Címke: irodalom

Régi japán költők a mulandóságról

Klasszikus japán versek a mulandóságról az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (1.)

(Japán, 1205–1210)

 

 

Vers a mulandóságról, melyet akkor komponált,
amikor száz költeményt ajánlott fel
Szutoku visszavonult császárnak.

Sunzei, az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője

 

Ha a világról
elgondolkozom, s mélán
merengek, érzem,
üres égen eltűnő
fehér felhő az, nem más!

 

Száz vers között költötte.                     Sokusi hercegnő

 

Míg bealkonyul,
van-e tán időnk várni?
Adasi-mezőn[1] 
levelek hegyén ülő
harmatra vihar támad.

 

Amikor Cu tartományban[2] tartózkodott, és a nádast nézte a vízparton.

                                               Kazan visszavonult császár őfelsége

 

Bizony, Cu földjén
Hosszúéletnek[3] neve
reánk nem illik.
Rövid nádszár percei:[4]lám, csak eddig tart létünk!

(Vegyes témájú dalok második kötete, 1846–1848.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成)

1114–1204

Korának egyik legjelentősebb költője és vaka-kritikusa, a Fudzsivara-klán Mikohidari (御子左) ágából származik. Az általa megalapított Mikohidari-irányzat a vaka-költészet és poétika egyik meghatározó tényezője volt, a XII. század második felétől pedig uralkodóvá vált. A XII. századi irodalmi élet egyik vezetője volt, több fontos költői verseny (utaavasze, 歌合) bírájának is felkérték. A hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia (csokuszen vakasú, 勅撰和歌集), az Ezer év dalainak gyűjteményének (Szenzai vakasú, 千載和歌集) szerkesztője. Legmagasabb udvari tisztsége az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője (Kótaigógú daibu, 皇太后宮大夫) volt, ezért nevezték így a császári rendeletre összegyűjtött antológiákban.

 

Sokusi hercegnő (Sokusi naisinnó, 式子内親王)

1149–1201

Gosirakava császár (後白河天皇, 1127–1192) harmadik lánya. 1159-ben a Kamo szentély főpapnőjévé (szaiin, 斎院) nevezték ki, és tíz évig töltötte be a tisztséget. 1169-ben betegsége miatt felmentették. Életét nagyrészt magányosan töltötte, utolsó éveit leszámítva nem vett részt kora nyilvános kulturális életében. Elsajátította ugyanakkor a verselés művészetét, mestere Fudzsivara no Sunzei volt. Életének utolsó éveiben császári családból származó nőként rendkívül aktívan vett részt a közösségi költészetben: több meghatározott számú versciklus és más megadott témákra költött vakák komponálására kérték fel. Később buddhista szerzetesnő lett. Az Ezer év dalainak gyűjteményétől kezdve csaknem száz vakája szerepel császári vaka-antológiákban.

Kazan visszavonult császár (Kazan in, 花山院)

968–1008

Japán 65. császára. Mindössze két évig uralkodott (984 és 986 között), lemondása után buddhista szerzetesnek állt. Kora irodalmi életének vezető személyisége volt, számos költői versenyt és más verses összejövetelt szervezett. Az ő parancsára állították össze a harmadik császári vaka-antológiát, a Kimaradt dalok gyűjteményét (Súi vakasú, 拾遺和歌集), melynek szerkesztésében feltehetően maga is aktívan részt vett. Hatvannyolc vakája szerepel császári vaka-antológiákban.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Egyes vélemények szerint a mai Kiotó nyugati részén lévő Adasi-mező (Adasino, 化野), amely a korban hamvasztóhely volt.

[2] Szeccu (摂津) tartomány. A mai Ószaka prefektúra északi, és Hjógo prefektúra délkeleti fele.

[3] Nagara (長柄). A mai Ószaka város északi részén található helynév. Az eredeti szövegben a sokáig él jelentésű nagarau (ながらふ) ige többértelmű kifejezésként magában foglalja a Nagara nevet.

[4] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezést találunk: a jo egyaránt jelenti a világot, létet (世), illetve a nádszár bütykeit (節).

A cukorkirály álma; TÖRVÉNY

 

A cukorkirály álma

Citrombástya és epervár
földrengő haraggal
zendültek egymásra,
habtejszín ágyúik puffogtak,
duhogtak nem megállva
iszonyú kínok nyaldosták
felváltva nyelveikkel,
a falaknak borultak ízek
kéjes mámorába így estek egymásnak
citrombástya és epervár.

