Címke: irodalom

Ezra Pound: Canto IV

Palota füstös fényben,
Trója már parázsló határkőhalom csupán,
ANAXIFORMINGES! Aurunculeia!
Hallgass meg. Aranyhajók Kadmusza!
Ezüst tükrök tartják ragyogó kövek visszfényét,
a hajnal úszik ébredésre a hűvös zöld légben,
Harmat-mosta homály, a fűben tejfehér bokák járnak.
Dobbanás, lebbenés, tompa léptek a lágy füvön
…….az almafák alatt,
Choros nympharum, baklábak váltják a sápadt láb lépteit;
Kék-szőtte vizek sarlója, aranyzöld a zátonyon,
fekete kakas hangja a tenger habjain;

—————————————————————-

És a heverő ívelt-faragott lábánál,
…….karomlábak és oroszlánfej, egy öregember ült,
szürke mélységgel szólt…:
…….Ityn!
Et ter flebiliter, Ityn, Ityn!
Az ablak felé indult a nő majd levetette magát,
…….„Közben a fecskék zengik:
Ityn!
…….„Cabestan szíve van a tálban.”
…….„Cabestan szíve van a tálban?”
…….„Örökké marad az íz a szájban.”
És indult az ablak felé,
…….a karcsú fehérkövek
formázzák a duplaívet;
Kecsesen biztos ujjak markolják a sápadt követ;
Egy pillanat leng,
…….és Rodoszból érkező szelek
töltik meg ruhája ujjait.
……. … a fecskék zengik:
Itt. Itt. Ytis!
…….Actæon…
………….. és egy völgy,
levelektől nehéz völgy, levektől, a fáktól,
a napfény tükre, tetőn csillan,
mint pikkelycserepek,
…….mint a Poiciters-i templom teteje,
ha aranyból lenne.
…….Alatta, alatta
nincs fény, egy csepp sem, naptányér fölös sugara sincs
ami fésülné a fekete nagy vizeket;
Fürdeti nimfák testét, nimfákét, és Diánát,
tejnimfák állják körbe őt, és a lég. a lég
rezzen, istenfényben úszó szellő
…….legyezi fürtjeiket a homályban,
ezüstbe mártózó elefántcsont,
…….árnyalva, árnyékba borítva
ezüstbe mártózó elefántcsont,
egy maszatnyi, egy szilánknyi napfény se.
Majd Actæon: Vidal,
Vidal. Öreg Vidal beszél,
…….tántorog az erdőn át,
egy foltnyi, egy elhagyott érményi napfény se,
…….az istennő fénylő fürtjei.

—————————————————

Kutyák ugranak Actæonra,
…….„Erre, erre, Actæon,”
Erdő foltos szarvasa;
Arany, arany, egy kévényi szőr,
…….vastag, mint egy köteg búza,
lángol, lángol a napon,
…….kutyák ugranak Actæonra.
Tántorog, tántorog az erdőn át,
Suttogja, suttogja Ovidiust:
…….„Pergusa… tó… tó… Gargaphia,
„Tó… Szalmakisz tava.”
……. Üres páncél zörren amint a hattyú indul.

———————————————————–

Így esőzik a fény, így zuhog, e lo soleils plovil,
A folyva-robogó kristály
istenek térde alatt.
Fodrok fodrokon, vékony tündöke a víznek;
Patakhártyán fekszenek a fehér szirmok.
A Takaszagó-i fenyő
……. együtt nő Isé fenyveivel!
Víz-kavarta aranyhomok a forrás szájánál
„Íme az arcok fája!”
Szerteálló ághegyek izzanak a lótusztól.
…….Fodrok fodrokon
A sekély örvénylő folyam,
…….istenek térde alatt.

———————————————————

Fáklyák mállnak a fényben
…….a sarki tűzhelyet festő lángok,
kék achátban fészkel az ég (mint Gourdonban akkor)
…….gyanta serceg,
sáfrányszandál szirma a keskeny lábnak: Hymenæus Io!
…….Hymen, Io Hymenæe! Aurunculeia!
Skarlátvirág pihen az őszfehér kövön.

