Párját ritkítóan igazi, illúziómentes, megszenvedett életmű Borbély Szilárdé. Ebből is kiemelkedik rablógyilkosság áldozatául esett szüleiért alkotott szekvenciás könyve, a Halotti pompa. A költő szüleit, saját lelkét, énjét, az embert gyászolja. A 9. oldalon szüleit nevezi meg, értük a halotti könyörgés. A papi szerkönyvek műfajai, hangvétele, ritmusai (pl. a Stabat Materé), transzformált idézetei, a képek, a könyv régies helyesírása, papírja a 9. oldal ígéretét váltják be. Közönségét valós imára hívja. Ugyanakkor szellemi, műfaji, nyelvi sokszínűséggel, gazdag intertextualitással kápráztat el.
A kötetben modernség előtti műfajok: főként legendák és szekvenciák, példázatok, emblémák, enigmák váltják egymást kissé szabálytalan, érzelmi hullámzást adó rendben, de előfordul az újszövetségi levelek hangján írt episztola, haláltánc, elmélkedés, siralom, imádság is. A versek egymásutánja traumatörténetet rajzol ki a gyilkosság külső, a gyászoló belső történéseit, elmélkedéseit, imáit tartalmazó Nagyheti Szekvenciáktól (Első könyv) a földolgozási kísérletként is olvasható Ámor & Psziché-Szekvenciákon (Második könyv) át egészen az emberiségért tartott elmélkedésként is értelmezhető Hászid-Szekvenciákig (Harmadik könyv). A három könyv a test-lélek-szellem irányt mutatja, három hagyomány földolgozása (kereszténység, görög mitológia, zsidó hagyomány). Minden könyv elejére és végére gondos jegyzetekkel ellátott vendégszöveget illeszt elő- és utóhangként, az egész kötetet is előhanggal és utóhanggal zárja le. A hármas számmisztikát adó rendkívül szabályos formát szándékosan bontja meg a könyvekbe foglalt versek számával (40-40-39), ezzel azt a képzetet kelti, hogy a megtörtség a legmagasabb helyen van, ahol a tökéletességnek kéne lenni, a számok (a logosz) szintjén. Több versben is megjelenik a hármas szám. A Testben élni címűben (82.o.) rögzíti, hogy három reprezentációs sík van, a tárgyi világé, a képzeté, amikor a tárgy fölidéződik a tudatban, és a nyelvé, amikor azt tesszük, hogy a tárgy képzete egy másik tudatban is fölidéződjön. Minthogy „testben élni maga a halál” (82.o.), mélyebb reprezentációs síkot keres, a nyelvét, melyet a tárgyi világnál biztosabbnak, közvetítésre alkalmasabbnak tapasztal. A Három Titok szekvenciája című versben (133-134.o.) az én három szintjéről elmélkedik. Az első szint az éntudat, a mindenki számára adott öntudatlan szint, a második az én, aki már olvasni tud a derengő ősfényben, a harmadik, aki azt mondja: Én, aki el tudja olvasni a kövecskébe vésett betűket. A kövecske valószínűleg a Jel.2,17-re utal: „A győzedelmesnek […] adok […] fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” A Három Titok szekvenciája szerint is a nyelvé a legmagasabb létezésmód. Csakhogy a többi kortárs költő nyelve nem volt alkalmas az itt következő, súlyos tartalmak adekvát kimondására. Borbély fölszámolja a nyelvnek ezt az inadekvátságát, hazugságát. Kihagyásokkal, szórendi cserékkel, szaggatottsággal, képzetek össze- és szétcsúsztatásával alkalmassá teszi a trauma kifejezésére.
Beavató könyv a Halotti pompa. Aki könnyű, életelveit igazoló olvasmányra vágyik, zavarónak találja. Aki az igaz felé tart, tudja, hogy terhe van a látásnak. Borbély Szilárd farkasszemet néz a gonoszsággal és annak forrásával, hívő megfogalmazásban a Gonosszal.
