Most is egyedül maradtam itthon, sodortam egy hatalmas spanglit, és betettem az Igazából szerelem DVD-t. Négy éve már, hogy itt lakunk Tomival, és mind a négy Szenteste így telt el. Tomi ügyeletben a klinikán a gyerekekkel, én meg betépve otthon a filmmel. A kedvencem az a rész, amikor Hugh Grant és a titkárnője ülnek a taxiban, kettőjük között a zöld polipnak öltözött kiskölyökkel.

Pont, amikor ennek a résznek vége lett, csengettek. Megnyomtam a pause-t. Megint csengettek. Ki a bánat lehet, és mit akar tőlem Szenteste? Kinéztem a kukucskálón. – Ó, a kurva élet – mondtam halkan. Etelka néni állt ott, a véresszájú fideszes nyugdíjas a szomszédból. – Nyissák ki! – mondta nem túl hangosan, de nagyon határozottan.

– Tessék? – nyitottam ki résnyire az ajtót. Nagyon igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam, mennyire be vagyok állva.

– Nagyon hangos a tévéjük, a saját gondolataimat sem hallom odaát – mondta Etelka néni. – És mi ez a szag? Égetnek valamit?

– Ja, nem… semmi… izé… füstölő – mondtam kábán. Mire felocsúdtam, Etelka néni már benn is volt az előszobában, ami konyha is egyben. – Főznek is? – mutatott a pultra kirakott cukorra és lisztre. – Tamás itthon van?

– Igen… nem… izé – mondtam.

Etelka néni megállt az előszoba-konyha és a nappali közti boltíves átjáróban, azon a ponton, ahonnan a 32 négyzetméteres lakás minden szeglete látszik, még az apró fürdőszoba is, mert nyitva maradt az ajtaja.

– Egy… teát esetleg, Etelka néni? – kérdeztem. Valójában azt szerettem volna, hogy az öregasszony menjen ki a lakásból és hagyjon engem békében tovább tépni és filmet nézni, de túlságosan jólnevelt vagyok ahhoz, hogy csak úgy kitessékeljek valakit. És különben is, Szenteste volt.

– Köszönöm, nagyon kedves – mondta Etelka néni, és leült a kanapéra a nappaliban, a tévével szemben. Bekapcsoltam a vízforralót, filtert tettem a csészébe, és amíg felforrt a víz, arra gondoltam, hogy amikor egyszer, egyetlenegyszer a négy év alatt Etelka néninél jártam, akkor az öregasszony isteni finom túrós rétessel kínált, amit ő maga sütött, de közben végig a zsidókat és a kommunistákat szidta. A konyhában pedig, ahol leültünk, ki volt rakva egy körülbelül hetvenszer száz centis Orbán Viktor-kép a falra, a nagymagyarországos és székely himnuszos hűtőmágnesekről nem is beszélve. Úgyhogy udvariasan megköszöntem a közös képviselő telefonszámát (azért mentem át, hogy elkérjem), és soha többé nem tettem be a lábamat Etelka nénihez.

Felforrt a víz, beleöntöttem a csészébe, és a nappaliba indultam. Ahogy beléptem, a meglepetéstől majdnem elejtettem a teát: Etelka néni a kisasztalra tett tálkából az ujjával kanalazta és nyalogatta ki a tartalmát. – Mi ez, gyümölcszselé? – kérdezte. – Isteni finom, ne haragudjon, de majdnem mindet megettem… úgysem volt már benne sok!

– A tea – ennyit bírtam kinyögni, letettem a csészét az asztalra, aztán kirohantam az előszoba-konyhába, ahol fél percen át hangtalanul rázott a röhögés. Hát persze, gyümölcszselé, mondtam magamban. Nem, Etelka néni, tetszik tudni, igazából ez banánízű síkosító, amivel a seggemet szoktam bekenni szex előtt! Kivörösödtem és a könnyem is kicsordult, annyira rázkódtam a nevetéstől. És azért van tálkában, Etelka néni, mert a Tomi néha nagyon hirtelen kívánja meg a szexet, és nem akar a tubussal bíbelődni! És azért van a tálka a kisasztalon, mert ma reggel épp ott dugott seggbe, ahol ülni tetszik!

– Jól van? – kérdezte Etelka néni, aki ismét ott állt, ahol az előbb, a lakás középpontjában, az előszoba-konyha és a nappali közti átjáróban. – Fullad? Vagy mi van?

– Semmi… semmi baj – mondtam, a levegőt kapkodva. Etelka néni közelebb akart lépni, de megtántorodott, és a boltíves átjáró félfájába kapaszkodott, a hirtelen mozdulatával pedig pont leverte az ott lógó mezüzét.

Ó, bassza meg, gondoltam. A mezüzét ajándékba hozta Tominak az egyik rokona New Yorkból, aki ott rendesen járt zsinagógába, nem úgy, mint Tomi, akinek fogalma sem volt, hogy mi ez a szivartok alakú izé, de utánakeresett a neten, és egészen fellelkesült, hogy akkor lesz egy házi áldásuk, ami vigyáz ránk. És gondban volt, mert a mezüzét a lakószobába nyíló ajtóra kellett volna rakni, de a mi lakásunkban nem volt a konyha és a szoba között ajtó, csak egy boltív, de azt írta a cikk az interneten, hogy ha csak boltív van, és nincs rajta ajtó, akkor is oda kell rakni a mezüzét, a jobb ajtófélfára kell erősíteni, a felső harmad aljára. Ez pedig pont Etelka néni fejmagassága volt.

Etelka néni lehajolt, felvette a mezüzét, figyelmesen forgatta a kezében, aztán megszólalt.

– Ezek ilyen zsidó betűk, nem?

– Nem, ez… őő… görögül van.

– Nézze, Marcika. Nem vagyok teljesen hülye. Kislánykoromban jártam hittanra. Tudom, hogy ezek zsidó betűk. Persze, hogy zsidó betűk, mert a Tamás zsidó. Rá kell nézni. De maga nem az. Mert maguk nem unokatestvérek, ahogy híresztelik a házban, hanem buzik. És maga a lány. Csak magára kell nézni.

– Tessék? – nyögtem ki.