————————————————————–

És Szo-Gioku szólt:
„A szél. uram, a király szele,
…….ez a szél a palota szele,
birodalmi vizek sugarát rázza.”
…….És Hsziang, gallérját kigombolva:
„Ez a szél a föld zsákjában üvölt,
…….vizeket fektet nagy rohammal.”
Nincs oly szél, mi király szele.
…….Tartsák hát meg a tehenek borjaikat.
„Fátyolfüggönyök fogják a szelet…”
  …….Nincs oly szél, mi királyé…

————————————————————–

Tevehajtók ülnek a lépcsőfordulón,
…….Lenéznek Ecbatana tervutcái felé“
…….Danaë! Danaë!
…….Melyik szél a királyé?”
Füst lapul a folyamra,
A barackfák ontják fényleveleiket a vízre,
hangfuvallat az esti homályban,
…….bárka karcolja a sekélyt,
…….aranyló bordák a fekete víz felett,
…….három lépés a nyílt síkon,
szürke kőoszlopok útján…

————————————————–

Père Henri Jacques beszélne a Szenninekkel, Rokkun,
Rokku hegyén, a kövek és cédrusok közt,
Polhonac,
és Gügesz Thrák tálakon hordta az étket,
Cabestan, Téreusz,
…….Cabestan szíve van a tálban,
Vidal, vagy Ecbatana, Ecbatana aranytornyaiban
feküdt az isten menyasszonya, feküdt soká, aranyok esőjére várva.
Garonne felől.    ……. „Szááve”
A Garonne dús, mint a festék,
körmenet, — “Et sa’ave, sa’ave, sa’ave Regina!” —
Gilisztaként mozog a tömegben.
Adige, képek vékony hártyája,
Az Adigén túl, Stefano műve, Madonna in hortulo,
ahogy Cavalcanti látta őt.
Kentaur sarka mélyed az agyagos földbe.
És mi ülünk itt…
…….ott az arénában…

Halmi Dávid fordítása

 

Wisława Szymborska: Nehéz együttélés az emlékezettel

Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek.
Azt akarja, minden percét végig hallgassam,
de én csak izgek-mozgok, röfögök,
figyelek is, meg nem is,
kimegyek, visszajövök, aztán újra el.

Minden időmet és figyelmemet le akarja foglalni.
Könnyedén jön, amikor alszom.
Nappal más a helyzet, irigykedik ezért.
Őszintén odacsúsztat régi leveleket, fényképeket,
felizgatja minden jelentős és jelentéktelen esemény,
figyelmen kívül hagyott kilátásra fordítja szememet,
majd halálommal népesíti be azokat.

Elbeszéléseiben mindig fiatalabb vagyok.
Ami igazán kedves, de miért mindig ugyanaz a történet.
Minden tükör más és más állapotot őriz meg.

Dühös lesz, amikor megvonom a vállam.
Bosszút áll majd minden múltbéli,
súlyos, de könnyen felejtő hibámért.
Szemembe néz, figyeli, miként reagálok.
Aztán megvigasztal, rosszabb is lehetne.

Azt akarja tőlem, csak érte és vele éljek.
Leginkább sötétben, bezárva,
de a növényeimet még mindig a mai nap jellemzi,
állandóan beborul a jelenlegi utakon.

Időnként megunom őt.
Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.
Majd szánakozva mosolyog rám,
azóta tudja ez lett a vesztem is.

 

Nagypál István fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mint könnyű csészék; Esőerdőben

Mint könnyű csészék

Nyakát a sornyi ház behúzta,
de lámpánk sárga fényt vetít,
elmúlt az est, az éhes utca
felfalta kongó lépteit.

A csillagok, mint könnyű csészék
lebegtek városunk fölött,
az állatok nyüszítve nézték,
ha egy lehullt és eltörött.

Az éj: ezernyi csöndből ágbog,
és átfúródik mindenen,
újságpapírba göngyölt álmok
szaladtak széjjel hirtelen.

Akár a pőre éj vadásza,
mint, aki prédát nem talál,
izzó szekéren nyargalászva
rohant felénk a vén halál.

*

 

Esőerdőben

Földünket Isten szíve s álma tartja,
megérzi ezt itt minden sejt, ideg,
mennyként körülfog, boldogan piheg,
a lelkem mintha lelkéből fakadna.

Dalos folyóból szökdösnek magasra
a rózsaszínű karcsú delfinek,
mesés nagyon, de mindent elhiszek,
buján virít a zöld a fán s alatta.

És minden éjjel apró majmok bőgnek,
méz-mandarinfa csüng az ablakon,
eső zuhog, zihál a lomha tőzeg,
zokog velünk a végtelen vadon.