Olthatatlan fájdalmat okoznak  a sorai. „Aki sötétségben él, / nem ismeri a félelmet.[…] A megtámadt állatnak [a szemevő halak] / csak a szemét tépik ki. Majd könnyedén kiszakítják / a másikat is. A megvakított hal úszik még egy ideig.” (A Halszem Példázata, 80.o.) „Elég megölni / az Ént, s a maradékait / a Központ majd kitörli” (188.o.) A szenvedést okozók gyakran csak áldozatuk szívét tépik ki (pl. lemészárolják a szüleit), amibe aztán ő úgy pusztul bele, hogy sokan nem is veszik észre az ok-okozati összefüggést. Ilyen édesanyja és édesapja utáni harmadik áldozat Borbély Szilárd is, A Halszem Példázata önpéldázatként is olvasható, a kötet címét e szerint értelmezhetjük úgy is, hogy a szerző reménytelennek érzi a feldolgozó munka sikerét, erejéből fölépülésre nem, csak földíszítésre, szép elmondásra futja. Tehát saját halotti pompája is a kötet. A tettesek a következményekért vállalt felelősség helyett többnyire örömhöz való jogaikat követelik. Költőnk tettesei szociopaták, nem érzik tetteik súlyát. Fásultak, empátiátlanok a szomszédok, a természet („Aztán a nap sütött.”17.o.), a törvény emberei: „A nyomozók unottak. Őket nem érinti / meg semmi már. Részegen érkeztek, és a / szomszéd büfében rátöltöttek. A hullákat / Húsvét miatt gyorsan eltemették. Az ügyet / ad acta tették. És nem kapcsolták be a Dies iraet.” (Végső dolgok – A Halál, 17.o.) „A vádlottak az első sorban ültek. Délben / ebédszünetet és csendespihenőt kértek, mert / jár nekik. Egymás között néha nevetgéltek, / mikor egymásra néztek. Az őrök velük // együtt nevettek. […] A gyilkosok számára a büntetés értelmetlen, mert / a tett elkövetésekor elveszítette jelentőségét. // Nincs teher, mely a vállukat nyomja. Szabadok. / Csupán a papírokra várnak. Mert a gyilkosság / volt a helyettesítő áldozat. Krisztus kivégzését / sem előzte meg a Védelem szava. Csak a Vádé.” (Végső dolgok – Az Ítélet, 32.o.)  Az egyedi eset az emberi természet példázata lesz. „Nem mást jelent a szó talán, / hogy Örökkévalóság, / mint azt, amit a szó jelent: / az Emberben nincs jóság”(70.o.) Az ember szörny, Gólem (159., 162.o.), Isten és az angyalok gyengék vagy elhagyták az embert, és semmi remény a változásra.
A gonoszság örömelven működik, és az animalitás, pontosabban démoni bestialitás felé mutat, a kegyetlenséghez több versben kapcsolódik tettes és áldozat részéről egyaránt (józan ésszel érthetetlen) öröm: „Bármennyire is borzasztó, ezek / az elátkozottak [ti. a haláltáborokban a foglyokat kikötve, látatlanban megerőszakolók] talán a testetlen szerelemre // vágytak. A bűn, a megbocsátás és a kegyelem / idejétmúlt szavak számukra. A tiszta, animális / élvezetet pedig mindig beárnyékolja a Létezés.” (Háborús bűnök, 105.o.) Nemcsak a tettes, az áldozat is a felszabadulást keresi a bűncselekményben: „Amivel a Lepkegyűjtő csapdába csalta, / az saját vágya volt. Saját teste, amely / a testen túlra vágyott. Élvezte, hogy egy / ismeretlen erőszakot követhet rajta el, // mert teste tárgy ilyenkor. Szenvedett, / akár az állat. De a lelke szabad. Érezte, / a testnek meghalni már szinte élvezet, / ha lelke, mint a báb.”( A Szabadság szárnyain, 107.o.)