Citrombástya lángja fröccsenő málnatűz,
epervárból csoki ömlött
és marcipán keselyűk így szálltak le rája,
rettentő morajjal rágcsálva, roppantva
szét kemény karamellák és rizsdarabok,
mogyoró és konyakmeggy húsát,
vad háború volt, rettenetes, ördögi,
így harcolt a jobb hírért
epervár és citrombástya is
s mindüket az Nagy Száj nyelte el.

Pannonhalma, 2020. 07. 06.

 

TÖRVÉNY

A Vádló nem szólhat többé.

A Vádló igazsága valóság fölötti.

A Valóságfölötti elemészt.

A Kapukat zárva kell tartani.

A Homály mögött találod az Ellenséget.

A Kapukat zárva kell tartani.

A Vádló nem szólhat többé.

Pannonhalma, 2021. 04. 25.

 

(Illusztráció: tribaleyes01: What Evil Lurks Beyond This Gate)

Guilhem de Peitieus (Aquitánai Vilmos) összes költeménye

I.

 

hommage à Weöres Sándor

 

Barátaim, ildomos        lesz énekem,

inkább csak bolondozás,       nem értelem.

De lesz benne szép öröm,       ifju szív, meg szerelem.

 

Aki ezt nem érti meg,        az nemtelen,

s nem is dúdolgatja majd        önkéntelen.

Szerelem nem múlik ott,        hol dalolják szívesen.

 

Két paripám osztozik       a nyergemen,

csatán mindkettő derék,     friss, eleven,

de egymást nem tűrik ők        – túl kell adnom egyiken!

 

Ha járna két jó lovam        szép kezesen,

nem lenne gond, holmimat        hová tegyem,

hisz nyeregben úgy ülök,       mint e földön senki sem

 

Egyikük növekedett        a hegyeken,

s egyre makrancoskodik,       vad, féktelen:

ágaskodik, ha a lovász           megvakarná rendesen.

 

A másik hazája meg        jó Confolens,

nincsen nála kanca szebb      – azt meghiszem!

Arany, ezüst, drága kincs       mellette mind értéktelen!

 

Legelészett mint csikó            zöld réteken,

urat szereztem neki,       s feltételem:

egy évet tölt ővele,        száz évet meg énvelem.

 

 

———-

 

II.

 

Barátaim, elfogott     az ámulat:

mindenféle kósza hír      lám szétszaladt,

hogy rám számít egy úri nő      a hölgyőrizők miatt.

 

Azért sír, mert semmitől       se tartanak:

hármasban van ott velük,       és ő a rab.

Ha a gyeplőn lazít emez,      visszafogja őt amaz.

 

Szenved lám ilyen s olyan       bántalmakat,

mert gavallért játszik egy       bunkó alak,

s a másikkal jobban zajong,      mint a nagy királyi had.

 

Titeket hát, őrök, így       tanítalak,

s az, ki nem hallgatna rám,        bíz’ balgatag:

olyan csőszt nem találtok ám,       hogy ne hunyna néhanap.

 

S jámbor hölgyet sohasem       láttam olyat,

szeszélyből ne hágna át       korlátokat:

ha nincsen tisztes útra mód,       majd hamiskodásra kap.

 

Ha nem jutna tőletek      finom falat,

beéri majd azzal is,      ami akad:

nem kap közelben harci mént,      vesz hát parádés lovat.

 

Aki hallja, az nekem      igazat ad,

hogy ha némely nagybeteg     bort nem ihat,

meg ne haljon, vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 

Mind csak egyre vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 


 

III.

 

Barátaim, ért csapás       már annyi sok,

hogy nem fojtom el dalom,         s csak jajgatok,

de senki azt ne tudja meg,     hogy bánt sok bajos dolog.

 

Elmondom hát nektek itt,      mit gondolok.

Tóban ha nincs hal, s pinán       a lakatot

utálom, és ha bajt kevert,       ne dícsérjék a bajhozót.

 

Úristen, ki életünk       kormányozod,

mért nem lett a pinacsősz       rögvest halott?

Hisz nincs sem őr, sem ellenőr           ily fenemód átkozott.

 

Mondom, amit a pina        tenni szokott

(sok rossz terhel engemet,      s rosszat kapok):

amíg minden más sorvadoz,        ez megnő, ha megfogod.

