Balogh Anna: Kérlek, mesélj egy kicsit a társulatotokról, a Teatro Surreal-ról! Kik az alapító tagok és milyen előadásaitok vannak?

Korcsmáros András: Az alapító tagok Flores Hedvig Montserrat, Pásztor Máté, illetve Boros Ádám. Mindhárman a Gór Nagy Mária Színitanodában végeztek. A társulat öt éve működik. A legelső darab 2008-ban került bemutatásra, Egy csokor Ecuador címmel, utána a Los Vampiros, avagy még egy csepp Ecuador, majd a Szürke Váró következett, amit Flores Hedvig írt, és Müller Ádám rendezett. Aztán 2011-ben a Nem ér sírni című dráma bemutatója volt, ami egy sajátos koncepciójú előadás, hiszen az egy felvonásos darabot két rendezésben adtuk elő egymás után, az egyiket én rendeztem, a másikat Müller Ádám. Majd a Viszlát, Föld! lett az ötödik bemutatója a társulatnak, persze azóta még bemutattuk a Dreambegisztán című vígjátékunkat, valamint készül a legújabb darabom is az Anonim Drámahősök Klubja.

Anna: A Viszlát, Föld! című dráma kapcsán egy különleges helyzettel állunk szemben, hiszen a darab írója és rendezője, ugyanaz a személy. Miben más saját drámát rendezni? Könnyebb vagy nehezebb a saját mű színpadra vitelét megvalósítani, mint egy másik szerző drámájából darabot rendezni?

Andris: Az eddigi tapasztalataim alapján, úgy érzem, hogy egyszerűbb saját drámát színpadra vinni. Úgy kezdtem el rendezni, hogy saját történeteket találtam ki, amelyeket nem akartam más kezébe adni, mert féltem, hogy mit kezd velük. A lényeg, hogy nekem az írás volt előbb és aztán a rendezés. Az elmúlt években volt alkalmam egyszer kipróbálni a Teatro Surreal Társulatában, hogy milyen egy olyan színdarabot rendezni, amit nem én írtam, ez Cristian Corteznek volt a Nem ér sírni! című drámája, amely már az abszurdon is túlmutatva, gyakorlatilag egy történet nélküli jelenetsor. Csak úgy vállaltam el ezt a darabot, ha – dramaturgként – módosíthatom a szöveget, ugyanis Cristian Cortez olyan drámát írt, amely nagyon szabad értelmezési lehetőségeket adott, ezért elengedhetetlennek éreztem, hogy olyan módosításokat vigyek véghez a szövegben, amely számomra is értelmet ad az adott gondolatnak. Ha eleve én írom a drámát, akkor természetesen nincsen ilyen probléma, ezért is szeretem a saját írásaimat megrendezni, mert akkor minden egyes betűt meg tudok indokolni, hogy miért ott van, ahol. Ha őszinte akarok lenni, azért is szerettem volna, a Viszlát, Föld!-et én rendezni, mert tudtam, hogy játszani akarok benne. Már volt lehetőségem olyan darabot rendezni, amiben játszottam is, és jól tudom, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Tulajdonképpen, nem vagyok normális, ha még egyszer hajlandó leszek magamat egy ilyen munkának alávetni. Filmekben már sokszor volt ilyen eset, de ott jóval egyszerűbb, mert vissza tudom magamat nézni. A színpadon nagyon jól kell azt érezni, úgy hogy benne vagyok a jelenetben, hogy milyen lehetek kívülről.

Anna: Izgalmasan hangzik, habár egy laikus azt gondolhatná, nincs is annál kellemesebb helyzet, amikor egy színész rendezője önmaga, mert korlátlan szabadságot jelent.

Andris: Ez így igaz, de teljesen más, amikor a rendező kint ül a nézőtéren, hiszen egészen más szemmel látja a próbákat. Valamint egészen más önmagunkat rendezni úgy, hogy rajtunk kívül még négy másik színész is van a darabban.

Anna: Szóval, jóval nehezebb helyzet, ha önmagunk rendezői vagyunk.

Andris: Igen, és színházban, majdnem hogy öngyilkosság.