„Mert a nyelv , akár az éjszaka. Nedves, / megfejtetlen zörej. Csupa iszonyat, és / formátlan, zsigeri sikoltás. Nem emberi.” ( A Szabadság szárnyain, 107.o.)  „A bűn, a megbocsátás és a kegyelem idejétmúlt szavak számukra.”(105.o.) A szavak jelentésvesztésével magyarázza a holokauszt háborús bűneit. Ha nem jelent semmit a bűn szó, nem bűn, bármit is tesznek. A bűn mindenütt ott lapul lehetőségként, korunk jelentésvesztése a bűnözés melegágya. Hogy aztán sokan ne is tudják fölmérni, mit tettek. „Akkor jöttek a kozákok, / Gyilkoltak este s reggel, / Keresték azt a nagy zsákot, / Mely tele van kincsekkel. // „A kincs a Messiás maga” – / Mondta a Rebbelében. / „Egy tűnt betű, Isten szava…” – / Torkát átvágták szépen.” (145.o.)
Az emberi természet legmélyén keresi jó és rossz szétválaszthatatlanságának forrását. Több hagyományt megidéz, melyekben összekapcsolódik, megfordul születés és halál, teremtés és pusztítás, megszabadulás és kárhozat, pl. az orfikát, Ámor és Psziché történetét, a katarok tanait, a kabbalát, a haszid történeteket. Az orfika szerint pl. az ember Titánok hamvaiból keletkezett, a test a lélek koporsója („testben élni maga a halál” 82.o.), a halál pedig a lélek föltámadása, egyesülése az istenséggel. („Jöjj el Halál, te jöjj el értem, / legyél Te Olvasóm!” 63.o.) A katarok tanítása szerint a Sátán, az Ószövetség bosszúálló istene teremtette az embert, a lázadó angyalokat a test börtönébe zárta, ott várják szabadulásukat, de újra és újra inkarnálódniuk kell, amíg nem tisztulnak meg. Az örök halál itt tehát az üdvözülést jelenti, az örök büntetés pedig az örökös földi élet. Ezt fogalmazza meg a bolygó zsidó, Ahasvérus története, melyet Borbély ugyancsak megidéz. (42-43., 181.o.)
Költőnk továbbgondolja e hagyományokat, születés és halál, teremtés és pusztulás, megszabadulás és kárhozat, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nála egymásba játszik, kibogozhatatlanul összekuszálódik. Itt az oppozíciók szerepei abszurd módon fordulnak meg, tettes és áldozat, teremtő és pusztító nem valami nagyobb harmónia kereteiben, valami árnyaltabb, hitelesebb rendet szolgálva vesztik el határozott körvonalaikat, mint a hagyományokban, hanem a bizonytalanság, a káosz, a szorongás, a félelem jegyében. Jó példa erre az előbb idézett Jézus Ahasvérus című vers (181.o.), melyben a nagycsütörtökön Emmauszba (feltámadásakor) induló Jézus találkozik a nagypénteki, Golgotára tartó Krisztussal, Sidrák, Misák és Abednégó Szavak között sétálgatva beszélgetnek a Messiással, Ahasvérussal és Jézussal. Krisztustól és a Messiástól is megkülönbözteti Jézust, hozzá hasonlítja, majd vele azonosítja  Ahasvérust, akinek „Foglyul ejtett Fényessége / Az anyagba zárván // Épp úgy bolyong, mint az ember, / Számok közt a Zérus”(181.o.) Vigasztalanul sötét ez az emberkép.
A hagyományban a Hajnalcsillag Lucifer és Krisztus jelképe is. Persze, Krisztusnak mint az isteni fény emberre kiterjesztőjének, Lucifernek pedig mint a fény Istentől való elszakítójának, elrablójának (vö. Prométheusszal), tehát mint aki megakadályozza az ember Istennel való egyesülését. Hozzájuk kapcsolódik Ámor, a szerelem istene, aki a lelket jelképező Psziché férje, gyermekük Hédoné, a gyönyör. Ámor itt Erósz ’a szeretet’ jelentését is fölveszi, a mitológiai történetben akaratlanul, szerelmével öli meg Pszichét, ezért alkalmas a Krisztussal való azonosításra, a teremtés mint pusztítás jelentésére.  Borbély Szilárd szövegeiben a tettesek gyönyörrel ölő Ámorok, az áldozat Psziché, Máriát Pszichével azonosítja, Krisztust hol Ámorral, hol Luciferrel, hol Pszichével (pl. 46-47., 101., 121., 143.o.).