 

S ha nem hinné bárki is,        mit oktatok,

az irtásra menjen el,          s majd látja ott:

döntenek egy fát, ám helyén        két-három nő fel, s nagyobb.

 

Sűrűbb a vágás után       erdő, bozót,

s az uraság sem veszít,      sőt nyer adót.

Pimasz, ki jajgat kár miatt,         holott kára semmi volt.

 

Hamis, ki jajgat kár miatt,          holott kára semmi volt.

 


 

IV.

 

A semmiről énekelek,

nem érint mást, sem engemet,

sem ifju vért s szerelmeket

– nincs benne sok…

Álomba hullva verselek,

s lovagolok.

 

Mikor születtem, nem tudom,

nem sírok s nem vidámkodom,

nem ül jó s rossz kedv arcomon

– csak bambulok…

Nyűgöztek éji ormokon

varázslatok.

 

Ébrenlét volna? álmodás?

– csak úgy tudom, ha mondja más.

Majd’ leterít egy fájdulás,

szívem sajog…

Szent Marsaut-ra! egérfutás,

nincs búra ok!

 

Beteg vagyok, riaszt halál

– mi ez? valaki mondja már!

A kórság gyógyítóra vár

– s kit kaphatok?

Megöl a rossz, s jól vizitál

a járatos.

 

Van szeretőm – s ugyan ki az?

Nem láttam még, hidd szavamat!

Nem bánt engem s nem simogat…

Békén vagyok!

Nem járnak normann s frank urak,

hol lakozok!

 

Kívánom, bár nem láttam őt,

nem tett se jót, se bőszitőt,

s ha nincs itt, nincs hiánya, sőt…

Nem búsulok!

Ismerek én szebb úri nőt,

ki nála jobb!

 

Az ének kész. De tárgya mi?

El is fogom már küldeni,

s továbbviszi más valaki

Anjou-ba ott…

S hozzá a kulcsot adja ki,

mit rejt a tok!

 


 

 

Dalt költök, s közben szunnyadok

– napfényben állok s ballagok.

Jaj, vannak álnok asszonyok!

S hogy milyenek?

Lovag szerelméről ha hall,       mind csak nevet.

 

Sújtsa a hölgyet kárhozat,

kinek szerelme nem lovag!

Mert ha barát, vagy volna pap,

az besteség,

s jogos, ha rút bűneiért         lángokban ég.

 

Auvergne s Limoges vidékeit

jártam, kerülve bárkit is.

Gari s Bernart úr hölgyeit

fölleltem ott.

Kívántak Szent Lénárddal ők       szép jó napot.

 

Szólt egyikük tört latinul:

„Isten hozott, zarándok úr.

Kastély szolgál lakásodul,

bízvást hiszem,

de jár itt, tudjuk, sok bolond         meg esztelen.”

 

S halljátok nyelvem válaszát.

Nem mondtam én se bűt, se bát,

nem ígérgettem fűt, se fát.

Szóltam viszont:

barambipant, barambipant,        barambipont.

 

 

 

Kiáltott Agnes erre fel:

„Ermessen, megleltük, mi kell!

A vándort, húgom, rejtsük el!

Hisz nem beszél,

s a dolgainkról tőle majd        rossz hír se kél!”

 

Be is borított köpenye,

égett a kandalló tüze:

nem volt hiányom semmibe’.

Volt mulatás!

Átjárt a hév, s izzott a szén,        a jó parázs.

 

Kappant adtak tálon elém,

két egészet befaltam én.

Nem jött kukta, szakács felénk,

ültünk magunk:

volt borsos étkünk, kenyerünk        meg jó borunk.

 

„Nővérkém, hátha színlelő,

s csupán előttünk néma ő…

Vörös kandúrunk hozd elő

tüstént, siess!

Megoldja nyelvét rögtön az,        ha csalfa ez!”

 

Hozta Ágnes a borzadályt,

irdatlan nagy bajuszkirályt.

S meglátva őt, szívem megállt,

vérem lehűlt,

s fogam még a hölgyekhez is        aligha fűlt.

 

S hogy túl voltunk a lakomán,

ledobtam kedvükért ruhám.

A kandúrt akkor szaporán

valamelyik

végighúzta a hátamon         a sarkamig.

 

Farkát rángatta egyre csak,

az meg meresztett karmokat,

s már száznál is több seb fakadt

fel testemen.

De moccanást se! – érne bár       el végzetem.