– Ne vicceljen, Marcika, van nekem szemem. Meg orrom is. Azt hiszi, nem tudom, hogy nem a füstölőnek van ilyen szaga, hanem a füves ciginek? Meg azt is tudom, hogy maguk ilyen liberálisok… Hát istenem, majd kinövik.

Azt se tudtam, mit mondjak, de talán ha tudtam volna is, akkor sem lettem volna képes elmondani, annyira feszített a röhögés. Most már nem is szorítottam vissza, hagytam, hadd törjön ki hangosan.

– Jaj, Marcika, hagyja abba a drogozást – mondta Etelka néni. – Nézzen magára, milyen gyerekes. A Tamás, az egy nagyon komoly fiatalember. Mindig kezitcsókolommal köszön. Most is dolgozik, ugye?

– Igen… honnan tetszik tudni?

– Gyerekorvos, nem? És zsidó? Akkor Szenteste ő van ügyeletben. Világos, mint a nap. Tudja, az én szakmám ápolónő. Negyvenkét éven át dolgoztam a MÁV-kórházban. Szenteste mindig csak a zsidó doktorok voltak benn, ez volt a szokás.

– Hát… igen, mindig ő az ügyeletes Szenteste.

– És nem rossz magának, hogy egyedül van ilyenkor?

– Rossz, rossz, de mindegy… elfoglalom magam. Vagyis… hát igen, filmet nézek, meg tépek. Igazából… megőrülök, annyira hiányzik a Tomi. Holnap délben fog hazajönni. Nem akarok semmi mást, csak ölelni, beszívni a bőre illatát, és – itt egy kicsit megremegett a hangom – a kócos hajába túrni az ujjaimat.

– Mindig tudtam én, hogy rendes gyerek maga – mondta pár másodperc csend után Etelka néni. – Látszik, hogy nagyon szereti a vőlegényét.

A „vőlegény” szótól megint nevethetnékem támadt, de visszatartottam.

– Tudja – mondta Etelka néni – Emlékszem, amikor egyszer átjött. Emlékszem, milyen nagy szemet meresztett, amikor meglátta a Viktort a falon. A Viktor annyi idős, mint az a semmirekellő fiam… a Gyula. Hiába beszéltem neki, elvette a legborzalmasabb nőt a világon, az meg teljesen meghülyítette, kéthavonta ha felhív, nem hívtak meg magukhoz soha, még Szentestére se. Egyedül vagyok. Az uram már tizenkét éve meghalt. Az unokám öt éves, háromszor láttam eddig. Tudja, megmondtam a véleményemet a menyemről, hogy ávósnak a lánya rendes asszony nem lehet, azóta nem hívnak… Nézem néha a Viktort, és mintha a fiam lenne… illetve, bárcsak ilyen fiam lenne… Olyan okos! Olyan határozott! Félhet tőle a sok nyomorult hazaáruló!

Egy kicsit összeszorult a gyomrom, és nem voltam benne biztos, hogy Etelka néni nem sorol-e engem is a nyomorult hazaárulók közé.

– Maga épp főzőcskézik? – mutatott Etelka néni a konyhapulton a lisztre és a cukorra.

– Igen… tetszik tudni… szeretek főzni… Tominak. Magamnak soha… Amíg egyedül voltam, soha nem főztem. De amióta együtt élünk, már négy éve, azóta mindig főzök. Az egy kreatív dolog… legalább az. Soha nem receptből főzök, mindig kitalálom. Néha nagyon rossz lesz, de Tomi mindig becsülettel megeszi. De azért általában jól sikerül. Irodában dolgozom, tetszik tudni, napi nyolc-tíz órát ülök ott, azalatt kitalálok valamit. És már jobban is érzem magam, mert… gondoskodhatok róla. És amikor főzök, az olyan, mint egy spirituális gyakorlat… felajánlom az ételt valami magasabb erőnek… hálául… Tomiért… na.

Annyira belefeledkeztem a mondandómba, hogy automatikusan tekertem egy spanglit, rágyújtottam, és csak amikor passzoltam volna, akkor döbbentem rá, hogy Etelka néni ül ott.

– Marcika, Marcika – csóválta a fejét Etelka néni. – Nőjön már végre fel. Nyomja el azt a szart.

Elnyomtam, de úgy, ahogy a félig szívott spanglit szoktam: óvatosan, a dekket a hamutartó vájatába illesztve, hogy később el lehessen szívni a maradékot.

– Tudom, hogy maguk mindenfélét gondolnak rólam – mondta Etelka néni – hogy ez a fideszes öreglány így meg úgy, hogy biztos az összes zsidót utálja… ismerem, mivel tömi a fejüket az RTL meg a többi liberális szemét. De idefigyeljen. Attól még, hogy maguk liberális buzik, ráadásul maga drogos, a Tamás meg zsidó, attól még én nem akarok rosszat maguknak. Szóval ne féljenek tőlem.

Csak néztem Etelka nénire, szótlanul.

– Mi lesz ebből? – mutatott a pultra Etelka néni.

– Banános sütit kezdtem el csinálni – mondtam. – Csak közben betéptem, és leültem filmet nézni.

– És hogyan fogja megsütni, sütőben?

– Igen.

– Kristálycukorral?

– Igen… miért?

– Marcika – sóhajtott Etelka néni. – Maga egy nagyon rendes gyerek. De süteményt sütni, azt nem tud. Kristálycukorral eszébe ne jusson. Túl nagy szemű, tiszta fekete pötty lesz a teteje. Megég a cukor. Ha meg nem takarja le fóliával, és nem nyomatja le valamivel, mondjuk szárazbabbal, akkor fel fog púposodni.

– Tényleg?

– Még szép – mondta Etelka néni. Végignézett rajtam tetőtől talpig, aztán lassan, kimérten azt mondta: – Ha akarja, megtanítom süteményt sütni. Csak tegye el azt a kristálycukrot, és hozzon porcukrot. Első lecke: jó süteményt nem lehet kristálycukorral sütni.

 

Hogy milyen sokat gondoltam Karcsi bácsira!

Ez persze nem igaz. Mert melyik a melyik? A nyílt utcán Karcsi bácsit nem is tudnám Jani bácsitól, szegény Dani bácsitól, az unokatestvérem, az élettársam bácsikáitól megkülönböztetni.