Költőnk szerint a Teremtőnek meggyengült a szeretete, ez tette lehetővé a holokausztot (Krisztológiai episztola (I), 147-148.o.), s maga sem tudja, hogyan csúszott ki kezéből – talán nem is saját, utólag tisztázhatatlan körülmények és résztvevők közrejátszásával létrejött – teremtése. A harmadik könyvben több pusztán római számokkal ellátott, cím nélküli versben többféle eredetlegendát sző, pl. az I. (I) számú vers szerint (123.o.) Isten a teremtésnek csak a másolatát hozta létre, az eredetit jobb szemébe rejtette. Az ezt követő I. (II) versben (124.o.) ugyan másnak a szemét veszik ki, mégis ráíródik erre a versre a megvakított isten képzete. A III. vers (129.o.) szerint „Mikor Isten a világ teremtésébe / kezdett, saját végső leheletébe / tért vissza és önmagát is eltörölte.” A IV. számú versben (131.o.) a Van Angyala írását elolvasva véletlenül teremtette Isten a mindenséget, majd belehullott a Nincs Angyalába.  A IX. számúban (146.o.) a „Te” szó a Paradicsomkertet, mely a szavak másolata, a „nem én” szavak a lelket teremtették, a halálos fáradtságában elalvó Úr álmában kimondott „én” szavából lett az ember teste. A XI. (I) verse (150.o.) ennek másik variációját adja elő. Én és nem én, teremtés és halál szétválaszthatatlan. Nem az egység, hanem az összetörtség, bizonytalanság jegyében szövődnek egymásba. A (II) (151.o.) egyenesen azt állítja, Isten rontotta el a teremtést, elfáradt teremtés közben, így egy csomó lélek elvesztette a testét, a testek lélek nélkül bolyonganak. „Isten […] / gyengeségéből lett a Halál, aki nem / test és nem lélek, míg el nem jön / a Messiás, hogy megszabadítsa őket. […] Ezért mozog a világban minden, hogy // egyesüljön végre, ami Egyetlenegy. De a megváltó csak Szombaton jöhet el,/ mert ők egyek voltak a Teremtés előtt.” (151.o.) Ebben a versvilágban is a Messiás a halállal fogja megszabadítani a testet és a lelket, hiszen a szombat a nyugalom napja, ha azzal azonosítja a Megváltót, akkor a nyugalom váltja meg az egyént a szenvedésnek fölfogott élettől, az emberiséget a teremtéstől. (A szombatnak van Újszövetség felőli értelmezése is, mely szerint Isten a nyugalom napját azért szenteli meg, mert ez az az időszak, amikor már az ember dolgozik, Krisztushoz hasonló lesz, ezért mondja magát Jézus a szombat urának.) A lélektelen test gondolata kísérti a költőt, a kötetben több helyütt a lélek nyomait próbálja tetten érni a testen. Megbizonyosodni afelől, hogy van lélek a testben, a test nem üres héj. A csalódás testi nyomait figyeli (77.79.88.o.), a halál beállta után a szem színeváltozását (84.o.), a lélek, a gondolat és az agy működését (91. 92. 93. 94. 95. 96. 