Anna: Hogyan tudtad áthidalni ezeket a nehézségeket?

Andris: Sokat segített, hogy már a darab írásakor is nagyon határozott elképzelésem volt arról, mit, hogyan szeretnék megvalósítani a jelenetekben, illetve tudtam, hogy a Zöld Macska Kultpincében fogjuk bemutatni az előadást, tehát ismertem a hely adottságait. A lényeg, hogy én nem akartam ezt az előadást elvinni valamiféle „művészieskedő” stílusba, hanem bizonyos szempontból egy klasszikusabb vígjátéknak szántam. Azt vettem észre, hogy napjainkban a rendezők, még egy könnyed Molnár Ferenc drámát is képesek túlstilizált módon színpadra vinni. Én nem szerettem volna, hogy a darabom egy ilyen előadás legyen. Az volt a szándékom, hogy ez a darab tényleg a színészek játékáról szóljon.

Anna: Írtad, rendezted, játszottad. Melyik terület áll hozzád a legközelebb? Mi volt a legizgalmasabb?

Andris: Igazság szerint játszani, hiszen egy olyan karaktert találtam ki magamnak, amely tőlem rendkívüli módon eltér, mivel egy vagány, laza rockerről van szó, aki nem igazán törődik mások érzéseivel. Izgalmas kihívás, egy tőlem ennyire különböző karaktert játszani. Ha úgy tudom eljátszani a karaktert, hogy a nézőknek hiteles, az nekem sokat jelent.

Anna: A darabtól függetlenül, a drámaírás, a rendezés vagy a színészet áll a legközelebb hozzád?

Andris: A színészet, hiszen már a kezdetektől ez inspirált és éltetett. Majd később jött az írás és végül a rendezés. Tulajdonképpen, most kezdem a negyedik színpadi darabom megírását, így az írás iránti szeretetem is egyre erősödik, és lehet, hogy egy idő után, már ez lesz ez első helyen.

Anna: Milyen drámákat, illetve forgatókönyveket írtál még?

Andris: Volt a 3 Effektív Detektív, a Viszlát, Föld!, a Cowboyok & Banditák, valamint a Nem ér sírni!-t dramatizáltam. A színpadi darabok mellett, öt amatőr nagyjátékfilmet és közel 30 kisfilmet készítettem.

Anna: Mesélj egy kicsit a Viszlát, Föld! keletkezési körülményeiről? Milyen ihletésből íródott? Mennyi idő alatt készült el?

Andris: A 2012-es év tavaszán Flores Hedvig Montserrat, Hédi, aki a Teatro Surreal vezetője, elérkezett élete azon szakaszába, hogy babát várt. Hédi egyébként a Teatro Surreal eddigi előadásaiban nemcsak színészként, de fordítóként is részt vett, mivel korábban csak ecuadori darabokat mutatott be a Teatro Surreal, illetve A szürke váró című drámát, amelyet Hédi írt. A lényeg az, hogy Hédi tudta, hogy ebben az évadban nem tud részt venni a produkcióinkban, ezért én átvállaltam egy darab írását és rendezését, amit ő rám is bízott. Két darabötletet vetettem fel neki és a társulatunknak. Habár ők a másik ötletemet választották, én mégis kitartottam a Viszlát, Föld! című dráma megírásának és rendezésének a tervénél, hiszen 2012 volt, és arra gondoltam, hogy ha ebben az évben van „divatja” a világvégének, akkor ezt az előadást ebben az évben kell bemutatni. Tavasszal, még egy pályázat miatt, gyorsan megírtam a szinopszist, aztán júniusban – körülbelül egy hónap alatt – elkészültem az egész szövegkönyvvel.

Anna: Milyen inspirációkról beszélhetünk? Volt-e olyan könyv vagy film, amely hatással volt a dráma keletkezésére?

Andris: Talán, és ez most meglepő lehet, de a Míg a világvége el nem választ című film, aminek én – a darab írásának tavaszán – csak az előzetesét láttam, hiszen nyáron mutatták be. Az előzetes azonban inspiratívan hatott rám. Illetve már hónapok, sőt talán évek óta voltak a fejemben olyan szituációk, illetve jelenetek, amelyek egy lakásban játszódnának két pár között.