A körülöttem üldögélő rokonok ezt nagyon is tudják. És mégis bólogatnak: mert ami nem igaz, az még nem jelenti, hogy ne lehetne helyes. A törzs nyelvében az üres kijelentések is az összetartozás érzését erősíti. És én olyan vagyok, mint egy politikus: deklarálom, hogy hozzájuk tartozom, de személy szerint nem érdekel egyikük sem. No de mi van, ha a közmondásos karcsibácsi mögött egy eleven ember rejtőzik? Valaki, aki szerelmes volt, verseket írt, küzdött a rákkal – vagy egyiket sem tette, de épp olyan összetéveszthetetlen volt, mint mi mind. És ha betör valahova, hazudik, cigányozik, zsidózik, gyereket molesztál, vajon akkor is az én karcsibácsim?

No de kit lelkesít ma már néhány egyenkardigános, egyenkalapos öreg rokon? Már régesrég nem a nemzetségi összetartás, a vér szimbolikus terében gondolkodunk, a törzshöz való tartozást a nemzet, és később a „politikai oldal” vette át. Én is innen merítem az identitásomat. Innen választom ki a saját karcsibácsiaimat. És a helyes személet birtokában megelégszem – legyen szó a székely autonómiáról vagy akár az aluljárókból elkergetett hajléktalanokról – a helyes válaszokkal. Hiszen tartozom valahova.

Az oldalnak (bal/jobb) persze csak akkor van értelme, ha létezik a másik oldal is. Amolyan ellenvilág, ahol, mint Alice Tükörországában minden van, minden ugyanúgy van, csak épp fordítva működik… Hiszen mi értelme olyan klánhoz tartozni, ami csak képzeli, hogy az ellen-klánnal találkozik? Ahol nincsenek valós összecsapások? Ahol nincs kivel a grundon megküzdeni? Ám egyre több jel mutat arra, hogy ez a két szimbolikus tér alig érintkezik. Sok minden mellett az uniformizálás módja is különbözik.

Létezik-e amúgy Karcsi bácsi egyáltalán? A falusi rokon, a „nép” vagy az értelmiségi jóakaratot nem eléggé méltányoló „egyszerű” választópolgár? Odaképzel bárki is a maszk mögé egy eleven személyt? Egyáltalán hogyan tipologizáljuk azt, aki nem közénk tartozik?

A baloldal mitológiájának visszatérő szereplője a sértődős, sarokban duzzogós, engesztelhetetlenségig megbántott jobboldali. Mert ahhoz hogy valaki a szívére vegye a sértéseket, idegbetegnek vagy számító gazembernek kell lennie. Ha pedig saját jószántából nem vesz részt egy bármiféle – szókimondónak nevezett – kick boksz bajnokságon, akkor „féli” a versenyt. Gyáva, mihaszna, alávaló. Az általánosítások mögött tehát nem képződik meg egy eleven személy – az egyediség, de akár az érzékenység is csak a „mi oldalunkhoz” tartozók kiváltsága.

 

Fordítva mindez nem történhet meg. Ha egy jobboldali bitang szemétládának nevez valakit, akkor nem csodálkozik, ha az illető nem hívja meg a kislánya óvodai ballagására, vagy nem támogatja a fordítói-alkotói-akármilyen kérelmét. Mert pontosan tudja, hogy a sértés nemcsak a mesebeli karcsibácsit vagy ellenséget sújtja, hanem az élő, a másokkal összetéveszthetetlen személyt. És ez is a cél – vagy ez is a cél. Jobboldalon soha senki nem rest a konkrét valóságra rámutatni, mert hiszen az eszme és az eszme képviselője a mindennapi életben tényleg nehezen választható szét. Hát hogy lehetne igaz a tolerancia eszménye, ha azt a legpökhendibb, még a szomszéd ízléstelen nyakkendőjén, a BKK-ellenőrök kövérségén is gúnyolódni tudó értelmiségiek hirdetik? Ezek akarnak minket kioktatni?

A jobboldal általánosításaihoz, karcsibácsizásaihoz, általánosításaihoz mindig tapad valamennyi konkrétumokhoz való ragaszkodás. Ám nehéz arról meggyőzni egy fő-fő-hiteles személyt, hogy egy eszme attól még igaz lehet, ha ezt a saját életükben megvalósítani nem tudó emberek képviselik. És bármilyen hihetetlen: akár őszintén is képviselhetik. Mindennapi tapasztalatok alapján az elvek valóságát teljesen kétségbe vonni cinizmus vagy otrombaság. Hiszen gyengíti-e bármennyire is Isten létezését, Dante Alighieri vagy Vivaldi nagyszerűségét vagy akár az olasz konyha nagyszerűségét, ha azok nagyságát béna, ostoba, bűnös, főzni, élni, hinni nem tudó emberek hirdetik?

Valamennyire azért igen – lássuk be. Hiszen mindannyian itt és most élünk, nem kizárólag a jelek és szavak valóságában. De mintha az itt és most, a szavak valóságra-vonatkozásanem lenne ugyanaz, pedig a kulturkampfos kötélhúzásnak épp a világos szembefeszülés adná az igazi értelmét. Ám ha nem ugyanarról és nem ugyanúgy beszélünk, akkor mi értelme lenne a megértésnek, a megbocsátásnak? Vagy akár a kiütéses győzelemnek is.

Akit ki akarnál ütni, talán nem is ott van, ahol képzeled. A kétféle szimbolikus tér, a kétféle nyelv nem vetíthető egymásra, mert annyira más a viszonyuk az elvont fogalmakhoz, az egyediséghez és a társadalmi valósághoz.

 

A fiatalabbak persze látják, hogy ennek az ál-kötélhúzásnak – bár ez a harc számtalan al- és fő-kötélhúzót eltart – nincs sok értelme. Hiszen nem is szemben állunk. Nem is ugyanazt a kötelet fogjuk. Talán már csak a megszokás rángat ide-oda kötéldarabkákat, hajdan igaznak gondolt, de azóta helyessé kopott állításokat. Te közénk tartozol / te nem tartozol közénk. Te karcsibácsi vagy / te annál is rosszabb vagy: te vagy az ellenség. Miközben mindenki jövője a karcsibácsikon, az ő legitimációjukon és az általuk megválasztott képviselőkön múlik. De a szimbolikus nyelvek olyan attitűdöket közvetítenek, amelyek kizárnak ebből minden idegent: épp ezért nincs senki, aki számon kérhetné rajtuk az elvhűséget és a valóságismeret.

