemben a szemkápráztatóan ragyogó tenger és a fiatal asszonyok módjára hajladozó körtefák. De hogy lehet elviselni, ahogy a Norvégiából alázúduló szélben recseg-ropog a torony, és még a szurtos szolgáló is a jó melegbe, a konyhába menekül?
– Nocsak! – szólalt meg az ébredező Rigoberta. – Foglalj helyet, nővéremt! Örülök, hogy meglátogattál bennünket – és mintha Riolda Nagy Károly másik elfeledett unokahúga lenne, rámutatott az ágy szélére.
De közben hiába volt előkelő hölgy, ugyanazt a gyatra, idő, szám, személy nélküli nyelvet beszélte, mint a körtefák között sétáló parasztasszonyok.
Ám a haja, a körme, az arca, de még az ágya is makulátlanul tiszta volt.
A kis szolgálólány körteborral és árpakenyérrel kínálta őket. Micsoda kolostori szegénység! Micsoda kolostori szerénység! Ez a csontos, nyomorék, de széparcú hercegnő ugyanazt fogyasztja, mint az alattvalói.
És Riolda most már érteni vélte, honnan ered a Normandia e szegletét elárasztó derű, termékenység és életkedv. Ez a Rigoberta a tökéletesebbnél is tökéletesebb várúrnő: fenn él egy majdnem megmászhatatlan toronyban, soha senkit nem zaklat, soha senkit nem sanyargat, soha semmibe nem szól bele, viszont aki megteszi ezt a kétszáztizenhárom lépcsőfokot, azzal udvariasan eldiskurálgat. Rigoberta még csak nem is egy néma szobor vagy a magasból mosolygó bálványkép: a tengeren viharba került halász arra gondolhat, hogy úrnője a torony tetején ugyanúgy vacog, sőt reszket érte és vele imádkozik. Ha a jobbágyai éheztek, akkor  a jó Rigoberta is velük éhezett, ha fáztak, akkor a jó Rigoberta is velük vacogott – tökéletesen ki volt szolgáltatva az alattvalóinak, ráadásul még katonái sem voltak, hogy megvédelmezzék.
Nincs az a gyilkos kedvű haramia, akit egy ilyen ártatlan meg ne szelidítene.
De mivel tölti az idejét?
– Vilmos herceg idejében még énekesek éltek az udvarokban – kezdte óvatosan Riolda. – Nem könnyítené-e meg kegyed életét, ha költők mulattatnák esténként?
– Költők… persze, róluk már hallottam. No de kicsoda az a Vilmos herceg? – kérdezte Rigoberta meglepetten.
– Az én gyerekkoromban övé volt egész Normandia.
– Ugyan, dehogy! Miket beszélsz, nővérem! Ez itt mind – mutatott körbe a parányi hálószobában – a római császárok földje. Időtlen idők óta
– Hát nem emlékszel Hildi hercegnőre? Tizenegy évig irányította Normandiát. Ő már a te gyerekkorodban élt.
– Ugyan, ugyan! Álmodozol, nővérem. Semmiféle Hildi hercegnő nem élt itt. Ez a római császárok földje, ahol a bátyám, Károly uralkodik.
– Nem is hallottál az arab betörésről?
– Dédapám megállította a mórokat. Itt időtlen idők óta béke van. Nem tudom, miről beszélsz.
Riolda megcsóválta a fejét, és Rigoberta hosszúkás, komoly arcát figyelte.
Károly unokahúga meg sem rezzent.
– Ez itt a császárok földje, nyugodt, békés vidék.
– És mikor győzte le a bácsikád a normannokat?
Rigoberta most már elnézően elmosolygott:
– Össze-vissza beszélsz, nővérem! Nem segíthetek rajtad, ez a te bajod.
– A réniens-i monostor! Arról sem hallottál még?
– Dehogynem hallottam! – felelte élénken Rigoberta. – Ott, a legszentebb apátságban kereszteltek, és maga az öreg Odillon apát tartott a keresztvíz alá. Ötéves koromtól a réniens-i kolostorban nevelkedtem.
Rigoberta úrnő élete méltóságteljes volt és rettenetes.
Ötéves korában édesanyja, Nagy Károly legkisebb húga és édesapja, Harcos Egelber, Poitou grófja alatt beszakadt egy rémségesen ócska fahíd. De Isten mindenkinek jót akar, és különösen szereti a gyerekeket! A balesetet csak az ötéves Rigoberta és bátjya, a hétéves Roland élte túl, ám a kislány lába úgy megsérült, hogy azonnal bedugták egy apácakolostorba.
Ám Nagy Károly, a rettenthetetlen – akivel Rigoberta soha nem találkozott személyesen – nem mondhatott le egy vénlányságra ítélt kis unokahúgról sem. Főképp nem egy ennyire fegyelmezett és összeszedett lánykáról, aki ráadásul vér a véréből, hús a húsából. Károly parancsára Rigoberta kilenc évesen elhagyta a réniens-i monostort, és beköltözött ebbe a toronyba, hogy minden alattvalóra áldást és békességet árasszon – hogy képviselje a császárt, és hogy imáival, odaadásával, lankadatlan figyelmével biztosítsa a határvidék és a tenger nyugalmát.
