Címke: irodalom

Felnövéstörténet; Nyílt levél a haraghoz; Túlélő

 

Felnövéstörténet

Egy égett ház utolsó csontjai közt
keresel – ha találsz egy túlélőt ebben a szeretetben,
ne szólj. A korrodálódott érintések
rétege alatt minden apró mozdulat
apollóni fényben született.

Litoszféra alatt próbáltunk felnőni, de a ház falai szétmálltak
a tekintetek előtt. Vér szivárog éjszakákba, a falak csendes ütései
marasztalnak, mint megszégyenített árnyak.

Otthon.
A kő emlékezete hunyorog.
De a repedések közepén nem nő már semmi.

 

Nyílt levél a haraghoz

Passióból beszélünk,
ellenségképeket építünk magunknak éjszaka,
és annyi harag gyűlik bennem,
hogy eltakarja előled az angyalokat,
elnyeli lassan a fényt,
mint júdásfa árnyéka.
Ki szereti haragja fájdalmát?
Ha ebben talál önmagára,
ez ad neki alakot,
formát. Csak szertelen csapongás
túlvilág és létezés
metamorfózisában.

– Békét kötünk?
– Azt már nem!
megyek bosszút állni,
mert világom valutája csak fájdalom.
Meztelenség marad távollétedben,
hiányod majd máshol pótolom.
Milyen csendes uralom kell ahhoz,
hogy felfogjak valamit ebből a korrodálódott valóságból.

De utoljára, hajnalban
laudánummal fűszerezett bort iszunk,
és kitalálom,
melyikünk szája hazudta a halált.
Reggelre békét kötünk. Örökre.

(És tisztán látok már,
Utamat nem állják angyalok.)

 

Túlélő

Madeira partjait színezi
a félbeszakadt vágy,
Én a távol gomolyfelhői közé zárva,
Te az est fátyol-szava mögé bújsz.

Tigris hátán pihenő álom vagy
Némán térsz vissza újra meg újra
Lassú tánc, a hiány peremén
Lépteid alatt koppan az ég.

Te még haláltáncod járod a csendben
én a zajos habok közt maradok, túlélőként
egy olyan találkozásból,
ami meg sem történt.

 

(Illusztráció: Carla Francesca Parachini: Red Sky in Morning Sailors Take Warning)

HAIKUK

 

Kígyószisz

tüzes nyelv öltő
borszeszláng kék sziromtánc
a nyári réten

Esőcseppek

mint nyers gyémántok
ülnek, gurulnak tova
fenyőágakon

Katedrális

kövekbe zárt csend
hullámzik, lüktet a fény
elrejlő Isten

Miserere

pacsirtaének
legmagányosabb ima
föld és ég között

Glória Mundi

a futó zápor
gyémánttal szőtt pókhálót
feszít az ágra
—-

 

(Illusztráció: Marina Richmond: Painting River Rocks)

Paul Celan költeményei X.

Köln, Am Hof

Szívek órája,
a megálmodottak
éjfelet kongatnak.

Néhányan belesúgtak a csendbe, mások hallgattak,
akadt, ki útjára kelt.
A száműzött és ki elveszett,
hazára lelt.

Ti, dómok.

Ti dómok, szemnek nem láthatók,
folyók, ki nem hallgathatók,
és ti órák, itt, mélyen bennünk.

Tübingen, január

A vakságra rábírt szemek.
>> Rejtélyük tisztán felfedett <<,**
emlékeik az úszó Hölderlin-tornyokról,
sirályok gyűrűjében.

Fulladt asztalosok látogatása
a mélybe merült szavaknál:

Jönne,
bárcsak jönne egy ember,
egy ember születvén a világra ma,
fényes szakállú, mint egy patriárka:

ha erről a korról beszélne,
csak gagyogni és dadognia volna szabad –
újra és újra, mindig,
és mindig.

** (>> Pallaksch. Pallaksch. <<)

(* Utalás Hölderlin születés témájú versére)
(**>> Pallaksch << – Hölderlin múszava, mely nála vélhetően „igent” jelent)

Vascipők csikorognak

Vascipők csikorognak a cseresznyefában.
Sisakokból önti rád habjait a nyár. Gyémántsarkantyúval
a mennyek kapujára arcképet ken egy fekete madár.

Hajadonfőtt a lombokon lovas tör át.
Nehéz pajzsán mosolyodat hordja, míg dereng,
az ellenség acélos kendőjére szegezve.
Az Álmodók Kertjét neki ígérték, s már készíti is a dárdát –
s mint karóra, kicsiny fejüket a rózsák ráhajtják.

Sarutlan jő a levegőn át, ki leginkább hozzád fogható lenne:
vézna kezére vascipő csatolva, s míg alszik, csata és nyár elvonul.
Érte vérzik a cseresznye.

