Címke: irodalom

Túristaajánló Genitáliába

Genitália aprócsak – bár ez viszonytási pont kérdése – szigetcsücsök, azonban egyes őrültek, gondolkodók, a valóságban nem is egy, hanem csekélyke csoportosulásról beszélnek, melyek mozgószigetek, a ritkásabbtól különböző alkalmakkor csatlakoznak egymáshoz, amiképp a határok elhomályosulnak, bár ez sajátos elgondolásom alapján mégis csak szemtelen hazugság. Egyébnek iránta Leszbosztól található mindjárt délre, bizonyos helyi szóval, altájon, nedves-száraz égtájt illető elhelyezkedéssel. Nevezett genitoloidok, szerencsésebb esetben kétfélék, európai szokás szerint, franciásan kedélyes-játékosak, németesen merevek, bizonyos esetekben a langyostól az egészen fagyosig tendálnak mérsékletben egész a jeges skandinávokig menőleg.
Gentiália élővilága esetenként változatos, nagyritkán szerény számú, mivel időleges infernalitással lakói elpusztulnak, vészidőben a nagy láva- és kéreglemez-mozgások idejére emigrálnak, (s meg is jegyzem itt mindjárt érdekes felfedezésem, ünnepi alkalmakkor ugyanis a tripperoidok közössége a szomszédos szigetre vándorol évente legalább ötször, ha nem gyakrabban az egyesülések idején, hogy aztán jókora rumlit hagyjanak maguk után, majd békében visszatérjenek anyaföldjükre) helyenként bőséggel megugranak számban és időnek adtával a teljes szigeten elszaporodnak.
Felszinre meglehetősen buja természeti fejlemények, az őselemek munkálokodnak helyenként rajtuk, jellemzően az olyféle tájegységeken, amelyeken a mezőgazdaság a maga technikjával még nem ül tort a dzsungel felett.

