Címke: irodalom

Isztanbul

 Mi volt kérded a legszebb dániában (Tolnai Ottó)

 

Azt kérded mi volt a legszebb Isztanbulban?
a legszebb isztanbulban az volt hogy
nem ennel írjuk hanem emmel
hogy a határon a mecset már messziről látszott
hogy a nők hajukat becsavarva szállingóztak a vécére
ami nemis igazából angol vécé volt hanem egy nagy lyuk
amely elnyelte egész európai méltóságom
hogy a török a cigarettával füstölte a kebabot
és parazsában sütötte a krumplit
hogy az autók dudája harsogott a levegőbe
és a boszporusz verte vissza a hangot
hogy a mecsetben lábszag terjengett
hiába a mosakodás
hogy a sok fényűző mozaiklámpa varázslata
felcsillant lelkemben
ahogy a bazár ezernyi arca egyszerre kínált
mindenféle nyalánksággal
arab szóra ugrottak a szuvenírek
a családnak
hogy a bőrdzsekit nem tudtuk megvenni
de ázsiába menet bódi guszti énekelt a taxiban
a legszebb az volt
hogy megnéztük kemál házát a végtelen szerelemből
még képem is van a lelakott ház kapuja előtt
talán az volt a legszebb
hogy a macskák pofátlanabbak mint európában
vagy hogy a török édesség made in china
vagy hogy a török pacek ott arab pacek
az volt a legszebb
hogy a macskák egyiptomi mivoltuktól
annyira beképzeltek
hogy Szulejmán képzeletbeli sírján
gubbasztott az a fekete.
Az volt a legszebb Isztanbulban
hogy aki oda egyszer belép
hagyjon fel minden reménnyel
mert a legszebb az egészben
hogy lelke egy darabja ott marad
és mindig visszavágyik.

Charles Bukowski: A nevető szív

ez az életed a te életed
ne hagyd, hogy nyálas engedelmességbe kényszerítsenek.
légy résen.
mindig akad kiút.
létezik valahol egy fény.
lehet, hogy nem túl ez a erős fény,
de legyőzi a sötétséget.
legyetek résen.
az istenek esélyt adnak majd nektek.
ismerjétek meg őket.
éljetek a lehetőségekkel.
ugyan nem győzheted le a halált,
de a halál életed során néha legyőzhető.
és minél jobban megérted ezt,
annál több lesz a fény életedben.
ez az élet a te életed.
ismerd fel ezt, amíg lehet.
csodálatos teremtmény vagy,
az istenek várják, hogy gyönyörködhessenek
benned.

Márkus László fordítása

 

Április; Májusi éjszaka; Júniusi délelőtt; Novemberi Hold

 

Április

Késő délutánra egyedül maradtam. Azok,
akik körülvettek azon a napon, elmentek
elintézni mindazt, ami még rájuk várt,
és én dologtalanul ücsörgök most
egy hintán. Egy lomb árnyéka játszik
arcomon, érzem a levelek
simogatását. Hagyom egy darabig,
majd viszketek, és nem bírom ki,
hogy ne nézzek körül, a téren
feltorlódott autóbuszok szuszognak,
az emberek, mint azok, akik ma körülvettek,
mennek dolgukra, és én hagyom,
hogy a lomb simogassa arcom.

 

Májusi éjszaka

Már csak a hideg esték az enyémek. Ilyenkor
közelebb húzódnak egymáshoz a házak,
amiket napközben magukra hagytak. Most
visszatérnek magukba, hogy folytassák
titkos életük.

Közelebb húzódom én is. Mintha egy átfázott
állatot melengetnék. Hozzám dörgöli loncsos fejét,
és én ölelem. Mellemen vacog a bundás test.

 

Júniusi délelőtt

Másnapossággal és izomlázzal
a testünkben hevertünk a réten.
Fűszálak borzolták csatakos hajunkat,
fölöttünk a felhők játszottak valamit.
Nem a bor, hanem a borozás volt jó,
mondta egyikünk, és sajgó hasunkat fogva
nevettünk a meztelen Napra.

