futás, holtszezonban

(előhang a ’vörös a parton’-hoz)

azt hinni, hogy nélkülünk kevesebb a közeg, amiből kilépünk: hübrisz. velünk volt kevesebb. főleg, ha érvénytelenített. (mindegy, hogy lánykori vagy asszonynéven.) de azt hinni, mi tudjuk csak jól csinálni igazán, az is hübrisz. hogy bezzeg, ha engednének! bezzeg, ha utánam is én következnék az utódlásban. ha viszont szépen, csöndben ellépünk ettől, mi viszont többek leszünk: önmagunkkal leszünk többek. megkérdezhetjük, mire kell önmagunk? hogy legyen kiben krisztus megszülessen. a hamis szelfben nem születhet meg. csak a valós mélyénben, amiben az ösztön-énünk is ő. az ösztönkrisztus, aki sault, az ösztönt meglovagolót lováról leesni hagyta. van-e feljegyzés arról, hogy pálként még lovagolt? a ló és a lovas. ez így együtt krisztus. a genealógia a növényi és egysejtű létig visszafejtve, nemcsak az első vadvirágzó emberpárig. mind krisztus. a pipacs neve nem gyomra, nyomra vezet. a tengerből lett szárazföldig. aki lóról esik le, magáról esik le. miközben nincs fogalma az igazi magasságról. ahhoz tényleg zuhanni kell. nem csak magunkba csapódni. régóta befelé beszélek. befelé, mert kifelé nincs kihez. nem mindegy, hogy krisztuscsöndben, vagy krisztus
csődben hallgatunk. és bizony a kasszasiker az egyházban valójában krisztus csőd. pie jesu helyett piedestal. ellépek hát, nem nevezek a holtak szezonális futására. inkább futok a holtszezonban. ami ott marad: nélkülem több. krisztussal búsabb. ami az ellépéssel vagyok: krisztussal dúsabb.

vörös a parton

 Mindegy, hogy kadmium vagy karmin, cinóber vagy égetett siena, hogy megfakult vagy penész lepte be, szinte minden színes képről visszaverődik egy hullám 625 és 740 nanométer között. A legkevésbé megtört fehér fény hulláma, ami ugyanúgy állítja meg a tekintetet, ahogy a hangok közül mennydörgésben is, ágyútűzben is, kocsmalármában is minden emberi lény meghallja a lét legelemibb hangját, a csecsemősírást.(Bartis Attila)

 na, ugyan, magát sem láttam tiszteletes úr itt ülni ezen a kerítésen! most is inkább szemmel, mint szívvel veszem be. nem is hiszem, hogy kényelmes ülés esik rajta, keskenyebb ennek az első világháborús emlékműnek a kerítése, mint a templompad. pedig az is nyomja ám a hívek fenekit!

úgy elmerengtem itt mári néni, nem is éreztem eddig, de bizony, tényleg, hogy nyom. de ilyen az, mikor visszanézünk egy álmot. abból is fel kell ébredni, csak aztán érezzük, hol kényelmetlen a test.

na, de miért nem az ágya szélén nézi vissza? miért itt?

ahogy megébredtem, tudtam köze van ehhez az emlékműhöz. azért jöttem ide. nem sok lépés a parókiától, amúgy sem. térnek nem nevezném, csak tán szárazföldi öbölnek ezt itt. azt álmodtam, valaki vajúdik. ismeretlen volt, bár azt mondják nem tudunk arcokat kitalálni. valaki vajúdott. még azt sem tudtam kivenni, asszony-e vagy nőstény volt. az első, ami kijött, egy fa volt. olyan vörös volt a lombja, mint ézsau bőre. egybeszabott lombja volt, mint a fáknak a gyerekrajzokon.

fát vajúdó asszony?  na, ugyan, ezt még álomnak is elég kanonizálni!

igen, ott volt ez az ézsau-fa. a következő pillanatban már fasor volt. úgy kötötte meg az időt, mint futóhomokot.

