Teli érdemmel, mégis […] ember.

Friedrich Hölderlin (Szijj Ferenc fordítása)

El lehet-e menekülni ebből a világból oda, ahol már semmi nem változik, ahol az ember végre nem rabnak érzi magát?

Földényi F. László

 

Mielőtt elindultam, menni akartam, egyre csak menni.

Most, hogy úton vagyok, csak meg-megállnék. Alig emelem a lábam, máris visszatenném.

Fáradtságot nem érzek. Nem fáj semmim. Nem vagyok szomjas. Nem vagyok éhes.

Le kell ülnöm erre a nagy, lapos kőre. Innom kell abból a forrásból. Ezt a szép, érett almát le kell szakítanom a fáról, amire aztán föl kell másznom, és a sűrű ágak között elhelyezkedve aludnom kell.

Ha felébredek, a kezdeti lendülettel folytatom az utam. Őszintén, mert magamnak nem hazudhatok. Csak úgy tudok menni, ha az utamon vagyok.

Épp kiérek az erdőből, amikor elém áll az őrmester, kezembe nyomja a gépkarabélyt, vállamra akasztja a tölténytáskát, és besoroltat a szakaszába.

Társaim rögtön cigarettával kínálnak, sőt magánéletükbe is beavatnak.

 Az előttem menetelő újságíró több nyelven olvasott, így rendkívüli tájékozottsággal bír világunk elégtelen voltának okairól. Mögöttem a hentes a legharsányabb és a legvidámabb. A csodacsatár leginkább csak hümmög. A matematikatanár mindig az eget bámulja, mintha folyamatosan számolna. A nőcsábász asztalos kapja el minden alkalommal.

Az utolsó ütközetnél olyan csapdába kerülünk, hogy alig tudok elmenekülni. Végül elég távol jutok, és miután üldögélek kicsit egy nagy, lapos kövön, kortyolok a forrás vizéből, megeszem egy szép, érett almát, és alszom valamicskét a fa sűrű ágai között, végre folytathatom az utam, amin mennem kell, aminek a végén megkapom a szükséges segítséget, amiért útra keltem.

Mert nekem segítségre van szükségem. Azt mondják, pont ilyen, amikor valakinek segítségre van szüksége. Vagyis most én vagyok ez a valaki.

Ez az első lépés, a felismerés, a szembesülés azzal, hogy egyedül nem megy, hogy segítségre van szükségem. Mivel megtettem, elindultam a gyógyulás útján.

Teletömök egy hátizsákot, aztán alszom egy nagyot.

Könnyen kelek, vidáman zuhanyzom, nyugodtan reggelizem, és lazán indulok.

Micsoda pirkadat! Milyen kár, hogy ritkán ébredek a nappal! Micsoda hiba!

Ha megállok, látom magam, ahogy észreveszem, hogy repül az idő. Körülöttem a táj ismeretlen, befelé figyelek.

Amikor felébredek, egy állomásnál áll a vonat.

Utastársaim nyugtalanul ide-oda ülögetnek, veszekedve mutogatják egymásnak, kinek hova szól a jegye, kinek hol a helye.

Egy másodpercig késztetést érzek, hogy belefolyjam az eseményekbe, de inkább visszacsukom a szemem.

Ha kinyitnám, látnám, hogy elment a busz. Utolérhetném, felszállhatnék rá, de nem teszem.

Csak szemlélődés és rácsodálkozás leszek. Ahaevangélium.

Mint amikor valami hasonló eszembe jut arról, amit a beszélgetőtársam mond. Ez a legcsodásabb pillanat, az összeolvadásé. Olyan leszek, mint a beszélő, és ő olyan lesz, mint én. Párrá leszünk. Testvérré. Végre nem vagyok egyedül. Ha tehetném, a végtelenségig, de legalább halálomig, vagyis lelkem úgynevezett kileheléséig nyújtanám ezt a állapotot.

Mert amúgy csak kínos, megbetegít, hogy akármikor mondani akarok valamit, nem sikerül, nem jön. Pedig fontos lenne, tudom, azért fecsegek annyit. Próbálom kicsalogatni reggeltől estig, éjt nappallá téve, különböző helyzetekben és időpontokban, hiába. Nem jön. Nem és nem. Helyette csak az üresség növekszik, mint egy rákos daganat. Ez táplálja önvédelemből született vezérlő hübriszem, végletekig feszített barokk logikám és a rátelepedő ösztönös dagályrokokóm.

Ezért képes a valójában kiszáradt forrás újra és újra hitet adó feltámadást, látványos buzgást hazudni, kihasználva, hogy a szél fújja a fákat, amelyek árnyéka és a lombok között be-becsúszó napfény a csobogó víz illúzióját kelti. De ki lépne közelebb észrevenni, hogy ez csak a sötét és a világos játéka a sziklákon?