A tizenhét év alatt a kísérői sorban meghaltak, a dadusokat, a társalkodónőket, lovagokat, a távoli és közeli rokonokat ledöntötte vagy elfonnyasztotta a Norvégiából támadó szél, de a kötelességtudó Rigoberta természetesen nem adta meg magát a halálnak. Ő itt maradt, mindvégig, a helyén – pillantásával a nyílt tengert fürkészve, alkonyatkor és hajnalban magának énekelgetve, a látogatóival társalogva. Írni-olvasni nem tudott, hímezni nem szeretett. A legfőbb öröme az volt, hogy elképzelte, hogy a szülei, a fiatal édesanyja és édesapja egyszer majd érte jönnek.
– Erős lélek vagy – mondta Riolda, és megsimította az ujjait.
– Tudom a kötelességemet – felelte Rigoberta. – Én nemcsak a császárért imádkozom. Nemcsak a birodalomért. Esténként őrködöm, hogy a lebukó nap ne borítsa lángba a tengert, hogy nyugodtan végigdöcögjön az útján, és rendben felkeljen keleten.
Riolda bólintott, és a kis asztalkán heverő préselt vadvirágokat, ritka kagylókat bámulta. Az alattvalók megbecsülik, hogy Rigoberta nem kerül sokba nekik, hogy velük éhezik, velük fagyoskodik – és mért ne becsülnék meg? A jólelkű, az áldott Rigoberta a bácsikájára hivatkozva felnégyelhetné, kerékbe törhetné vagy kivégeztethetné mindegyiküket. Vagy mégsem ilyen egyszerű ez? Nehéz eldönteni, hogy egy méhkirálynő uralkodója-e vagy csak foglya a méhkasnak.
És milyen lehet a híres Károly, aki ilyen egyszerű, elegáns és legfőképp olcsó megoldást talált az északi hátárvidék, Normandia megzabolázására? Nincs az a püspök vagy hadsereg, ami kevesebb gondot okozna vagy éppen kevesebbe kerülne, mint Rigoberta.
Riolda felegyenesedett: – Szívből sajnálom, hogy én nem hoztam neked ajándékot, kedves. Nekem csak történeteim vannak.
–  Már menned kell? – sóhajtozott Rigoberta. – De ígérd meg, hogy holnap eljössz! Meg holnapután is! És azután is! Telente rettentő egyedül vagyok, persze én nem hibáztatom az alattvalóimat, akik félnek a nyirkos lépcsőktől. De el kell még mesélned, hogy mit hallottál az arab betörésről és erről a Vilmos hercegről! Tudom, hogy semmi sem igaz belőle, de annyira szeretem a fura történeteket! Ideköltözhetnél, hogy az összeset elmeséld!
– A bátyád, Roland soha nem látogat meg?
Rigoberta kihúzta magát, és a szépen hímzett takaróját gondosan elrendezgette a térdein. Úgy védelmezte a méltósága, mint a páncél a Poitiers-nél harcoló frankokat, de most ez a testére tapadó, apró láncszemekből szőtt páncéling hirtelen elszakadt. Talán a bátyja, a gyerekkora óta nem látott Roland volt az egyetlen férfi, akiért Rigoberta nem szégyellt álmodozni.
– Nincs miért sírdogálnom, nővérem. A férfiak karddal harcolnak, mi állhatatossággal. Te is jól tudod, hogy ez mind rendjén van.
Rendjén van, rendjén van… Riolda szánakozva bámulta ezt az együgyűségében is imponáló teremtést, akit csak a kötelesség és az ablakából kitáruló tenger tart életben.
De mi van, ha Rigoberta nem téved?
Ha az ő múltja már végérvényesen beleveszett a megszakítatlan jelenbe, az igeidőket és az emlékezetet uraló örökbirodalomba? Ha ő, Riolda csak álmodta a Vilmos herceg szolgálatába töltött éveket, az arab betörést, a Sjönnel való találkozást, a Hildi-féle, Hispániáig és Velencéig vezető megbízatást? Ha a frankoknak igaza van, ha Normandia mindig is császári birtok volt, ha Rigobertának már a nénikéje ebben az omladozó toronyban álmodozott?
– Majd visszajövök, ha tudok, és ígérem, mesélek – mondta Riolda búcsúképpen.
Odaintett a szobalánynak, és nagy sóhajjal, a korhadt lépcsőfokokat átugrálva, a térdén, a fenekén csúszkálva leérkezett a torony konyhájába.

Szállongó tollpihék, állott húslevesszag, hatalmas hangzavar.
És még több sürgölődő, fecserésző asszonyság. De ha tollat fosztanak a szerencsétlenek, akkor mért nem fedik be a fazekakat? Miért hagyják, hogy az apró, szúrós pihék beleragadjanak a sülő húsba, a fedetlenül hagyott mézbe, a mártásokba?
Nem lenne okosabb tollat fosztani egy csűrben vagy istállóban?
Ő, Riolda meghalt volna, ha egyetlen falat ételt, egyetlen korty vizet lenyelt volna ebben a konyhában. Az egyik láda mellől egy malac rohant elő visítva, a gyümölcs- és zöldséghalmok közt tyúkok kapirgáltak, egy sarokban patkány kölykezett, de persze annyit sem törődtek vele, mint egy kutyával vagy macskával.
Isten áldjon, nővérem, Isten áldjon, öreganyám.
Riolda mindenkinek udvariasan odaköszönt, ha már egyszer idevetette a sors.
No de mit kotyvasztanak ezek a szerencsétlenek? Talán valami kását az aratóknak? Vagy valami ünnepi húslevest? Ám mintha a tűzön az ételek a saját akaratukból fővögetnének, mert törődni egyikük se törődött a fazekakkal. Tréfás történeteket mesélgettek, és biztattak egy mindenórás terhest, hogy Szent Cyprianushoz fohászkodva keressen enyhülést a kínjaira.