Anna: Sok közös vonást fedeztem fel Albee, Nem félünk a farkastól című drámájával. Az alapszituáció megegyezik, és még a nevek is kísértetiesen hasonlítanak. Ezt jól gondolom?

Andris: Igen, abszolút tudatosan alakítottam így a drámát.

Anna: Milyen mértékű módosításokról, illetve átdolgozásokról beszélhetünk a végleges dráma megszületéséig? Volt-e olyan szál, amely később kimaradt?

Andris: Éppen ellenkezőleg történt. Júniusban megírtam a szövegkönyvet, amelyet elküldtem Hédinek, majd beszélgettünk arról, hogy neki mivel kapcsolatban vannak hiányosságai, és anélkül, hogy követtem volna az ő konkrét tanácsait, rájöttem, hogy a főszereplőkkel kapcsolatban, milyen plusz szálat írnék bele a darabba, amely több dimenziót adna a karakterüknek.

Anna: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

Andris: A színészközpontúság.

Anna: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

Andris: Mielőtt még elkezdeném a konkrét rendezői folyamatot, már érzem, hogy az egyes mondatoknak milyen hangsúllyal kell majd elhangozniuk ahhoz, hogy meglegyen a jelenetek dallama, ritmusa. Jelen esetben a szereplőim beleszólhattak ebbe. A színész, ahogy a próbák során kezdi birtokolni az adott karaktert, egyesíti önmagával, így ha azt éreztem, hogy a színész elképzelései által lesz az a karakter őszintébb, vagy igazabb, akkor beleegyeztem a módosításba.

Anna: Ha most kezdenéd a Viszlát, Föld! színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítanál meg?

Andris: Ez attól függ, hogy mások lennének-e a szereplők, a körülmények, a színpad, a díszlet, vagy esetleg több lenne-e az anyagi keretünk a bemutatására. A jelenlegi helyszínen, a jelen szereplőkkel ugyanígy rendezném meg.

Anna: A vígjáték műfaji jegyeinek hangsúlyozására külön figyeltél a rendezés során?

Andris: Igen. A darab témája lehetőséget ad arra, hogy egy komoly drámát rendezzünk, egy igazi tragédiát. Noha vannak a darabban olyan párbeszédek, motívumok, amelyek hajlanak a tragédia műfaja felé, én mégis arra törekedtem, hogy elsősorban vígjátékot rendezzek. Ügyeltem a szereplők párbeszédeinek a ritmusára, amely nagyon fontos abból a szempontból, hogy az adott dialógus, mennyire hat humorosan. Ha nincsen ritmusban egy vígjátéki jelenet, akkor rendkívül sokat veszít a humorából.

Anna: Az eredeti drámaszöveg jelenetei, illetve dialógus részletei közül mellőztél valamit a színpadra állítás során?

Andris: Egy-két mondat, ha kimaradt, de 98%-ban azt adtuk elő a színpadon, amit én megírtam.

Anna: Hangsúlyos karakterekkel dolgoztál, mondhatjuk, hogy egy karakterközpontú előadásról van szó? Milyennek látod a jellemeit?

Andris: Karakterközpontúnak érzem az egész előadást. Én minden forgatókönyvnél, illetve szövegkönyvnél a karakterekből építkezem, a karakterek köré építem a történetet, és nem a történethez igazítom a karaktereket. Sok író ezt fordítva teszi, de úgy érzem, hogy a megfelelő karakterekkel, már szinte magától felépül a történet. Velem is előfordul, hogy előbb a történet váza jut eszembe, de aztán a kész történetet mindenképpen a karakterek alapján alakítom ki. Az előadásban látható karakterek öt különböző típust testesítenek meg, amelyek öt sztereotip figurát képviselnek, de csak alapjában véve sztereotipek. Mézi egy etalon szőke nő, Miki egy rocker fiú. Gyuri egy átlagos irodista, Márti egy háziasszony karakter, valamint ott a szomszéd, a különc figura.

Anna: Az előadást Budapesten a Zöld Macska Kultpincében játsszák. Ez a helyszín mennyiben felelt meg a drámaírói, illetve rendezői elképzeléseknek?