Ha pedig így van, akkor minek törődsz a forma-kalapokkal és forma-mondatokkal? A másoktól örökölt kötéldarabkákkal? Az egész kötélhúzással?

Télen élesebbek a színek és lassabban telik az idő. És szerencsére sokkal, de sokkal több időt lehetünk egyedül. Hát hagyd egy időre a másoktól kapott helyes válaszokat, és lépésről-lépésre, állításról-állításra törődj inkább az igazsággal. És ha már karácsony van, ha pár napig az unalmas arcokat úgysem lehet elkerülni, fedezd fel, van-e valami eleven a karcsibácsis maszkok mögött.

 

 

 

 

In memoriam BMA-MAGD-IR423.1

 

A teremben még a hófehér papíron végigfutó tollak sercegését sem lehetett hallani. Legalábbis eleinte. Aztán mindenki választott a táblára fölvésett feladatok közül, s vagy az osztrák–magyar közös hadsereg gasztronómiájáról, esetleg a prostituáltak és katonák viszonyáról, vagy életvezetési tanácsok a közös hadsereg katonáinak témájában írt. Lassacskán oldódott a hangulat, s a kezdeti ellenkezést felváltotta a feladat megoldására való törekvés. Egyre-másra előkerültek a szabadon használható kötetek és fénymásolatok, s az írásokból legények, altisztek, tisztek ugrottak a porondra.

 

A közlegények zsebre tett kézzel álldogáltak, eleinte zavartan, s megilletődve figyelték a fehér papírosok fölé görnyedő embereket, mivel nem igazán értették, miért is kerültek ide. De minthogy most sem erősen vettek tudomást róluk, hamarosan az egyik sarokban kis kört alkottak és rágyújtottak. A szolgálat alól ideggyengeség miatt felmentett Infanterist Csupak civilben érkezett, hosszú gulyásgúnyában, s többek között ennek köszönhetően volt nála egy csomag cigi is, amit előzékenyen körbekínált. Infanterist Alexander Bézső, Kovács Márton közvitéz, Kaál Samu és Joseph, a másik tisztiszolga örömmel éltek a lehetőséggel, s elégedetten szívták tüdejükre az Alföldön megtermelt dohány keserű füstjét. Ilyet szívtak a negyvenhatosok, mondta kaján vigyorral Infanterist Csupak, főként, ha már hazatértek, tette hozzá még, kicsit halkabban.

  

Ez utóbbi mondatra a hófehér lap fölé görnyedők közül többen is felkapták a fejüket, pillanatra elgondolkoztak, de aztán ismét visszahajoltak, némelyek őrült módra kezdték lapozgatni a fénymásolatokat, s időközben elkészült vázlataikhoz hozzátoldottak még egy-egy kifejezést.

 

Az időközben kissé megőszült, ámbár még mindig fess Gustl és Anton Lerch, ez utóbbi kis lyukkal a homloka közepén, a közlegényektől távolabb ácsorgott, s meglepetten figyelték a vizsgázókat, majd egymás szavába vágva kalandjaikat kezdték mesélni. S ha másban nem is, de abban kiválóan megegyeztek, hogy mind Stefi, mind Vuic egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, tette hozzá sunyin körbepillantva Gustl, ha nem is mindenben felelnének meg a mai kor elvárásainak.

 

Talán tovább is folytatódott volna a társalgás, ha a szanaszét álldogáló tisztek közül nem lép elő Rofrano báró, aki egyetlen pillantással szétválasztotta Gustlt és Antont, akik között már-már barátivá oldódott a csevej. Lerch óvatosan, alázatos kutyatekintettel lépett hátra, s finoman félresimította homlokába hulló fürtjeit, majd határozott lépéssel a negyvenhatosok egy őrmestere és amellé a kis csöndes huszárkáplár mellé sorolt be, akik halkan pusmogtak kissé távolabb a legénységi állománytól. Rofrano kapitány ekkor visszalépett, és kivett egy szál Virginiát Wilhelm Kasda főhadnagy tárcájából. A főhadnagy előzékenyen kínálta körbe a szivarkákat, és Ullrich főhadnagyon kívül mindenki kiszolgálta magát. Azaz mindenki, akinek felajánlották. Mert hát Kasda főhadnagy hanyag eleganciával kattintotta össze tárcáját, éppen akkor, amikor Vallon Hugó, volt gyalogsági hadnagy és Otto von Bogner, egykori főhadnagy egyszerre nyúltak a szivarkák irányába. Szivart így nem kaptak, de még az egyik asztal mellett búslakodó Ullrich főhadnagy is észrevette Hugó kezén a gyűrűt, mely – főként poétikus lelkű tisztünk szempontjából – ha nem is volt fegyvertény, de mindenképpen felért egy pompázatos rózsakerttel.

 

És a szivarkák füstjében felengedő Kasda főhadnagy az egyik asztalhoz lépve egy pakli kártyát vett elő zsebéből. Játszhatnánk egyet, nézett körül, mire a tisztek megcsóválták a fejüket. Wili, Wili, nem gondolod, hogy elég volt a játékból, mosolyodott el egy délceg huszárhadnagy, aki közben fegyelmező tekintettel intette csöndesebb kvaterkázásra a terem másik sarkában nevetgélő Kaál Samut. A tisztiszolga azonnal elhallgatott. Gustl szokásához híven magában motyogott, valami párbajt emlegetett, de senki sem figyelt rá. Mióta volt az a kis botránya az orvossal, azóta megtűrték ugyan, de komolyan nem vették. Így hát csak motyogott, párbajról, nőkről, színházról, aztán nőkről és megint csak nőkről.

 

Máskülönben éppen Ullrich főhadnagy volt az, aki egy idő után megunta a fegyelmezett várakozást, körbesétált a teremben, s hol itt, hol ott ragadt le néhány pillanatra, beleolvasva a közben egyre sűrűbben teleírt papírosokba. Néhány lázadó gondolattól megihletődve odasompolygott a tiszti kompánia szélén kesergő Udvardy Pál főhadnagyhoz, s miután hevesen gesztikulálva megtárgyalták a lehetőségeiket, Ullrich főhadnagy mély levegőt vett és odalépett Rofrano kapitány elé. Kihúzta magát, sarkát összecsapva tisztelgett, s engedélyt kért szólni.