Hogy mennyi árnya s mélye búg a csöndnek,
szavakkal vissza azt nem adhatom.

*

 

(Illusztráció: Henri Rousseau: Exotic landscape, 1910)

Keresztes Szent János költeménye Hámori Attila kommentárjával

Keresztes Szent János
A LÉLEK ÉNEKE
A lélek és a Vőlegény párbeszéde
Menyasszony:
Szerelmem, hova lettél,
mért hagytál nyőgve engem egymagamra?
Szarvasom, megsebeztél,
futottál, meg se hallva,
szólítalak, mentél egyedül utadra.
Jó pásztorok, a réten,
ha nyájatok a legelő füvén jár,
ha látjátok, ki nékem
kedvesebb bárki másnál
mondjátok, szenvedek, halott vagyok már.
Nyomában egyre járok,
hol tengerpartra, hol hegyekbe térek,
nem tépek le virágot,
vadak láttán se félek,
nem torpanok, ha új határba érek.
A teremtményeket kéri:
Ó, rengeteg nagy erdő,
szerelmesem keze ültette dús fák,
ó, legelők, zöldellők,
virágok, fénylő tiszták,
mondjátok meg, ha körötökben itt járt!
A teremtmények válasza:
Elhalmozott kegyével,
míg elhaladt e ligetben sietve,
alig tekintve széjjel,
szemét csak ránk vetette,
szépségét minden önmagára vette.
Ki gyógyíthat meg engem?
Szerelmesem, áruld el végre hol vagy.
Minek is epekednem?
Ne küldj ma hírhozókat,
hiába kérdem, hallgat mind terólad.
Kik közeledbe járnak,
ezer kegyedről nékem számot adnak,
csak sebeimbe vájnak,
engem halódni hagynak,
értelme nincsen dadogó szavuknak.
Ó, lelkem, mért kívánod,
hogy éljek, hogyha ez nekem nem élet,
s ha életem halálod,
szerelem nyila téged,
ha eltalál, hogyan, hogy mégis éltet?
Ha nem tudsz orvosságot,
szívemet annyi sebbel mért sebezted?
Ha kincsem nem kívánod,
miért is irigyelted,
amit raboltál, itt miért felejted?
Csitítsd el haragvásom,
hisz nincsen másnak ily hatalma rajtam!
Hogy téged látva lásson,
szemem csak miattad van,
te vagy a ragyogása egymagadban!
Jelenj meg énelőttem,
s ha szépséged meglátnom végzetes lesz,
ne fuss akkor se tőlem,
Kínjára szerelemnek
csak kedves társaságod hozhat enyhet.
Ó, kristályos patak, te,
arcoknak mását formázza ezüstöd,
őt vágyom látni egyre,
jelentesd meg közöttük,
a bennem élőt mutassa vissza tükröd!
Szerelmesem, ha nézel,
a lélek elhágy!
Vőlegény:
Fordulj galambom vissza!
A szarvas száz sebével
megjött már dombjainkra,
röpködnek levegőjét vágyva issza.
Menyasszony:
Szerelmesem az erdő,
magányos tisztás benne számolatlan,
folyók folyása zengő,
sziget háborítatlan,
a szél szerelmes szava lankadatlan;
az éjjel, hoz nyugalmat,
keletről gyönge hajnal fölvilágít,
a muzsika, elhallgat,
a magány dala száll itt,
a dús vacsora szerelemre csábít.
Ágyunk virágban álló,
hozzá oroszlán barlangja hasonló,
bíborban fölsugárzó,
békében fölmagasló,
száz pajzs borítja, korona, aranyló.
Szerelmesem, utánad
szegődnek ifjú lányok csapatostól,
nyomodban szikra támad,
és fűszeres, nemes bor,
isteni balzsam árad lábnyomodból.
A legbelső szobában,
míg kedvesemnek italából ittam,
elkódorgott a nyájam.
A régi út hol is van?
Már új mezőket járok szakadatlan.
Mellét fölfedte nékem,
így oktatott az édes tudományra,
övé lettem egészen,
s ígértem, nemsokára
a hitvese leszek már valahára.
Lelkem hozzászegődött,
övé lett minden, mi azelőtt enyém volt.
Nyájat többé nem őrzök,
nem függök más parancstól,
teszem, amit a szerelem parancsol.
Azt mondjátok ti rólam,
meg nem találtam semmit, mit se láttam.
Nem tévedek, valójában
elvesztem én e vágyban,
s magam veszítve magam megtaláltam.
Ha közelít a hajnal,
a frissen nyíló virágot leszedjük,
fűzért fonunk, smaragddal
közepét ékesítjük,
hajam egyetlen szálára kötözzük.
Hajam egy szála tette,
tekinteted nyakamról el se vetted,
néztél csak rámeredve,
a röpte foglyul ejtett,
szemembe nézve szemem megsebezted.
Ne vess meg érte, kérlek,
bőröm színét, ha sötétnek találod,
szemed bőrömre téved,
szépséged rám sugárzod,
örökre rajtam marad ragyogásod.