 

Ezt látva Agnes így beszélt:

„Néma – ne aggódjunk ezért!

Fürödjünk inkább, lesve kéjt,

kedves hugom!”

El is telt aztán így velük         nyolc-tíz napom.

 

S halljátok, hányszor dugtam ott:

száznyolcvannyolcszor – nem titok!

Szerszámom majd’ cserbenhagyott

a végire!

Hogy mondjam el, mi munka járt,        s mi kín vele!?

 

Monet, te reggel útra kelsz,

s a tarsolyodban lesz e vers.

Gari s Bernart hölgyére lelsz.

S ott így beszélj:

pusztítsák el kandúrjukat         a kedvemér’

 


 

VI.

 

Mindenkinek tudnivaló,

hogy ez a dal jóravaló,

s a műhelyemből származó,

mintegy virágként viruló.

Nem tévedek!

Önmagáért tanúskodó

mindaz, mi lesz.

 

Tudom, mi bölcs, s mi hibbanó,

tisztességes, szégyent hozó,

mi merész, s mi gyáválkodó.

S ha jön szerelmi dáridó

– bolond legyek? –,

csak azt választom én, mi jó,

a rossz helyett!

 

Tudom, ki szólít kedvesen,

ki pedig ellenségesen,

ki az, ki jól mulat velem,

derék barát és fesztelen.

S majd úgy teszek,

hogy része békesség legyen

meg élvezet.

 

Áldott, ki óvta életem,

s szép kedvtelést is szánt nekem:

nem terheltem hát mást sosem,

hisz játszhatom lágy fekhelyen,

s lám pengetek,

jobban mint más, a hangszeren,

– hol azt, hol ezt…

 

Isten s Szent Julián nevét

dicsérhetem, hisz csodaszép

gyakorlatom van már elég,

s ha tán új ötlet kéne még,

megfelelek!

S nem lesz, ki házamból kilép

majd, téveteg.

 

Hordom a „nagymester” cimét,

s babám se mondja búcsuképp,

hogy nem lesz másnap táncra kész!

Dagad bennem a büszkeség:

remekelek,

s megtermené bármely vidék

kenyeremet.

 

De azt ám mégsem állitom,

hogy egyszer nem volt rossz napom,

s majd’ vesztettem játékomon.

Bár jól indult el az nagyon,

de megrekedt…

Néztem: ha így megy, feladom,

lankadt leszek.

 

Rám is szólt már az angyalom:

„Uram, dákód aligha nyom!”

Indult az újabb rohamom:

„Egy városért se hagyhatom!

Nem ernyedek!”

S emelintette két karom

a terepet.

 

A terepet ha felhozom,

dákóm bemegy.

Jól sikerült két alkalom,

s bicegve ez.

 

A terepet jól megnyomom,

s bizony nyerek.

 


 

VII.

 

Íme, virágban a mezők,

a kertek fája újra zöld,

patak csobog kavics fölött,

és fúj a szél.

Érezzen mind szép örömöt,

ki kedvre kél.

 

Ámorra nincs egy rossz szavam,

számomra bár haszontalan,

s nem ő szabja meg már utam.

Kétség se fér

hozzá, hogy sok öröme van,

ki véle él.

 

Így volt ez mindig is velem:

szerettem, ám de kedvtelen.

Így volt, s nem lesz másként sosem.

Ha véget ért,

sokszor csak ennyit szólt szivem:

ily semmiért?

 

Engem leginkább az nyomaszt,

hogy mi kellett, nem kaptam azt.

A közmondás való igaz,

s aranyat ér:

„kitartáshoz erőt ad az

elszánt kedély”.

 

Ámort csakis az nyeri meg,

aki mindent kedvére tesz,

s barát vagy sem, az egyre megy

– békében él.

Az engedelmesség lehet

csupán a cél.

 

Csak engedelmes légy, s ügyelj,

hogy mindenütt társadra lelj,

s olyan modort válassz, amely

jó bárkinél!

Az udvarnál ne feleselj

– így pór beszél!

 

E rigmusomról mondhatom,

hogy csak megértsd, s nincs unalom.

Szabályos rend a versidom,

szép szófüzér,

és tetszetős a dallamom,

ahogy zenél.

 

Narbonne-ba én el nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

Társam, Estève, bár nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

 


 

VIII.

 

Új dalba kezdek, új e nóta

– fagy, szél, eső kedvem ne oltsa.

Gyötör hölgyem, kemény a próba:

elég nagy e szerelem?