 

A többiek – még a távolabb álldogáló Kaál Samuék is – aggódva pillantottak a századparancsnok előtt magához képest is feszesen álló tisztre. Azt mind tudták, hogyha Ullrich főhadnagy megszólal, mi több, jelentést tesz, annak jó vége nem lesz. Tudta ezt Udvardy Pál főhadnagy is, akit a szolgálati szabályzat iránti ellenérzései és népet, nemzetet, hazát jobbító szándékai és ennek az ezredparancsnokság részéről történő tökéletes elutasítása olyan mély depresszióba süllyesztettek, hogy abból talán csak Ullrich botrányos megszólalása zökkenthette volna ki.

 

Volna, mert végül a főhadnagy nem kapott szót. És ez nem Rofrano vérteskapitányon múlt, hiszen a századparancsnok jól tudta, nem tagadhatja meg magától és századától, főként a vigyázzállásba merevedett Ullrich főhadnagytól az előírásban is rögzített megszólalás lehetőségét. Így hát beletörődve az elkerülhetetlenbe, szemét szigorúan tisztjére szegezve, kezét óvatosan a pisztolytáskájára csúsztatta, s rezzenéstelen arccal készült kiadni az engedélyt jelentő parancsot.

 

Ekkor több dolog is történt. Az A épület negyedik emeletén, a 429-es teremben, 11 óra 18 perckor Rofrano kapitány ismerős mozdulatára Anton Lerch strázsamester mintha tett volna egy lépést hátra. A kis huszárkáplár összerezzent, és minden irtózása ellenére őrmestere takarásába lépett. Gustl, Kasda, Udvardy és a többi tisztek kihúzták magukat. És mielőtt még a századparancsnok kiszáradt ajkát elhagyta volna a vezényszó, minden előzetes jelzés és engedélykérés nélkül az egyik papír fölé görnyedő vizsgázó fölpattant, s teleírt lapjával a katedrához sietett.

 

Végeztem, mondta kissé izgatottan, majd a közlegények, altisztek és tisztek csodálkozó pillantásaitól kísérve kilépett az ajtón. Szabályellenes, gondolta Rofrano, és kioldotta pisztolytáskáját, de amikor a második, a harmadik vizsgázó is hasonlóképpen vonult ki a teremből, meghökkent. Meredten figyelte az elsietőket, s közben nem vette észre, hogy a többiek eltűntek. Előbb Kaál Samu és Joseph, majd a negyvenhatosok őrmestere, Koppel Benedek őrmester, a kis huszárkáplár, aztán Gustl hadnagy, Kasda és Ullrich főhadnagyok. Végezetül Vallon Hugó volt gyalogsági tiszt maradt, aki fejcsóválva pillantott Rofranora, majd hirtelen felszívódott, mint a Virginia édeskés füstje.

 

Ennyi, gondolta keserűen Rofrano, a Wallmoden-vértesek kapitánya, s kényszeredetten visszacsatolta pisztolytáskáját, majd sisakját feltéve, rezzenéstelen arccal, mint ki csatába indul – vagy randevúra, szokta volt mondani az ezredes – kihúzott derékkal kilépett az ajtón.

 

 

 

A román rendőrség önkényesen, erőszakosan és törvénytelenül szétverte a Pungeşti községben magánterületüket védő embereket, akik a Chevron cég palagáz kitermelése ellen tüntettek. A cég minden tiltakozás ellenére elkezdte a munkát. Körülbelül negyven embert vitt be a rendőrség, többeket magánterületről hurcoltak el, mások kórházba kerültek a rendőri attrocitások miatt. A sajtót távol tartják a színhelytől, a rendőrség nem ad információt a bevitt emberekre vonatkozóan. 

 

Ma reggel 5:30 körül, a csendőrség brutálisan behatolt a Pungeşti-i ellenállótábor területére, amit a Eugen Iusub helyi lakos telkén állítottak fel. A Vremea Nouă szerint az embereket kötéllel kergették az erdőn keresztül, rugdosták őket, majd néhány órán belül a tábor összes lakóját igazoltatták, és beszállították a Vaslui-i rendőrfőkapitányságra. 9:30 körül negyven személyt tartóztattak le, és a Siliştea felé vezető országutat lezárták: a gyerekek nem mehetnek iskolába és tilos bármiféle járműnek áthaladni.

 

„Az emberek azt mondják, rugdosták és kergették őket, megverték őket a saját udvarukban, nem hagyták őket fényképezni vagy filmezni, hogy ne legyen bizonyíték a visszaélésekre, amiket különböző helyeken követtek el a csendőrök (Ploieşti, Bârlad, Bákó, Vaslui stb.” – írja a Vremea Nouă. George Epurele, a Măgurele Országos Lézerfizika Kutató- és Fejlesztőközpont kutatója, aki szót emelt a palagázak kitermelése ellen, telefonon keresztül egész éjjel kapcsolatban volt a pungeşti tüntetőkkel, akik közül egyeseket letartóztattak, ezért most ki van kapcsolva a telefonjuk. Az alábbiakban beszámol az ott történtekről.

 

Ma éjjel, négy óra körül, mondja a TOtB-nek, több mint negyven rendőr- és csendőrautó, illetve a Chevron cég (amely a Pungeşti-i palagázak kitermelésében érdekelt) munkagépei és teherautói, valamint őrök gyűltek össze a Vaslui-ból kivezető úton, majd öt, háromnegyed öt körül elindultak Pungeşti felé. „Körülbelül két kilométer hosszú kocsisor lehetett.” Időközben, folytatja a kutató, Bákó felől csendőrcsapatok érkeztek, körbevették a tüntetők ellenállótáborát és minden irányba lezárták a bejáratot, még a dombok és az erdő felőli részeken is.