Fal mögött

Egy közönséges ember volt csupán. Jelentéktelen, és épp annyira értéktelen tagja a társadalomnak, mint mindenki más. Egy kisember. Egy ételfeldolgozó telepen dolgozott, 16 órában, a munka végeztével fáradtan hazatért, sötét és lerobbant otthonába, elolvasta a napi sajtót, amiben azonban soha nem talált semmi érdekeset, majd lassan elbóbiskolt.
Ő is pont olyan volt, mint mindenki más ebben a világban, ahol az emberek naphosszat dolgoztak, hogy fenntartsák magukat. Bőven az apokalipszis után volt ez. Mindenki tudta, hogy a Föld felszíne teljesen megsemmisült egy atomháborúban, mely a világ nagyhatalmai között tört ki, elpusztítva minden élőt odafent. Az emberek föld alatti barlangokba kényszerültek, városokat létesítettek itt, és elkezdtek dolgozni, a túlélés reményében. Az élet eleinte szörnyű volt, de lassanként kezdték megszokni az örökös munkát és gyötrődést.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkelt kényelmetlen molyrágta ágyáról, felöltötte szintén molyrágta, koszos ruháit, és elindult a telep felé, hogy folytassa mindennapi monoton és fárasztó munkáját. Már félúton járhatott, mikor a távolból kiáltozásra lett figyelmes. Elbújt egy betonkiszögellés mögé, én onnan figyelte, ahogyan egy fickó elrohant előtte, majd azután kettő másik. Ezek nem szokványos munkaruhában voltak, fekete, cseppet sem kopott formaruhát viseltek, „felügyelet” felirattal.
– Állj meg! – kiáltották a menekülő után.
– Neeeem! Kijutok! – üvöltött vissza a körülbelül 40 éves férfi, és folytatta a rohanást.
Kijut? Ugyan hova? Nincs kint semmi, csak fekete hamu.
– Mindnyájunkat megölnél! Ha nem állsz meg, lelövünk.
Az egymást kergetők már épp eltűntek volna a szeme elől, de ő nem bírt a kíváncsiságával, és utánuk eredt, persze csak úgy, hogy ne vegyék észre.
A menekülő férfi egy hosszú sikátorba futott be, aminek a végén rideg téglafal volt. Felkapott egy földön heverő vascsövet, és azzal ugrott neki, hogy szétverje a falat.
– Hagyd abba, te disznó! – ordította az egyik őr – Nem figyelmeztetünk többet!
– Mindegy! Már úgyis mindegy. – motyogta maga elé a férfi, és a következő csapása beszakította a téglafalat.
Pont ekkor egy dörgő hangot hallott, és a mellkasa éles fájdalommal robbant rá az előtte lévő, félig szétvert falra.
– Tudtam. – hörögte utolsó leheletével, amint a téglákba ütött lyukon átnézett, és összeesett.
– Szóltunk. – morogta az egyik őr és odaléptek a férfihez.
Ő még egy darabig figyelte a felügyelőket, hogyan röhögnek a halott felett, miközben rugdossák a testét, majd elrohant. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában.
Aznap elkésett a munkahelyéről, ezért a napibére felét kapta csupán meg, de emiatt nem szólhatott egy szót sem. Akinek nem tetszett a rendszer, az könnyen úgy járhatott, mint reggel a férfi a sikátorban. Hiszen itt mindenki azon dolgozott, hogy ismét jobb legyen a világ, aki pedig ezt nem tette, élősködővé vált, fölöslegessé, akitől meg kellett szabadulni. Így hát mindenki vigyázott a munkájára, hiszen ez volt egyben az élete is. Nem voltak jók és rosszak, nem voltak gazdagok és nincstelenek… itt mindenki egyformán dolgozott reggeltől-estig, hogy fenntartsák az emberiséget.
Senkinek sem beszélt a reggel látottakról, a történtek azonban mégsem hagyták nyugodni, így, mikor lejárt a munkaideje, hazafelé ismét benézett a sikátorba. Addigra már eltűntették a hullát, csakúgy, mint a vérengzés összes többi nyomait, és a lyukat a téglafalon. Inkább csak ez utóbbi keltette fel a figyelmét, hiszen amikor a háza mellett a határfal megsérült, senki sem javította meg hónapokig, pedig a közterület-felügyeletnél rögvest be lett jelentve.
Akkor lehetséges talán, hogy ez nem olyan határfal, mint a többi? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat és tovább indult, hogy hazatérjen végre és lepihenjen. Elolvasta a napi sajtót, de semmi nem volt benne a reggeli lövöldözésről, és ezt meglehetősen furcsállotta. De mit is várt, hiszen az újságokban ilyesmikről sohasem írnak, csak arról, hogy miből mennyit kell termelni, hogy a következő évet átvészeljék az emberek. Azon az éjjelen szörnyűeket álmodott. Álmában ő rohant az őrök elől és őt lőtték szitává a téglafalnál, erre riadt fel legalább háromszor.
Reggel mikor felébredt egyáltalán nem volt kipihent. A szemei még az átlagosnál is karikásabbak és vörösebbek voltak, neki pedig semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. De hogyan is gondolhatott ilyet? Megunta tán az életét? Felkelt végül, és most igencsak megszaporázta magát, hogy ezúttal nemhogy ne késsen el, de legalább egy fél órával előbb érjen be a telepre.
És a munka megint elkezdődött.
– Már nagyon elegem van az egészből. – súgta oda neki a kollégája, miközben a könyékig dagonyáztak a salátalében.
– Mi? –kérdezte ő értetlenül, ugyanakkor némileg megrökönyödve.
– Egész nap, egész évben dolgozunk, és nincs semmi. Érted! Azt mondják, kevés a kaja, a ruha, minden, amit megtermelünk, de én már nem hiszem el.
– Mi? – kérdezte megint, most már teljesen butának érezve magát.
– Valamelyik nap az ételkiadásnál voltam. – suttogta a kollégája – A kaja felét az egyik kamionba pakolták be, a másik felét pedig a másikba.
– És?
– Az egyik kamiont nem munkás vezette, hanem egy őr. Érted? Egy őr! Miért vezet egy kamiont egy őr?
– Nem tudom. – vágta rá a választ – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lehet, hogy a többi őrnek vitte a kaját.
– Tényleg? Ez akkor is furcsa. Minden 20 munkásra jut egy őr, a kaja fele mégis az övék? Ez így nem jó…
– Hagyd már! – ripakodott rá – Nincs elég bajunk e nélkül is? Mi közünk hozzá?
– Ezért gürizünk megállás nélkül! Ezért szakadunk meg!
– Pofa be!