Űzzétek el a rókát,
szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,
lemetszve mind a rózsák
az ünnepet köszöntsék,
a hegy ne lássa senki közeledtét!
Észak szele, csitulj le!
Jöjj déli szél most, szerelembe ejtő,
kertem vágyad hevítse!
Szerelmesem közelgő,
virágok közt legeltet ő, ha eljő.
Vőlegény:
Belépett a menyasszony
az édes kertbe ím elhozta vágya,
hogy illatot fakasszon,
fejét a kedves vállra
fektette s ott nyugalmát megtalálta.
Az almafa tövében,
léptél velem te örök mátkaságra,
kezem neked ígértem,
bajodnak gyógyulása lettem
s szülőanyád megcsúfolása.
Madarak messzejárók,
dámszarvasok, oroszlánok, kevélyek,
hegyek, völgyek, lapályok,
vizek, havak, az éjnek
félelme, forrósága, kérve kérlek
a lant szelíd szavára,
az esti hulló harmat énekére,
haragotok ne bántsa,
a falat el ne érje,
legyen szerelmesemnek pihenése.
Menyasszony:
Nimfái Júdeának,
virágkehelyre, rózsalugasokra
most ámbraillat árad,
más tájakon lakozva
kerülje küszöbünket lábatok ma!
Szerelmem, ne mutatkozz,
emeld föl arcod a magas hegyekbe,
egyetlen szót se szólj most
tekints e seregekre,
mint szállnak el a titkos szigetekre!
Vőlegény:
Az én fehér galambom
bárkánkra olajággal visszatért már,
a gerlét szólni hallom,
a folyópart föle szállt,
a zöld mezőben megtalálta párját.
Magányban élt idáig,
fészkét magányban maga építette,
de társára talált itt,
szerelem megsebezte,
magány a társát hozzá elvezette.
Menyasszony:
Szépségedet csodálva
szerelmesem, vigadjunk tiszta szívvel!
A hegyre, hegy fokára
hol forrás vize tör fel,
a rengetegnek rejtekébe jöjj el!
Ereszkedjünk le aztán
barlangunk kövét lábunk tapossa,
pihenjünk meg a sziklán,
a gránátalma mustja
szomjunkat édes zamatával oltsa!
Mit lelkem vágyva vágyik,
amit ígértél, megmutatod egy nap,
nem váratsz már sokáig,
te, aki életem vagy,
majd átadod nekem örök jutalmad.
Dala a csalogánynak,
lélekzete az édes levegőnek,
csöndje az éjszakának
ligetetek, üde zöldek,
az éji láng emészt, de nem gyötör meg.
Pillantás föl se érte,
megtört Aminadab hatalma rajta,
a harcnak íme vége:
forrásait fakasztja
a lovasság a rohamot föladja.
Takács Zsuzsa fordítása
Vigilia, 1985/3
A KÖLTEMÉNY ÉRTELMEZÉSE
A vers rendkívül drámai matériát hordoz magában. Az érzéseket közvetítő szavak a menyasszony, vőlegény párbeszédében eleinte egymásnak ütköznek, azután, nagyjából a mű középső részétől már egymásba fonódnak. Figyelemre méltó, hogy a Biblia történetei, történései említésekben, metaforikus áthallásokkal vannak jelen, nem az események sorrendjéhez kapcsolódóan, hanem balladisztikus tömörítéssel történő utalásokkal, archetípus foglalatban. A szarvas ősi mitikus, mondai lény, ám a legendák világában is fellelhető, de az első maradandó életművet hátra hagyó keresztény egyháztanító, Órigenész is megemlíti. Ő allegorikus kontextusban értelmezi e különleges állatot, a barokk látnoknál viszont szimbolikus, kozmológiai jelentéstöbblet érezhető, akár a Tejúttal is azonosíthatjuk. Ám nem pusztán drámai matériát hordoz a vers, hanem szinte mikroszkopikusan éles látásra is  invitál: “Hajam egy szála tette, tekinteted nyakamról el se vetted, néztél csak rám meredve, a röpte foglyul ejtett, szemembe nézve szemem megsebezted.” ” szemed bőrömre téved, szépséged rám sugárzod, örökre rajta marad ragyogásod…”
A Szentírás az eredendő bűnt úgy mutatja be, hogy a kígyó biztatására Éva arról az almafáról kívánt gyümölcsöt enni, kóstolni, melynek termését csak erjedés után, mustként, almaborként lett volna jó fogyasztani. A logosz pusztán a lélek értelemre hangolt részével a nousszal közelíthető meg. Ezért említi — időben visszanyúlva — Keresztes Szent János az első olvasásra talán értelmetlen epizódot , a Paradicsomból történő kiűzetés okaként.