A várandós anya jajgatott, egy öregasszony pedig – egyetlen gondolkodó, sőt felelős lényként a felfordulásban – meleg iszapot pakolt a hasára.
A Rigoberta-torony, melynek tetején trónolt a saját testében foglyul ejtett, úrnő, amolyan forum volt: közösségi hely, boszorkánytanya, kocsma, ingyenkonyha, szülőszoba, fogadó. Meglehet, itt a csebrek és vedrek között ravatalozták föl a falu halottait.
És mért is ne?, gondolta Riolda. A konyha csak huszonkét lépcsőfokra van a földtől.
Riolda helyet foglalt két pletykálkodó vénasszony mellett, és hallgatta, hogy soha nem volt ilyen rossz a világ, ennyire fertelmes, gonosz, kíméletlen, hogy Martin felesége egy cafka, nem érdemel vizes kötélnél egyebet, de a többi se jobb, az egyszer szent. Riolda velük szörnyülködött, és mikor Martinné bűneinek a végére értek, megkérdezte az idősebb nőt, emlékszik-e még Hildi hercegnőre.
– Ó, nővérem, én minden szép mesét ismerek! – vigyorgott a mezítlábas nénike. – Nemcsak Hildi hercegnőről hallottam már, hanem a Kerekasztal királyságáról, Merlin varázslóról is.
És óbégató fejhangon, a többi asszony ujjongása közben rázendített egy szomorkás balladára, ahol Hildi hercegnő járja az erdőket, és jajgatva keresi három édes magzatát: az ifjú Vilmost, Dietert és Gudridát.
Ó, gyönyörű napok! Ó gyönyörű gyermekek! / Bár láthatnálak még titeket!
A tyúkok megpördültek a sarokban, a malac visítva az ajtó mögé szaladt, a húsleves még nagyobb lelkesedéssel rotyogott, miközben az egész konyha, de még a vajúdó nő is boldog ártatlanággal fújta: Bár láthatnálak még titeket!
A mezítlábas néni mindenkinél mindent jobban tudott, és tárháza volt a régi bölcsességeknek. Tudta, hogy Hildi hercegnőnek tizenkilenc férje volt, hogy kilencvenkilenc hadjáratot vezetett, hogy kilencszáz férjet ölt meg. De bármilyen vérszomjas is volt, a gyerekeiért azért szívből sóhajtozott. – Az anyaszív már csak ilyen.
Riolda bólogatott, a néni pedig lelkesen folytatta.
– Tudod-e, nővérem, hogy ennek az elátkozott hercegnőnek volt egy tündérszolgája? Egy kislány, aki addig-addig járta az erdőket, míg a három gyereket meg nem találta? Micsoda tanulságos mese!
Bár láthatnálak még titeket!, fújták a többiek egyre.
Riolda gyorsan elköszönt a nótázgató, vajúdó, tollat fosztó, vidáman kerepelő asszonyoktól.
Fent a magasban még eszébe jutott, akár leélhetné az életét ebben a toronyban – a tengeri viharokat figyelve, Rigobertával társalogva, a torony konyhájában valamelyes (de nem túlságos) rendet tartva. Hiszen félt a saját alattvalóitól, a szigetén rá váró unalomtól, a Nortumbriában elesett fiúk szüleitől.
Kétszáztizenhárom lépcsőfok. Ugyan mit számít?
Fel-le. Fel-le. Fel-le. Annyi dolga lenne, hogy még meghalni is elfelejthetne.
De a rend, Nagy Károly csodás birodalma arra a hidelemre épül, hogy ő egyszerűen nem létezik.

– A vakmerőké a világ. Az erőseké. Akik átverekszik magukat a hegyláncokon, skorpiókkal teli völgyeken, az örökké háborgó tengereken. Akik szívvel-lélekkel… Akik éjjel-nappal… Akik rendületlenül… Akik megadást nem ismerve…
Riolda felszisszent, ám Benjamin egy pillanatra se zavartatta magát.
Minden embernek van szíve, no igen.
De szíve-lelke…?
– A vizek is változatosabbak, Riolda, mint ahogy azt egy nyúlfarknyi sziget királynője elgondolhatná. Hallottál-e arról, hogy van olyan tenger, amely kétlábnyi mélységben már semmilyen élőlényt nem tűr meg? Csillogó a felszíne, öröm megmártózni benne, miközben tudod, hogy lent a mélyben se a rákok, se a halak, de még az ide-oda lebegő, haszontalan kis moszatok se maradnak életben. Ennek a sötét víznek a gondolatai minden eleven teremtményt elpusztítanak. Nem hiába hívják ezt a szörnyűséges vizet a görögök Fekete-tengernek. Ha alkonyatkor, tiszta időben ennek a tengernek a partján sétálgatsz, surrogást, vibrálást érzel, mintha láthatatlan villámok cikáznának körülötted…
A könnyedén bóbiskoló Riolda hitte-nem hitte – bár persze abban nem kételkedett, hogy a vele szemben ülő Benjamin sok országban megfordult, és talán valahol tényleg létezik egy fekete tenger.
Kipillantott az ablakon, és elborzadt, mert újabb esőfelhők hullámoztak a szigete felé. A szél belekapott a habokba, melyek prüszkölve, méltatlankodva csapódtak a szikláknak. A Nyugati szél szigetét körülvevő szürkés-zöldes víz nem fekete, de ami azt illeti, elég rettenetes ez is. Ám az őszöreg Benjamint nem érdekelte a vihar, ő csak a saját kalandjairól akart mesélni.