Ezzel letudottnak tekintette a témát. Nem volt kíváncsi a munkatársa nyavalygására. Ő elfogadta a helyzetet, hiszen változtatni nem tudott rajta. Mit tehettek volna ők? És egyáltalán, mi ellen? Ha idegeskednek megváltozik valami? Nem. Ugyanúgy föld alatti városokban fognak élni, ugyanúgy dolgozni fognak naphosszat, ugyanúgy rossz marad a világ, csak legfeljebb az őrök lelőnek párat közülük.
– Meg kell innen szöknünk. – lihegte a kollégája.
– Ugyan, hova mennél? – kérdezte ő – Hova? Egy másik városba? Ott is ugyanez van. A felszínre? Megölne a sugárzás, vagy belefulladnál a radioaktív hamuba! Nem maradt semmi! Csak ez! Ezt kell elfogadni! Vagy inkább megdöglesz?
Aznap már nem szóltak egymáshoz többet.
Munka után megint ellátogatott a téglafalhoz, ahol a férfit agyonlőtték, ezúttal azonban nem csak távolról nézegette, hanem egészen közel ment hozzá. Teljesen átlagos falnak tűnt, nem értette, mi oka lett volna bárkinek is ripityára verni.
A meglepetés akkor érte, mikor megérintette a falat. Az meleg volt, mintha mögötte valami hőforrás volna. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen itt, a föld mélyén hogyan is lehetne egy határfal mögött bármi is, ami melegít?
– Hé, te! – hallatszott a háta mögül egy hang – Mit csinálsz ott?
Halálra rémülten fordult meg. Egy őr állt a sikátor másik végében, fegyverét egyenesen rászegezve.
– Takarodj onnan azonnal! – szólt az őr ingerülten – Húzzál haza!
– Jó, jó, megyek! – dadogta remegő hangon, és elindult az őr felé. Szeme előtt a két nappal azelőtt történtek lebegtek, látta maga előtt, ahogy a falat csépelő férfi vére a téglákra fröccsen. Most teljesen leizzadt, kezei jéghidegek voltak. Reszketett a félelemtől. Azt várta, mikor hallja meg ismét azt a rettenetes dörgő hangot, de nem történt semmi.
– Meg ne lássalak itt még egyszer! – ripakodott rá az őr, amint elhaladt mellette.
Olyan gyorsan ment haza, ahogy csak tudott. Hetente csak egyszer lehetett fürdeni, hiszen spórolni kellett a vízzel, mert már abból is csak kevés maradt, és most volt ez a nap a héten, úgyhogy egy lavórba vizet engedett és megmosakodott a lehetőségekhez képest alaposan, majd vette a nem kevéssé koszos törülközőt és leült, hogy úgy törölje magát tisztára. Ezen a ponton nem bírta tovább. Rettentő zokogás tört rá. Csak ült a félhomályos, koszos szobában, a lavór előtt, amiben szinte fekete volt a víz a kosztól, és keservesen zokogott. Órákig nem tudta abbahagyni, ott aludt el, sírva, a széken.
Amikor felkelt, rémülten nyugtázta, hogy már több mint egy órája elkezdődött a munkaideje. Ez lehetetlen! Ezért… ezért lehet, hogy az egész hetet levonják.
Amilyen gyorsan csak tudott felöltötte munkaruháját, és rohanvást indult dolgozni. De nem jutott sokáig. Szinte rettegett attól, mit szólnak majd bent, és hogy milyen következményei lesznek a második késésének a héten. Ezért hát igen gyorsan útvonalat változtatott. A lábai ismét az ominózus téglafal felé vitték, és ezúttal ő ragadott a kezébe vascsövet, és ő kezdte el hevesen csépelni a téglákat. Maga sem tudta, miért csinálja, vagy, hogy mit remél, mit talál a fal másik oldalán… sőt, igazság szerint úgy gondolta, nem lesz ott más, csak egy barlangüreg, vagy a nyers föld, de nem hagyta abba a csépelést.
Rövidesen át is ütötte a falat, ami mögött valami könnyebb anyag, látszólag valami burkolólapok hátulja volt. Ezek még inkább sugározták a hőt, mint a tégla, amiben lassan akkora lyukat vágott, amin ő maga is kifért volna. Ezután jöhetett a burkolólapok leverése. Amikor az elsőt kiütötte, a fal túlsó oldaláról olyan fény áradt be hirtelen, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Nagyot kiáltva esett a földre, kezeit a szeme elé rakva, de rövidesen újra látott. Ekkor már óvatosabb volt. Lassan kiütögette az összes burkolólapot, és miközben szemével hunyorgott, hogy ne vakítsa el a fény, majd mikor meg volt a járat kilépett, a fal túlsó oldalára.
Mindenhol fény. Nem értette, amit látott. Amikor felnézett, odafent… nem volt semmi. Kék volt. Lent, a földön mindent fű borított, és más növények, amiket ő nem igazán ismert. A fény az égből jött, valami nagy világító golyóból, ami olyan távolinak tűnt, hogy szinte lehetetlen volt, hogy a fénye elérjen idáig, és így felmelegítsen mindent. Rémlett neki, hogy gyerekkorában hallott a szüleitől történeteket, hogy réges-régen, még jóval a háború előtt valami Nap nevű dolog adott fényt a világnak, ez volna tán az? A levegő olyan friss volt, amilyet még sohasem tapasztalt azelőtt. Álmodik talán?
Pár méterre a férfitól, a mezőn szőke hajú kislány játszott, fehér ruhában, vidáman ugrándozva. Ő közelebb lépett a lánykához, de nem szólt egy szót sem. A kislány felnézett a férfire, aki tiszta kosz volt, arca ráncos, és borostás, de nem ijedt meg.
– Én Julie vagyok. – mosolygott – Téged hogy hívnak?
– AS-1021-532. – felelte ő.
– Hmmm? Tényleg ez a neved? De fura! – nevetett vidáman a kislány.
– Tényleg. – mondta vontatottan – A Julie név is furcsa.
A kislány ezen is jót nevetett.
– Julie! – hallatszott egy lágyan csengő női hang a távolból – Mit csinálsz?
A kislány a hang irányába fordult.
– Nézd anya! A bácsi a föld alól jött elő. És nagyon mókás neve van!
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi, a közeledő nőre nézve – Kik maguk? Mi történik itt? Miért? Miért ilyen szép idefent minden?
A nő is makulátlanul tiszta ruhát viselt, csakúgy, mint a kislány, látszott rajtuk, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A hatalmas ház, amerről jött, szép volt, és szintén mentes minden kosztól, csakúgy, mint a város a távolban.
A nő döbbent arcot vágott. Hogyan juthatott fel egy munkás? Hogyan merhetett feljönni, és hol voltak a felügyelők?
– Ő egy dolgozó, kicsim. – mondta az anyuka, Julie-nak.
Ekkor a férfi megértett mindent. Nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a sikátorba, onnan pedig a telepre, hogy folytassa a munkát. Aznap nem fizettek neki semmit a késése miatt.

