A Balassi Kiadó mintaboltjában tegnap (2018. január 15.-én) volt e kötet legelső bemutatója. Én a könyv korrektúrapéldányát kaptam meg kiprintelve, mohón álltam neki alapos elolvasásának. A kötet sokkal fontosabb, mintsem első pillantásra tűnik, különösen, ha valaki érdeklődik a 16-17. század eszmetörténetének és praxisának igen homályos zugai iránt. E könyv már hosszú ideje készült, és elgondolója, Fazekas Sándor szerint – igen bölcs belátás ez – átmeneti fázist jelent, mert még mindig bőségesen kutatandó tárgyterületet alkot. Filológiai erénye, hogy az alcímben megjelenő alkímiai mise szövegének szerzőjét különválasztja majdnem száz évvel későbbi utódjától, Nicolaus Melchiortól, aki csak a szöveg tartalmával egyetértő birtokosa vagy tulajdonosa volt a mise kéziratának. A birtoklásért, a tartalmi egyetértésért és nyilván – erre utal a főcím – a kipróbálásáért, az aranycsinálásért a fejével fizetett, a sok legenda között ez az egyetlen bizonyosság, a lefejezés.

Úgy szeretném bemutatni e kötetet, hogy megpróbálom elmesélni, milyen más olvasmányok közé épült be nálam a tavalyi év karácsonyán, s hogy mit módosított az alkímiáról kiképződött megelőző véleményemen. Az első olvasmány emlékezetem szerint 1977-re vagy 1978-ra keltezendő, egyetemista koromra. A szegedi József Attila Tudományegyetem könyvtárában fölfedeztem C. G. Jung egyik könyvét, azt hiszem, a Psychologie und Alchemie lehetett, svájci kiadvány, gyönyörű ábrákkal és metszetekkel. Két vagy három rövid fejezetet, csekély középiskolai német nyelvtanulásom folytatásaként, kínkeservesen folytattam azzal, hogy kockás füzetbe, kézzel írtam bele a fordítást. Óriási ökörségnek tartottam az egészet, tudniillik mind a kollektív tudatalatti jungi elgondolását, mind pedig azt, hogy összehozta e kollektív tudatalattit alkímiai eljárásokkal vagy műveletekkel, de igen érdekes ökörségnek. Ma már, tavaly karácsonykor, örültem annak, hogy magyar fordításban a Fazekas Sándor által szerkesztett kötetben helyet kapott C. G. Jung egyik alkímiatörténeti tárgyú tanulmánya, a Melchior Cibiensis és a mise alkímiai átirata. És meg kell mondani, az átalakítási eljárások maguk is érdekeltek: a bölcsészkar előtt ötvösséget tanultam Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában, és például a zománcégetésnél éreztem valamit az anyag átalakításának misztériumából.
A másik olvasmány már felnőtt koromra esik, 1995-re vagy 1996-ra. Szabad időm bőségesen volt, elkezdtem hát egy szerelemellenes olvasmányt (tapasztalatom szerint a filozófiai és a történelmi olvasmányok a legalkalmasabbak a szerelmi szenvedély lehűtésére), a fiatal Leibniz egyik írását. Bár én a Dissertatio de arte combinatoriát (Értekezés a kombinatorikus művészetről, 1666) kerestem, melyet a szerző szemtelenül fiatalon, húsz éves korában írt és nyomtattatott ki, egy Leibniz-összkiadás első kötetében ott találtam a De Transsubstantione című értekezést is, vagyis Az átlényegülésről avagy A színeváltozásról című rövid, tehát házi fordításra alkalmas szöveget. Ugyan mit sem értettem belőle, de a benne fölvetett régi teológiai (eukharisztiai) kérdés világos volt: mit jelent a kenyérnek Jézus testévé változása és a bornak Jézus vérévé változása, vagyis valamely fizikai test átlényegülése egy spirituális testbe, vagy – miután Leibniz protestáns volt – Krisztus testének és vérének a jelképébe? (Jóval később olvastam e kérdés leibnizi „megoldásának” világos értelmezését Christiane Frémont könyvében: L’être et la relation. Lettres de Leibniz à Des Bosses, deuxième édition revue et corrigée, Age Classique, Vrin, 1999, a III. fejezet). Amikor ezt Leibniz megírta, 22 éves volt. A szövegben természetesen egy szó nem fordult elő alkímiáról. De jól jött ez az olvasmány 2002 és 2003 (rettenetes, borzasztó, kegyetlen) telén, amikor hirtelen, szó szerint egyik napról a másikra gyomorforgatóan undorítóvá vált világ, pontosabban legszemélyesebb környezetem ellenében, megvédendő valahogyan magamat, lefordítottam a kettős látású Alexandre Koyré Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német 16. században című könyvecskéjét, benne egy Paracelsusról szóló fejezettel. Sok évvel később, 2015-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.) Alexandre Koyré, aki egyébként máig nagy hírű tudománytörténész is, eszmetörténeti munkáit kettős fordított látásmóddal írta meg: azokban a szövegekben, melyeket a közvélekedés szerint ‘gőzös agyú’ szerzők írtak – mint akár Paracelsus, akár Jacob Böhme, a germán teozófus, vagyis istenismerő, aki szabadon és igen gyakran él egyéb más mellett az alkímia nyelvezetével is –, a 16-17. századi racionális világképet kereste, míg a 17-18. századi racionalista szerzőknél (például Newtonnál) az irracionális alapokat kutatta. És Koyré terjedelmes, 1929-ben megjelent monográfiáját – Jacob Böhme filozófiája – lefordítva már alaposan benne voltam az alkímia nyelvezetében. Koyré tehát két dologról győzött meg: az alkímia kőkemény tudomány volt, ennek gyakorlása tudósi tevékenység. Teljesen téves a modern kémia gyermeteg előfutárának tekinteni, mintegy tudomány-előtti gondolkodásmódnak és gyakorlatnak venni, és az sem véletlen, hogy többnyire orvosdoktorok foglalkoztak vele, olykor asztrológusok. Persze, az alkímia bonyolult, sőt meglehetősen zűrzavaros módon összefonódott különféle áramlatokkal. Kötetünkben erről beszél Hamvas Endre Ádám tanulmánya, melynek címe: A Symbola aureae mensae duodecim nationum: Michael Meier, a hermetikus-paracelsusi és a rózsakeresztes tradíció, és olvasható e latin nyelvű Meier-könyvből egy részlet a könyv forrásszövegeket közlő részében (Michael Meier: Tizenkét nemzet aranyasztalának felajánlásai /…/). Koyré tanulmányai – másodjára – arról győztek meg, hogy az alkímia nem csak praxis, nem csak anyagátalakító gyakorlat volt, hanem a teológia alternatív nyelve is.
Végül, az idő fonalán a Melchior-könyvet megelőző utolsó olvasmány Mircea Eliade Kovácsok és alkimisták című könyve volt (fordította Vargyas Zoltán, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2004). Eliade egyrészt végigvezeti olvasóját a fémek kinyerésének és alakításának hosszú-hosszú történetén, hogy az utolsó három fejezetben eljussunk a koraújkori európai alkímiáig. Ezzel engem megerősített Koyré kijelentésében, amely szerint az alkímiában nem a modern kémia előfutárát kell látnunk, hanem egy hosszú történet betetőzését. Másrészt megnyugtatott a könyv végén, a P pont alatt a C. G. JUNG ÉS AZ ALKÍMIA című bemutatás (a könyv 261-267. oldalán). Eliade szerint ugyanis a tudománytörténészek igen kedvezően fogadták Jungnak az alkímiára vonatkozó tételeit. Maga Jung is rekonstruálta a melchiori alkímiai mise szerkezetét, vagyis a megfeleltetéseket a mise rendje és az alkímiai eljárások rendje között. Visszatérve Eliade könyvéhez, én eddig – Leibniztől indíttatva – a krisztológiai síkot beláttam az alkímiában: Krisztus a tökéletes ember; ha az ember (általános) természetét kutatjuk, Krisztus természetét kell kutatnunk; és ennek egyik módja az eukharisztika megértése, akár az anyagok átváltozásainak a megértésén keresztül. Vagyis valamiképp az alkimista gyakorlat összefügg a megváltás tettével, Krisztus testén és vérén keresztül. De Eliade ennél jóval tovább ment, nem csak az ember, de a világ egészének a megváltásáig. Kissé hosszabban idézem: „Az alkímia egy kozmikus, s egyben spirituális dráma „laboratóriumi” kivetítése. Az opus magnumnak egyszerre volt célja az emberi lélek megváltása és a Kozmosz meggyógyítása. Az alkimisták szerint, mondja Jung, a kereszténység csak az embert, de nem a természetet váltotta meg. Márpedig az alkimista arról álmodik, hogy a világot a maga teljességében gyógyítsa meg: az ő elképzelésük szerint a Bölcsek Köve a világot meggyógyító filius Macrocosmi, Krisztus pedig a Mikrokozmosz, vagyis csak az ember Megváltója. Az opus végső célja az apokatasztázis, a kozmikus üdvözülés: ezért azonosítják Krisztussal a Lapis philosophorumot.”