98.o.), hogy mit lehet, mit nem lehet elpusztítani, pl. az én nem ég el a krematóriumban (78.o.). A XIX. (I) vers szerint Reb Hersele tanítása, hogy „Isten szenvedése vezetett / a Teremtéshez, amely a befejezetlenségből / származik. Isten ugyanis elküldte // Angyalát, hogy pusztítsa el a Leviathánt. / Amikor Mikhaél erejének dárdája átjárta / a szörnyeteg szívét, akkor jött létre az Idő.” (179.o.) „Az ember élete ugyanis egyetlen / fohász, amely Isten fülét keresi. A / félbehagyott ima kering a Létezésben, / és újraszüli azt, aki nem tudta // befejezni. Isten ezért van fájdalmakkal / tele, melyek miatt nem képes figyelni / a félig elmondott imákra. És aki nem mondja végig, annak újra kell / kezdenie. A befejezett imák ugyanis / a Nemlétbe tartanak, Isten trónusához.” (180.o.) Van olyan legenda is, mely szerint az ember űzte ki a Paradicsomból az Urat, és az Úr menekülve bujkál az ember elől, aki meg akarta ölni. (162.o.) A teremtés jobban hasonlít balesetre, mint konstruktív, tervezett műre. Mintha őrültek háza (Az istenek, az istenek, 108.o.) lenne a világ, melyben a szeretet is gyilkosságban jelenik meg (ld. Ámor Killer visszatérő figuráját). A sok egymásra írt legenda teljes transzcendentális bizonytalanságot kelt. Még a paradigmák sem világosak. Nem lehet mindig tudni, hogy mindezt nem csak írták-e, a versek, sőt, a világ szövegszerűségét, nyelvi létezésmódját gyakran hangsúlyozza. Borbély tanítványi alázattal, kicsinységét ezerféle módon (elhallgató, nem poentírozott versvégekkel, a szemlélő magatartással, az egyszerű, helyenként szándékoltan esetlen nyelvvel stb.) hangsúlyozva igyekszik meghatározni valamit a sorozatgyilkosságról, melyet mások életnek, világnak, történelemnek, üdvtörténetnek neveznek. Melyben szerintük örülni, küzdeni, fejlődni, üdvözülni lehet. Mint festő a színeket, legendákat hord egymásra, hisz nincsenek pontos tények. Áthangolja, átrendezi, összekapcsolja őket. Leválaszt róluk minden önáltató föloldást.
Látja, hogy a tettesek saját bűneik áldozatai: planctust ír a Bal Latorért (59.o.). Az ént, az Embert siratja. Az én (másutt a lélek, a Psziché) az, amitől az ember nem pusztán mozgó, ösztön kódolta test. A gyilkosnak és a gyilkosság áldozatának és a szemtanúnak az énje is elpusztul. Mindnyájunké. A pusztulás egyetemes: „még fent volt a nap, a kövek még tartották egymást”(60.o.) „A pestistől, / járványoktól, éhségtől, háborúktól sújtott / Európában ekkor jelenik meg a szenvedésre, / a keresztútra összpontosító passiómisztika, / a megalázó szenvedésben rejlő felemelkedés. / A vér és verejték ábrázolása, amely átalakítja / Európa történelmét. Az Árkádia tájairól / érkező görög isten barbárok kezébe került: / Megalázták. Kivégezték. A szívét is kitépték.” (Krisztológiai episztola II. (3), 155-156.o.) A földi élet kárhozatként jelenik meg. Az egyszerre szemtanúként, áldozatként és Isten előtti szószólóként megszólaló, de önmagára gyakran egyes szám harmadik személyben tekintő beszélő nem vádol, csak részvétet nyilvánít és szenved. Iróniája eufémiának hat, nem a gonosz támadása, az elviselni kénytelen keserűsége szól belőle.