 

Novemberi Hold

A gangon dohányzok, egyedül,
és szeretném, ha lenne itt valaki,
és ugyan nem lennék boldog
akkor sem, és valószínűleg
itt dohányoznék akkor is,
de legalább nem kellene felfedeznem,
hogy a Hold
erős vonalú árnyékot vet a tűzfalra,
fehér árnyékot, mi több,
amin csodálkozom,
hogyan lehet, hogy ilyet,
pedig a Hold sokféle dologra képes,
de csodálkozom, hogy ilyet is tud.

 

(Illusztráció: John Lautermilch: Parallel Universes)

Október hercege

 

Október hercege[1]

Galambdúcodban,
mint kísértettanyádon
ó, szegény fiú!

/A Gazda

A Pokolban most úgy kezelnének, mint
egy rabszolgát, mert azt idomítani
ugye meritum, érdem aszerint,
hogy a lázadását le kell e törni,
vagy szelíd szóval engedelmességre
tanítható. Mint itthon te, Gazdám.
A gyárban viszont nincs ellenkezésre,
de szófogadásra is csak ritkán
alkalom. Elmondják, mi a feladat,
de nem utasítanak. Bukóra
álló ablakokon dől már be a nap.
Mikor hajnalban jöttem, az ég lila
…………volt még, a fény mögött nyíltak a kertek,
…………rózsa, varjúháj, boglárkák – testvérek:

Azael, Botis, Mephistophilis,
Camuel, Carnesiel, Vassago,
Gamigin, Ose, Bathin, Antquelis,
Eligos, Uzza, Ukobach, Camio,
Paimon, Rasiel, Dantalion,
Sabnack, Naberius, Leraikha,
Zagan, Volac, Kairoxanondalon,
Gaap, Balam, Alloces, Vapula,
Andromalius, Vine, Andras, Beleth,
Malphas, Gemory, Raum, Lix Tetrax,
Sitri, Phocalor, Vepar, Aleureth,
Ashtaroth, Rhüx Fthenlót, Orobas, Marax,
…………Sallos, Asmoday, Shax, Aim, Ariel,
…………Amon, Belial, Seir, Samael,

Salatheel, Wych, Rheibet, Dai,
Athorebalo, Hemochon, Ka, Sothu,
Diathanna Thorun, Anlala Lai,
Abraxas, Sabraim, Isak, Ebeu,
Uvula, Yah, Arogorobrao,
Pethasa, Athor, Saphatoraél,
Kotha, Assalonai, Dan, Sabao,
Iae, Ieó, Ege, Leroél,
Balbnabaoth, Hem, Soleviel, Ma,
Yager, Yagat, Yammat, Tuwahel, Amym,
Veishak, Hael, Thammy, Oseny, Aha,
Damamiach, Sanul, Daniel, Ehym,
…………Horro, Meo, Dy, Jeha, Zywolech
…………Lavaterium, Lepaca, Melech …[2]

Vékony szirmuk az új bőr a hátamon,
de ők úgy rebbennek mint kísértetek,
az alkóvba bújok éjszakáidon,
a szégyen elől, hogy megidézhettek.
Mikor hazaérek, mégis magányos
vagy, elrontott engedelmesség, panasz
az arcom. A dühöm, mint te, másnapos,
mondd, hogy lehetnék számodra vigasz?
Tétlen rettenet, ahogy leveszem
esténként a bőröd és fel az enyém.
A fény mögé kúszó másikat nem
látja senki, hogy ki vagy te, ki én.
…………Gyűrötten, mint az útszélre dobott
…………csikket, ejts le úgy, mint lélekdarabod.