vártam, jön-e még másik. de valahogy önmaga ikre volt.  a második is első volt. önmaga után is csak ő következett. ahol felállt, mint fasor, vörös partvonal volt.

na, de miért jött ide ehhez a lovasszoborhoz? akkor már miért nem inkább a templomhoz felvezető fasorhoz ment? mindnek vörös a lombja.

hát ez az! mintha toronyiránt mennék, úgy jöttem ide. úgy ültetett ide az álom, mintha magoncból itt vertem volna gyökeret. és most először vettem számba a neveket.

hát ezek bizony mind sváb nevek tiszteletes úr! a második világháború után az ő helyükre jöttünk mink. mert az ember tudja úgy foglalni valaki elől a helyet, hogy utána jön.

tán ezért nem érdemes számozni, különösen a háborúkat, mind ugyanaz a vörös a parton, mári néni.

az már igaz, tiszteletes úr, a fák nem vesznek részt a honvédelmi napon sem a számháborúban. a kéz mindig marad ézsaué. akkor is, ha a hang jákóbé. nem tévesztett ott bizony izsák semmit sem.

az már igaz, ki van az atya vakfoltján? csak nálam volt vakfolton, hogy

krisztus egybeszabott köntöse ézsau testét borítja! nekem meg nincs más dolgom, mint fázni és csodálkozni.

fázni és csodálkozni?  lehet, csak azért lett ez az egész, hogy egy hátsófertály órával rövidebben prédikáljon!

na, ne percegjen itt, mint a szú! még az álmomban növő fába is beleköt!

hát pedig jól teszi, ha belepercegi az egybesereglettek fülébe a következő vasárnap, derül, amibe derül: az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a második kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, a harmadik kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha, és ezt mondja, amíg el nem vörösödnek az atyafiak a fejük búbjától a lábuk hegyéig, és be nem borítja őket krisztus ézsau-palástja. mikor ezt látja, mondja azt: látjátok feleim szívtekkel, ez a háború! már most menjetek békével!

Patrice-nek folyton fülig ért a szája. A kollégái, ismerősei közül volt, akiket már szinte dühített a derűje. Míg mások dünnyögtek, hőbörögtek, elégedetlenkedtek, ő mosolyogva járta Párizs utcáit. Valahányszor betoppant Jules kávéházába, nagyokat köszönt. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy ezzel leplezi érzéseit. Ám ez nem volt igaz. Egyszerűen csak imádott élni. Persze, voltak borúlátó gondolatai, de olyankor mindig felidézett valami marhaságot, amin aztán jót kuncogott magában, és úgy is maradt.

Szabadidejében bélyeget gyűjtött. Negyvenéves korában vásárolta az elsőt. Azóta, amelyikből csak tudott, kettőt szerzett be. Az amerikai holdraszálláskor kiadott különleges példányokból is őrizett egyik albumában. A III. Napoleon tiszteletére kiadott darabra volt a legbüszkébb. Sokat olvasott arról a korról. A fény városa akkor kapta meg mai énjét. Széles sugárutakkal, terekkel és közterekkel. Barátainak is sokat mesélt erről az időről.

– Az 1830-as 40-es években sokan meghaltak kolerában a városban. Aztán jött III. Napoleon, és Georges-Eugène Haussmann prefektus városrendezési projektjének részeként felhúzták a politikus nevével fémjelzett épületeket. Ezeknek akkoriban minden mástól eltértek jellegzetes megjelenésükkel. Általában világos anyagokkal dolgoztak az építésükkor. Onnan ismerni fel őket, hogy meredek, négyszögletes tetőszerkezetük van – áradozott oly sokszor a Le Petit Parisien bárpultjánál.

