Hogy milyen sokat gondoltam Karcsi bácsira!

Ez persze nem igaz. Mert melyik a melyik? A nyílt utcán Karcsi bácsit nem is tudnám Jani bácsitól, szegény Dani bácsitól, az unokatestvérem, az élettársam bácsikáitól megkülönböztetni.

A körülöttem üldögélő rokonok ezt nagyon is tudják. És mégis bólogatnak: mert ami nem igaz, az még nem jelenti, hogy ne lehetne helyes. A törzs nyelvében az üres kijelentések is az összetartozás érzését erősíti. És én olyan vagyok, mint egy politikus: deklarálom, hogy hozzájuk tartozom, de személy szerint nem érdekel egyikük sem. No de mi van, ha a közmondásos karcsibácsi mögött egy eleven ember rejtőzik? Valaki, aki szerelmes volt, verseket írt, küzdött a rákkal – vagy egyiket sem tette, de épp olyan összetéveszthetetlen volt, mint mi mind. És ha betör valahova, hazudik, cigányozik, zsidózik, gyereket molesztál, vajon akkor is az én karcsibácsim?

No de kit lelkesít ma már néhány egyenkardigános, egyenkalapos öreg rokon? Már régesrég nem a nemzetségi összetartás, a vér szimbolikus terében gondolkodunk, a törzshöz való tartozást a nemzet, és később a „politikai oldal” vette át. Én is innen merítem az identitásomat. Innen választom ki a saját karcsibácsiaimat. És a helyes személet birtokában megelégszem – legyen szó a székely autonómiáról vagy akár az aluljárókból elkergetett hajléktalanokról – a helyes válaszokkal. Hiszen tartozom valahova.

Az oldalnak (bal/jobb) persze csak akkor van értelme, ha létezik a másik oldal is. Amolyan ellenvilág, ahol, mint Alice Tükörországában minden van, minden ugyanúgy van, csak épp fordítva működik… Hiszen mi értelme olyan klánhoz tartozni, ami csak képzeli, hogy az ellen-klánnal találkozik? Ahol nincsenek valós összecsapások? Ahol nincs kivel a grundon megküzdeni? Ám egyre több jel mutat arra, hogy ez a két szimbolikus tér alig érintkezik. Sok minden mellett az uniformizálás módja is különbözik.

Létezik-e amúgy Karcsi bácsi egyáltalán? A falusi rokon, a „nép” vagy az értelmiségi jóakaratot nem eléggé méltányoló „egyszerű” választópolgár? Odaképzel bárki is a maszk mögé egy eleven személyt? Egyáltalán hogyan tipologizáljuk azt, aki nem közénk tartozik?

A baloldal mitológiájának visszatérő szereplője a sértődős, sarokban duzzogós, engesztelhetetlenségig megbántott jobboldali. Mert ahhoz hogy valaki a szívére vegye a sértéseket, idegbetegnek vagy számító gazembernek kell lennie. Ha pedig saját jószántából nem vesz részt egy bármiféle – szókimondónak nevezett – kick boksz bajnokságon, akkor „féli” a versenyt. Gyáva, mihaszna, alávaló. Az általánosítások mögött tehát nem képződik meg egy eleven személy – az egyediség, de akár az érzékenység is csak a „mi oldalunkhoz” tartozók kiváltsága.

 

Fordítva mindez nem történhet meg. Ha egy jobboldali bitang szemétládának nevez valakit, akkor nem csodálkozik, ha az illető nem hívja meg a kislánya óvodai ballagására, vagy nem támogatja a fordítói-alkotói-akármilyen kérelmét. Mert pontosan tudja, hogy a sértés nemcsak a mesebeli karcsibácsit vagy ellenséget sújtja, hanem az élő, a másokkal összetéveszthetetlen személyt. És ez is a cél – vagy ez is a cél. Jobboldalon soha senki nem rest a konkrét valóságra rámutatni, mert hiszen az eszme és az eszme képviselője a mindennapi életben tényleg nehezen választható szét. Hát hogy lehetne igaz a tolerancia eszménye, ha azt a legpökhendibb, még a szomszéd ízléstelen nyakkendőjén, a BKK-ellenőrök kövérségén is gúnyolódni tudó értelmiségiek hirdetik? Ezek akarnak minket kioktatni?

A jobboldal általánosításaihoz, karcsibácsizásaihoz, általánosításaihoz mindig tapad valamennyi konkrétumokhoz való ragaszkodás. Ám nehéz arról meggyőzni egy fő-fő-hiteles személyt, hogy egy eszme attól még igaz lehet, ha ezt a saját életükben megvalósítani nem tudó emberek képviselik. És bármilyen hihetetlen: akár őszintén is képviselhetik. Mindennapi tapasztalatok alapján az elvek valóságát teljesen kétségbe vonni cinizmus vagy otrombaság. Hiszen gyengíti-e bármennyire is Isten létezését, Dante Alighieri vagy Vivaldi nagyszerűségét vagy akár az olasz konyha nagyszerűségét, ha azok nagyságát béna, ostoba, bűnös, főzni, élni, hinni nem tudó emberek hirdetik?

Valamennyire azért igen – lássuk be. Hiszen mindannyian itt és most élünk, nem kizárólag a jelek és szavak valóságában. De mintha az itt és most, a szavak valóságra-vonatkozásanem lenne ugyanaz, pedig a kulturkampfos kötélhúzásnak épp a világos szembefeszülés adná az igazi értelmét. Ám ha nem ugyanarról és nem ugyanúgy beszélünk, akkor mi értelme lenne a megértésnek, a megbocsátásnak? Vagy akár a kiütéses győzelemnek is.

Akit ki akarnál ütni, talán nem is ott van, ahol képzeled. A kétféle szimbolikus tér, a kétféle nyelv nem vetíthető egymásra, mert annyira más a viszonyuk az elvont fogalmakhoz, az egyediséghez és a társadalmi valósághoz.

 

A fiatalabbak persze látják, hogy ennek az ál-kötélhúzásnak – bár ez a harc számtalan al- és fő-kötélhúzót eltart – nincs sok értelme. Hiszen nem is szemben állunk. Nem is ugyanazt a kötelet fogjuk. Talán már csak a megszokás rángat ide-oda kötéldarabkákat, hajdan igaznak gondolt, de azóta helyessé kopott állításokat. Te közénk tartozol / te nem tartozol közénk. Te karcsibácsi vagy / te annál is rosszabb vagy: te vagy az ellenség. Miközben mindenki jövője a karcsibácsikon, az ő legitimációjukon és az általuk megválasztott képviselőkön múlik. De a szimbolikus nyelvek olyan attitűdöket közvetítenek, amelyek kizárnak ebből minden idegent: épp ezért nincs senki, aki számon kérhetné rajtuk az elvhűséget és a valóságismeret.

Ha pedig így van, akkor minek törődsz a forma-kalapokkal és forma-mondatokkal? A másoktól örökölt kötéldarabkákkal? Az egész kötélhúzással?

Télen élesebbek a színek és lassabban telik az idő. És szerencsére sokkal, de sokkal több időt lehetünk egyedül. Hát hagyd egy időre a másoktól kapott helyes válaszokat, és lépésről-lépésre, állításról-állításra törődj inkább az igazsággal. És ha már karácsony van, ha pár napig az unalmas arcokat úgysem lehet elkerülni, fedezd fel, van-e valami eleven a karcsibácsis maszkok mögött.