Bánfai Zsolt fordításai

Kérdezd – haikuk

 

meredek szurdok
mélyén a szabadságról
kérdezd a szelet

*

megsárgult rétet
borító por súlyáról
kérdezd az esőt

*

táncoló szirom
halhatatlanságáról
kérdezd a telet

*

az olvadó hó
hajthatatlanságáról
kérdezd a folyót

*

felszálló imák
beteljesüléséről
kérdezd az eget

 

(Illusztráció: RealArtIsBetter: This painting is of a “carpet” of Aspen leaves in an Alaskan forest in September after a rain storm)

Egy eltévedt múzsának…; Emlékezetketrec

 

Egy eltévedt múzsának…

A titkaidból rakhatlak össze,
Mélység határol,
kiemelve a még mélyebbet…
(Urbán Gyula, Invokáció)

A tiltott határzónán hiába
próbálom átcsempészni magam…
jeleket adsz a túloldalon,
de minden próbálkozást
szétmorzsolnak láthatatlan kövek.
A szél széthordja hangod,
a villámok sátáni vigyora
szakadékot hasít az égen,
csődöt mondott minden emberforma
próbálkozás, nem hallod
a hegyeken átszökő dallamot.

Gondolatom árnyéka ott
áll mögötted, szőkén, szelíden…
nem tudod, hogy én is ott rejtezem,
nem tudod, hogy el akarom árulni holléted.
Első akarok lenni a felismerésben,
elmondani akarom mindenkinek,
amit nem mondhatok el senkinek.

Pedig te magad elől is inkognitóba
menekülsz, már nem tudsz újra
beleszületni a ragyogásba.

Hiába kiáltok utánad, betakarja
a távolság a hegyeket, s én ott maradok
az üresjárat agyontaposott nyomvonalán.

 

Emlékezetketrec

Tolvaj gondolatok fogságában
sínylődsz nap mint nap,
lopsz magadnak mennyországot,
a csillag-öbölből elkötöd a béke szigetét,
mert kell neked a kárpótlás, kell
minden sérelemért, kell, hogy végre
mindenütt Isten töltse be a teret.

Benned a múlt úgy néz ki, mint
szárítókötélről leesett ruha, gyűrött
és piszkos, szövetébe beszivárgott
a kétségbeesés; a sebek begyógyultak,
a szenvedés maradt…
s most úgy dobál a szél, mint egy
leértékelt, kidobott múzeumi relikviát,
melyből az érték már rég elvesztette
önmagát…

Megszárítottad sok éves traumák
könnyeit, a szövetbe belehímezted
saját teremtményedet: a Félelmet,
s már csak a könyörületes vég
szépsége éltet…

Leeresztett redőny mögött van a
csatatered, gyűjtöd a homályból
kitüremkedő valóság darabkáit,
fénysugarakat telepítesz árnyék-erdődben,
s alteregód kiskamaszos ölelésében
naponta összerakod magad.

Gyertyád aurájában magad vagy
az élő Csend, kiáltás fehér zajban.
Füledben dobol a lenni vagy nem lenni
tanácstalansága; perceid és másodperceid
romlott keveréke vastagodik,
s arcod térképén sokasodnak
a megroggyant domborulatok.

 

(Illusztráció: Molnár C. Pál: Szürrealista látomás)

Charles Bukowski: hogyan válj híres íróvá

rengeteg nőt kell megdugnod.
gyönyörű nőket
és írj néhány ütős szerelmes verset.
és ne aggódj a korod miatt.
és/vagy a frissen érkező tehetségek miatt.

csak igyál több sört
egyre több és még több sört.

és járj a lovira legalább egyszer egy évben.
de inkább hetente.

és nyerj,
ha tudsz.

nehéz megtanulni nyerni.
viszont bármelyik lúzerből jó vesztes lehet.

és ne felejtsd el a Brahmsot.
Bachot és a Brahmsot,
de főleg a sört.

ne eddz túl magad.

aludj, amíg fel nem jön a hold.

kerüld a hitelkártyák kifizetését
vagy bármiért fizetni
időben.

ne feledd, hogy nincs egy olyan segg sem e világon,
ami többet érne 50 dollárnál.
(1977-ben).

és ha van a lehetőséged szeretni,
először magadat szeresd.
de fogadd el a totális vereséget
vereségek lehetőségeit is.
függetlenül attól,
hogy jó vagy rossz dolog miatt következnek be.

a halál korai érintése nem feltétlenül
rossz élmény.

maradj távol a templomoktól, bároktól és múzeumoktól,
és mint a pók,
légy türelmes.
az idő mindenkinek kereszt,
plusz
száműzetés,
és győzz le minden
árulást.

ez az egész fekália.

maradj a sörnél.

a sör folyamatos vérátömlesztés.

egy állandó szerető.

szerezz be nagy írógépet
és kalapáld, ahogy a léptek járnak fel-le
ablakod alatt.

üsd, vágd ezt az izét.
üsd egyre erősebben.

ez nehézsúlyú küzdelem legyen.

légy olyan bika, aki először ront be a porondra.

és emlékezz az öreg kutyákra.
akik annyira jól harcoltak:
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun.

ha azt hiszed, hogy ők nem őrültek meg
apró szobáikban,
mint ahogy te is teszed most.

nők nélkül.
étel nélkül.
remény nélkül.

akkor még nem állsz készen.

igyál több sört.
az idő neked dolgozik.
ha nem, az se baj.

Márkus László fordítása.