VÉGE

Dragan Velikić: És így éltek tovább…

(Részlet a Domaszewsky-dosszié című regényből)

 12.

Adam a vasúti kocsi folyosóján álldogállva cigarettázott. A beködösödött ablaküvegen át csak az öböl körvonalai sejlettek fel. De persze aki éveken át vonatozott ezen az útvonalon, tenyeréből ismerte Pula kikötői épületeinek elhelyezkedését. Az öböl csücskében a cementgyár, a dokkok, a hullámtörő hosszú karéja, a Muzil kaszárnyaépületei a szárazföldet a nyílt tenger felől érkező szelektől védő dombon. A hajógyári daruknak, mint óriási fogfúróknak, csak felső részük meredt fel a ködből és az esőből. Az átkozott hatodik érzék határozott jelétől megverten Adamban minden egyes sejtje lüktetése sajog. Valamiféle tökéletes telítettség ígérete önti el. A vonat: a szökés alagútja. Olyan alagút, amely villámló élességgel, óráról órára választ el egymástól két színpadot, két díszletet, két életet, amelyek Adam stúdiumai alatt jöttek létre. Négy nap elegendő volt hozzá, hogy a rég eljátszott darab ismét műsorra kerüljön. Kamaszévei városa mint orvosi rendelő. Orvosok, páciensek, gyógyszerszag, reggeli vizitek, kimosott pizsamák, kancsalító lámpák, fertőtlenítők, hibás vízmelegítők, ízetlen vacsora az éjjeliszekrényen. Miért éjjeli? Nappal is használatos. Nem bagoly. Végezetül a kilépőlista. Gyógyíthatatlan betegségek kórtörténete. Kis szürke kavics. Tegnap találta, a Medulini út melletti menhely közelében, egy pad tövében, s most vele együtt utazik. Gyűjteménye utolsó darabja. Előző nap ünnepelte a kollekció évfordulóját. Harminc esztendő telt el azóta, hogy az előző Marija-villa udvarában, talizmánjának választva, felemelte azt a furcsa mintázatú sárgás kavicsot. Farmernadrágja zsebében tartotta, amikor onnan elment. Egyetemi évei alatt évente néhányszor visszatért szülővárosába. Mindig az éjszakai vonattal utazott. Élvezte a két város közti vonatozásokat, amelyek folyton kisiklatták, úgyhogy már nem nagyon tudta, egyáltalán hazatér-e valahová. Később felmerült benne a gyűjtögetés gondolata. Az élet olykor visszafelé lódult, olyan időközökben, ahogyan ennek hírnökei megjelentették. Növekedtek a távolságok, a jelen megkoronázta a csalóka holnap parttalan tartományát, a háttérben terpeszkedett a múlt. A hírhozók elfeledték az üzeneteket, amelyeket az életezési játék nagy stratégájának szoktak átadni. Két napja Rizzi erdejében, itt a másik Marija-villa közelében, ezzel a szürkés kaviccsal befejezte a mozaikot. Igazat mondott Stevan, a frankfurti vonalak behálózzák a világot. Elment a gyógyintézetbe, hogy megnézze, milyen környezetben töltötte napjait Stevan. Gyanította, hogy nem véletlenül szemelték ki negyven évnek előtte a Boskaricát találmányuk színhelyének. Akkoriban valóságos kaland volt szemükben, hogy kívül merészkednek mozgásterük mindennapos útvonalain. Beleélték magukat olvasmányaik világába. A Boskarica mesés tere titkot rejtett. Lúdbőrözve közelítették meg a fenyőfák közt a varázslatos helyet. Sok évvel később vajon Stevan is elrémülve fedezte fel, hogy a Boskarica ugyanazt a nevet viseli, mint az a ház, amelyben felcseperedett? Változtathatnak-e valamit is a felismerések? Az ember mindennap elhagyja lakát, megtér bele, és megint elmegy. Mosdás közben rámered képére a tükörben, új ráncokat vesz észre, méricskéli fogai elszíneződését, ősz hajszálai sokasodását. Alsóneműt vált. És akkor elegendő hozzá egy telefonhívás, hogy mindenről megfeledkezzen. Mintha létezne olyan személy, aki veszélyeztethetné a trónját. Tenyerét végighúzza a választékon, végigfuttatja tekintetét a hajzat esésén, szeme sarkából követi a nedvesség alattomos lopakodását a falon, kinyitja a postaládikót, kidobja a szemeteszsákot. Néhanapján, cseppet sem nyugtalankodva miatta, észreveszi, hogy a szemetesek máshová állították a konténert az utcán. Számtalanszor ismétlődik az utazás mindennapi kalandja. Az ember könyvek olvasásával javít az életén, színházba megy, moziba, hangversenyre. Beül egy kávéházba. Biliárdozik. Rendszeresen látogatja fogászát. Szabóhoz jár. Szeretkezik. Adam néha izgalmasabbnak találta, ha céltalanul kószált a városban, mint ha színházba ment volna. Ismeretlen emberektől körülvéve, akik szuszognak, fészkelődnek, köhécselnek, méregetik a székszomszédjukat, sehogy sem tudta elengedni magát. A színen lekerekített történet pereg, hiszen mindig ott van a kezdet, aztán a bonyodalom, majd a cselekmény csúcspontja és a vég. A filmekkel vagy a könyvekkel sincs másképp. Két-három órába évek, életek, egész emberöltő sűrűsödik. Azt vette észre, élvez olyan színházi és mozielőadásokat, amelyek sokakat untatnak. Képes volt órákon át neveket olvasni a telefonkönyvből. Egy japán fekete-fehér némafilmet, amelyet még gyerekfővel látott, örök időkre megjegyzett magának. A szigeten él a világítótorony őre a családjával. Sziklák és tenger. Mintha egész idő alatt egy és ugyanaz a nap tartana. Az esős és a derült idő története örökítődik meg. A film végén megjelent egy felirat: „És így éltek tovább.” Ez a mondat kíséri Adamot egész életében. Váratlanul jelenik meg, valamilyen apró részlet hatására, mint amilyen az a pohár benne a protézissel az éjjeliszekrényen. El a sorstól, ami a világítótorony őréé volt, egyhangú rendjétől a hűvös és a meleg napok váltakozásának. Mindegyre az üdvözítő patikamagányról, a családi kapcsolatok hálózatának kiküszöböléséről álmodik. És mindez idő alatt belegabalyodik önnön hálóiba, amelyek megóvták attól, hogy teljesen átadja magát bárki másnak, mint saját magának. Úgy vélte, hogy ez az élet igazi jótéteménye: bármely órában, bármiféle, mások iránti kötelezettség nélkül elébe állni az eljövendő ígéretes pillanatok kihívásainak. A városban lebonyolított mindennapos hajókázások szembesülhetett azokkal a szigetekkel, amelyeken az „és így éltek tovább” kendőzte valóság alkalmas pillanatban egykettőre lemeztelenedik. Volt idő, hogy egyszerre több szerelmi kapcsolatot tartott fenn a teljes betöltöttség lehetetlenségének védelmében. Az anticiklonoknak ez az idénye Marijától való szakítása után egy