Költőnk Énjének búcsúzása mások énjének ébresztője. Sófár. „Isten a sófárral / azt üzente, hogy vigyem elé azt a / kicsi Ént, aki bennem van, és olyan, // mint a pára, vagy mint a Messiás / könnycseppje.[…] „Hol van az // Éned, a bukott angyal könnycseppje?” – / kérdezte szomorúan. De nem tudtam / válaszolni, mert szétoszlott // a tóban, amikor elejtettem. Azóta / lebeg ott, mint pára, mint hajnali köd. / Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után.” (182.o.) „ amíg az angyal lát – // Ott zuhanni le a Harmadik Mennyből / Egy fényes csillagot, amely aláhullt, / És pontosan hasonlított az Én-re, / A teremtésbe hullt csillagszemétre, // Amely a földre visszatérő gondolat / Alakját, mint Messiás, magára ölti, / Míg a tegnap olyan, mint a Szombat, / A hasonlat, amely időt feszít ki, // És távolságot két betű között, / Amíg jel és jel tere által Én-t teremt / Az Írásban Isten; hol földre száll, / És testet ölt, mely Test: emlékezet // És Pillanat, mely hideg, mint a Nap, / A Holnap Napja, mely az Örök / Szombat, két délután közötti alkonyat, / Hol Én lakik s egy másik Pillanat. „ (A Tegnapról egy szekvencia, 125-126.o.) „az én nem ég el a krematóriumban” (78.o.) Bármilyen sebzettnek, védtelennek, kicsinek tapasztalja is az énjét, mások pusztító rombolását teremtő önkéntes áldozattá alakítja, melynek gyümölcse bőséges. Ahogy a kinyilatkoztatások, melyeket nem pusztán mondanak, hanem a szó teremtő cselekvés is. A sok utalás a nyelvi paradigmára hangsúlyozza a szó teremtő mozdulatát. A Holokauszt emlékezete, általában a bűn romboló hatásának emlékezete, a szülők és a saját emlékezete tanúságtétel. A rombolt valóságban a nyelv viszonylag biztos pont, tehát valóságként is működik.
A beemelt szövegelemeken filológiai finomságú változtatásokat hajt végre, így a személyesnél tágabb mélységet adnak fő témáinak, az ember szörny voltának, az egyetlen lehetségesnek tartott menekülő, halálváró magatartásnak. Az elemzés igénye nélkül csak egy-két példát nézzünk a rengetegből.
A Krisztológiai Episztola (I) egész sereg bibliai szövegre, beszédmódra utal: Pál leveleire, a Jelenések könyvéből a megevett könyvecskére, Dániel könyvéből az égő kemencében élve sétáló igazakra, de szavakat, kifejezéseket idéz, egész más kontextusba teszi a gyengeség, hamu, kemence, Fény szavakat. Leghosszabb idézete egy sor: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.”(I.Kor.18.) Borbély szövege arról tesz bizonyságot, hogy a világ gonoszsága lehetetlenné teszi a hit erejét is, Isten munkáját, erejét is. Főleg a Holokauszt mutatja ezt: „Isten gyengesége / adott erőt azoknak, akik megpillantották, // hogyan fogyatkozott meg Isten szeretete, ezért / olthatatlan szomjazik az ember szeretetére / a Magányos. Mert a kemencéről szóló // beszéd bolondság ugyan azoknak, akik / elvesznek, de nekünk, Ó Teofil, Isten ereje, / és a Szeretet halálának felfoghatatlansága.”(148.o.) A kárhozottak helyett a Holokauszt-tagadókról szól a szöveg.
Az Apostoli Hitvallásból vett szavak a halált teszik meg az élet jelentésének. Az Apostoli Hitvallás idézett részlete: „született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették”, ebből ennyi marad nála: „született, meghalt és eltemették” (A név megszentelése, 136.o.). Az élet mint halálvárás. ”Csak ült az ágya szélén, s várta Őt – / már évek óta.”. (40.o.) Megszűnik a személy, így a személyes egyes szám első személy is, a beszélő tárgyként beszél magáról. Az Erőltetett menet első sorára a fölállás reménye és értelme nélkül utal: „Belátta már azt, // hogy nincs semmi, ami megérné felkelni / annak, aki elesett.” (40.o.) Weöres filozofikus szójátékba oldja szorongását: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”, itt a beemelt fél sor a traumatizált ember Jézus tudatosan fölvállalt áldozat szerepére, halálra készülésére ráírt halálvárását jelenti: „„Nem élni könnyebb!” – Jézus mondta / az Olaj-fák hegyén. / Mikor halálra várt naponta, / mint egy Cserépedény.” (63.o.) A vers második versszakában a trauma kifejezését szolgálja az abszurd és a grammatikai széttartás: „A Lélek olyan, mint a Vétek:/ leesik könnyedén / az asztalról, ahol reméltek / borozni: Te meg én.”(63.o.) A bibliai Teremtés első három napjából a szövegszerű idézetet a tetemek szag utáni megtalálásának mértékeként alkalmazza: „Aztán mindenki kereste // okát a furcsa szagnak. Így lett megint este / és reggel. Harmadik nap.”(Végső dolgok, A Halál, 17.o.) És a gyilkosságot nagypéntekre helyezi, így ráírja Krisztus megfeszítésére és föltámadására.