Amikor épp nem bélyegeit rendezgette, akkor lemezkülönlegességeiből szemezgetett. Szinte mind igazi aranyalbum volt. Ilyenkor feleségével együtt utaztak a nosztalgia szárnyán. Ekkor Margot ráhuppant a kanapéra, Patrice pedig hátradőlt fotelbe. Amíg szólt egy-egy korong, addig szinte szótlanul ültek. A hangjegyek beszéltek helyettük. Predrag Ivanović kvartettjének dallamaira ejtőztek a félhomályban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon látták élőben az amerikaiak által az egyik legjobbnak nevezett formációt, valamikor az 1960-as években. Azután kérték meg Sébastien barátjukat, a helyi régiségkereskedőt, hogy szerezze be nekik egyik albumukat. A Csillagfény alatt… Ez forgott. Újra meg újra. A poharukban pedig Milcov konyak Romániából. Rémy hozott nekik pár üveggel ajándékba egyik útjáról. Sokkal édesebb volt, mint a többi hasonló ital. Erőteljes karamellás aromával. Ám ők pont ezért szerették. Mire Margot kettőt elkortyolt, férje ötnél tartott.

– Életem, én meg fogok halni – eszmélt fel Patrice.

– Mikor? – kérdezte meglepődve Margot.

– Egyszer csak.

– Egyszer én is. Különben is, hogy jutott most ez az eszedbe?

– Nem is tudom. Csak úgy… Az alkoholtól lehet.

– Gondolj valami viccre, és rögtön elfelejted.

– Próbáltam, de az ital nem engedi. Azért ugye akkor is szeretsz, amikor ilyen vagyok?

– Milyen?

– Kissé bódult és elkeseredett.

– Persze. Nem kérdés.

– Pedig nem vagyok egy Jean-Louis Trintignant.

– Én sem vagyok egy Anouk Aimée.

– Nem is az esetem.

– Na, látod. Akkor nincs baj.

– Elpilledtem. Feküdjünk le.

– Menjünk.

Másnap végre kialudhatták magukat. Ez volt az első olyan szombatjuk a hónapban, hogy semmilyen teendő okán sem kellett korán kelniük. Majdnem délig hédereltek. Patrice elvánszorgott a fürdőszobába. Érezte, ahogy párolog belőle a szesz, a gondolatai pedig ismét kezdetek megtelni minden badarsággal. A tükörbe nézett és megnyugodott, mert ismét úgy mosolygott, ahogy szokott.

(Illusztráció: Untitled Art by Mark Rothko in 1959)

Jelenetek a kollégiumi életből 

Iszonyú a meleg. Szőlő a légkondicionált előtérben találkozik a többiekkel. A lépcsőn libasorban haladnak. Az öcs megy elöl öles léptekkel. Középen Szőlő a csapott vállaival. Utolsóként a húg gyalogol hátul összekulcsolt kézzel, a fekete-fehér kockákból álló padlóra meredve. Az elszánt trió lendülete az első emeleten még töretlen. A második szintre érve már ráérőssé, sőt bizonytalanná válnak a léptek. Kiszámíthatatlan, hogy milyen látvány fogadja őket a kórteremben. Semmi áron nem mondanának le a délután négy és hat között esedékes látogatásról.

Szőlő retteg a közelgő hiánytól, holott tudja, hogy az elkerülhetetlen. A férfi előtt makacs képek peregnek. A külvilág nem több zavaró tényezőnél, hiszen villanásokat lát a múltból. Mindnek az apa a főszereplője. Sehogyan sem akar vége lenni a kéretlen, kínzó mozinak.

Együtt nézik a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet. Az apa a várakozásról és a várakoztatásról mesél. Úgy múlik az idő a feszült kezdő jelenetben, hogy valójában nem múlik, mondja.

Csak azt éljem meg, hogy az egyetlen unokám iskolás legyen. Más már nem is kell nekem. Szőlő és az apa a családi ház ebédlőjében boroznak, míg a többiek a kertben napoznak.

Az apa elveszti türelmét. Szőlő a szülők hálószobájában fekszik mozdulatlanul. Nem engedem, hogy meglumbálják a fiamat, kiáltja az apa az őt csillapítani kívánó anyának a nappaliban. Szőlő azonban könnyű és gondtalan. A teste elválik önmagától és mindent valahonnan a magasból érzékel.