egész esztendőn át tartott. És egész idő alatt az ágyban szeretői helyébe Mariját képzelte maga elé. Ennek oka nem a szerelem érzése volt a személy iránt, akivel tizenegy éven át együtt élt, szemernyi szenvedélyt nem érzett magában iránta. De azért ha történetesen Marija ismerős idomait fedezte fel más nőkön, az nyomban ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Amikor pedig véget ért a pásztoróra, és a bejárati ajtót bezárva magára maradt, gyengédséget és betöltöttséget a legegyszerűbb mozdulatokban talált, egy-egy tárgy futó érintésében, a merengésben, ahogyan tekintetével átfogta a csendes utcát lakása valamelyik ablakából. Mint ahogyan előző este, a Zagreb étteremben gyakorta bambult az üvegfalon át a park felé, amelynek egy padján egyszer régen, a Sandrával töltött ama legelső éjszaka után, sokáig üldögélt. Ez alatt a négy óra alatt többször is megfordult a fejében, egyedül ő maradt készen arra, hogy valami bármikor az esélyek imaginárius területének bármelyik szegletébe repítheti, és hogy már maga ez a tény elegendő ahhoz, hogy kedvező mérleget könyvelhessen el. Mert minden út nyitva áll. A felbukkanó gondolatok, a gondolatok, amelyek magukkal ragadják, az eljövendő események kohói. Vesna Valentic ült mellette, a padtársa a gimnázium egész záró évében. Miközben cigarettára gyújtott, szeme végigsiklott a combján, a szűk estélyibe pántolt lábikrán. A három évtized nyomot hagyott Vesna alakján, arca szétesett, haja már nem olyan dús, de ahogyan ajkai lassan titokzatos mosolyra húzódnak, az szakasztott a régi. Vajon ha akkor, miután Sandrával szakított, e mosolynak eredt volna nyomába, legyőzve idegenkedését túlságosan vastag combjától, amelyhez a padtársi év alatt lopva hozzáérintette a térdét, más ember lenne most? Hol élne? Mivel foglalkozna? Eljátszadozna-e az esélyekkel – mintha a szerelmi kapcsolatok díszek lennének, amelyeket egy őrült emlékezetből aggat fel a karácsonyfára? Miért van, hogy egy szemernyi féltékenység motoszkál benne most a nő iránt, aki nem szalasztaná el, hogy pár mondatban kiöntse a lelkét? Valamiféle lappangó meghittség támad kettőjük között. Mindketten nyugtázzák az óhatatlan melléfogásokat életük folyásában. Az ígéretek réveiben a khimérák mindig egyforma távolságot tartanak attól a helytől, ahol az „és így éltek tovább” története folydogál. Ha kettesben lennének, ha nem akadna el minduntalan beszélgetésük az asztal körüli diskurzus főáramába csatlakozva, ahol olyan események újramesélésével untatják egymást, amelyek másképpen estek meg, mint ahogy az emlékezet megőrizte őket, Adam megkockáztatná a kérdést, mit szalasztott el ott a két vastag comb között. Hogyan ível az a mosoly a szenvedély görcsében? Megfordult-e valaha benne, hogy lefeküdne vele? Mi járt a fejében, amikor padtársak voltak? Ő is odapislantgatott-e a szeme sarkából, és észrevette-e, az ágaskodást nadrágjában? Tegnapelőtt este úgy lett úrrá álmatlan forgolódásán, hogy egy mantrát motyogott, amelybe beleszőtte Vesna nevét. Milyen férj nevével élt az eltelt évek során? Mik a szokásai? A szerelmi együttlét alatt vajon átsuhan-e rajta valami tétova alak? Lánycombjainak megőrzött képe gyakran tolult elébe, miközben sietősen lövellt egy testbe. Megtörtént-e valaha ővele is olyasmi, amit Eduardo áthasonulásnak nevez, s amiről tegnap, a Galija-beli ebédjük alatt hosszasan beszélt? Az asztalfőn ülve, miközben a társaságot diákéveik régi történeteinek felidézésével szórakoztatta, Eduardo időnként bizalmas félmosolyt küldött felé, mintha azt mondaná vele, mindaz, amiről előző este beszélgettek, ott lappang a titkos tárakban, amilyet mindenki tartogat valahol. A frankfurti vonalak alakzatai, amelyeken titkolt vágyak poggyászával utaznak csempészkaravánok, előreláthatatlanok. E pillanatban a nő, aki mellette ül, a kimondott szavakon túl, kibont egy rejtett gondolatot, amely csak jelentéktelen üledék, elhanyagolható súly a láthatatlan élet serpenyőjén. A meg nem valósult, de amannál semmivel sem kevésbé létező élet e tétele bekerül a végszámlába, egy párhuzamos oszlopba iktatva, mert ha nem lenne fogalmunk ebbe az árnyéktörténetbe, az összegzés nem volna semmi több a zuzmó gyarapodásának, a békák mozgásának leltározásánál esős vagy derült időben. Eduardo végighallgatta Adam összefüggéstelen fejtegetését, amikor negyedórás késéssel betoppant a Galijába. Úgy tekingetett közben a bejárati ajtó felép, mintha ide várna valakit. A pokolból jövök, szólalt meg Adam. Egyazon órában egy helyen személyek és események más-más időkből, el nem tudom hinni, ráleltem apám utolsó szavaira, hogyhogy nem érted, mindenkinek van egy utolsó mondata, mi ketten Stevannal a makkegészséges fiatalság biztos fedezékéből elképzeltük a végóránkat, egészen más ez később, amikor szüleink már nem élnek, s takarásukból előlépve ott találjuk magunkat a semmi szélén, a távozásra érettek elején. És ha nem is tudná kiejteni az ember, mindig megvan az a végszó, ha máshol nem, álmában. Haldoklott, eszmélete kihagyott, az Akvedot felett lebegett. Ott, a Kilátó és a piac között terült el az a vidék, amelyen gondolatban utoljára időzött. Ma ez, mint mondod, a Radic utca. Négy évig élt abban az utcában, egy olasz nőnél, egyszer megmutatta a házat, csak úgy menet közben említette meg, iskolába menet. Miért vésődött belém odavetett megjegyzése? A hangsúly miatt? Nem tudom. Éveken át ott jártam el a ház mellett, egyszer még be is mentem a kapualjba, és végigböngésztem a lakók névsorát. Egyetlen olasz nevet sem találtam. Mirela Pitoni, így hívták apám lakásadónőjét, ma is él még, ott van a Boskaricán, a Vodosek nővérek, pontosabban a Vodosek anyukák egyike. Apám része az ő végtelenségének. Alzheimer-túsz, mint a lépcsősor mellől az a taxisofőr, Stefano Maravila. Láttam őt tegnap az ablaknál. Hát az ő végtelensége? Mi minden kavaroghat abban a fejben? Ki mindenkit nem furikázott – köztük egyszer biztosan Mirela Pitonit is. És most ők ketten a fejemben együtt vannak, mintha magam lennék az a régi Fiat. Gondold csak el egy taxisofőr galériáját! Hát