Ferenc a Margit-hídon sétált, esős novemberi délután volt. Vidéken a nyirkosság ilyenkor mindig utat talál magának, hogy elérje a talaj legalsó rétegeit is, ezáltal járhatatlanná téve a globalizmus ösvényeit, az emberi fül számára pedig hallhatóvá varázsolva az évszak lelkét. Budapesten azonban ez az égi víz csakúgy, mint a jóra való lelkület, egyszerűen nem képes célt érni és kilátástalanságunkat képviselő pocsolyákban gyűlik meg, melyekben korábban az utca szemete létezett s most egy amolyan realista szörpként egy-egy figyelmetlen ember napjának részévé vált.
Ferenc már tizennégy hónapja nem lakott a fővárosban, egyetem után a Magyar-Mongol Barátság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet mezőtúri telephelyén kapott ügyvivői állást s lakhelye is a helyi kommunában volt. Feloldozásért jött Pestre, a tsz-elnök négy napra elengedte.
Ahogy a híd közepére ért, pillanatra lenézett a sziget csücskére, amit most is büdös vizek csapkodtak, csakúgy, mint annak idején, amikor halálosan szerelmes volt egy Sári nevű lányba, akivel együtt lógatták lábukat a hideg folyamba egy augusztusi éjszakán és megígérték, hogy sosem hagyják el egymást.
Ferenc a híd lábánál megtalálta a Bem Mozit, régi érzéseinek másik lenyomatát, ahol annak idején kettesben nézték meg Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét és miután vihar támadt, ahonnan a didergő Sári Ferenc karjaiba menekült. A férfit most is lázba hozta a fiatal lány forró bőrének és nedves, húsos ajkának emléke.
– Kit szerethet most Sári? – morfondírozott Ferenc, ahogy elhaladt a mozi büféjének párás ablakai előtt.
Esteledett, amikor a férfi a Déli Pályaudvar melletti szűk utcácskába ért, itt volt Sári lakása, melynek sárga keretes ablakát bármikor megismerte volna. A festék azonban már megkopott az ablakkereteken és a lány virágai is eltűntek a párkányról.
– Vajon itt lakik még? – tette fel az újabb kérdést magában a fiatal férfi.
Csak egy módon tudhatta volna meg a választ, de ahhoz nem volt ereje. Percekig nézte az ablakot és nem tett semmit. Végül úgy döntött, hogy a lakás alatti kis kocsmába, a Nyitott Műhelybe megy, ahová sokszor jártak Sárival és akinek azt mondta, hogy bármi baja van, őt mindig megtalálja itt esténként.
Ferenc belépett a helyiségbe, semmi sem változott. A polcokon több száz könyv, melyeknek nagy részét évtizedek óta nem háborgatta ember, a polcok tetején nikotinlerakódás sárgás pora, az egyik sarokban egy farmerdzsekit és kék baseball sapkát viselő férfi éppen a Bauhausról olvasott az Építészek Lapjában. A pultnál egy előrenyúló szakállú, kalapos úr fél centi Lánchidat ivott, Ferencet ez a férfi Hamurappi egyik domborművére emlékeztette. Jöttek-mentek a gyűrött arcú, magányos emberek és Ferenc tudta, hogy ő is ilyen véglénnyé fog válni 12-15 éven belül.
A fiatal férfi minden estét itt töltött és akárhányszor egy hosszú, barna hajú lány ment el az ablak előtt csontkeretes szemüvegben, ő mindig azt hitte, hogy Sári az és ez a hamis reménykép volt, ami most is az őrületbe kergette és amiért Pista nevű barátja mindig rászólt, hogy „Ha az ilyen szarokon rágódsz, akkor lemaradsz az élet szép pillanatairól és egy megkeseredett vén faszkalap lesz belőled öregségedre!”
Ferenc budapesti látogatásának utolsó napja sem telt másként, ugyanúgy várt az apró poharazó belső terében, várva, hogy Sári eleget tegyen régi, szerelmes ígéretének, de Sári nem jött. Legbelül Ferenc is tudta, hogy nem fog megjelenni a lány, azonban valamilyen ok folytán mégis reménykedett benne, hogy talán a véletlenben még bízhat, de a véletlen is elmaradt.
Hajnalodott a fővárosban, a férfi beletörődött abba, hogy már így is túl sokat áldozott Sári emlékének és visszaindult az Alföldre. A vonatút során Ferenc szemeire nem jött álom és amikor a Hochmeiss-dűlő horizontig elnyúló száraz szőlőtőkéi suhantak el mellette, rájött arra, hogy az emlékek mindig megszépülnek, de a világ ugyanúgy szar marad.
A Nyitott Műhely feletti lakás kis, sárga keretes ablakára jégvirág nőtt.

Kép: G. Chirico