Benjamint, Shiobian újdonsült szövetségesét Riolda még Guido Romeriniként ismerte meg Velencében. Micsoda pompás sors jutott osztályrészül ennek az ügyes kalandornak ebben a víz színén lebegő, csodás városban! Egy vörösre mázolt ház pár evezőcsapásra a Szent Jakab templomtól, egy szépen gyarapodó ereklye-üzlet, első osztályú kéz-, láb- és koponyacsontokra áhítozó kliensek a világ minden sarkából – no de mi lehetett az oka, hogy Benjamin otthagyta ezt a pompás várost és a művelt úriemberhez méltó életet?
Riolda erről próbálta már tegnap is az Benjamint kifaggatni, ám az öreg kalandor csak hímezett-hámozott, és mindig a napszakhoz méltóan felelt: hol a velenceiek korlátoltságát ostorozta, hol a saját kalandvágyat dicsőítette, mely őt, a Nagy Utazót még ebben a csodás városban sem hagyta megnyugodni.
– De mégis, mi vitt rá, hogy otthagyd a velenceieket?
– Ó, kedvesem, nem vagyok én bosszúálló, nem tartok számon minden apró sérelmet– mosolygott Benjamin. – És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire vágyódtam utánatok! Hogy mennyire hiányoztatok! Shiobian és te is!
Riolda legyintett. Ő a maga részéről azt tartotta legvalószínűbbnek, hogy az apró sérelem az lehetett, hogy az a híres patrícius-család utolsó sarja, igazi Guido Romerini valahogy visszakeveredhetett a szülővárosába, és talán igencsak meglepődött, mikor a saját házában egy szélhámost talált. Aki az ő nevében bitorolja a szülei hálószobáját, aki a Romerinik kapcsolatait kihasználva indítja a sikeresebbnél sikeresebb üzleti vállalkozásait, és aki ünnepnapokon helyette emeli magasra Szent Márk Romerini-család címérével ékesített zászlaját. Benjaminra jellemző lett volna, hogy méltányos osztozást kínál Guido Romerininek, de a felbőszült Romerini-sarj – meglehet – ezt elutasította. Talán ezért kellett Benjaminnak Velencéből dicstelenül távoznia. És ezért lettek a velenceiek korlátoltak.
A további életeseményeket Riolda már csak elszórt, ilyen-olyan utalásokból tudta összeilleszteni. A vándormadarak gyorsabbak, mint a szóbeszédek, így aztán Benjamin még jó ideig neves velencei kereskedőként járhatta a világot, és árulhatta a velencei minőségű, kiváló ereklyéket. Persze szép lassan egyre kijjebb szorult a művelt világból: hajdani hittestvérei megvetették, a német, a velenceiek pedig úgy tekintettek rá, mint a világ legkártékonyabb szélhámosára.
Így aztán az igazságtalanul megvádolt Benjaminnak maradt a Velencétől északkeletre húzódó rengeteg, az ártó szellemekkel teli Duna és a Tisza vidéke. Itt sokan úgy fogadták, mint a nyugat fáklyáját, az európai civilizáció követét, úgyhogy Benjamin az egyik avar törzsfő udvarában még évekig kiadhatta magát Velence száműzött püspökének. A hírek lassúbbak, mint a vándormadarak, de azért egy-két év alatt mégiscsak eljutottak a dózse székhelyére. Szegény Benjamin kénytelen volt az avaroknak búcsút mondani, majd megjárta a Fekete-tenger vidékét, aztán útnak indult János pap országába. Ám miután kiderült, hogy a hatalmas hegyek közt tanyázó János pap csak egy lopásért elítélt, velencei hajóács, Benjamin tovább vonult, és áttette a székhelyét Örményországba.
És ezután már képtelen volt a kalandjait követni Riolda – bár Benjamin nyilvánvalóan az örmények földjén sem unta magát. Hófehér párducok, embernagyságú szalamandrák lestek rá a hegyek közül, de közben hős amazonok kísérték az útján, hogy fegyverrel védelmezzék, és vasárnaponként csókokkal vigasztalják. Szerencsére Benjamin nem adta át magát teljesen a testi élvezeteknek: egy kolostorban rábukkant az ezerkétszáz éves, de még mindig eleven, görög filozófusra, Platónra… hogy aztán szegény öreggel barlangokban bujkáljon, és végül átkeljen egy függőhídon, melyet házasságtörésért kivégzett nők hajszálaiból fontak… és a megint elbóbiskoló Riolda azon kapta magát, hogy már a saját fantasztikusabbnál fantasztikusabb meséjét álmodja.
– Mondd, te hiszel Istenben? – kérdezte hirtelen Örményország püspökhelyettesét, Platón szabadítóját.
Benjamint nem kellett különösebben nógatni, hogy tudós összehasonlításokat tegyen: hogy felsorolja a zsidó vallás összes fogyatékosságát, hogy számba vegye a kereszténység összes bűnét, Jézus Krisztus és az apostolok minden mulasztását. Hiszen ő volt a legműveltebb, a legtudósabb felfedező az egész világon, a hittételek, a dogmák, az erények és a – bűnök magától értetődően – mind az ő csodás fejében keveregtek.
– Nálam alaposabban senki sem ismeri őket – hencegett Benjamin, mintha Mózes, Mohamed és Jézus az üzletfelei lennének.
– De hiszel-e valamelyikben?
