Lepratelep. Kellemes hely. Nem úgy, mint Dubaj. Ott egészen nyomorúságos körülmények uralkodnak.

Uk, Nuk és Blof, a telep három lakója, egy tőzegtüzet ülnek körül. Nuk elsírja magát. A többiek nem figyelnek rá. Nuk egyre hangosabban sír. Az arcát karmolássza, csapkod.

‒ Mit rimánkodsz már, te szerencsétlen?! ‒ érdeklődik Uk nyugodtan, miközben pofon vágja. ‒ Ahelyett, hogy hálát adnál azért, amid van! Tudod te, micsoda nyomorban élnek az emberek odakint, amíg te itt ülsz kényelemben, a jó meleg tűz körül?!

‒ Nem magam miatt sírok.

‒ Hát?

‒ Gondolkodtam.

‒ Tudsz még olyat?

‒ Keddenként igen.

‒ De ma szerda van.

Blof dalolni kezd. Szomorú vasárnap / száz fehér virággal…

‒ Eszembe jutott Enyveskezű Kázmér.

‒ Az a szegény ember, akiről mindig írnak az újságok?

‒ Igen, ő. Állítólag szörnyű tragédia érte.

‒ Jaj, ne! Mi történt?

‒ Borzasztó…

‒ Ne játssz az idegeimmel, nyögd már ki végre!

‒ Elveszítette a legszebb rubintköves gyűrűjét.

Uk üres gyomra görcsbe rándul. Blof bömbölve veri a fejét egy nagy kőbe.

‒ Ez rettenetes! Hogy lehet ezek után megmaradni egész embernek?

Gyászos hallgatásba merülnek bő negyvenhárom percig. A csendet egyedül Blof zavarja meg, aki hegedülni tanítja a tetveit.

A negyvennegyedik percben Uk lába elzsibbad, kinyújtja a tűzbe. A lángok leperzselik a szőrt, majd bőre olvadni kezd. Egy könnycsepp szalad le pikkelyes arcán.

‒ Fáj? ‒ kérdezi Nuk.

‒ Igen.

Nuk felröhög.

‒ Hogyne! Mindig az panaszkodik a leghangosabban, akinek ezüstkanál lógott a szájából már csecsemő korában! Tessék mondani, Nagyságos Úr, mit tehetek Önért?

‒ A sportkocsi gyár is ugyanígy égett.

Nuk haragja egy csapásra megenyhül.

‒ Szóval hallottad te is a hírt?

‒ Láttam, Nuk. Még azelőtt, hogy a lepra kigyógyított abból a kórságból. A lángok, mintha el akarták volna emészteni a világ összes luxusát. Ahogy álltam ott, remegve, végig az járt a fejemben, mi lesz azokkal a szegény milliárdosokkal, akiket ez az üzem látott el, nap, mint nap.

Pukkanás hallatszik, ahogy Blof szétpasszíroz egy lepromát a karján. Váladék fröcsköl társaira. Ma este is ínyencséget vacsorázunk, gondolja Nuk, majd felsóhajt.

‒ A Sors igazi szadista, Uk. És mindig a leggyengébbeken tölti ki a beteges vágyait. Döbbenetes, hogy mégis bírják. Küzdenek, egy hosszú életen át, hogy megtartsák azt a keveset. De én optimista vagyok. Hiszek benne, hogy ha mi, a kiváltságosok, összefogunk, jobbá, egyenlőbbé tehetjük a világot. Nem igaz, Blof?

Blof elmélyülten irkál a porba valamit. Félvállról veti oda:

‒ Szerintem nem. Minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

 

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu a fináncoknál állnak sorban. 11 lej adó Zhé Shi verseiből a tavalyról. Szép év, szép termés. Kimegy, azaz előremegy a teremben és megnyomja a gombot. Szám 678, jelenleg az 509. embernél tart a gép. Egy óra, mondják szakszerűen a várakozók. A cetli is készségesen közli, hogy még 169 ember van Zhé Shi előtt. Hol? hiszen nyilván nem férnek a terembe. Kint tengenek-lengenek az udvarban. Ju Fu kint áll a küszöbön. Egy srác vastag könyvet olvas az egyik irattorony mellett állva, a torony olyan magas hogy le sem kell hajolnia. Bíborpiros könyvjelzője van. Jön a káposztás-néni. Ügyvédnő, baleriniben. Zhé Shi először is kimegy Ju Fuhoz.