A költő húsbavágóan érzékelteti néző és látvány ütközését. „Kálvárián, ahol ölték / töredelmes Anyát verték / arcul egy nagy baltával. // Nem szólhatott, dorongokkal / fejét szétverték botokkal, / csak mosolygott holtában.” (48.o.) Még sincs pontos határ alany és tárgy között, a nézőpont és a szerepek folyton változnak: a beszélő hol egybeolvad áldozattal: „Hogy sokáig ne szenvedjünk / gyilkosok kezébe” (65.o.) vagy tettesekkel: ”Minden nap öljük Máriát” (71.o., de ugyanennek a versnek az első sorában: „Ó Szívem, titkos Mária”!) , hol belülről tanúskodik, a szenvedés végéért könyörög, mely egyben a teljes föloldódás lesz: „Vérben úszó holt anyának / értelmetlen halálának / oszd meg velem sebeit. // Midőn földdé lesz a Testem / add, hogy megszűnjön a lelkem / mindörökre: sic fuit!” (49.o.). A megsemmisülés vágyának megvallásával mégis a legigazabbat mondja, illúziótlan rendet teremt, az az érzésünk, épp ezzel megy az örök életbe.
Az idillköltészet korlátai (2) (110.o.) című versben expresszionista fájdalom képek nélkül. Csak cselekvések, tárgyak. A traumatizált emlékezik ilyen kihagyásosan, olykor teljesen lényegtelen részletekre kiélezve. Ugyanakkor az elkövetők adomáiból tájékozódik, akik saját nézőpontjukból, mint egy diákcsínyt, utólag is derűsnek, győztesnek, rendjén valónak, feltöltőnek élik meg a bűncselekményt. „„Úgy vonítottak, akár a disznók” – így mesélték később el nevetve.” (110.o.) Duetthez hasonló páros beszéd alakul ki tettesek és a szemlélő fiú, a harmadik áldozat közt. „Psziché nem alszik. Gyászol.” (110.o.) Az idősíkok egymásra tolódnak: a gyilkosság procedúrája az elhessegethetetlen, üvegszilánkként belénk álló részletek éppúgy örökkévalóvá kenődnek, mint a fölfedezés pillanatai, mint más versekben a hűtőteremben a halottszemle, a bírósági tárgyalás, a többé soha nem szűnő szorongás. A szorongás az elmesélés által a mindenkori olvasóban is tovább gyűrűzik, így a költészet erejével újrateremtett trauma a nyelv létezésmódjában apokaliptikus kettősségben él tovább, egyrészt az örök kínban, másrészt a kimondás általi megszabadulásban.
A nyelv szerkezeteit szándékoltan rendezi rendezetlenség képzetét keltő formába: a soráthajlások gyakran megbontják az egy sor – egy gondolat egységet, jellemzőek az kibicsakló, elnyakló nyelv képzetét keltő szórendi cserék  (így mesélték később el nevetve,110.o.), melyek a traumatizált egyén jelenlétének hiányát képesek kifejezni, a rövid, hiányos mondatok az ürességet, félelmet, az infantilis mondatfűzések, rímtechnika az irónia mellett a regressziót, mely a súlyos traumával jár. A képzetek össze- és szétcsúsznak: Ámor és Psziché története a gyilkos-áldozat történettel, ez Krisztus születésével, halálával, a teremtés történetével, az az apokalipszissel, Dániel három társának kemencébe vettetésének történetét a gázkamrával (Három ifjú éneke, 169-170.o.), a nap színében ragyogó hold a rablás tárgyával („És színarany holdkorong az égen. A szekrényeket is felhányták érte.” 110.o.), az univerzum tárgyai a holokauszt képzetével (füst, csont), történeteivel (pl. 174-175.o.), a siralom keserűsége az iróniával.
