Ahány teremtmény él színén e földnek,

ha nem gyűlöli sugarát a napnak,

siet mind buzgón fáradozni nappal,

hogy aztán majd, ha fönn kigyúl a csillag,

fészkére bújjon réten és vadonban,

s pihenjen, míg rá nem köszönt a hajnal.

 

Én attól fogva, hogy fölkél a hajnal,

és szétzavarja árnyait a földnek,

felébresztvén a vadat a vadonban,

szünet nélkül sóhajtozok a napnak,

s könnyezve járok, ha kigyúl a csillag,

s vágyom, hogy újra eljöjjön a nappal.

 

Ha elfutott az est elől a nappal,

s leszállt az éj, és messze még a hajnal,

rád bámulok, kegyetlen égi csillag,

ki szenvedésre adtál ím a földnek,

és megátkozom felkeltét a napnak,

mely élni rendelt, vadként e vadonban.

 

Oly szívtelen bestia a vadonban

nem dühösködik se éjjel, se nappal,

mint ő, kiről az árnyaknak s a napnak

sírok mindegyre, s ébren ér a hajnal;

mert testem visszaadjam bár a földnek,

örök vágyam vezérli égi csillag.

 

Mielőtt hozzád térnék, égi csillag,

vagy elnyugodnék egy kedves vadonban,

hol porom újra része lesz a földnek,

egy nap tán megkegyelmez ő: e nappal

sok év után derülne rám a hajnal,

s gazdaggá tenne éje ama napnak.

 

Együtt lehetnénk alkonyán a napnak,

s nem látna más, csak néhány égi csillag

egy éjen át, mit nem követne hajnal;

s ő nem változna fává a vadonban,

hogy azt tegye, mit hajdan tett a Nappal,

ki érte lett vendége itt e földnek.

 

De földnek mélyén fekszem egy vadonban,

s az égen nappal gyúl ki majd a csillag,

mire ily édes hajnal int a napnak.