EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE

……………….Én szeretek minden túlbeszélni. A bűnt is.
……………….Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
……………….poszthumán őrületet? Legalább tudom, hálás a boci
……………….ha a kedvemért hamburger lehet…
…………………..(Bánki Éva, Az ő képére és hasonlatosságára)

Többek között örököltem az eredendő
bűnt is, nem csak a járáshibát,
s a betonkemény elszántságot anyai vonalon.

Isten minden almamagba belekódolt egy
üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt,
kiköptem vagy kivágtam a magházat,
így maradtam örök kétségek közt,
nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni
az édeni kapuszárnyakat.

Kiszökött szívemből a hajnal,
agykamráimba beköltözött az alkonyat.

Még a big bang előtt, mikor
átvettem a mennybéli receptfüzetet,
az Úr kezembe adott egy morzsát,
s várta, hogy teremtsek idelent
kenyérhegyet…

Most az Idő ostora suhint fölöttem,
hiába falazom be a látóteret,
már csak zárt csoportban vadászok;
nincs kőtábla, erkölcstan, nincs
igaz teória… odakint már csak
veled született szükségletek vannak,
tanácstalan lett az evolúciós pszichológia.

Én is egyfolytában hazudok magamnak,
hogy nem akarom megnyerni a játékot,
s az odakozmált földgolyón már nem akarok
győztese lenni a Nagy Demonstráció
Visszafejlődési fokozatnak.

Saját munkaértekezletem zárt ajtók
mögött folyik, s egyre gyakrabban
jön az alkalom, hogy feltegyem az örök
kérdést Hamlet nyomán.

EMLÉKMAGOK

Valami mélysárga szomorúság
hullámzik végig a fákon,
a lecsüngő ágak, mint tört
madárszárnyak lógnak a fényben.

A nyár homokvárát
már széthordta a szél, s ahogy
ott állok lehajtott fejjel, hiába
beszélek fűnek, fának virágnak;
lakatlan lett bennem a teljesség.

Emlékmagokat szórok
a friss hantok közé… téltűrő mind,
nem fenyegeti őket lejárti idő.

Az emlékek nem öregszenek,
néha változik a méretük
és a súlyuk sem állandó,
olykor színesebbek lesznek,
kihűlnek vagy felmelegszenek.
A magok arcokat rejtenek,
az arcokon nincsenek ráncok,
a maghéjak alatt padlóra
csendesített sóhajok.

Anyám fekete bölcsőben fekszik,
apám botjára támaszkodva ül
a kőnéni mellett egy padon.
Tante Ilon lábnyomában fürdenek
égből lehullott csillagok.
A felhők árnyékában távoli
hegedűszó borzongatja az eget.

Még szórom tovább a magokat,
állok a napsütötte csendben,
közben morzsolom kezemben
a megszáradt faleveleket…
szeret… nem szeret
szeret… nem szeret…
s ahogy szórom tovább a magokat,
önmagam ítéletét várva
könyörületre kérem az isteneket.

(Illusztáció: agsandrew – Thought Cloud (Univesal Mind series))

ha nem tudsz járni
csak a gondolataid
visznek előre!!!

Elindulnék, ha
járna a lábam, de már
hét éve nem megy.

érdekes látni,
hogy mennyire vagyok úgy,
hogy nem is vagyok.

Nem vár senki rád
kivonultál időben
megtetted régen.

ne emlékezz, mert
minden szép emlék megöl,
oda a remény.

elvisz a huzat
bár nehéz vagyok, mégis
a szélre szállok

csillan az ágon
friss harmatcsepp , kismadár
boldogan issza,

Barátságosan
kézen fogom életem, s
útnak indulunk

Minden esetben
kitűnik az ember a
szavai mögül.

Aprócska házak
némán csodálják a szép
nap búcsúzását

Kopott házfalak
mögött reménytelenül
várják a jövőt

Csodás fürtjei
a fának, mint csillárnak
fényei égnek.

Deres csoda az
éj közepén csak nekem
mutatja magát

Csillog az úttest,
köd szitál, búcsúzni most
a legnehezebb

Keresem magam,
nem találom sehol sem.
Nektek meg vagyok?

elszórt gondolat,
sok fehér kő mind engem
hiányol és vár

(Fotó: Péter Gaal)

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj” (W. S.)

(1-64)

Mint lebbenését a függöny, könnyen elfelejtem,
hogy végig igazad volt.
Hallgatom a nyár szuszogását, a kapukód pittyegését:
vörös szögeket kalapálsz az éjbe.
Begyakorolt mozdulataid szétdúlják nyelvemet.
Ilyen lehet a termőföldet savassá izzadni, gondolom,
míg közénk tolakodik a hűvös lépcsőház.

(65-156)

Vérben a bor, vér az esőben.
Szaggat az éjjel préshangja.
Mi marad a naptépte színeken túl? Mi marad
a felázott falakból? Ki forrasztja össze a megvetemedett
csendeket? Majd a reggel, a talaj menti kétkedés
metsző viszonyszavai. Esetleg mégsem, ugye?
Ha nem tudnám, mi ez, azt hihetném, valami más.

(157-246)

Akár az emberi szív az űrben, gömbölyűvé hajlik
talpam alatt a fagy, ág-erezetben lüktet a tél,
megannyi magányos kristály reccsen.
Eleinte nem volt mit és nem volt miért,
de amint lett, tagadni kezdtem a távolságokat,
ha rákényszerültem, hogy hátranézzek. Eddig kísértél
– mutatom majd hóba vájt lépteid lenyomatát.

(247-309)

Tavasszal ismét veled álmodom, de nem látlak igazán.
Régebben a vonásaid szaturálták éjszakáimat,
mostanában már csak érzem, hogy az ébredésben
(de talán az álomban is?) ködszitálta arc
hozzád tartozik. Meddig tapasztallak még
a zabolátlan formákon át? Hajgumi, papucs, lekvár
és így tovább. (Végig igazam volt.)

(Illusztráció: Nora Gallagher: Footprints in the Snow)