Benjamin minden szentre és prófétára egyaránt „felnézett”, és mint bevallotta, még álmában sem jutna eszébe megsérteni egyiket sem. Sőt! Ha udvariasan felkérnék, szívesen munkálkodna egy nagy közös zsidó-keresztény-muzulmán zsinaton, ahol minden vitás kérdést közös megegyezéssel elintézhetnének.
A könyvtárban, I. Bandemag kódexei között úgy belelovalta magát a  Legigazabb Jeruzsálemi Zsinat eszméjébe, mintha a világvallások képviselői ott térdepelnének a lába előtt, és mind az ő útmutatására várnának.
– De mindenekelőtt azért a szerelem bolondja vagyok – sóhajtott mélyen Riolda szemébe nézve.
Riolda, aki régebben nem volt érzéketlen Benjamin hideg vonzerejére, ránevetett a hályogos szemű aggastyánra. Benjamin tényleg legyőzhetetlen volt: élete minden percében ellenállhatatlannak tartotta önmagát.
Amúgy nem is volt nehéz a szíve-lelkét alaposan kiismerni. Benjamin azt tartotta élete legnagyobb mulasztásának, hogy a tehetségét elvesztegette a barbár északon, mert ha a legfrissebb s ezért legigazabb valláshoz csatlakozik, már saját országa lehetne valahol! Hiszen ahogy a lányokból, úgy a vallásokból is a legzsengébb a legjobb! Igen, a muszlimok! A jövő katonái lennének azok, akik megértenék az ő legvakmerőbb terveit! Az ő oltalmuk alatt valósulhatna meg az a minden emberi vallást összehangoló zsinat, melyre még az ezerkétszáz esztendős, rabul ejtett görög filozófusok is elismerően bólogatnának! De ami késik, nem múlik. Itt az ideje, hogy megvalósítsa a saját terveit.
– Mondd, Benjamin, a hispániai emír megbízásából érkeztél ide?
Benjamin elhallgatott, mert a valóság (mint kénytelen volt elismerni) azért ennél szerényebb volt. A bizánciak – velencei kérésre – hajtóvadászatot indítottak ellene, és átadták Bizáncban a hitsorsosainak. Benjamin megszökött tőlük, és csavargóként eljutott a Frízföldre – mert talán a csodás rátermettségét és személyes vonzerejét legyőzte a múló idő, a szélhámosok legnagyobb ellensége. Ki hiszi el egy foghíjas, összeaszott bácsikának, hogy ő lenne a zsidók királya? Hogy ő Velence, a pátriárka vagy akár János pap legtitkosabb követe? Leszámítva a messzi jégmezőket és sivatagokat (meg persze az elveszett zsidó törzsek országát) egyetlen hely maradt a földön, ahol úgy vélhette, örömmel látják majd: hajdani szolgái, a drága jó Riolda és a drága jó Shiobian földje a Nyugati szél szigete. Ahol megfogadják a tanácsait, szívvel-lélekkel.
De úszva csak nem érkezhetett meg a Frízföldről!, töprengett Riolda. Valamilyen hajónak partra kellett tenni itt. De kinek a hajója vállalkozott arra, hogy egy nincstelen kalandor kérésére felkutassa ezt a kis, kopár szigetet?
Ám Benjamin semmilyen konkrét kérdésre nem adott választ. Úgy tett, mintha annak a bizonyos Fekete-tengernek egyik hulláma sodorta volna ide.
– Ami késik, nem múlik – bizonygatta lelkesen. – Felépítem itt neked a semmi közepén a Nyugat, a művelt világ legnagyobb csodáját, a legigazabb Velencét. Ahol most mi diskurálunk, Riolda, ott majd királyok és kalifák tanácskoznak! És a bizánci császár után majd a mi kedves, szeretett fiunk, Shiobian szólal fel… És boldogan trombitálják majd az örömhírt az angyalok, mert egyetlen nemzet lesz a földön, egyetlen Isten, egyetlen birodalom…
Riolda ingerülten közbevágott: – A velenceiek nyelveket tudnak, bátrak és fegyelmezettek, így aztán ők könnyen felépíthettek egy birodalmat. Először sót pároltak, majd fűszerekkel, végül ereklyékkel és rabszolgákkal kereskedtek. De mi!? Nekünk nincsenek se különleges kereskedőink, se különleges árucikkeink.
– Még hogy nincs árucikketek? Hát bolondnak nézel engem, Riolda? Őrültnek? Agyalágyultnak? Ki akar itt sót párolni? Hát azt hiszed, nem tudom, miért olyan szép fekete a hajad? Hogy miért csillog úgy a szemed még mindig, mint a fiatalasszonyoknak? Hiszen itt van a közelben egy csodasziget az ifjúság kútjával! És egy pohárka csodavíz jobb, mint Szent Cyprianus vagy Szent Bendeguldis koponyacsontja! Egy ilyen forrás többet ér, mint a velenceiek minden bátorsága… mint Julius Caesar összes fejszobra, Szűz Mária köpenyének utolsó, épen maradt foszlánya!
Riolda végigsimított fekete fürtjein, és felsóhajtott: – Nincs asszony, aki nálam többet fizetett a fekete fürtökért. A férjem meghalt, az egyik fiam megőrült, a másik haldoklik, és ki tudja, hogy a lányomat látom-e többé. A csodavíz csak egy alattomosan ölő méreg, minden emberi lényt másként zavar össze, és én még nem értem a rám váró szenvedések végére. Ugyan mi jó származhat az idő összezavarásából?