A Lélek Énekében a szerelmi egyesülés már ennek eszmei jóvátétele, minőségi helyreigazítása után történik.
“Űzzétek el a rókát, szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,
lemetszve mind a rózsák, az ünnepet köszöntsék,
a hegy ne lássa senki közeledtét!
Észak szele csitulj le!
Jöjj déli szél most szerelembe ejtő,
kertem vágyad hevítse!
Szerelmesem közelgő,
virágok közt legeltet ő, ha eljő.
Vőlegény:
Belépett a menyasszony,
az édes kertbe ím elhozta vágya,
hogy illatot fakasszon,
fejét a kedves vállra
fektette s ott nyugalmát megtalálta. “
Magától adódóan asszociálhatunk Keresztelő Szent János Salomé érzéki, erotikus indulatot generáló tánca utáni lefejezésére. Persze ez az evangéliumi leírás a mártír prófétáról időben jóval későbbi, mint a költeménynek mintául szolgáló Énekek Éneke, de
ezt is bevonhatjuk az alkotás időterébe.
A szerelem idilli állapotának elnyerése drámai megfogalmazásban jut kifejezésre a következő sorokban:
“Nimfái Júdeának,
virágkehelyre, rózsalugasokra
most ámbraillat árad,
más tájakon lakozva
kerülje küszöbünket lábatok ma!
Szerelmesem ne mutatkozz,
emeld föl arcod a magas hegyekbe,
egyetlen szót se szólj most,
tekints e seregekre,
mint szállnak el a titkos szigetekre.”
A következő utalás a vízözön
utáni szabadulás örömét adja hírül.
” Az én fehér galambom
bárkánkra olajággal visszatért már,”…
“A hegyre hegy fokára
hol forrás vize tör fel,
a rengetegnek rejtekébe jöjj el!
Ereszkedjünk le azután, barlangok kövét lábunk tapossa,
pihenjünk meg a sziklán,
a gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltsa. “
A szikla, a barlang megidézi számunkra Mithrász alakját is. Ez az ősi istenség sziklából született és barlangban áldozta fel a bikát. A gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltja. Igen, erről van szó! Az eredendő bűn elkövetése idején a kígyó hidegsége adott indíttatást Évának. Akkor nem várták ki Ádámmal a kedvező időt, az alma musttá érlelődését.
Ebben a költeményben a makulátlan szerelem megváltását mutatja be a költő-látnok. Az utolsó sorokban a bűn által determinált emberiség kiválasztott népének az Úr könyörületességéből törvény szerint óvott generációinak történetileg első főpapja Áron vejének, Aminadabnak a nevét említi. Krisztus megváltó eljövetelével a keresztény kultúrkör credójában a törvény beteljesedését és a Paraklétosz evilági munkálkodásának kezdetét jelezte. Mózes főpapjának, misztikus költőnk olvasatában így már nincsen közvetlen hatalma a jegyeseken. Az Énekek Éneke az ördögöt nevesíti Aminadab alakjában. A zárósor pedig bizonyos értelemben a görög kultikus hagyaték egyik jelentős szertartási eseményének parafrázisaként is értelmezhető. Az archaikus korban Poszeidónnak bemutatott áldozat volt a lovaskocsik tengerbe hajtása. Takács Zsuzsa későbbi fordításában ez áll: ” s vették utuk a lovasok a mélynek.” Elgondolkoztató viszont a szigetek előzetes említése, mint egy új, eddig még nem ismert attitűd mindentől elvonatkoztató ígéretessége vagy reményhorizontja. A költemény harmadik strófája így kezdődött: “Nyomában egyre járok, hol tengerpartra, hol hegyekbe térek, “. Az emberi létezés szintjén az óceán, a tenger a végletes kihívások egyik szimbóluma. Az evangéliumi leírás arról ad hírt, hogy Jézus a vízen járt, másrészt pedig az élővizek forrását ígérte a szamáriai asszonynak. Keresztes Szent János misztikus tapasztalata ebben mutat teljességet, az ismétlődő ismételhetetlen: misztérium. Misztériumot hordoz a szigetek világa is, ” tekints a seregekre, mint szállnak el a titkos szigetekre. ” Gondoljunk Patmoszra és a Jelenések könyvének látomások útján feljegyzett prófétikus írására, amely az Örökkévaló oikonomiai tervét nyilvánítja ki.
Hámori Attila
Kép: Keresztes Szt. János sajátkezű rajza