Andris: A kezdetektől tudtuk, hogy a Zöld Macska lesz az előadás helyszíne, így már a dráma írásánál ide képzeltem el a jeleneteket. A díszlet jellemzőit is az itteni színpadhoz találtam ki. A mi előadásunkhoz teljes mértékben megfelelt ez a helyszín. Nagyon kedvelem a Zöld Macskát, mert rendkívül barátságos a környezet, mind a közönség, mind a társulat számára.

Anna: Szóval szerettek a Zöld Macskában játszani.

Andris: Abszolút. Ott mindig tárt karokkal fogadnak minket. Úgy érzem, hogy nem is lehetek hűtlen hozzá.

Anna: Átevezve az előadás helyszínéről a dráma helyszínére, hol játszódik a történet. Melyik országban, városban lehet elképzelni a cselekményt?

Andris: Gyakorlatilag nincsen konkrét helyszíne, bárhol játszódhat. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy mivel én Budapesten élek, ide képzeltem el a cselekményt, de bármelyik nagyvárosban is játszódhat, New Yorkban, Párizsban, vagy akár Ecuador fővárosában is. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy Gyuriék városban laknak, míg Mikiék valahonnan vidékről érkeznek vendégségbe.

Anna: A cselekmény egy lakás nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

Andris: Megpróbáltam a színészeket mozgatni egy jeleneten belül úgy, hogy ne legyen ennek instrukció érzete. Fontos, hogy ne csak azért menjen át egy színész a színpad bal oldaláról a jobbra, hogy ne legyen statikus a jelenet, hanem igyekeztem ezeket a mozgásokat megindokolni, illetve kitalálni olyan játékot, hogy értelmet adjak a mozgásnak.

Anna: Nyilván az is sokat segített, hogy noha egy térben, egy nappali díszletei között játszódik a cselekmény, mégis érzékeltetitek, hogy egy nagyobb térről van szó, amelyben van konyha, mosdó.

Andris: Persze. Ez is segített, de az összes hasonló színdarabnál felmerül ugyanez a problematika.

Anna: A dráma, illetve az előadás arra a központi gondolatra épít, hogy 1 óra múlva teljes mértékben megsemmisül a Föld. Amikor a szereplők hírt kapnak a katasztrófáról, különböző módon kezelik a helyzetet. Ha sorra vesszük a karaktereket, akkor ki hogyan és miért éppen úgy reagált a világvége közeledtére? Hogyan elemezhető ez dramaturgiailag, és miként nyilvánul meg a rendezésben?

Andris: Gyuri egy entellektüel úr viselkedésének megfelelően reagálja a történteket. A társaságban ő az, aki elkezd filozofálni, ő a legkevésbé sem elégedett a saját életével, és mindazzal, amit eddig elért társadalmilag, vagy a családalapítás tekintetében, így gondolatait az a vezérfonal irányítja, hogy mit kellett volna még elérnie az életben. Mézi a fiatal, szőke lány bár felfogja a történteket, mégse lesz különösebben zaklatott, mert megnyugtatja a mennyország, illetve a túlvilág gondolata, ami miatt nem érzi át a katasztrófa súlyosságát. Miki, aki egy laza rocker, a Carpe Diem elve alapján él, és az vezeti, hogy a maradék egy órában még jól érezze magát.

Anna: Ez mind érthető. Habár nem feltétel, de a nézők többségének fontos, hogy az előadás valamely karakterével azonosulni tudjon. Ennél a jelenetnél – amikor kiderül, hogy egy óra múlva vége a világnak – olyan idegenszerűnek tűnik a szereplők reakciója. Ha elképzelem, hogy az emberek többsége mit tenne, vagy én mit tennék hasonló helyzetben, valahogyan nem tudom megérteni, hogy a te szereplőid miért így reagáltak a világvégére. Hogyan képes, például Márti ott hagyni a férfit, akit szeret, és kimenni a konyhába, hogy folytassa a vacsorát?