 

„A falusiak, legtöbb százan, leültek az út szélére és egymáshoz kötötték magukat egy kötéllel, amikor is a csendőrök közéjük csaptak”, mondja Epurele. Azzal a telekkel szemben, amelyiket a Chevron akar beépíteni, egy állampolgár magánterülete található, oda állították fel az ellenállótábort sátrakból. [A rendfenntartó erők] behatoltak a magánterületre, és csendőrségi korlátokat állítottak fel, hogy elzárják a tábort a többi embertől. Aki közeledett a korláthoz, azt meglökték, vagy meg is ütötték. A csendőrök teljes fegyverzetben voltak, harcra készen, sisakkal, gumibottal, s ami csak hozzátartozik. Az ellenálló-mozgalom vezetőit egyszerűen felkapták, egyeseket közülük az utcáról. Zâna Dominteant (szerk. megj., az egyik tábori aktivista) egy üzlet elől kapták fel, a faluban volt éppen, és behajították egy autóba. Küzdött, az autónak még egy ablakát is kitörte. Aztán nagyon sok falusit, és főleg azokat, akik az ellenállótáborban laktak, sorra elkaptak és elvittek Vasluiba, a rendőrségre, ahol megtagadják a róluk szóló bármilyen tájékoztatást.

 

Egy ma reggel megjelent közleményben a Chevron vállalat tudósít arról, hogy ma reggel 7 órától megkezdődtek a munkálatok a vállalat által Siliştea-Gumeşti községben (Vaslui megye) bérelt telek felé vezető út kiépítésére, ahová már meg is érkeztek a munkagépek. „Számunkra prioritást jelent, hogy ezeket a tevékenységeket biztonságos és környezettudatos módon vigyük végbe, összhangban azokkal a környezetvédelmi egyezményekkel, amelyek alapján eljárunk”, jelenti ki a közlemény, idézi az Agerpres. „A Chevron ismételten kifejezi és megerősíti szándékát, hogy konstruktív és pozitív viszonyban legyen azokkal a közösségekkel, amelyek közelében tevékenységét kifejti, és hogy folytassa a párbeszédet az érdekelt közönséggel, a helyi közösségekkel és hatóságokkal, a projektjeit illetően.”

 

„Gyakorlatilag megtisztították a zónát, mielőtt belekezdtek a munkálatokba”, mondja ehhez képest George Epurele, aki azt is megerősíti: „Most azon a hídon dolgoznak, ami a csatorna fölött visz át, s ami elválasztja a községi utat a Chevron telkétől. Voltak ott valami csövek, most pedig az utat építik a telek felé.”

 

A kutató azt állítja, hogy a Csendőrség hazudik abban a sajtóközleményben, amiben az mondja, hogy az emberek akadályozták az úton való haladást. Az illető közlemény kijelenti, hogy „a Csendőrség feladata normális körülményeket biztosítani azon a területen, hogy megelőzze az incidenseket, amik a közrend felborulásához vezethetnek, hogy biztosítsa a forgalom gördülékenységét a közutakon, illetve hogy megelőzze bármilyen antiszociális tett elkövetését.” A közlemény szerint egy kb. száz személyből álló csoport megakasztotta a forgalmat a Pungeşti felé vezető megyei úton, viselkedésük ellenséges volt a rendfenntartó szervekkel szemben, ami ilyen módon indokolná a csendőrök közbeavatkozását. A Csendőrség szerint csupán hét személyt szállítottak a vaslui rendőrkapitányságra igazoltatás céljából. „Azok az emberek az út szélén nem akadályoztak semmit”, mondja George Epurele. „Az út a csatorna másik felén van, ez a megyei úttal párhuzamos szekérút, és ami a viselkedésüket illeti, egyáltalán nem voltak erőszakosak. Hetven-nyolcvanan lehettek, talán százan is, a csendőrök hétszáz körül. Az volt a céljuk, hogy megsemmisítsenek mindenféle ellenállást a környéken.”

 

Epurele állítása szerint a tüntetők már előző este értesültek erről a tervezett beavatkozásról, de nem tehettek semmit ellene, mivel öt-hatszoros túlerővel álltak szemben: ennyi csendőr jutott minden személyre, aki ellentmondott a Chevron projektjeinek. Az akció ráadásul reggel 6 előtt kezdődött. “Tudjuk, hogy ha bármilyen hasonló akcióról, akár egy házkutatásról van szó, 22 és reggel 6 óra között vihető végbe. És maszkokkal felszerelve, ők reggel 6 után kezdik. A törvény szerint tilos a behatolás, hacsak nem egy különösen súlyos bűncselekmény jeleiről van szó. És ott nem történt semmi, az állampolgárok egyszerűen tüntettek, mert nyilvánosságra kerültek annak a teleknek a dokumentumai is, amelyikre a Chevron akar építeni.

 

Olyan telekről van szó, ami a polgármester tulajdonába került, mégpedig láthatóan illegális telekcserével.” – tudta meg a kutató a helybeliektől. A felesége örökölte a község egy másik falujában levő telkeket, és az ő (szerk. megj. – a polgármester) aláírásával cserélték el őket a falvak között, azt tervezve, hogy a felesége legyen az ingatlan tulajdonosa. De ez már nem történt meg, hanem egyenesen az ő nevére írták a telkeket – anélkül, hogy létezne bármilyen dokumentum a megyei földhivatalnál, ahogyan általában szokás, ha átírnak egy telket. Egyszerűen két polgármesteri hivatal közötti protokollról volt szó. Az egyik aláírás éppen a polgármesteré, akire átruházódik a hivatal. A falusiak ezt tudják, mert az illető telek az egykori IAS tulajdona volt, és a község tulajdonát képezi.”

 

Amikor George Epureleval beszélgettünk, a sajtónak tilos volt belépni a csendőrség által elfoglalt területre. Mindenkit megállítottak több száz méterrel távolabb egy kanyar és a dombok mögött, „hogy abszolút semmit se lássanak”. A letartóztatott személyek Vasluiban vannak, ahol a kutató szerint nem engedik meg nekik, hogy felvegyék a kapcsolatot a külvilággal, ki van kapcsolva a telefonjuk. „A csendőrök [ugyanakkor] egyszerűen rátörtek az emberekre, az udvarokba és a házakba. Vannak, akiket be is vittek [a kórházba], valakinek talán a bordája is eltört, meg zúzódásai vannak, és ott a régi polgármester, Spiridon, ő is a Vaslui-i kórházban fekszik. A lánya kérte, hogy vigyék át Iaşiba; nem tudjuk, hogy hogy állnak most a dolgok, de azt hiszem, hogy a lányát is elkapták a csendőrök, és elvitték Vasluiba, miután néhányszor telefonon keresztül a tévének nyilatkozott.