még nála hol érhet véget, ha a homályból előbukkan egy részlet? Igen, igazad van, ő már jó régóta a homályban evickél. Milyen gyakran meglódulok így a gondolataium után… Semmi egyebet nem is csinálok, amióta csak az eszemet tudom. Mi okból? Nem tudom, de jót tesz. Ezért él sokáig minden borbély. A taxisofőrök is hosszúéletűek lennének, ha többet forgolódnának a kocsin kívül. Stefano Maravila biztosan kilencven fölött jár. De hát lélekben ő sokat kutyagolt. Ne hidd, hogy én most órák hosszat róla szeretnék beszélni? Igen, ez bizony fontos. Azután pedig Pescoli? A félnótás, aki a szárnyait hiányolja, az áruház szőnyegosztályának egykori vezetője. Egész életében szőnyegeket szabdosott, és most Aladdin módjára repülni szeretne rajtuk. Minden nyitva áll előtted, amikor reggel felkelsz. Magad szabod meg napi útvonalaidat. A magánytól nem félek, mert a magány nem valakinek a hiánya bennünk, hanem a mi távollétünk saját magunkból. Apám nem egyedül halt meg. Adam elhallgatta, hogy látta a katétert apja lottyadt nemzőszervében, a fúvócsőben, amelyen kijutott az élet csírája, hogy egy másik testben burjánzásnak indulhasson a hús és vér buboréka. Belefogott a csomóknak, ott a Medulini úton, fenyők csöndjének enyhelyén az emberi jelenlét rétegeinek a taglalásába. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy az a kísértet, Victor von Domaszewsky olyan kényszerítő erővel befészkelt Stevan agyába. Vaktérkép, rajta csupán a kirajzolódó frankfurti vonalakkal, amelyek őt az egyik Marija-villától a másikig vezették, egy óra járásnyira, amibe azonban belefér egy egész élet. Az eseményeket az erőösszpontosítás és a megszállottság hívják elő. Érdekes, jegyezte meg fanyarul Eduardo. Ne feledd, Stevan tényleg beteg. Talán az örökletesség tényezője? Esetében sok hatás adódott, amelyek a betegség kibontakozását segítették elő. A betegség mint menekülés iskolapédája, tette hozzá. Művésznek ez üzemanyag, de Stevan nem művész. Nem egyedül Domaszewskyre akaszkodott rá. Mennyit kotorászott Kupelvizer után, vagy annak a festőnek a nyomában, aki a múlt század elején Premanturán élt, elfelejtettem a nevét. Minduntalan rögeszmés alakokat keresett az azonosuláshoz, csak így tudott értelmet tulajdonítani saját életének, valamiféle vigaszra lelni. Nem tudott megbékélni a közönséges élettel. Emlékezz csak vissza, hogy napokon át pepecselt azzal, milyen öltözékben jön velünk farsangolni. Az élet mint karnevál – ez Stevan. Szerelmi élete nulla. Egyetlen lányra sem emlékszem, akivel járt volna. Ki tudja, volt-e egyáltalán dolga nővel?  Ilyen felajzottságban, mégis begörcsölve. Örökös ijedelemben, ha csak egy maszatos edényt tesz le a mosogatóba vagy ha egy kávéházba belépve szabad hely után kutat szemével. Az embereken ugyanúgy érződik bátortalanság, mint ahogy a szagukat érezni. A legmélyebb szorongást nem a kimondott szó váltja ki, a neveltetés hámja, hanem a ki nem mondottból fakad. Úgy hiszem, Stevan elhallgatott dolgok egész garmadájával körülvéve nőtt fel. Halmazuk dagadt tovább, és végül teljesen magába nyelte. Mindig szemlélő volt, sohasem cselekvő. Vagy bekapcsolódsz, vagy kívül maradsz. Vagy építesz, vagy álmodsz. Hát ezek az ő szavai, vetette közbe Adam. Igen, igen, folytatta Eduardo, gyakran visszatért a saját ingatag magyarázatához. Kilépni önmagunkból… Csak hát téves személyt választott hozzá. Mert hiszen Domaszewsky, ha jól tudom, megfeszült a két opció, a szemlélődés és a részvétel között. Domaszewsky nem lépett ki önmagából. Stevannak éppen azzal gyűlik meg a baja, hogy Domaszewsky megszállottsága, küldetéstudata nélkül, csak külsőlegesen ölti magára életének hüvelyét. Ne feledd, Domaszewsky mániákusan elégett a szemlélődésben, de ő rajzolt is, terveket készített, megálmodta a leendő építményeket, s feletehetőleg azért, mert megvalósításuk lehetetlen volt, lelép, valahová visszavonul, felhagy addigi életével. Stevannak nincs mivel felhagynia. Amióta csak ismerem, mindig csupa görcs az az ember, nagyzoló. Ki tudja, mi mindent össze nem zagyvált Domaszewskyről? Stevan olyan, mint valami erős szél, mondta Adam, nem is egy, hanem többféle, téli is, nyári is, hol a tenger felől, hol a szárazföldről fújó éles bóra, amely áporodott déli fuvallattá lanyhul, mozgás és poshadtság egyszerre, ő a szél és a szélmalom, amely nemcsak hogy megállítaná, de szolgálatába is akarja fogni azt a szelet, s ő a fatörzs is, amely nem azért van itt, ahol van, hogy a világ megszépüljön általa vagy hogy oxigént állítson elő, hanem hogy a szelet megfékezze. Elveszett és meghasonlott, mert nem lehetett ez is meg az is, mint az ő Domaszewskyje. Persze, jegyezte meg Eduardo, nem adhat értelmet az életednek valaki másé, nem ötölhetsz ki magadnak obsessiót, nem művelhetsz úgy valamit, hogy nem tudod, miért teszed, hanem csak, kint a víz, átfolysz egyik helyről a másikra, nem lebeghetsz saját életed vákuumában, mintha a világ összes idői felett rendelkeznél, mintha az életből kifogyhatatlan lennél, mintha volna mód a kijavítására. Hát te, szakította félbe váratlanul a fejtegetését Eduardo, neked hogy megy sorod, mi a helyzet nálad? Megismételte a kérdést, minthogy Adam nem szólt rá semmit, ő pedig ekkor egyenesen Eduardo szemébe nézett, mintha valahonnan messziről visszaérkezve eszmélne fel, és kijelentette, hogy ő valójában soha nincs vele tisztában, mit miért tesz, sőt egyenesen iparkodik olyan éáletet folytatni, hogy ne tudja, mi a rugója cselekedeteinek, de azután mindig meg akar győződni róla, miért tette, amit tett, úgy, ahogyan tette. Mert máskülönben untatná az egész. Nem akarom előre tudni, miért tettem meg valamit, így mondta Adam, miért teszek meg majd valamit éppen úgy. És tudta már, Eduardo ámuló tekintetével szembesülve, hogy hamarosan, mihelyt hazautazott, útra kel, elmegy Londonba, hogy felkeresse Sandrát, és amikor majd megtalálta, igen, akkor tudni fogja, miért kellett pontosan ezt tennie. Két nappal később, a vonaton, esős vasárnap reggel, Adam a ködben úszó tájat nézte, amely egyszerre, a szerelvény lágy