Andris: Tulajdonképpen nekem nem az volt a célom, hogy ezzel a négy karakterrel bemutassam általánosságban, hogy az emberek hogyan viselkednének egy hasonló szituációban, hanem konkrétan ezekkel a karakterekkel akartam megmutatni, hogy ők mit tennének egy ilyen helyzetben. Márti, a feleség inkább magába zárkózik, és megpróbálja elterelni a saját figyelmét is a világvégéről azzal, hogy éppen vacsorát készít a vendégeknek, és továbbra is azzal kíván foglalkozni, amit eddig csinált, mintegy menekülésként a gondolataitól. Eredetileg ezt a darabot egy vacsora jelenetre szerettem volna építeni, csak a mi kicsi társulatunknak anyagilag megterhelő lett volna, minden előadáshoz új ételt rendelni, ezért a konyhát, illetve az étkezőt a színpadon kívülre helyeztem, ami azért is kellett, mert segített az olyan dramaturgiai kifogások esetében, hogy a szereplők, miért ne maradjanak végig egy helyen, megelőzve az előadás statikussá válását. Valamint arra is törekedtem, hogy minden szereplőnek legyen mindenkivel egy kettős jelenete, és ebben is segített a kint elhelyezett konyha, amibe időnként ki kellett menni.

Anna: A két pár mellett van egy ötödik szereplője is a darabnak, a szomszéd, akinek karakterével kapcsolatban bizonyos részletek homályban maradnak. Ki ő tulajdonképpen?

Andris: Az ötödik karakter szerepe a darab végére lesz nyilvánvaló a közönségnek, noha nem árulok el róla mindent az előadás során. Egy rejtélyes alaknak akartam megalkotni, aki a darab misztériumát generálja. Már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ő nem egy hétköznapi ember. Törekedtem arra is, hogy a szereplők ne jöjjenek rá a darabon belül, hogy ki ő valójában. A karakter megírását az Adáshiba című előadás inspirálta, ahol az albérlő karaktere Jézus volt, de senki sem ismerte fel. A szomszéd karakterénél én is valami hasonlót próbáltam megvalósítani.

Anna: Ha valóban az a szándékunk, hogy a közönség előtt homályban hagyjunk részleteket, akkor is neked – mint drámaírónak – határozott elképzelésekkel, nagyon pontosan tudnod kell, hogy ez a karakter milyen. Mindezekről elmondanád az elképzeléseidet?

Andris: Részletek formájában megjelennek a darabban az erre adható válaszok, azonban ennél mélyebben azért nem árulnám el, mert szeretném, ha még sokan megnéznék az előadást, így nem akarom felfedni a titkokat. Nagyon jól tudom, hogy egy írónak minden egyes részletbe bele kell gondolnia, még akkor is, ha ez nem derül ki a néző számára. Sőt, volt már olyan korábbi filmforgatókönyvem, az Everon, ahol olyan részletességgel megalkottam magamnak a háttér történetet, hogy nem is bírtam elviselni, amikor befejeztem a film forgatókönyvét, és annyi információ volt még, amit megalkottam, és nem került a nézők elé, ezért aztán megírtam ennek a történetét könyvben. Akárcsak a film, úgy a színház is kötött műfaj olyan szempontból, hogy nem lehet annyi mindent elmondani benne, mint egy könyvben. A legfontosabb információk megmutatására kell törekedni, amelyek a történet részei. Ha mégis elhangzanak olyan részletek, amelyek nem köthetőek szorosan az alaptörténethez, akkor pedig nagyon fontos arra figyelni, hogy ezek a mellékszálak ne keltsenek hiányt a nézőben.

Anna: Nyilván a szomszéd karakterét játszó színész – Pataky Ádám – feltett neked, mint rendezőnek néhány kérdést, hogy milyen is ez a szereplő, akit játszik. Neki milyen instrukciókat adtál?

Andris: Amikor megkapta a szövegkönyvet, mondtam neki néhány plusz információt, mert tudtam, hogy ez egy komplex karakter, amit játszani fog, ezek olyan információk, amik a szerep megformálásához, Pataky Ádámnak szükségesek voltak, de a nézők nem fogják ezeket megtudni. Én gondolom, hogy egy riporter mindent megtenne, hogy egy történet összes csavarját felfedje, de ezt én nem szeretném.