De Benjamin ezt már nem hallotta: aszott öklét lóbálva éltette az aranykutat, a csodakutat, a világ legpompásabb, legdrágább, legpazarabb és legnagyszerűbb lelőhelyét – hisz mi lehet az ifjúságnál értékesebb árucikk? Nem lenne jó, ha ezt a híres csodakutat is belehímeznék a Nyugati Szél Birodalmának hivatalos címerébe? A babérágak, a tüzet okádó sárkányok közé?
Egy pillanatra felragyogott az időtől szépen szabdalt arca, és Riolda szinte érezni vélte a mellette lecsapó fekete villámokat és ama távoli, elérhetetlen tenger gyilkos erejét. Benjamin szánalmasan roskatag volt, de még bárkit bárhol képes volt felvillanyozni.
– Nincs címerünk – nevetett – és még senki sem látott babérfát vagy tüzet okádó sárkányt errefelé. Hát ide hallgass! Eddig azt mondtam, három napig maradhatsz a szigeten. Utána szedd a sátorfád, és úszva, repülve, vagy mit bánom én hogy hogyan, keress egy új hazát magadnak! De tudod mit, Benjamin – és a vén ereklyekereskedő hályogos szemébe nézett – akkor csinálsz kevesebb bajt, ha itt maradsz a szigeten, és szépen elüldögélsz velem.

Illusztráció: Rob Gonsalves

Az ember a gondolataival is irányíthatja a szeleket. És talán nemcsak a szeleket, hanem a hús-vér teremtményeket.
Ha egy távollevő barátodra, egy messzire szakadt rokonodra gondolsz, akkor ő egyszer csak összerezzen. Hatalmába keríti valami különös nyugtalanság, megsimogatja az arcát, tesz pár tétova lépést előre-hátra, és úgy érzi, a gondolatai megbicsaklanak, valakik, valahol megkötözték.
A haldoklókat és a gyerekeket a legkönnyebb így a távolból megérinteni, de mit tegyünk azokkal, akikről magunk se tudjuk, élők vagy halottak.
A tengeri emberről igen sok furcsa mese keringett. Azért nem pihen soha, azért nem árulja el a nevét, mert egy jó útra tért ördögi lény, rengeteg ártatlant elpusztított, mielőtt gyerekek és asszonyok megmentésének szentelte az életét. Vagy a tengeri ember egy hajdani katona, látta szeretteit vízbe fulladni, és mivel képtelen volt rajtuk segíteni, ezért arra ítéltetett, hogy fel-alá hurcolja a tengeren a lelkeket. Már ő maga sem tudja, hogy az élőkhöz vagy a holtakhoz tartozik.
A régi megmentőjére gondolt hát Riolda, mikor visszatért a kamrájába átöltözni, és a fájó csuklóját nyomogatva lehúzta magáról a Bambergben zsákmányolt, brokátvirágos, barna ruhát. Mit számít, hogy tudunk-e valamit a tengeri emberről, ha abban sem lehetünk biztosak, mi történt azzal az emberrel, akinek a ruháját viseljük. Vajon él-e még az az asszony, aki oly fejvesztve menekült a viking támadás hírére, hogy még ezt az előkelő, drága ruhát sem vitte magával? Ki lehet ő, és vajon elmenekült-e? Vagy a rablók már a városban utolérték, leteperték, és most sírva-ríva, levágott hajjal utazik Hispánia vagy Marokkó felé?
És mit gondolnak majd a visszatérő angolszászok, akik megtalálják az ő trónteremben hagyott, gombóccá gyűrt, vérrel átitatott, kék ruháját? Szegény-szegény asszony! Nemcsak megölték és megerőszakolták, hanem még le is meztelenítették! Pedig most sokkal nagyobb veszélyben van-e, mint mikor Jette gondoskodására bízva  feküdt a bambergi trónteremben.
Nem illúzió-e, hogy tudjuk, hol van a másik? Ha pedig így van, akkor hogy irányíthatnánk bárkit a gondolatainkkal?
Ha valaki túléli, hogy a karját levágják, akkor egész életében fájdítani fogja az elrohadt testrészét. Az a levágott kar úgy viszket, fáj, sajog, görcsöl, mint az elvetélt magzat, aki elpusztult, de otthagyta a fájdalmat az anyja méhében, aki még évek múlva is siratja. Néhány vak nem hiszi, hogy nem lát semmit, és a családját az őrületbe kergeti a váratlanul felbukkant, csak általa észrevett rokonokkal. Megfékezhetetlen vágy munkál bennünk, hogy uraljuk az élőket és a holtakat, hogy úgy érezzük, ők még mindig az eleven testrészeink.
De Riolda most nem engedhette meg magának a hitetlenséget.
Ha közel a tél, közel a nyomorúság, a betegség, az éhínség földöntúli káprázata. Minden kunyhóban van még valamennyi sajt, füstölt hús, még kékesen ragyog a bokrokon a szeder, hamarosan beérik a sok áfonya. De mi lesz itt novemberben?
A férfiak a dühtől is jóllaknak, de hogy fogja majd a lánya, az esztelen Fiona túlélni a telet?
Istenem, Istenem, Istenem!
Normandia úrnője, Rigoberta talán gyengének és esendőnek hiszi magát, mikor óvni próbálja a saját birodalmát a tengernyi veszedelemtől. De az a rettenetes Mindenható ott áll talpig fegyverben a háta mögött, ő az, aki felveszi a harcot a szelekkel, ő az, aki ügyel arra, hogy az az emberkéz építette, rozoga torony ne zúduljon bele a szél első intésére a tengerbe. Istenem, Istenem! Talán gyengének kéne maradnunk, hogy az Erő a hátunk mögött nyugodtan cselekedhessen.
De jól tudta, mögötte nem a Császár áll, nem is Jézus Krisztus a maga szentjeivel és felfegyverzett angyalaival, hanem egy lázadó nevelt fiú és három hálátlan, ostoba gyerek – meg persze az éhség kiismerhetetlen törvényei. A rejtélyes betegség sokszor csak a szükség másik neve: egy ilyen kis sziget semmi módon nem tud eltartani százötven-kétszáz embernél többet. A bajokhoz jönnek még a múlt rémei, a háborúk és az emberevések emléke…, és mintha ez nem lenne elég, a föld egyik legvisszataszítóbb szélhámosa, aki ezt a szerencsétlen földdarabot szemelte ki… Istenem, mire is?
Milyen nagyúr, milyen hatalom akaratából tévedt egy a nyomorult Benjamin erre a szigetre?
A normann udvarban Illighaen azt tanította, hogy elég, ha egyetlen pontot kiválaszt az ember, és azt kitartó munkával, szép lassan megszelídíti a pillantásával. A szűnni nem akaró figyelem hatására az a kicsinyke pont átalakul a vágyott valóság darabkájává, ablakká lesz, amin keresztül a saját jövőnkbe pillantunk. Riolda nem tudta, hogy Illighaennek sikerült-e saját háborgó lelkét a mórok földjén lecsillapítani, ahogy arról sem, mely pontokat bámult kitartóan, mielőtt a vackán elpusztult, de ő most olyan erővel figyelte a kikötő szikláit, mintha képes lenne a pillantásával megmozdítani. Már nem emlékezett a tengeri ember arcára, megpróbálta hát felidézni a mozdulatait, a köpenye színét, a repedezett kavicshoz hasonló kézfejét… a szemét, amiben rémült kislány-arca először tükröződött. És addig nem mozdult, míg a szikla meg nem rázkódott a tengeri szélben.

De még nem volt itt az indulás ideje.
A szemerkélő esőben, a sárlavinákat, tócsákat kerülgetve elindult Vörös Sjön kunyhójába.
Felkészült a legrosszabb Vörös Sjönre, rengeteg szidalomra, ordításra, káromkodásra egy üvöltöző, hepciáskodó, vadul buzogányt lengető fiúra – hát nem te voltál, anya, aki a nyakunkra hozta ezt a Shiobiant? – de a valóság sokkal szívszorítóbb volt. Másodszülött, hatalmas fia, akinek amúgy a válláig sem ért, most nyitott szemmel, tehetetlenül hevert a kunyhójában: fájlalta a fejét, a nyakát, a szemét, a halántékát, panaszkodott a fogfájásra, és fogalma sem volt, hogy hol van a felesége, merre vannak a gyerekei.
– Ne beszélj már, hagyj nyugodtan pihenni!
– Én vagyok az, hát meg sem ismersz? – suttogta Riolda, és letérdelt az ágy mellé. Vörös Sjön úgy bámult rá, mintha tegnap este váltak volna el, és most szégyellnie kéne az anyja aggodalmaskodását. Ne noszogass, hagyjál…
A keze hideg volt, mintha valami rettentően távoli, sötét tengerben nyugtatná. Csak Vörös Sjön arca tüzelt a forróságtól.
Talán mégis csak valami alattomos, az emlékeket is elpusztító járvány ez, gondolta Riolda. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen, gondolta Riolda. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és a jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem.
Hagyj békén, ne noszogass!
Ám a többi alattvaló, Vörös Sjön szomszédai még egy cseppet sem tűntek betegnek: ott lopakodtak a háta mögött, és morcosan vagy épp nagy elégtétellel figyelték minden mozdulatát. Mintha betolakodó lennék, vagy gyanús, rossz idegen, gondolta. Pedig próbált részvétet nyilvánítani a Northumbriában elesett gyerekek szüleinek – ó, jaj, mennyire, de mennyire sajnálja őket! –, végül belefogott elmesélni, hogy a fiúk micsoda mészárlás áldozatául estek, de az anyák elfordították a fejüket.
Mért is ne? Ő egészségesen jár-kel, szemforgató módon sopánkodik, a gyerekek meg halottak. Valamilyen elviselhetetlen messzeségben kíntól eltorzult arccal vigyorognak. Ezen pedig semennyi sírás nem segít – és nem is fog segíteni, mert nem adatik nekünk annyi év, hogy a levágott kéz, a saját gyerekünk halála ne fájjon többé.
De az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség. Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél.
A kisgyerekek eközben boldogan ugrabugráltak: dobálták egymást, térdig-derékig merültek a sárba, lelkesen köszöngették a Normandiából hozott finomságokat, azt a néhány megbarnult, fonnyadt körtét, közben kérdezgették, hány ember fér fel egy paripa hátára. Riolda megfigyelte, milyen a tetvesen, magányosan, éhesen kóborló gyerek. A szorg származású anyák ledobták a ruháikat, visszatértek a régi családjukhoz, és ha a gyerekük emberi nyelven szólt hozzájuk, akkor elzavarták.
Ezek a kicsapott gyerekek ődöngtek fel-alá a kunyhók körül.
Már nem családok, nem padremadrék éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák. – A birkák meg egyszerűen megharagudtak ránk – magyarázta egy sebhelyes arcú kisfiú. – Nem találták meg az anyjukat. Nem találták meg az apjukat. Ezért belehaltak az örökös esőbe.