moccanásával, megmozdult. Elenyészett az állomásépület, az öbölben ringó csónakok, a hajógyár, a Valelunga hársainak és cserjéinek zöld öve, melyben egy pillanatra megmutatkoztak a szürke raktárépületek, ez volt minden, ami az Adrián Domaszewsky után megmaradt. Elenyészett az út vonala, amelyen oly veszélyesen közel került a Boskaricához De ő nem veszett el, mint Stevan, nem más életét élte, valamiféle frankfurti vonalak mentén kóvályogva, hanem a saját mantráját építette. És építi tovább, mint ahogy Domaszewsky vándorolt kikötőről kikötőre, nem adja fel saját vízióját, nem éri be az élet egy makettjével. Divacába érve a vonat hosszasan vesztegelt az állomáson. Adam a kinyúló fedett előtér oszlopai közötti távolságot méregette. Néhány utas várakozott a helyi járatra, talán éppen arra, amellyel egy téli délutánon Eduardóval, Stevannal és Zdravkóval szlovéniai síelésből tértek vissza. Egybeszedte mindazokat az esélyeket, amelyeket elszalasztott, bebújt egy életbe, Sandráéba, pontosabban az ő közös életükbe, amely egész idő alatt beteljesületlenül folydogált, de mindvégig készen arra, hogy beteljesüljön, mert Sandra az a kikötő, amelyet Victor von Domaszewsky álmodott, rajzaiban eltervezett és megpróbált felépíteni. Nem tágított látomásától akkor sem, amikor váratlanul kilépett az osztrák–magyar tengerészet szolgálatából, és visszavonult galíciai szülővidékére. Tarnów megyei birtokán gondolatban felelevenítette az európai kikötőket, amelyeket bejárt. Mindegyik kikötő, amelyet útja során látott, csak egy része volt az építő elképzelésének, töredéke egy álomnak, amelyet örökre eltemetett a pergamentekercsekben, az elvetett tervekben és számításokban. A visszakozás nem egyenlő a feledéssel, nem a végső szabadulás egy obsessiótól. Dopmaszewsky látomása mindenestül megmaradt. A Valelungán az európai körutazás után emelt raktárépületek nem sértették az álmát. Domaszewsky meg nem épített kikötőjének vázlatai és tervei fennmaradtak a pulai arzenál levéltárában, és könnyen lehet, gondolta Adam, hogy a vízióból vaélamit átvettek, aki a nyomába léptek. A pulai kikötő, amilyennek Victor von Domaszewsky megálmodta, darab időn át csak a Tarnów megyei kastély asztalán létezett. És miközben Kupelvizer tanúja volt birodalma elsüllyedésének, Domaszewsky építői vállalkozása képzeletében kibontakozott, túlnőtte első változatát, megszabadulván az arányok és az építészeti megtervezettség diktátumától. Egy pillanatra Adam előtt felrémlettek a tornyok apja reliefjéről, meg a híd, amely veszélyesen hintázik közöttük, egy épület körvonalai, amely csak az árnyék árnyéka valaki emlékezetéből, egyike a számtalan sok másolatnak, amely megszabadult az elveszett eredeti kalodájától. És nem Stevan az az elveszett emner, mert nem lehet elveszni a már elveszítettben. Ő, Adam lesz Domaszewsky, az ő Tarnówja ott van valahol London egy peremkerületében, ott a biztos rév, ahol végre megtalálja, amit keresett. Semmi sem birtokolható a kezdetekkor, a fehér foltokat nincs minek alapján azonosítani, még csak hiányérzet sem környékezheti az embert, mert ez csak később, a tapasztalatokkal jön el, mondta Eduardo a Galijában elköltött ebéd felett. És ezért az, amit átcsapásnak, eszményi harmóniának nevezek, azt csak a kincsek rakománya hozza meg, sok-sok év nyílt vízi kalózkodása után. Betörünk más életekbe, bennünket is kifosztanak, a hajófenéken szerelmi megcsalattatások és csalatkozások gyülemlenek, csalások és hamisságok, szenvedélyek és őrültségek. A másik hozadéka lesz énünk jobbik része, és amikor szeretünk valakit, talán azok hagyatékát szeretjük benne, akik helyébe léptünk. Adam szórakozottan hallgatta Eduardo vallomását. Végigfutott benne a gondolat, hogy mindenki magában hordozza a maga Boskaricáját, amelyben valamiféle Harbas éles szeme előtt minden zsibong, mint valami hangyabolyban, semmi sem végleges és örökre szóló. Egyetlen itt lakóról sem feledkeznek meg. És noha Sandra a múlt mély rétegeibe süllyedt el, oly messzire tőle, hogy utolsó találkozásuk után negyed századdal sejtelme sem volt róla, hogyan festhet, Adamnak valami azt súgta, nem véletlenül maradt oly sok éven át lehorgonyozva a tudatában. Eduardo rá zúdított mondatainak sűrű zuhatagában aznap délután ott, a Galijában egészen bizonyosnak tetszett mi következik hazatérése után. Eduardo valahára azonosította azt a személyt, akivel két év óta titkos kapcsolatban áll, neve Adamnak semmit sem jelentett. Ifjúkori barátja mindig leresztette a hangját, ahányszor csak szeretője nevét említette. A Galijában aznap délután először hallott családi és személynév ürességébe vaktában íródtak bele, Eduardo hangjával, a szokások, a küllem, valakinek a jelleme, aki e percben merőben ismeretlen Adam előtt. De még ilyen megfoghatatlanul is, gondolta Adam, világosabban kirajzolódott, mint Sandra, akinek a fantoméletében néhány napja már óvóhelyet épített. Nem folyamodott Sandra alakjának radikális átalakításához, módosításában két mély ráncra szorítkozott az orra tövében, szemhéja sötétítésére, szarkalábakra a szája körül. Feltáratlan maradt a szavak milliárdja, amelyeket kiejtett azóta, az utcasarkok, amelyeken megtorpant, a holnapi napoknak számlálhatatlan változatai, az apró figyelmességek, amelyekkel körülvették, a fojtó félelmek, más testek érintései, amelyekhez az ő mozgása idomult, a testi nyavalyák, egy egész világmindenség, amelyben Sandra életének minden perce feljegyzést nyert. A szenvedélyességből, amellyel Eduardo a szeretőjéről beszélt, Adam tudatába is átszüremlett, ő is valami elképzelt, mégis oly világosan felragyogó helyre merészkedett, a névtelen evezősök karmozdulatai nyomán könnyedén siklott a nyílt tenger felé. Egykettőre elenyésztek a veszélyek, amelyek egy ilyen úton leselkednek rá, a víz alatti sziklák, viharok, baljós találkozások, minden, ami megváltoztathatná a hajózás irányát. Egyre tompul benne a part emléke, ahonnan kihajózott, ködbe vesznek a végleges rendezettség koordinátái, amelyek alól ismét kicsusszant. Suhan Adam az ürességben, sokat ígérő izgalmak elé.