Ez bizony nagyon derék és nem csekély célt kitűző motiváció. És hogy a melchiori misében benne van egy alkímia és teológia közötti megfeleltetés vagy analógia, azt jól bizonyítja a mostani kötetben két-három helyen is felhangzó rosszallás: alkimista misét szerkeszteni és celebrálni szentségtörés, a szent mise megcsúfolása.
Mindezeknek, és még mennyi másnak, Keserű Bálint igen szerény című tanulmánya (Alkímiai ősgalériák az 1600-as évek első feléből) ad valódi, mert „belső” történeti távlatot. Első arcképcsarnoka 1550-ből való, és Hermész Triszmegisztosztól Albertus Magnusig sorolja föl a 10 legnevesebb alkimistát; ebben még nem kap helyett – kronológiailag érthető módon – Nicolaus Melchior. Casaubon ide vagy oda (ő mutatta ki, hogy Hermész iratai nem egy Mózes előtti bölcsesség vagy tudás foglalatai, hanem a Krisztus utáni 2-3. századból való az „egyiptomi álom”), világos, hogy az európai alkímia mennyire Hermész alakja jegyében alakult Zoszimosztól Melchiorig. És nem csak egy 1617-ben megjelent lista az érdekes, amelyben az utolsó alak, egy bizonyos Anonymus Sarmata kiléte lényeges (Michael Sendivogius volt ez a névtelen, 1566-1636), de az is, hogy a névsorban a hungarus Melchior Paracelsus Bombastus helyére kerül.

(„Jobb aranyat csinált a császárénál is.” A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Fazekas Sándor, Balassi Kiadó, 2017, 273 p.)

Illusztráció forrása: