Ezerkilencszáznyolcvan ennyi-annyi,
Csemő, Ladányi Mihály múzsájával
A „borospince” udvarán ücsörög.

„Kossuth Rádió Budapest, húsz óra,
Híreket mondunk”. A Kossuth-díjasok
Között nem hallja nevét, bár hírelték…

A kétszeres József Attila-díjas
Költő (kezében hosszú nyelű fejsze)
Elszánt pofával hátra, a kertbe tart,

A mozdulatlan magyar éjszakában
Fejszecsattogás hallatszik az éjben,
A rózsaszín (vagy lila) csecsemőkád

(Amelyben „Miska” és kedvese rendes
Napi tisztálkodását végzi), ezer
Darabra hullik, a „prolipopilén”

Nagy zajt csapva leheli ki a lelkét.
Meszes vakolat a présház oldalán,
Pereg, pereg az eszme, csecsemőkád

Mint ufó ereszkedik le a mennyből,
Kívül bent lenni, bent pediglen kívül,
És körülöttünk a kiszabott élet.

(Illusztráció: Munkácsy Mihály: Naplemente, 1873)

Mint ezüst fog a szájból,
Kivillan a pillanat
Az örökkévalóságból,
S mint kanálból öntött ólom,
Megmutatja magát
A jóslat,
Jó és Rossz,
Kegyetlen kegyelem,
Tehozzád méri magát
Minden gonosz és
Ártatlan áldozatja
Vért habzsoló időnek –
Elejt a sors,
Átejted magad,
De ne hajolj el
Soha örökké.

(Illusztráció: Lurm)

Nincs mit, és nincs kinek.
Nemtudomka bácsi, az örök pedellus
Pofonja lebeg a huzatban,
Mi pedig zúgva szállunk,
Mint a győzelmi zászló.
A te libidó-orgazmusodnak
Nincs eleje, és soha sincs vége.
Az első, szégyellt és tagadott szerelmed
Visszakacsint rád a vásári búcsú
Éjszakáján.
Hét pálinka után (legalábbis szóban)
Előbújik belőle az erotomán
Agresszor.
Szép őszünk lesz,
Október és november (osztályfőnöki
Utasításra) helyet cserél a naptárban.
Saját hősöket mozgatok a színen,
Pereg a tolluk és hullik a szőrük,
Mire eltalálnak saját múltjukhoz.

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Occasional loss of identity)

Elidegenítő homály
És fojtogató sivárság,
Mint százados idegenség-
Érzet, szakadt a nyakadba

Egész világ hektikája.
Valami soha nincs sehol,
De mégis kinő belőle
A félelem kultúrája.

Hát akkor kezdjünk megint mást?
Monoton hangok a tájból,
De dallammá nem áll össze.
Pusztamély, az örök haza.

(Illusztráció: Paul Nash: Winter Sea, 1925-1937)

Csingacsguk körös-sárréti
Rokona, Szilaj Őstulok,
Menekültem volna innen,
E kies rezervátumból.

Kóstoltam, de a nagyváros
Ledarált és megemésztett,
Már csontjaimat kívánta
A feneketlen nagybendő.

Egykor a nyers tejet vitték,
A sajtot meg hozták (Mackó),
Ma már a kész tejet és a
Sajtot is kamion hozza –

Akaratom és türelmem
Elfogyott, mint a holdvilág,
Felzabált a zabolátlan
Száj, átölelt provincia.

(Illusztráció: Marcin Kołpanowicz)

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)