Anna: Akkor térjünk rá a materiális részletekre, melyek remélem, már elárulhatóak. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép, díszlet kialakításához?

Andris: A díszlet kialakításánál az egyszerűség és a praktikusság elvei érvényesültek. Egy otthon, egy lakás benyomását kívántuk kelteni. Csupán annyi volt fontos, hogy a szövegkönyv által megkövetelt díszletelemek megtalálhatóak legyenek a színpadon. Többek között fontos volt a kanapé, illetve a televízió, hiszen a világvégével kapcsolatos információkat így tudják meg a szereplők.

Anna: Miért lett éppen a narancssárga a díszletkép domináns színe?

Andris: Szerettünk volna egy vidám, élénk színt használni, így esett a narancssárgára a választás. Tulajdonképpen az előadás plakátján a Föld felé közelítő meteor is ezt a színárnyalatot tükrözi, így a narancssárga – mint az égő meteor árnyalata – különösen jó választás a színpadkép tekintetében.

Anna: Voltak figyelemfelkeltő kellékek is, mint egy nagy naptár.

Andris: A naptár használata, azért volt érdekes és fontos, mert a darab bemutatója még megelőzte a maják által megjósolt világvége dátumát, a 2012. december 21.-ét, és mi erre a végzetes napra készültünk. Azok az előadások, amelyek megelőzték ezt a dátumot, hangsúlyosan jelezték, hogy erről a bizonyos napról van szó, és a naptár is ezt erősítette meg. Amikor túlléptünk december 21.-én, és a világ mégsem semmisült meg, majd átléptünk 2013-ba, akkor már az adott dátum érvényét veszítette. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy pénteki napon játszódik a cselekmény, amely az utolsó munkanap a hétvége előtt.

Anna: A darab témája valóban izgalmas, és rendkívül aktuális volt addig, amíg a maja-féle világvége koncepció érvényesnek tűnhetett. Volt bennetek olyan félelem, hogy az előadás elveszíti aktualitását, ha túllépünk a maják által megjósolt dátumon, és sajnos vagy szerencsére nem következik be a világvége?

Andris: Igazság szerint féltem ettől. Éreztem, hogy 2012-ben lehet egy ilyen darabot bemutatni, hiszen fokozott volt az érdeklődés a világvége iránt. Ugyanakkor megnyugtató volt az a gondolat, hogy ha elmúlik 2012. december 21.-e, akkor is folytatódhatnak az előadások, mert az emberek érdeklődnek a világvége iránt, és mindig megjelenik egy újabb világvége-teória, valamint a karakterek is elég színesek ahhoz, hogy fent tartsák az érdeklődést a világvégétől függetlenül is.

Anna: Volt még egy számomra kedves díszletelem a falon, ami egy rendkívül jól megkomponált esküvői fotó volt a házaspárról. Elmesélnéd a fotózás történetét?

Andris: A fotót úgy készítettük el, hogy Pásztor Máté és Pintér Szilvia felvett egy esküvőinek tűnő ruhát, majd kimentünk a Zöld Macska mellé az utcára és én lefotóztam őket a telefonommal, majd mögéjük retusáltam egy templombelső fotóját.

Anna: Van ennek a történetnek egy kevésbé illúzióromboló változata is? Olyan tökéletesnek tűnik a fotó, hogy komolyabb megvalósítási projektet feltételeztem mögé.

Andris: Annyi, hogy a templombelső fotóját is én készítettem Oxfordban a Christ Church-ben, úgyhogy relatíve Gyuri és Márti Oxfordban házasodtak össze. Azért is fontos ez a fotó, mert van a darabban egy jelenet, amikor Gyuri és Márti megállnak a fotó előtt, átölelik egymást, és ugyanazt a pozíciót veszik fel, ami a fotón látható, de amíg a képen lelkesen készülnek az előttük álló életre, addig a valós karakterek a fotót szemlélve, már nem az életre, hanem a halálra készülnek.

Anna: A jelmezeket tekintve milyen szándékot kívántatok megvalósítani, mire figyeltetek oda az egyes szereplőknél?