A nyelv a megbízhatatlan, abszurd valóságnál biztosabb. Így annak ellenére, hogy a kegyetlenség, a bűn, a kárhozat, a jelentésvesztés, a szenvedés, a törtség, a hiány az olvasót is kínzó tartalom, a nyelv hazugságának fölszámolásával tett tanúságtételével, annak hagyományba ágyazásával mégis biztos létezőt alkot, a gonosz megnevezésével megteszi az első lépést az igaz, tiszta felé, így az örök kárhozat helyett az örök szabadulás felé mutat.
Erről a pontról minden egy. Nem a teremtésre néző teljes rendezettségtudat, hanem a teremtményre néző teljes káosztudat jegyében. A valóság annyi rétegben tárul föl, amennyit a tanú elmondani, a befogadó felfogni képes.
Miért vegyünk részt a Halotti pompában?
Mert a művészet itt pervertálatlan, eredeti állapotában jelenik meg, melyben a címben ígért pompa (nem a mai értelemben vett vallás, hanem) az egyesülés, a bölcsesség és a teljes szabadság keresésének eredménye, nem a hatást jól kézben tartó profizmusé, szórakoztató szándéké. Szilárd szépen megmutatja, hogy ez nem a kor választása és felelőssége, hanem az egyéné, nem az számít, mikor élsz, hanem hogy hogyan figyelsz, mire fordítod az erődet.
Borbély Szilárd életműve egyetlen szívet rabul ejtő versfolyam arról, mit nevezünk embernek, életnek. A halál itt a legpozitívabb, legártatlanabb szereplő. Melyet várni lehet, mint kisgyerek a karácsonyt.
Félreértés ne essék, nem ajánlom senkinek, hogy kövesse őt a halálba. Ellenkezőleg. A kényszerű veszteséget szabad áldozattá tette, amikor családi holokausztját, ’egészen égőáldozatát’ úgy mutatta föl, hogy mindenki értsen belőle. Hogy vigyázzunk egymásra. Hogy igyekezzünk tisztán csak figyelni egymásra, hogy ez ne ismétlődjön meg kicsiben minden kapcsolatban, ahol legalább két ember van. Hogy az ő sebe árán mi gyógyuljunk.
A Sófár rákényszerít arra, hogy felülbíráljuk kultúránk egész irányát. Hogy szembenézzünk azzal, hogy a szavak idejétmúlt jelentése és az önzés pusztító bestialitása között ok-okozati összefüggés van. De miért, hogyan, mikor múlta idejét? Ennek a forrásán és lehetséges kimenetelén mindenki gondolkozzon el! Mindenesetre, amikor a belső látás kialudt, jó és igaz üres szó, meg nem értett parancs lett, a szépség puszta gyönyörforrás, a szabadság más kárára elkövetett rablás, relatívvá váltak az értékek, nézőpont kérdésévé vált, mi a jó, tehát mondhatta azt az ember: jó az, ami nekem jó, és a cél szentesíti az eszközt. Az értékeket lassan szerepek váltották fel, már nem az volt a kérdés: mi van, hanem, hogy milyen szerepből élem meg, érdekeim által pillanatnyilag milyennek ítélem. A 18-20. században a háborúk, a diktatúrák, a fogyasztók és a fogyasztókon gazdagodók (fogyasztókat fogyasztók) polgári szabadságból elkövetett embertelenségei aztán a szavakig, a logoszig is láthatóvá tették a válságot. A holokauszt jól reprezentálja az útirányt. Aki azzal áltatja magát, hogy az ember tanult a háborúkból, gondolkodjék el a fogyasztói társadalom jelenségein. Csak még mélyebbre vonult a válság.
Mit lehet tenni? Az emlékezet fölélesztésével épp a gyilkosság ellenkezőjét tenni. A feledés sírjából kiemelni, az írás eszközével újraéleszteni. Figyelmeztetni: Nem arra!
Mit lehet tenni? Reménykedni, hogy az emberek fölébrednek öröméhes, gyűlölő álmukból.

(Borbély Szilárd: Halotti pompa, szekvenciák, Pozsony,  Kalligram, 2004, 2006, 2014.)