Tehát úgy színpad most ez, hogy a magány színpada. Mert ha meggondolom, kicsit az újraélt gyermekkor is, melynek ne túlszeretni szegényes meghittségét, de elismerni valóságát.

 

       Emlékszünk, gyerekként egyetlen pillantás elég lehet a valóság egészének fölmérésére. Anélkül, hogy erről akkor tudnánk.

 

          Most kicsit fázom, mint akkor. Egy óra alatt kellett lakhatóvá rendezni a szobát. A padló még beton, nem tud átmelegedni a csempétől, hát több réteg szőnyeget terítek. Ágy nincs, egy régi szalmamatracon fogok aludni. S kicsit éhes is vagyok, ma csak teába (Favoured Cherry Rum) mártogatott házikenyérre futja.

 

          De a gyerekkorihoz képest a mostani tudatos, mondhatni tervbe vett állapot, hiszen archetipikus képek/jelenetek működni engedése vagy színrevitele ez: kályhában pattogó tűz, szék a tűzhely mellett (ez valamiért Van Gogh, aki nagy kedvenc tizenévesen), szappan és mosdótál, tea, kés meg kenyér. De mégis csak annyiban akart, amennyiben a körülmények épp ennyit tesznek lehetővé. Mégpedig egyfajta szabadság megőrzésével.

 

          Ne tagadjuk meg tehát tőle a valóságot, de fosszuk meg mindenfajta nosztalgiától vagy idilltől. Akármennyire is emlékszünk arra, a gyermekkor idejéből, hogy így éltek őseink, ilyen egyszerűen, sőt szegényen s meghitten. Hisz volt egyfajta kegyetlenség abban, ahogyan elviselték egymást. S ha azért lehettek esetleg mégis boldogok, mert erre képesek voltak, mégse irigyeljük ezt tőlük. Mert tudunk nyelvnélküliségük rettenetesebb testi rabságáról. S magányukról is.

 

          Tehát nem kiváltságos helyzet ez, csak kicsit rendhagyó. A különös benne, hogy noha színpad, mégis valóságos magány. Önmagam előtt játszom le a mondott jeleneteket, néző is vagyok és szereplő is.

 

          De mi lenne magánynak nevezhető? Bizonyos, hogy nincs köze az egyedülléthez. Soha sem lehetünk egyedül. Mindig itt vannak mások valóságos nyomai és mások, akikre gondolunk, akik gondolnak ránk, akik nélkül élni sem tudnánk. S ez determináltság inkább, mint szeretet.

 

          Vajon ők kikre gondoltak? S tudták-e, tudatosították-e, hogy épp gondolnak valakire? Nagyanyám egyszer így jellemezte fiatalabb korát: „Olyan felvilágosulatlanok voltunk.”

 

          Továbbá: a magány így nem is a miénk, nem saját magány, nem sajátos és nem is kisajátítható, nem privilégium. És nem bensőséges, mert a magány kívül van. A magány a hó, az ajtó, a szőnyeg. A magány a tűz.

 

          A magány a tárgy tárgyisága, a nyelv nyelvisége, az ember emberiessége (magánya?). Nincsen hierarchia itt, egyenlőség van. A „dolgok rendje”, az egyenlőség, hogy minden és mindenki egyszerre létezik, egymás mellé van rendelve. Ez immanencia. Vagy akár transzcendencia, mert mindegy.

 

          Általában az idő uralkodik rajtunk, de van egy lehetőségünk az idővel kicsit szembeszállni: az időhúzás, ami egyfajta tudatos lustaság. Nem semmittevés ez, nem is meditáció: az előbbi puszta szórakozottság vagy bárgyúság is lehet, utóbbi ritualizált és túl nagy koncentrációt, önfegyelmet követel az én megszüntetéséhez vagy reorganizálódásához.

 

          Az időhúzás a várakozás („adventi idő”) negatívja, árnyéka lenne? Kitérés az elvárt elől, elhalasztás, elkalandozás és alkudozás? Lényegében lényegtelen kitérők sora, mert nem jutunk sehova és nem veszünk semmit (pl. ajándékot)? Ehelyett mondjuk az árnyékunkon való túllépés lehetetlen gondolatával tűnődünk?

 

          Az időhúzás talán az ima egy sajátos formájára is hasonlít: amikor végre bevalljuk, hogy örökösen kevésnek bizonyulunk a Te aposztrofálására, kimondására és elgondolására a belső beszédben. Bevalljuk, hogy egyszerűen hazugság lenne a Te megjelenítése ebben a nagybetűsen gondolt Te-ben, hiszen hogyan is állhatnánk szemtől szemben vele, aki – elvileg – mindenhol ott van, de mindenhol egyszerűen csak dolgok vannak, ez meg az, na meg amaz, személyek, állatok a maguk egyediségében, közelgés-távolgás, s ő („ő” vagy Ő, stb.) nem lelhető föl, nem állítható elő, jeleníthető meg sem a dolgokban, sem mögöttük, sem közöttük, sem dologként, se személyként, se állatként, se sehogy.

 

          Az egész csak színház, ha nem éppen bohózat.

 

          Tehát a Te fikcionálását abbahagyni, kikerülni e lehetséges Te érkezését, s ki a várakozást is.

 

          Mi elől kitérni? Az elől, amit minden beteljesedőnek fikcionált idő óhatatlanul felkínál, mint garantált (hazavárt?) vendéget, garantált ajándékot, a parúziát mint csomagolt terméket vagy intimen személyes, kiábrándítóan „szívhez szóló” ajándékot. De az elől is, ami a messiási idő mintájára egy megérkezés, befejezés, megvalósultság ígéretét hordozza: legyen az a forradalom ígérete, a szerető vagy akár a Szent maga. Többnyire persze mégis egyfajta, ilyenkor szinte kikerülhetetlen ünnepi meghittséget kerülni ki, ami még az ilyesmivel szemben ironikus személyeknek is rejtett vágya. Hogy a ránk kényszerített ünnepi iparról most inkább ne szóljunk. Talán csak a közöny egy fajtája kivétel, s így nekünk ez remény is egyúttal.

 

          Egyszóval nem lenni elnéző.

 

          Nem várni valakit, nem törni feléje, nem ülni meg a napját. Lehet ezt? Vagy bár elhúzni, figyelmesen mismásolni, elcéltalanítani a várakozási időt. Nem a gyermek, hanem az izzadt, megtördelt szalma.

 

          „Hanem legyen a ti beszédetek: Igen igen, nem nem; ami pedig ami ezeken kívül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Mt: 5, 37)

 

          Lehetne-e az ünnepi idő az egyetlen kivétel az „Igen igen, nem nem” alól? Vagyis nem valami időben érkező, hanem az idő maga (ezt szabad egyáltalán így mondani?), mely nem jelenik meg, mely nem jöhet el? Mert úgy van máris és mindig itt, hogy még sincsen sehol? Örökös hiány?

 

          Csak mi vagyunk, csak ez a kimelegedni nem tudó szoba. Amit előbb a magány színpadának is neveztünk.