Mi a faszt akarnak ezek, Kovács, teszi fel a költői kérdést a telefonba az apa. Mohács, Marseille, Mexikó. A történelem és a futball eggyé válik. Ezerkilencszáznyolcvanhat június másodika. A szünetben a szovjet válogatott három-nullra vezet a magyar ellen.

Az apa feje váratlanul megjelenik a kollégium hétszáztizenhetes szobájának ajtajában. Senki nem szeretne annyira gyorsan felkelni az ágyáról, mint a bokaszalag-szakadást szenvedett Szőlő. A vendég érdeklődve nézi a rengeteg boros üveget a polcokon. Semmi gond, itt vagyok, mondja aztán, támaszkodj rám, hazaviszlek.

A lánya várva-várt esküvőjén az apa hirtelen hátra zuhan a kerti székével. A kezében tartott bort, biztos, ami biztos, megissza esés közben, nehogy kárba vesszen a nedű. Aztán mintha mi sem történt volna feltápászkodik, felállítja a székét, helyet foglal rajta, és folytatja az anekdotát a gyerekkoráról.

Szőlő most azt látja, hogy a kórteremhez közeledve öccse robosztus alakja némileg összemegy. A trió magabiztossága pillanatok alatt lesz semmivé. Naponta ismétlődik a rituálé. A fiú testvér a jobb, a lány testvér az ágy bal oldalán áll, míg Szőlő az ágy lábánál. Összecsomósodik az idő. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen, a most számít.

Szőlő öccse az építési vállalkozó apa fölé hajol. Figyelj rám, mondja a fiatalember a fekvőbetegnek. Neveket mondok mindjárt. Kérlek, hogy bólints, ha tartoznak nekünk. A jobbára szendergő, olykor félrebeszélő apa résnyire szűkült szemei nagyobbra nyílnak. Elhangzik az első név. A húg kezében megremeg a műanyagkanál, amellyel a bébieledelt adagolja a beteg szájába, szemei megtelnek könnyel. Az öcs tekintete rezzenéstelen, de látszik, hogy koncentrál. Egy másik kórteremben idős nő kiabál. A hirtelen feltámadt szél meglebegteti a fehér függönyt. Szőlő tesz egy gyors lépést hátra. A közelben dögkeselyűként vijjog egy mentőautó szirénája.

Azt nem tudni, hogy az utóbbi miatt, vagy más lehet az indok, de az apa vár kicsit, majd tagadólag int a fejével. A második név után azonnal bólint, ahogyan a harmadik után is. Hátha maradt remény, talán hazavihetjük, gondolja Szőlő.

Néhány nap múlva az addig kapcsolódást kereső kéz már nem szorít, inkább iránytalanul elemelkedik a paplantól. Valamit keres, de nehéz megmondani, hogy mit. Az öcs telefont kap, hogy amennyiben élve szeretnék látni az édesapjukat, azonnal menjenek. És ők mennek rendületlenül. El kellene búcsúzni. El kellene engedni. Tanácstalanul állnak a testvérek, és nézik az oxigénmaszkot az apa arcán. Hallják, ahogyan a beteg küzd minden egyes lélegzetvételért. Szőlő az ágyhoz lép. Az apa vállára teszi a kezét és azt készül mondani, hogy nagyon köszönök mindent, sohasem felejtelek el, de csak az első tagmondat megformálására képes.

Szőlő és a húg kinn állnak a folyosón. Az öcs, aki negyedszázadon keresztül élt a haldoklóval, kikerekedett szemmel nézi apját a kórteremben. Nem tudni, hogy mi jár a fejében. Aztán gyorsan az ajtó felé indul, majd hirtelen megáll és megfordul. Most utoljára pillant a csontsovány testre.

(Illusztráció: Edvard Munch – At The Deathbed)