De kínjaim bárhogy fokozza,

nem oldoz tőle semmi sem.

 

Tehet, mit kíván, kénye-kedve,

hűbérbe adhat pergamenje,

s azt senki borgőznek ne higgye,

hogy hölgyem én szeretem!

Ha nincs ő, nem kell életem se:

csak szerelmére éhezem.

 

Szebb színe, mint ivor fehére,

imádom őt, s más senki nőt se,

bizonyságát ám adja végre,

hogy szeret szerelmesen.

Éltemnek – Szent Gergelyre! – vége,

ha ágyán nem csókol s gyepen.

 

Szép hölgy, hiszed, hasznodra válna,

szerelmed ha engem kizárna?

Élnél ezentúl mint apáca!

Ez a gyötrő szerelem,

félek, még küld engem halálba,

ha díj nem jár, csak sérelem.

 

Barát lennék, csuhát is öltve

– vesztve engem, vinnéd-e többre?

Bennünk gyúl a világ örömre,

ha él köztünk szerelem!

Dalolj – szólok – komám, Dareustre,

s ne kornyikálj ily rémesen.

 

Csakis őérte lel hideg ki,

mert őt híven szeretem.

Nem származott még párja néki

Ádám apánktól, vélhetem.

 


 

IX.

 

Örömben úszom, s élvezek

szerelmes jókedvet vigan.

S örömre vágyva untalan,

a legjobb kell, mi csak lehet.

Hisz ez a legfőbb élvezet,

mi szem s fül tetszésére van.

 

Nem dicsekszem, tudjátok ezt,

sosincs egy hencegő szavam.

Virágjában sincs ám olyan

öröm, mi ezzel versenyez,

mi ennél tündökletesebb

– akárha ködbe fény suhan.

 

Leírni azt, mi volna ez,

szándékunk, vágyunk hasztalan,

s elgondolnunk is céltalan,

– ilyet nem szülhet képzelet!

S ki szólna szép dicséretet,

éven át költhet szorgosan.

 

Sápaszt minden más örömet,

s a gőg szolgálja jámboran,

hisz hölgyem olyan nyájasan

vet édes szép tekintetet,

hogy él száznál több éveket,

kinek szívéből része van.

 

Örömétől gyógyul beteg,

s dühétől meghalnak sokan,

s a bölcs miatta oktalan,

s torzzá tesz szépet, délceget,

s finom emberből durva lesz,

s parasztból jó úr, gáncstalan.

 

Szem nem látott ily nemeset,

s a száj előtte hangtalan:

enyém marad hát biztosan,

csak hogy üdítse szívemet,

buzdítsa kedvre testemet,

s maradjak véle ifian.

 

Ha ő hozzám szíves, kegyes,

óvom szerelmét boldogan,

hódolva, s tartva titkosan.

Kedvére szólok és teszek,

s övezi őt majd tisztelet,

s dicsérem is minduntalan.

 

 

 

Üzenni nem merészelek

mással – fogadná bosszusan! –,

s szerelmet vallani magam

félek: szám majd habog-hebeg.

 

Mi kell nekem, ő mondja meg,

mert tudja: tőle jön javam!

 


 

X.

 

Az évnek édes új szaka

lombot fakaszt, s madár dala

zeng az erdőn százféleképp

– szállnak frisshangú énekek.

Ejtse az ember is szerét,

hogy azt tegye, amit szeret.

 

Onnét, hol szívem otthona,

nincs híradás, levél soha:

kerül az álom, nevetés.

Ezért hát lépni sem merek,

míg nincsen rá bizonyiték,

hogy miként vágyom, úgy lehet.

 

Olyan szerelmünk, mint e kép:

galagonya ágára nézz,

senyved csak bokrán reszketeg

esőben, fagyban éjszaka,

s reggelre naptól ébredez,

zöld lombra süt fény sugara.

 

Emlékszem egy reggelre még,

viszály után jött békeség,

s adott nekem egy nagy kegyet:

gyűrűje volt meg ő maga.

Hogy éljek, Isten adja meg,

s fogjam megint, mit rejt ruha!

 

Nem érdekel a rút beszéd,

őrzöm jó szomszédom szivét.

Tudom, hogy bár sok nyelv pereg,

s fut a dicsekvő szó tova:

szerelemről locsog-fecseg…

Van késünk, s van mit vágnia!

 


 

XI.