Ahogy a köztéri szobor ámultan
legelteti rajtunk szemét az úton,
a portára érve olyan szokatlan,
hogy a magányunkat be-/ lecsekkolom.
Lekozmált árnyékok a köszönések,
visszhangzik, mint templomban, a helló,
csá, meg belül az összetört mindened,
mert senki nem fog fegyelmezni. Alvó
szerszámokkal feleselek, közben én
akarnék már fenemód aludni.
Még fogalmam sincs, hogy a nehezén
hogy jutok túl, mivel egy ébredezni
…………kezdő jószág az ölem. Menjek hát el
…………úgy, Gazdám, mint az eszed? Hideg fejjel

próbálok dolgozni másfél óránként
gondolva egyet, mindig valamit
a galambdúcainkról[3], úgy, hogy az ént,
annak színes mozaikdarabjait
szorgosan órák alatt összelopom
kirakva őket, mint pár tűszúrásnyi
rajzszöget a bimbó-holdudvaron.
Fejedelmi rangod el kell rejteni –
hogy szárnyal a szárnyal az ideg. Csillan
ezer szálon, mint kint a levelek
amiket nem hallok, csak nyugalomban
két motorzúgás közt. Emlékeztetnek
…………ránk, nem fogva fel, hogyhogy néha be kell
…………törni arcunk a színes repedéssel?

 

[1]Barbiel (más néven: Barakiel, Barbuel, Baruel) egy bukott angyal, akit leírnak jó angyalként is. Bukott angyalként Barbiel az erények és az angyalok rendjének egykori hercege. A Pokolban Zaphiel alatt szolgál a hét választófejedelem egyikeként. Jó angyalként Barbiel október uralkodója, amikor viszont Barakiellel azonosítják, február uralkodója.” GUILEY, Rosemary Ellen, The Encyclopedia of Demons and Demonology, (a szerző fordítása) Visionary Living Inc. 2009, 42(24). o.

[2] Forrás: 1 LÉVI, Eliphas, Lemegeton avagy Salamon kis kulcsai, (ford.: Nádassy László) Hermit Kiadó, 2010 2 Mózes VI.-VII. könyve – Salamon Testamentuma, (ford.: Szebényi Árpád – Dr. Horváth Endre), Hermit Kiadó, 2017 3 GUILEY, Rosemary Ellen, The Encyclopedia of Demons and Demonology, Visionary Living Inc. 2009

[3] A démon megidézéséhez a pecsétet fiatal galamb vérével, (vagy pillangó vérével) rajzoljuk fel a pergamenre, in: Mózes VI.-VII. könyve – Salamon Testamentuma, (ford.: Szebényi Árpád – Dr. Horváth Endre), Hermit Kiadó, 2017, 80–85. o.

(Illusztráció: Andy Nash: Purple Sky)

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Paul Celan költeményei IX.

JELSZÓ, SIBBOLET
(Schibboleth)

Köveimmel együtt,
rácsok mögött
a hatalmasra sírottakkal,

a piac
közepére vonszoltak,
oda,
hol feltekeredik a zászló,
melynek hűséget sosem esküdtem.

Színek,
az éjszaka kettős színei:
Bécs és Madrid
sötétlő ikervörösére
emlékeztetnek.

Engedd félárbocra zászlódat,
jöjjön el az emlékezés.
Félárbocra
most és mindörökké.

És te, szív:
engedd, hogy itt is megismerjenek,
itt, a piac közepén.
Kiáltsd ki a jelszót

a haza idegenségébe:
Február. No parasan.

Egyszarvú:
te tudsz a kövekről,
tudsz a vizekről,
gyere,
elvezetlek
Estremadura
hangjaihoz.

MANDORLA

A mandulában – mi van a mandulában?
Semmi.
A semmi van a mandulában.
Ott van, és csak van.

És ki lakik a semmiben? A király.
A király lakik benne, a király.
Csak lakik, és lakik ott.

Zsidótincs, nem fogsz megőszülni.

És a szemed – hová mered a szem?
Szemed a mandulát bámulja.
Szemed, szemben a semmivel.
A királyra lát.
Ennyi, csak ennyi a kép.

Embertincs, nem őszülsz meg.
Üres mandula, királykék.

SZEMEK
(Augen)

Szemek:
csillogók az esőtől, mely csak ömlött,
mikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

A szem:
arany, mely kezeimbe csengette az éjt,
midőn csalánt szedtem
és a szólamok árnyát irtottam.

A szem:
az est, mely felcsillant felettem,
mikor feltépve az ajtót,
álmaim jegétől áttelelve
az örökkévaló fátylain áttörtem.

Bánfai Zsolt fordításai