Aztán máris érzem, ahogy nyílik a szám, és hallom, ahogy átveszem a szót. Asztaltársaságom azonmód hömpölyömbe merülni kényszerül a lubickolás reménye nélkül, csak izzasztó gimnasztika, keserű kapálózás, végül fulladás az osztályrészük.

Persze a tapasztaltabbak könnyedén felismerik arcomon az okoskodás borvirágját, és ezt rögtön jelzik is szájszélrándulással, hátradőléssel, elnyomott ásítással. El is szégyellem magam, mint akit rajtakaptak, hiszen rajtakaptak. De mire elindulna a pír a fülemen, új erővel, még keményebben, még harciasabban sodrom tovább monológom drótkötelét. Ha triumfálok, nekem tündököl az esthajnalcsillag, nekem világítanak a dicsőség szentjánosbogarai.

Fogságba kerülésünk óta egyszerű az életünk. Reggel kelünk, délig megyünk kelet felé. Akkor megállunk egy fogadónál vagy tanyánál. Éppen azoknál, ahonnan azelőtt engem elkergettek. Azt mondták, nekem itt nem jár semmi, hordjam el magam, amíg jó dolgom van. Vagy hogy nem kell a pénzem, meg nézzek tükörbe, akkor megértem. Most a többiekkel együtt kapok egy tányér főzeléket és egy pohár vizet. Aztán megyünk tovább sötétedésig.

Sorstársaim jól fogadják nagy élettapasztalatról és irigylésre méltó analitikus képességről árulkodó szózataimat, csak az őrmester kiált rám időnként, hogy kussoljak, de nem jövök zavarba, sőt azt kell mondanom, az ő értetlensége és érzéketlensége egyre közelebb visz a megértéshez. Egyszer-egyszer úgy érzem, a közelben lapul vagy ólálkodik a számomra szükséges segítség.

Egyszer aztán a legkedvesebb hangomon megkérdezem az őrmestert, tudja-e, hogy hova megyünk.

Kőbányába, mondja az őrmester, egy kőbányába visznek dolgozni. Ott döglünk meg. csákánnyal a kezünkben.

Én nem.

Az első adandó alkalommal az erdőbe szököm. Üldögélek kicsit a nagy, lapos kövön, iszom a forrás vizéből, megeszem a legszebb, legérettebb almát, felmászom a fára, a sűrű ágak között kényelmesen elhelyezkedem, és elalszom.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – Vezeklés)

 

A Mangó nevet adták neki a tollazata miatt. Hasa alja narancssárga volt, szárnya zöld, a nyaka körül pedig mintha háromszögbe hajtott, kiwi színű kendőt viselt volna. Nem ők voltak a madár első gazdái, egy másik pártól hozták el vidékről, akik egészen szűkszavúak voltak, ha a papagájról esett szó, de jól megkérték az árát, nyolcvanezer forintért bocsátották áruba kedvencüket. Egy percre sem vették ki a ketrecből, azzal együtt adták át az új tulajdonosoknak. Új gazdái igyekeztek megfelelni a madár igényeinek. A szenegáli papagájnak napi tíz órát kell aludnia, de tizennégy a fényigénye, ami nyáron könnyen biztosítható, viszont  télen mesterséges lámpa kell hozzá. A helyiségben, ahol a papagájt tartják, a hőmérsékletnek folyamatosan tizennyolc és harminc fok közé kellett esnie, és fontos az is, hogy ne legyen hirtelen huzat, alacsony páratartalom, vagy hőmérséklet-ingadozás. A szenegáliak különösen szeretnek fürödni, úgyhogy vettek neki egy miniatűr fürdőkádat, amiben zuhany volt és elemről működött.

Hamar rájöttek, hogy madaruk gyors észjárású, már a kocsiban kinyitotta a ketrecajtót, amin egyszerű tolózár volt, le kellett húzódni az útról, hogy elkapják őt. Ezt leszámítva szeretetreméltó kis háziállat volt, remekül utánzott hangokat, fénykardot, autóriasztót és a mosógép sípolását.

Mangó eleinte jól kijött Évivel, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább átpártolt Gyurihoz. Órákig ücsörgött a fején és a vállán, kis csőrével finoman csipegette az arcát, csócsálta a haját, míg ő ilyenkor orrával vakargatta a madárka fejét. Bármit is csinált Gyuri, Mangó rajta lógott, repült utána a lakásban, puszika, mondogatta. Amikor Gyuri bedugta a kulcsot a zárba, a madár már önkívületben visított. Este nem volt hajlandó bemenni a ketrecébe, hisztizett. Lefeküdtek hát aludni hárman. Amikor Évi közeledni próbált férjéhez, Mangó megtépte őt, és vadul belecsípett a karjába. Mivel erős volt a csőre, másnap válogatás nélkül legyalult mindent, ami útjába került és a nőhöz tartozott, a hajkeféjét, a kézitáskáját és a mobiltelefonját. Te kurva, rikácsolta.