Andris: A jelmezekkel az adott karakterek személyiségét próbáltuk tükrözni. Gyuri esetében, fontos volt, hogy egy számára kényelmetlen öltönyben legyen, amiben dolgoznia is kell. Márti kezdetben háziasszony ruhában van, majd a vendégek érkezésére felvesz egy elegánsabb ruhát. Miki és Mézi a házigazdákkal ellentétben, már hétköznapi módon van felöltözve. Természetesen Miki – a karakteréből adódóan – bőrdzsekit, és AC/DC feliratos pólót visel.

Anna: A szomszéd karakterénél rendkívül szembetűnő az ízléstelenül összeválogatott ruhadarabok sokasága. Ezzel is az idegenségét kívántátok sugallni?

Andris: Természetesen. Nem akartunk túlzásba esni a ruhával kapcsolatban, hanem azt az érzetet kívántuk kelteni, hogy ő egy nagyon fura ember, aki lehet egy meg nem értett zseni, vagy egy teljesen zavarodott személyiség, de azt nem akartuk egyértelművé tenni, hogy ő miért így öltözködik.

Anna: A darab két felvonásának elején zenei bejátszást hallhatunk, melyek ezek a dalok, illetve hogyan történt a zenék kiválasztása?

Andris: Csupán a felvonások bevezetéseinél és lezárásainál hallhatunk zenét. A fő dal, az R.E.M. együttesnek az It’s the End of the World as We Know it (and I feel Fine) című száma. Egy könnyed rockzene, amely a szövegét tekintve jól illik a Viszlát, Föld! című darabhoz, hiszen arról énekelnek benne, hogy tudomásunk szerint, vége van a világnak, de mégis jól érzem magamat.

Anna: Mi az oka, hogy különösebben nem élt a rendezés a fénytechnika adta lehetőségekkel?

Andris: Annak, hogy nem tudtunk különböző fényeffekteket alkalmazni, anyagi okai voltak, de az előadás egy hétköznapi lakásban játszódik, így nem is akartam extrém hatásokat kelteni.

Anna: Habár én nem vagyok rendező, mégis vannak olyan fénytechnikai elemek, amelyeket alkalmaztam volna. Ilyen lenne a reluxa mögül besütő napot jelző fény, a tévé fény, és a rejtélyes szomszéd karakterét megvilágító egyedi fénytechnika. Mit gondolsz ezekről?

Andris: Az első kettővel egyetértek, mind a reluxa, mind a tévé mögötti fényekkel kapcsolatban, amikre ha lett volna lehetőségem és anyagi hátterem megvalósítottam volna. A szomszéd karakterét kiemelni, pedig nem szerettem volna különleges fényhatással.

Anna: Gondolom számtalan pozitív visszajelzést kaptál a rendezés után. Melyek voltak ezek?

Andris: A legnagyobb dicséretet édesapámtól – Korcsmáros Györgytől – kaptam, aki 35 éve a pályán van, de nem csak ezért örültem különösen az ő elismerésének, hanem azért is, mert az előző darabom rendezésénél segített, de a Viszlát, Föld! esetében már nem. Az, hogy megdicsérte rendezésemet a bemutató után, egy külön öröm és elismerés.

Anna: Tekintve, hogy felmerült a közös rendezői munka apukáddal, ami az előző darabodnál történt. Mesélnél a rendezői együttműködésetekről? Hogyan dolgozik együtt apa és fia, ilyen esetben?

Andris: Nem úgy éljük meg az ilyen helyzeteket, hogy ő az édesapám, hanem mint a mentorom vagy tanárom. A színházi világban gyakran előfordul, hogy együtt dolgozó emberek kikérik a kollégájuk véleményét, illetve segítséget kérnek. Az nagyon ritka, hogy egy produkciónak két egyenrangú rendezője van, mert ha többen is rendeznek egy darabot, akkor is megoszlanak a feladatkörök, hiszen az egyik fél a vizualitással, a látvánnyal foglalkozik, a másik fél pedig a színészekkel. Nagyon ritka az, és nekem eddig még ilyenben nem volt részem, hogy két rendezőnek ugyanaz a feladata a rendezés során. Ha ilyesmiről van szó, mint ahogy én segítségül hívtam édesapámat, akkor fontos az, hogy fogadjuk a tanácsokat, ötleteket, és ne csak meghallgassuk azokat, hanem hasznosítsuk is, de a lényeg, hogy semmiképpen se azokra támaszkodjunk teljes mértékben, mert fontos, hogy egy rendező legyen, aki a saját stílusát és értékvilágát képviseli.