De a gyerekeken kívül senkit sem szomorított el az állatok hirtelen eltűnése. Ki törődik a méhekkel, mikor eleven, vidám, hatalmas fiúk is odavesznek a tengeren, mikor eleven családapák, Mork és Vörös Sjön azt sem tudják, hány évesek? Mikor egyesek a palotában azt tervezgetik, hogy áttelepítik, kiirtják, barlangokba költöztetik vagy felfalják őket.
Csak Kydre, a nagyobbik fiára, erre a javíthatatlan pukkancsra nem hatott a felnőtt szigetlakók rettentő dermedtsége. Ő a szigeten már mindenkit megtámadott, mindenkivel összeveszett: Igen, igen, igen, a te bűnöd, hogy elhagyott a feleségem! Észre sem vette, hogy a felelősségre vont idegen nem is emlékszik rá, ki a felesége. Igen, te vagy az, te béka, te patkányfajzat! Megérdemelnéd, hogy tele legyen a szád sáros földdel, hogy bogár másszon a nyitott szemedbe! Hogy tele hassal vessz a tengerbe! Kyd makrancos heveskedése bizony hasonlított a tengerparton tajtékzó, utolsó norvég őrjöngésére.
Riolda sarkon fordult, és egyenesen a szorgok kunyhójába ment, hogy hazarángassa Kyd feleségét és kisfiát. De az ide befogadott nők és gyerekek annyira egyformának tűntek, hogy a leghátsó kunyhóban egymás hegyén-hátán kalimpáló kezek-lábak közt Riolda alig ismerte fel a saját unokáját. A gyerek csak makogott, szörcsögött, vakkantgatott, és mikor a mellére vonta, beleharapott a nyakába.
– Ez csak egy rossz vakarcs – mondta Kyd –, nem az én gyerekem. – Nincs haja, nincs szempillája! Ilyen rémes patkánykölyköt még nem láttam.
De az asszonyok fura módon Kydtől, nem pedig a meztelenül makogó, félelmében kalimpáló, rémes hangon (krrrr…! brrrr…!) nyöszörgő kisgyerektől féltek. Az egyik terhes nő rémülten felsikoltott, mikor Kyd hozzáért a köpenye széléhez.
– Ne merészelj! Tűnj el innen!
Férfiak és nők egymástól biztonságos távolságra felsorakoztak a tengerparton, mintha egy másik világból érkező, mindannyiukat felszabadító, új Bandemagra várnának.
A kapálózó unokát magához szorító, övig sáros Rioldának volt is kire várni. Olyan erősen gondolt a tengeri ember zöldesfekete köpenyére, az agyonszabdalt kavicshoz hasonló kezére, a gyerekekkel teli bárkára, hogy érezte a föld is megremeg. De a halhatatlanokat sose szabad siettetni. Megérkeznek azok maguktól is.
Mikor a ködfüggöny kicsit meglebbent, Riolda észrevette a tengeri ember szurokfekete hajóját.

A szigetlakók gyanakodva hátrébb húzódtak, Riolda ünnepi arccal előre sietett.
– Hiába is lelkendezel, nem érted jöttem, Riolda – mondta a tengeri ember.  – A normannok új hercegnője küldött egy Fiona nevű hölgy megsegítésére.
Riolda felujjongott, és megpróbálta a csónakba terelni a parton csellengő, anyátlan-apátlan gyerekeket. Hé, te! Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, gyere szépen, ülj le! De a szél mostanra tomboló orkánná erősödött, és még a legvadabb gyereknek sem volt kedve egy arctalan öregúr felügyelete mellett útnak indulni.
Shiobian karján egyszer csak feltűnt Fiona, megállt a parton, és egy száműzetésbe induló hercegnő magabiztosságával intett a sziget népének.
Ordas cafka, rohadt ringyó! A megvető sustorgás ordítássá erősödött, és majdnem elnyomta az orkán hangját is.
Riolda nem fordult hátra, a gyerekeket noszogatta: Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, szállj be!
– És mi lesz majd a többivel? – kérdezte nyugodt egykedvűséggel a tengeri ember.
Riolda nem mert felelni. Összesen kilenc gyermeket sikerült a parton összeterelni – köztük volt a négy unokája is – és hízelgéssel, fenyegetéssel, további normann körték és más nyalánkságok ígéretével rávenni őket, hogy szálljanak be egy idegen mellé, és higgyék el, nekik is joguk van a napfényre.
– Mi lesz majd a többi gyerekkel? – kérdezte újra a tengeri ember.
De Riolda most már csak a lányára figyelt, aki csuromvizesen, esőtől és könnyektől maszatos arccal megeskette Shiobiant az örök hűségre, az örök szerelemre, és hogy a tél beállta előtt okvetlen eljön érte.
Okvetlen. És hogy nagyon és mindhalálig.
Rioldának nem sok jutott az ölelésekből, de végre valahára a lánya odafordult hozzá is: – Ugye, nem gond, hogy felvettem a barna ruhádat, anya? Nem szeretnék Normandiába csavargóként megérkezni.
Riolda legyintett, de Fiona tovább aggodalmaskodott. – Ez a te barátnőd, ez a Rigoberta tényleg tudja, hogy érkezem? Vár engem?
– Azt hiszem, igen – felelte Riolda mély meggyőződéssel.
Fiona megrázta a haját, és emelt fővel, Shiobianra mosolyogva a csónakba lépett.

Bélyegkép: Mihai Criste