Paul Celan versei VII.

FEJSZÉKKEL JÁTSZOL
(Mit Äxten spielend)

Hét óra éjszaka, hét év ébrenlét:
fejszékkel játszol,
fekszel égig nyúló holtak árnyán-peremén
– ó, fák, kiket ki nem vágsz! –,
koronájukhoz tűzöd a hallgatag pompát,
lábukhoz mit a könyörgő szó remél,
fekszel és gyilokkal játszol –
végül megcsillansz, mint a fejszeél.

VINCELLÉREK
(Die Winzer)
Nani és Klaus Demusnak

A szemek szőlőtőkéit szüretelik,
taposnak mindent, mit elsirattak, ahogy ezt is:
hisz így akarja az éjszaka,
az éjszaka, melynek válluk vetik, a falak,
így követeli a kő,
a kő, melyről mankójuk beszél, érthető,
ahogy a válasz hallgatását töri –
a mankó, mely egyszer,
őszidőn egyszer-egyszer, mikor
az esztendő halottá duzzad, akár a szőlőfürt,
egyszer majd átbeszéli a némaságot,
elmerülve a képzelet aknáiban.

Szüretelik, tapossák a fürtöt,
sajtolják az időt, mint szemüket,
le a pincébe a musttal, hogy elsiratták éppen,
a napsírokban, mit ástak az éjben
edzett, erős kézzel:
hogy szomjazza azt a száj! –
késői száj, övékhez hasonlón,
vakok felé görbülve és bénán –
a száj, melyhez a nedü felhabzik a mélyből,
míg az ég alászáll a viasztengerbe,
mint fénycsonk hogy világítson benne –
s végre az ajak is megnedvesül.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Illusztráció: P. Klee

Sárga virág gyökér

 

Նաիրյան վոկալ անսամբլ (Աննա Մինասյան, Նաիրա Մուղդուսյան, Ելենա Ազարյան): Օրոր ասեմ (2020)
[Nairyan vocal Ensemble (Anna Minasyan, Naira Mughdusyan, Yelena Azaryan): Oror asem (2020)]

Madarak nélküli csend. Szél. A folyó. Hideg érinti az arcom, ahogy a szél nyitogatja a szekrényeket, fiókokat.

Látom az eget az ágyból. A tetőn át. Az ágyból kilépve, padló, ablak, a hegyet nézem a folyó túloldalán, ahogy megmozdul.

A ház a hegyen, ahogy recsegve, csörögve, némán összemosódik a tájjal. A hegy, ahogy. Juhok, fenyőfák. Terítőn elsimított ránc.

Hátamra fekszem, padló, az eget nézem a tetőn át. Eső lesz. Szél viszi a cserepet, gerendát. Súlyos felhők befelé nehezedése.

Kívülről, ahogy nézem a házat, jég esik rá, belé. Kinyitom a szemem, még a jég nélkül lássam. Szél bontogatja az összehajtott ruhát.

Lapozza a polcról lefújt könyveket. A juhok, a fenyőfák, ahogy a kis sárga virágok kinyílnak. Becsukom a szemem, lássam.

A szirmuk, ahogy színesedik, a napfény felé ahogy fordulnak a levelek, a fű között, ahogy táncolnak. Napokig rajzoltam a nyílásuk.