Anna: Én úgy ismerlek, mint aki határozottan ragaszkodik az elképzeléseihez, és talán nehezen is változtat rajtuk. Ha édesapád javasolt valamit, elfogadtad az ő ötletét, vagy igyekezted meggyőzni, hogy miért valósuljon meg a Te elképzelésed?

Andris: Sok esetben elfogadtam, amit mondott, hiszen a 3 Effektív Detektív esetében, a legjobb poénokat talán tőle kaptam. De előfordult, hogy bizonyos ötleteim helyett javasolt másokat, amiket ha azonosan jónak éreztem a saját ötleteimhez képest, akkor inkább a saját megoldásaimat használtam az előadásban. Még fontos megemlítenem, hogy noha tényleg határozott véleményem van arról, amit rendezek, mégis igyekszem nyitott lenni mindarra, amit a szereplők javasolnak, mert nem szeretem a színészeimet olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nekik irreális, vagy különösen kényelmetlen, és rosszul éreznék benne magukat.

Anna: Ha a Viszlát, Föld!-re gondolsz, akkor – napjainkra levetítve – mit látsz a legaktuálisabbnak az előadásban?

Andris: Azt, hogy mindenki eljut arra a pontra, amikor megkérdőjelezi a saját életének értelmét, és elgondolkodik azon, hogy merre tart tovább. A nagy tragédiák mellett is vannak az életnek vidám pillanatai.

Anna: Ha megfogalmaznánk egy mottót vagy üzenetet a dráma kapcsán, mi lenne az?

Andris: Hát, mondanám, hogy „Élj a mának!” Talán, hogy vegyük észre, azt, hogy miben élünk, milyen életet élünk.

Anna: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted az előadásban?

Andris: A számomra legkedvesebb jelenet Mézi és Miki érkezése, ekkor négy szereplő van a színpadon, és úgy érzem, hogy egyforma hangsúllyal érvényesülnek. Azt vettem észre, hogy a nézők ettől a jelenettől kezdve tudnak igazán nevetni az előadáson.

Anna: Mivel érvelnél, hogy miért menjünk el megnézni az előadást?

Andris: Mert annak ellenére, hogy időnként komoly témákat érintünk, mégis egy könnyed hangulatú, szórakoztató vígjátékot láthatnak a nézők. Rengetegen megköszönték már, hogy kiszakadhattak a hétköznapok problémáiból az előadás idejére.

Anna: Kiknek ajánlod az előadást?

Andris: Talán 12 és 72 év közötti nézőket várunk.

Anna: Szóval, egy 75 éves ember már ne menjen el megnézni?

Andris: Dehogynem! Akár egy 92 éves embert is várunk, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár fantasztikus hely a Zöld Macska, mégis van egy meredek lépcsője, ami az idősebb korosztálynak gondot jelenthet.

Anna: Ha lehetne egy személyes kérdésem, csupán kíváncsiságból, akkor te, ha most – itt – megtudnád, hogy 1 óra van hátra, és az egész bolygó, ahol élünk megsemmisül, mit tennél, hogyan viselkednél?

Andris: Ha már egy ilyen csinos hölgy ül velem szemben, megpróbálnám úgy kihasználni az utolsó egy órát, hogy minden perc számítson.

Anna: Nincs több kérdésem. 🙂 

 

Korcsmáros András

Viszlát, Föld!

vígjáték 2 részben

Teatro Surreal

Szereplők

Gyuri: Pásztor Máté

Márti: Pintér Szilvia

Mézi: Görgényi Fruzsina

Miki: Korcsmáros András

Szomszéd: Pataky Ádám

Írta és rendezte: Korcsmáros András

Olvasópróba: 2012. augusztus 30.

Bemutató: 2012. október 28.

Helyszín: Zöld Macska Diákpince