– Mit csináljunk?
– Kaptunk egy órát ajándékba. A semmiből. Mit csináljunk?
– Ajándék…
– Hát igen. Nem számítottunk rá. és itt vagyunk és abszolút semmi dolgunk. Nem gondolod hogy rengeteg mondatunk van, amit sosem mondtunk el mert nem volt elég az idő? behozhatnánk.
– Na jól van, keressünk az életben félbeszakadt mondatokat.
– Ha nem jut eszedbe, ki is találhatsz.

Körülnéznek. A bejáratnál oldalt kis fülke, tele szekrényekkel és kidobott székekkel. Kettőre ülni is lehet, persze a lábuk itt-ott hiányzik. Az ablakpárkányon hamuzó. Most épp senki sem használja. Zhé Shi kérdően néz Ju Fura és behúzódnak. Fölöttük félkörívben hajlik a tető és a fal üvegtéglákból van. Ezt nézik egy darabig. A mennyezet deszkákból. Csokoládéillat.

 

Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren

 

– Van a közelben egy csokoládésütő
– Sütő?
– Cssss, most találom ki
– …
– Aki curryvel készít csokoládét.
– Nekem is van egy keverékem. Füge, kakaó és olívaolaj.
– És mit csinálsz vele?
– Hogyhogy mit csinálok? Megeszem.
– Ez süti és nem eszi meg.
– Hanem.
– Odaadja a galamboknak.
– Bolond vagy. És szeretik?
– Persze. Sosem láttál még galambot csokit enni? Én láttam a főtéren, sztaniolpapírból.
– A galambot vagy a csokit.
– A sztaniolból ette, nyár közepén. Mint rendes emberek.
– Ez az amit soha életedben nem mondtál végig?
– Hát ezt még nem.
– És még mit nem?
– Amit nem is akartam és nem akarok most se.
– Van olyan ami félbemaradt?
– Persze.
– És mi lett a félbemaradt mondataiddal?
– Elhullattam, elhagytam őket. Utólag már elvesztették értelmüket.
– Akkor az első felük is elveszett. Az a fél, amit kimondtál.
– Az nem. Az leadódott valamibe és vele kering.
– Annyi van, amennyit kimondtál?
– Hát mondatnak.
– Kevés. Kevés?
– Nem tudom. Neked elég?
Csend.

– Egyszer mentem Isztambulban egy utcán és a kereskedő meghívott ebédelni. Aznap már két kereskedőnél ebédeltem és azt mondtam, majd visszajövök. Másnap nem volt ott, bezárva találtam a boltot. Harmadnap és azután sem volt ott a kereskedő, a szomszédok szóltak hogy elutazott Bulgáriába. Sose tudom meg az aznapi ebédet, ez egy félbemaradt mondat. Sose mondtam ki.
Annyival maradunk, amennyit kimondunk? Tudod, azt gondolom: ami van, az ennél mindig több.
– Most mi akarna kimondódni?

Egy darabig szavakkal játszottak, ahogyan eszükbe jutottak egymásról. A játék az volt hogy minél lehetetlenebb választ adjanak. Időnként Zhé Shi ki-kiment hogy megnézze, mennyit haladt a sor. Amikor már csak nyolc ember választotta el a számokat, kiálltak ők is. Sorra érkeztek újak a gép elé és nyomták a gombot.
– Ezt filmezni lehetne – súgta Zhé Shi Ju Funak – milyen az arcuk amikor meglátják a számot a cetlin és a számot a gépen. Pedig most már délután, csak száztíz ember a különbség.

Ju Fu nélkül nem tudom
minek van itt előttem ez az utca meg a szemétláda
és minek szálltam fel a buszra.
Ju Fuval nincs
se utca se szemétláda se busz
mert az van hogy sétálunk, szétszórjuk mindenünk és
nézem amint a kanyarnál elhajlik a teste.

 

„félbemaradt mondatainkat”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Fába szorult féreg; szibériai repülőmókus [képkocka BBC dokumentumfilmből]; Jean Tinguely szobra a bázeli repülőtéren; Félbemaradt mondatainkat – illusztráció 2008-9, Saarbrücken Erasmus-év)