Mindent magadra veszel, Évi, azt hiszed, minden rólad szól, mondta férje, majd fütyörészett a papagájnak, és az rövid rikkantásokkal tarkított, elnyújtott füttyszóval válaszolt. Csak utánozza a hangokat, fogalma sincs arról, mit beszél. Takarodj, ringyó, nyugtázta a papagáj. Ne túlozzál, Éva, Mangó nem agresszív, nem akar téged kitúrni. Aranyos, jóindulatú kismadár, csak kissé frusztrált. Mangóban valóban volt valami mániává fokozódó frusztráltság, miközben belepottyantott a nő kávéjába.

Gyuri, mivel gondos és jó férj volt, utánaolvasott a jelenségnek. Igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Új kalitkát vásárolt, tágasabbat, kényelmesebbet. Ezt a ketrecet már nem az ablak közelébe akarta helyezni, mint a korábbit, inkább átrendezte nappalit, áthúzogatta a szekrényeket a másik oldalra, és a nagy bőrkanapét is elmozdította a helyéről. A kalitka sehogy sem fért el, ezért Évi mindenes asztalkáját kivitte az erkélyre, ott pont jó helye volt. Új redőnyt szerelt fel, hogy szabályozni tudja a beeső fény mennyiségét. Azt is ellenőriznie kellett, hogy megfelelő legyen a mikorklíma. Előbb beszerzett egy páratartalom mérő készüléket, majd másodszorra is autóba ült a párásító berendezésért. Kicsit keményebben rászólt Évire, akit azon kapott, hogy éjszakára vastag takaróval akarja lefedni a kalitkát. Ettől csak megijedt volna Mangó, összevissza verdesett volna a szárnyával, akár sérülés is lehetett volna belőle. Megkérte a feleségét, hogy legyen türelmes, és egy darabig aludjanak külön.

Mangó valóban jobban érezte magát, mintha kicserélték volna, csak Évi kezdett furcsán viselkedni.

 

(Illusztráció: Valkó László – Erdőben)

 

Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Nem eszik, nem alszik. Ha szólok hozzá, szeme sem rebben. Tegnap reggel egy pillanatra halványan elmosolyodott, aztán a következő másodpercben megint kifejezéstelen arccal meredt a képernyőre. Este bezárkóztam a gardróbba sírni. Apa napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, keze a térdén, borostás állát óránként egyszer megvakarja. Apa nézi a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a monitoron a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Este a gardróbba zárkózom. Hangtalanul sírok, levegőt sem veszek. Bár itt maradhatnék a földön. Sötét van, levendulaillat. Itt senki nem keres. Apát már nem kellene apának szólítanom. Apa már nem apa, csak a férjem, és én sem vagyok már anya, csak egy feleség. Apa, azaz Ádám tíz évig udvarolt, pedig én minden nap elmondtam, hogy nem akarok gyereket, keressen valakit, aki házasságot akar, meg házat, kölyköt, mert én nem tudom, mit akarok, de olyasmit biztos nem, amit a többiek, a többi normális ember. Mert én nem tudom, mit akarok, és nem tudom, fogom-e valaha is tudni. Tíz évig jött utánam, aztán már nem volt szívem elküldeni. Az esküvőnk napján voltam először maradéktalanul boldog életemben. Nem számítottam rá. Nem vártam, hogy bármi vagy bárki feloldja a kocsonyás ürességet bennem. Aztán hat év, hat vetélés. Mégis egyre nagyobb bizonyossággal tudtam, hogy anya leszek, hogy mindig is anya akartam lenni, és semmi más. Ádám különösnek találta, mért nem szomorodom el egy-egy vetélés után. Rajta minden baba után olyan megfeszítő fájdalom lett úrrá, hogy napokig csak szótlanul feküdt. A hetedik évben született meg Áron. Azóta szólítottuk egymást Anyának és Apának. Három hét múlva volna tízéves a fiunk. Egy vihar. Egy villámcsapás. Apa napok óta nem mozdul a laptop elől. Napok óta élő adásban nézi a gemenci fekete gólyák fészekrakását. Egyenes derékkal ül, és csak nézi a monitort, a fészekben a négy tojást, nézi, ahogy a fekete gólyapár elégedetten méregeti a tojásokat, ahogy lassan kikel három kisgólya, ahogy a negyedik nem bírja feltörni a tojást, és a szülők segítenek a tojáshéjat felnyitni. Én az ajtóból figyelem a madarakat, levegőt sem veszek, mintha ott se lennék. Most nem tudom, ki vagyok, és nem tudom, ki leszek ezután.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Lecznában esik az eső)