 

Ha nem számítjuk a lövéseket, 1989 december 21-ét juttatja eszünkbe. Ilyennek látják a dolgot azok, akik jelen voltak ott. Öt-hat csendőr minden emberre, pajzsok, magánterületen felállított korlátok, bezárt, megfélemlített emberek, a sajtót pedig több száz méter távolságban tartják. Az embereket az erdőn keresztül üldözték.  Akármilyen kicsi csoportosulást rögtön körbevesz a csendőrség. Nem szabad több mint három emberrel találkozni, mert azonnal jönnek. A gyerekek nem mehettek iskolába… vagyis a község ostrom alatt áll. Gyakorlatilag ott is a szükségállapot szabályai érvényesek. 

 

 

Siege of Pungeşti

 

Today in the early morning, around 5:30 a.m., the gendarmerie brutally entered the Pungeşti resistance camp, which has been installed on Eugen Iusub local resident’s plot. According to the newspaper Vremea Nouă, people were chased with ropes into the woods, they were hit with feet, and within a few hours, all inhabitants of the resistance camp were arrested and taken to Vaslui police office for identity check. Around 9:30, there were 40 people arrested, and the country road towards Siliştea was blocked: the children couldn’t go to school, and it is forbidden for any vehicle to pass. “The people say, they were hit with feet and chased, they were beaten up in their own houses and yards, the were not allowed to take pictures or record videos so that there wouldn’t be any proof for the abuses of the gendarmerie – which have already taken place in various locations, such as Ploieşti, Bârlad, Bacău, Vaslui etc.” – as the newspaper Vremea Nouă writes. George Epurele, researcher in the National Center of Research and Development, specialist of laser science and one of those who raised their voices against the exploitation of shale gases in the zone, was all night in telephonic contact with the demonstrators. Some of them have been arrested, therefore they have their cell phones switched off now. In the following paragraphs, Epurele reports about the events.

 

This night, around 4 a.m., he tells TOtB, more than forty gendarmerie and police cars, respectively, several lorries and machines of the Chevron company (the one which is interested in the exploitation of shale gases in Pungeşti), and some guards gathered at the exit of Vaslui. After that, around five o’clock, or a quarter to five, they left towards Pungeşti. “There was a queue of cars, around 2 km long.” Meanwhile, the researcher continues, some gendarmerie groups arrived from Bacău, they surrounded the resistance camp of the demonstrators and closed its entrances from all directions, including the sides in the direction of the hills and the woods.

 

”Some villagers, not more than a hundred people, sat down on the side of the country road and binded themselves to each other with a rope. Then, suddenly, the gendarmes appeared and they have actually torn them down”, Epurele says. Opposite to the plot which is to be used by the Chevron company, there is a citizen’s private plot – this is the place where the resistance camp of tents has been installed. [The forces responsible for public order] entered the private plot and installed gendarmerie barriers so that the place would be isolated form the rest of the people. Anyone who would come closer would be pushed away or even hit. The gendarmes were earing complete weaponry, ready to fight, with helmets, truncheons, everything. The leaders of the resistance movement were literally taken away, some of them were caught in the street. Zâna Domintean (ed. note: one of the activists in the camp) was taken away while she was in the village, standing in front of a shop. She was thrown into a car. She tried to free herself, she even broke a window in the car. After that, many villagers, and especially those who were living in the resistance camp, were caught and taken to Vaslui, to the police station – and there the communication of any information about them is denied. According to an announcement appeared today in the morning the Chevron company informs that starting with 7 a.m. the workings have started in order to build the road towards the plot hired by the company in Siliştea-Gumeşti (Vaslui county); all machines have already arrived to the location. ”Our main priority is to complete these actions in a safe and environment-aware way, harmonizing with those agreements regarding the protection of natural environment that constitute the base of our work.”, the announcement affirms (cited by Agerpres). ”Chevron confirms its intention to have a constructive and positive relation with the communities it is working with, and to continue the dialogue with the public in interest, the local communities and authorities regarding its projects.”

 

”They have practically cleaned the surface before they started to work”, says, however, George Epurele, who also confirms: ”Now they are working on the bridge above the canal that is situated between the village road and the plot hired by Chevron. There were some pipes, and now they are building the road towards the plot.”

 

The researcher affirms that the Gendarmerie lies in the press annonuncment in which it states that the people were blocking the road. The announcement affirms that ”the burden of the Gendarmerie is to assure normal conditions in that zone, to prevent incidents that could lead to troubles of the public order, to maintain the normal traffic on the public roads, to prevent infractions and all kinds of antisocial activities.” According to the announcement, there was a group of around a hundred people who blocked the traffic on the county road towards Pungeşti, their behaviour was rather agressive towards the maintainers of the public order – waht would have be more than a reason for the implication of the gendarmerie. According to the Gendarmerie, there were only seven people taken to the Vaslui police station in order to have an identity check. ”Those people sitting on the edge of the road were aboslutely not blocking anything”, George Epurele says. ”The road is on the other side of the canal, it is a country road for wains parallel to the county road; and about their behaviour, it was not violent at all. There could have been seventy, eighty of them, maybe one hundred, and there were seven hundred gendarmes. Their aim was to eliminate any kind of resistance in the zone.” According to Epurele, the demonstrators have already been informed about the planned action the previous evening, but they couldn’t do anything agaisnt it: there were six or seven gendarmes for every person who protested against the projects of Chevron. Furthermore, the action took place after 6 o’clock. In case of similar actions, a perquisition for instance, it can happen between 22 p.m. and 6 a.m. And those people wearing masks came after 6 in the morning. The law says that it is forbidden to enter private territory, except there are serious suspicions of a very grave infraction. And there didn’t happen anything, the citizens were simply protesting, because the documents of the plot on which Chevron was planning to build, have also been published. It is a plot of land that entered the posession of the mayor, and this obviously happened by changing some plots illeagally, the researcher found out from the local inhabitants. The mayor’s wife inherited some plots in another village, and these were transferred with his (ed. note, the mayor’s) signature from the posession of a village into another’s. The plan was that his wife would be the official possessor, but this didn’t happen, because the mayor himself is the owner, and in the county land register office there is no valid document attesting this. It was only an agreement between two villages, pure protocoll. One of the signatures is the mayor’s one, who is going to own the plot. The villagers know this, because the plot has been previously owned by IAS (national agricultural cooperation), and, after that, by the village.