 Bognár Antal fordítása

Filantrópiac

Elmentem ma a MINDENFÉLE JÓT EGY HELYEN-be. Totál ledöbbentem, némiképp megrökönyödtem és el is csodálkoztam kissé, ami azt illeti, nem beszélve az államról, amely jobb híján leszakadt, nem úgy a nyelvem, mert azt valóban elharaptam; leszállították ugyanis az EGÓ árát egy ezressel, mire én azonmód vettem kettőt és félrerakattam egy harmadikat. Szigorúan hűtőben tárolandó, három hónapon túli fogyasztásra nem ajánlott, mivel kényes összetevőinél fogva könnyen romlik, jobb esetben csak savanyodik, de hát azt meg sose tudni, mondta az eladó. A 250 grammos Zaklatott Gyermekkor a nagymama befőttesüvegében ma sem haladja meg a régi árát, konstatáltam nagyboldogan, már ha nem számítjuk fel az a inflációt – egy sanda pillantásra bizony elcsodálkoztam azért rajta –, proletár körökben ezért is oly fene kedvelt még most is. A Ifjonti Boldogságot csak vitrinen keresztül állt módomban szemlélni, a kis pofám egész odatapadt az üvegre akkoriban; fakanállal porciózták, a középosztályra apelláltak valamelyest diszkontálva.
A tehetősebbek jól zárható-fedeles-pléhdobozos kiszerelésben vették, hogy el ne illanjon a méregdrága nektár, mifelénk nem tellett rá. Ma már lenne rá lovettám, helyette mégis inkább libidóra verem.
Ezer forint feletti vásárlás esetén minden további darabot 5 százalék kedvezménnyel adnak, s ha nem folyna ki a kezem közül a pénz unos-untalan, Egészséges Szexualitásra is szert tehetnék valaha.
Vannak napok, hogy csak a magam kedvéért nézek el oda; mindig zsebre teszek egy üveggel ama
édes szorongás vagy determinizusból, ha épp nem vettem semmi érdemlegest meg nem volt nálam zseton, az pont megteszi, csak hogy ne távozzak üresen, nomeg szinte semmit nem kóstál. Ha van önbizalmam. Csereüzlet. A Filantrópiát popcornos dobozban hajigálják, viszik el égetni. Nem valami népszerű darab, amióta a spájzot megpakoltam, én sem veszek belőle. Ez az üzeltág, kérem, megbukott, jött az adóhatóság és lehúzta a rolót, előtte a minőség-ellenőr azzal a kísérőszöveggel, hogy elavult, szar, lejárt darab, helyette a népek mizantrópiára ácsorognak.
A silány kiszerelésű Életélvezés az előbbivel hasonlóképp végezte be pályafutását, hallom félfüllel.
Nehéz eladhatósága meg a kóros mellékhatások zsíros folyományaként, úgy mint a rózsaszín szemüveg-effektus, enyhe/erősebb fokú paranoia, infantilizmus és még nem beszéltem a krónikus agylágyulásról, hát betiltották, hozzájutni csak illegálisan lehet. Az Unalom ellenben máma virágkorát éli; a nagyképernyős, antennás, távirányítós színestévé vagy házhoz szállított bőrfotel mellé ingyen adnak egy hordóval belőle; nagy csillogó-villogó neonplakátokon árulják magukat fennen. Amúgy direkt az utadba rakják őket – Üzletipolitika. – mindjárt jobbra tőle ott az Utálatos Természet, az utóbbit közelről volt szerencsém ismerni, ócsón adták, no, meg aztán választásom se volt különösebb értelemben. Az Érdeklődésből meg olyan kevés maradt mára, hogy pénzre mégcsak nem is váltható, évek óta járok utána, amúgy 10 éves kor felett tiltott élvezési cikként üldözött matéria, veszélyes melléktüneteket produkáltak ugyanis a hosszútávon vizsgált alanyok, olyasféléket, mint invenciózusság meg intelligencia corporisatio-szindróma, amely egyébiránt halálos, tünetileg kezelhetetlen és hasonlók, végeredményben logikusan arra jutottak bátor tudósok, hogy meg kell semmisíteni a meglévő készletet, mielőtt a kormány ráteszi mocskos kezét és fegyverként használja fel a rendszer ellenségeivel szemben. Szuicid Hajlamot ritkán kapni, műgyűjtő vagyok.

Arról, hogy érdemes-e észrevennünk a szép nőket

1.

Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

 


2.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.

Istenek

Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!