 

Kedvem jött dalba kezdeni,

fájdalmam versbe önteni:

Limousin s Peitou hölgyei

nem látják több szolgálatom.

 

Megyek, sorsom száműzetés,

borzaszt, mi vár, ezernyi vész.

Marad fiam, s dúlásra kész

minden szomszéd, acsarkodón.

 

Fáj, hogy már nem leszek tovább

Poitiers-ben uraság.

Folcon d’Angers-nak adom át

– őt várja birtok s kis rokon.

 

Ha gyermekemhez ő nem áll,

s uram se segít, a király,

Gascogne meg Anjou hadba száll

– rátámad sok haragosom.

 

Lehet fiam eszes, vitéz,

de elvisz tőle messzeség,

s hamar eléri csúnya vég

– védtelenül, fiatalon.

 

Kérem minden jó hívemet,

ha bántottam, bocsássa meg,

s Jézus úrhoz esdekelek

– népnyelv s latin szó szájamon.

 

Virtus volt részem s szép öröm,

de már hozzájuk nincs közöm,

s Felé igyekszem csak hivőn

– ott bűnösé az irgalom.

 

Mulattam, mókáztam sokat,

szólt ám Urunk: már nem szabad.

Roskasztja terhem vállamat

– közeledik végső napom.

 

Elhagytam minden szép szokást,

lovagságot, hivalkodást,

s teszem, mit Ő kér, semmi mást

– fogadjon el, fohászkodom.

 

Barátaim, mind jöjjetek,

s halálomkor dicsérjetek:

ti hoztátok örömömet

– hol itt, hol ott s hol otthonom.

 

Odahagyom örömömet

– nyérc és coboly csak cifra lom.

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LÁTVÁNYTÉVESZTÉS; FESZÜLTSÉGINGADOZÁS

 

LÁTVÁNYTÉVESZTÉS

A szemem bevérzett már megint,
mi ez a személyes őrület,
ez az orgyilkos készülődés
ott a látóhatár mögött,
az erek finom hálójában
a retina árnyékában,
a felszáradt könnysátrak homályában,
mi ez a megvesztegetés,
ez az orgazdaság hajnal előtt?

Vérnyomásom felturbózták
követhetetlen erőterek,
nem tudom kiszámítani
a becsapódás erejét,
alig veszem észre,
hogy Isten malmai
lassabban őrölnek nekem,
akadozik a forgás,
nem jön a kedvező szél,
nem jó most a viharszünet.

Pattanásig feszül
szememben a látásélesség,
de csak elmegyek a látvány mellett
úgy, hogy észre sem veszem.

 

FESZÜLTSÉGINGADOZÁS

Van, amit nem tudsz
magadban tartani,
mert már eleged van,
mert az idő fekete
házából ki akarod
lökni a kimerültséget,
olykor lopott árammal
gazdálkodsz, s a szélsőséges
értékek közül ki akarod
lökni a magadban már
nem tartható értékeket,
kínoz az önigazolás hiánya,
s ahogy ott téblábolsz
a Tiszta Ész és a Kritikai Ész
között, nem tudod, hogyan
rövidítsd le a megmaradáshoz
vezető utat, látni szeretnéd
a Nagy Csúszda tetejéről
még indulás előtt,
hogy ölelkezik össze
Kelet és Nyugat.

Én meg elnézelődnék
két lélegzetvétel között
a terepen, s a magszólalás
jogán átvállalnék néhány
nemkívánatos szerepet,
s amerre haladnék a fényfalon,
égi oltárokat emelve
porig égetném a Gyűlöletet.

 

(Illusztráció: Légtornász)

Haláli kedvezmények

A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.

IMAGO MUNDI /Berda énekek/

 

Leánykökörcsin

Leánykökörcsin, te zengő lila dal
selymes fátyladat kibontja a nap
állsz, mint sudár leánytest a fényben
a teremtés örök dicsőségére, amen.

Fürtös gyöngyike

Fürtös gyöngyike, tavaszi vándor vidítója!
Hajnali szellők csókolják mélykék hullámokká
rétjeid: tündérek lába nyomát őrzöd
az idők kezdetétől, amen.

Agárkosbor

Kicsiny agárkosbor, te karbunkulusként
rejtőzöl a felszökkenő májusi füvek között.
Diluviumra emlékező virágzó fennsíkon
örvendezteted meg a mindenkori vándort, amen.
——-

 

(Illusztráció: Manuel Granai: Muscari Flowers)