 

During our discussion with George Epurele, it was forbidden for the press to enter the territory occupied by the Gendarmerie. Everyone was stopped several hundred meters away, behind a curve and some hills, so that ”they could not see absolutely anything”. The arrested people are in Vaslui, where, according to the researcher, they are not allowed to keep in touch with the world, their cell phones are switched off. The gendarmes started [in the same time] to attack people, they entered houses and yards. There are some villagers who were taken in [to the hospitals], there are people with broken ribs, contusions. And the former mayor, Spiridon, is also in the Vaslui hospital. His daughter asked for his transference to Iaşi. We don’t know what happened, but I think the daughter has also been caught by the gendarmes and taken to Vaslui, after she made some declarations to the television (through phone).

 

If we don’t count the shootings, we can think about 21st December 1989. That is waht those people think who were there. Five-six gendarmes for one person, shields, barriers installed on private territories, people arrested and frightened, and the press is kept many hundres meters away. The people have been chased through the woods. Any group, even the smallest, is immediately surrounded by the gendarmerie. It is forbidden to meet more than three people, otherwise they come immediately. The children couldn’t go to school… the village is under siege. In this case, the rules of emergency state are valid.  

 

Forrás/Source: http://totb.ro/pungesti-sub-asediu/

 

Ezt a kérdést ritkán teszik föl. Pedig nem egy verset, prózai művet ismerünk, amelyben a róka, ha nem is éppen főszerepet, de valamilyen szimbolikus szerepet játszik, az állatmesék sztereotípiáiról nem is beszélve.

 

A róka először is állat, sőt ahogyan mondani szokták, vadállat. Természeténél fogva nem ápol valami nagy barátságot az emberrel. Így már ezen a ponton fölmerülhetne a kérdés, hogy akkor milyen jogon beszélünk, emberi lénynek tudva magunkat, a rókáról. Nincs-e valamilyen rejtett szándék, gyarmatosító indulat, a róka érdekeinek ellentmondó percepció minden ilyen ravaszkodás mögött?

 

Mert ha például a természetfilmek kínálatát nézzük, készítettek ugyan a rókáról egyet-kettőt, mégsem nevezhető a műfaj sztárjának. Szerepe sajátosnak minősül. Meg szokás említeni, hogy így a róka, meg úgy a róka, de átfogó, részletekbe menő bemutatást nem találunk sem életmódjára, sem észjárására vonatkozóan.

 

Szóval nem vív ki különösebb figyelmet. Egy olyan nyom hatását kelti, amit észrevételezünk, megadjuk neki az említés álszent tiszteletét, talán le is hajolunk, hogy megtapogassuk ujjbeggyel a finom mélyedést a porban, miközben kitekert nyakkal a kamera blendéjébe vicsorítunk, de aztán mégsem indulunk el fölkeresni e nyomok eredetét, végső célját.

 

 

Egy kicsit más a helyzet a videómegosztó oldalakon. Itt számtalan rövid, alig néhány perces rókavideót találunk. Ezeken a róka alakjának megjelenésére sokszor türelemmel várni kell, majd miután épp csak feltűnik egy barna földsáv borozdájában vagy egy téli tájkép tar ágai között, a felvétel hirtelen megszakad.

 

Vagy találkozunk olyan videóval, s ez kifejezetten szívszaggató, ahol a róka feje egy körülbelül félméter hosszú csőbe (kidobott kéménycső, vagy szennyvízvezeték darabja lehet) szorul bele. Nem rángatózik nagyon, de érződik, hogy izgatott. Puhán szenved, szinte játszva. Hogy tudniillik kacsacsőrű emlősnek vélődhetik azok szemében, kiknél eddig sem kapott kinézete megfelelő reprezentációt. 

 

És ekkor a felvételen megjelenik egy személy okostelefonnal, s a felvételen belül készít újabb felvételt e kínlódásról. Később elteszi a telefont és megpróbálja leráncigálni a róka fejéről a szennyvízcsövet, eközben nevetgél, poénokat mond, sunyi cinkossággal beszél ki a képből. A róka meg bele-bele karmol a karjába.

 

A felvétel itt is megszakad, még mielőtt láthatnánk, megszabadult-e a róka, s mennyi kín után. Elménkbe pedig beég a kép, amint a róka teste, ahogy „megmentője” a szennyvízcsőrtől fogva fölemeli, a levegőben kapálózik, fölfele összegömbölyödik, majd megint kinyúlik.

 

Rögzítjük, hogy olyasmit látunk, amit egyébként ritkán: a róka hasát, ágyékát. Kirajzolódtak hátsó lábainak izmos combjai alulnézetből, amelyről óhatatlanul és gépiesen a hentesek pultjainál kiakasztott apróállatok levágott combjaira, a hideg húsra asszociálunk, talán a fehér szín miatt.

 

De hogy ez a testtájék világosabb színű, s a fehérhez közelít, nem az egyetlen meglepetés. Fájdalmasabb az, ahogy a természetellenesen megnyúlt test izomkötegei a ráncigálástól mintha szét akarnának válni, hogy a szétszaggattatás inkább, mint a szemellenző.

 

És ekkor végre fölfogjuk, hogy mennyire törékeny egy rókatest. Hogy mennyire védtelenek egy erősebb testtel, egy puskagolyóval, vagy az egyszerű véletlennel szemben azok a kimérten tékozló ívek, ahogy hajlékony lendülettel gondolatban újra futni látjuk.

 

S értjük vagy érteni véljük a rejtőzés ritmusait is, ahogy szíve olykor a szőrébe költözik át, majd a mancsokba, s még akkor is ott lüktet, mikor, jellegzetes szagának maradék foszlányaira már végképp nem figyelmezve, megérintjük nyomait a porban, s szétzúzzuk finom rajzolatát.