Napokig illatozták az énekem, amit rajzolás közben énekeltem, és azok a madarak vitték messze, akiknek a fészkei a heggyel együtt a földbe.

Az első csepp. Felhő, szemem. Ahogy a szél a hárfa húrjain. Kinyitom a szemem, a hárfa, a rajzom. Sárga virágok, bimbók is.

Az átlátszó levegő, a fényes, tiszta víz, ahogy a felhők közt járok a hegyen. A felhők megpihennek a lombokon, puha füvön.

A folyó éltető tánca, ahogy járja be mozdulatlanul a völgyet. A víz hullámzó érintése, napsugara. A halak a folyóban, aranyló úszásuk.

A folyó két oldalán az egymással válaszolgató hegyek. Milyen virág nő összeomlott hegyen? Milyen virágok, válaszolva?

Ahogy a szirmok felfénylenek, mikor kitárulnak, lobogva, zengve, ahogy színesre mossák, mossák, csillogó parazsukkal.

Levelek, ágak, egyenesen magasodó törzsek. A szél sűrű futása kérgen, rügyeken, nyomában a napsugarakkal. Gyökerek csendje.

A folyó túloldalán a kislány az anyjával, akikkel a lila virágokat és bogyókat gyűjtjük, a harmatot, hogyan találnak haza? Találkozom még velük?

Az eső, mielőtt áztatná a lapokat, töltené meg a bögréket, tálakat.

A gyökerek között nem fúj, nem esik, nem is süt.

A föld alatt nincs vihar. Ott nyugodt a föld.

Mozdul a föld, edény törik a padlón, amiből tegnap a mogyorót. Szirmok, szilánkok. Milyen válasz, milyen. Mielőtt a szél a falakat, nyitom a szemem.

A hangszerek, amiket készítettünk, kendőkbe tekerem, amiket. A hegyek hullámait, a folyó domborzatát, minden mohát és éneket beleszőttem.

Magjai és szárított levelei, szirmai a sárga virágnak. Kicsi kerek kő a folyóból. A születés, a növények és a Nap, Hold énekszavai.

Néhány széljárta könyv, legyen velem a szélből is, amerre járok, és ahová megyek.

Altatódal a földnek, ahogy lassan, lassan, mint virág, születik bennem. Elringatom, ahogy a hullámok, szeretettel.

Már ez is megtörtént egyszer, és mikor történt is már láttam, egyszerre a sárga virágokat a hegyen, a mozgást, a földet egyedül.

A nagy tűzveres gömb kiforgott a hegyek mögül. Nem melegítette, csak megvilágította a földet. A rének meghajtották a fejük és mentek a nagy tavon.

Láttam, és azt is láttam, mikor a tenger hullámain szaladtam a Naphoz, és a tüskék, ahogy elmerültek.

Megint a tó, a csíkos csuka, és az óriási hal, mohával benőtt kopoltyúi. Alig mozogtak, mégis ezek emelték a hullámokat.

És az a madár, a sós levegőben. Máshol is éltem már, születve. A folyó éltető tánca, a virágok napokig tartó sárga fénye, látom.

A földhöz születtem, az itteni fák madarainak énekéhez, de ha nem megyek, viszi a szél, a föld. Addig állok itt, amíg a föld?

Amíg a hegy egy aprócska csúcsa? Kinyitom a szekrényt, vagy a szél nyitja. Kinyitom az ajtót, vagy a szél viszi. Tányérok esnek le törve. Ablak.

Mikor már nincs hol állni, lépek?

A hegyek, hegy és völgy nélkül. Gyümölcsök, mielőtt a Nap ébresztő sugarai.

Máshol raknak fészket, és amíg nem hallom a daluk, más virágok színét-illatát követem, és más madarak énekét hallom meg.

Föld alatt a fák is, nem csak a gyökerek. Föld mélyébe vetett magok. Tobozt se látok, tűlevelet. Semmi juh, leesett fészek. Harmat.

Ott érkezem meg, ahol éneket hallok, virág nyílik, moha. Ahol a kislányunk születik meg.

Hullámot visz a szél. Eső mossa, mossa. Juhnyomok nélküli táj. A halak nyom nélkül járnak a vízben? Törött tányérba eső esőcsepp.

Hegy utáni csend. Állnak a felhők, támasz nélkül, a sűrű égen.

2024. 05. 30. 5: 52: 23

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: River Medley; Jane Tomlinson: Flying colours)