− Tessék?

− Egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…

− Még ne, nem vagyok álmos…

− Mondom, egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…!

 − Tessék: ezért.

− …meztelen lány tolja a kertben. A teraszról nézed, ahogy okítani kezdi, mutatja, mi az előkészítő helyzet, a batman, a tandü zsötével és poentével, csinál neki arabeszket, fondüt, egyebet, de béna a bevásárló, folyton elesik. Otthagyja a lány is, aki azt hiszi, fogócskázni kezdtek, pedig egyik gyümölcsfától a másikig magában szalad, simul hozzájuk szenvedélymentesen, gyöngédség híján is sikeresen dörgöli magát mindegyikhez, mindenhol simogatnák. Bája csupán a bájról szól. Azt gondolja, ő nem tehet erről, lehet, te pedig arról nem, hogy látod. Üres sörösdobozokkal dobáljátok most egymást. Aztán mondod, elég lesz, és megálltok egymás előtt, értelmetlenül vigyázban. Fénytelen szemébe nézel, mire sír egy kicsit. A haját igazgatod, és váratlanul nyúlsz a puncijához. Csupasz és hideg. Sírtok egy kicsit, aztán hátrább lépsz, fekete bugyit rajzolsz rá és melltartót, dísztelen. Kéri, hadd fesse ki magát ő, beleegyezel. A fülbevalóba, nyakláncba nem. Kontyot csinál, magas sarkúba lép, láztalan nyelvére fájdalomcsillapítót kér, teszel rá, mint ostyát, aztán a bevásárlókocsiba segíted. Egyre nehezebb elképzelned, gondolom, mert olyan sovány már, nem buggyan át a rácson a feneke, ahogy beleül. Az illata is édesebb, émelyítőbb. Komoly dolgokról szeretnél beszélgetni, hallani még tőle valamit, amit elhiszel, mielőtt megvirrad. Például, hogy fulladásban szép a döntés, igazság kell-e vagy levegő, vagy, hogy Peetííí, nem vagyok kuuurvaaa… Leszakíthatnál egy függönyt, mielőtt elindultok, mohazöldet, bársonyt, hogy belecsavard, ne fázzék, de nem akarná, és már te sem… Egyébként is, te fázol, valami egyenruha rongya lóg rajtad, de kezd csak el, tolni őt, föl a hegyre, a hidegre, állj meg kicsit, azért rágyújthatnál, most add a szájába a cigit, hogy érzéki maradjon, legalább egy dohányzó balerina. Valamikor, az álom során – így emlékszel – csókolóztatok, íztelen volt a szája, mintha a tiéd lett volna. Ha szeretkeznétek, ő nem veled, inkább rajtad lenne együtt önmagával. Elképzeled. Önfeledten, önmagával…

A Játék babát kerítesz az ölébe teszed, de elhajítja messzire, az pedig hangosan felsír valahonnan a bozótból…, sír, és minél távolabb kerültök, annál közelebbről hallod, viselhetetlenebbül bömböl egyre, ebből a sírásból pedig kibomlik lassan, akárha ködből tűnne elő, a ziháló kis alak. Folyik az orra, bedagadt szeme csipás, mint a kölyökmacskáké. De erőtlenül, csupán hüppög már, kis fejét gyorsan forgatva nyögdécsel, grimaszolva keres szemkontaktust. Piszkos, citromsárga rugdalózójára macik, nyuszik és kékszemű tündérek vannak hímezve. Nem láttál még elevenebb életet, nyilvánvalóbb éhséget, talán a macik és a nyuszik sem, mert ők is pityeregnek már, sírdogálnak, kövér könnyük málnára potyog és vadvirágra. A tündérek pedig, hanyatt dőlnek a fűben, fölhúzzák combjukon a tüllt és finoman, gyöngéden nyúlnak magukhoz, maszturbálni kezdenek, mint a szűzkurvák a házibulik másnapján, gyertyát is gyújtanak hozzá, lehunyják kék szemüket, és nem gondolnak semmivel, talán még önmagukkal sem… “- Jó, jó! Lehet, lehet…” – szól hozzád, kelteget, ébreszt egy barátod, szerinted a legjobb, és azt mondja még, ne akarj sokat a léttől, hogy az se akarjon sokat tőled, meg azt, hogy nem szar az élet, legfeljebb szarul támad néha, és ez is csak egy éjszaka, és megvirrad közben tényleg, aztán boltba indultok jégkrémért meg sörért, faraghatnál verset közben…

 

*

 

Oké gyerekek, ahhoz képest, hogy tegnap este lelépett az egyetlen színésznőnk, szerintem, egész jó lesz az eleje. Encikém, rajtad biztosan ez a zöld-fekete csíkos harisnya marad, csak ne legyél olyan szégyenlős, tudod, kivettük a hálózsákos jelenetet…, és ami legfontosabb, máskor pontosan érkezz! Gyurikám, jó a figura, csak ne motyogj magad elé, és ereszd ki magadból a rocksztárt, de a kalapod rendben, ebben a Mississippi partjára is kiülhetnél szájharmonikázni vagy szaxofonozni, nemhogy a Balaton mellé, azért majd teszünk egy lángost a kezedbe, ha nem néz ki túl didaktikusnak. Figyelj kicsit, Ádám, te csinálj mindent úgy, ahogyan amúgy szoktál, szóval ad csak önmagad, mintha egy Tarr Béla-filmben szerepelnél, tehát ne játssz, de hozatunk majd egy bőrdzsekót neked, egy igazit olaszból, meg szerzünk karkötőt is. Azért ügyelj a technikára, emlékszel, átvettük hányszor, egyszerre mozog a kéz meg a láb. Na, mutasd! Iiiigen…, de nem, ez még nem az igazi! Várj, csinálunk hozzá szitut: augusztus közepe, Nápoly, koradélután, kurva hőség… Csikorogva állsz bele egy kereszteződésbe a vadiújan fényezett citromsárga lancsáddal, mert előtted egy víkenddrájver nem mert belehajtani a sárgába az ötszázas fiatjával, előre csúszik az izzadságtól síkos orrnyergeden az aranykeretes réjben napszemüveg… Szóval feszült vagy, és ráadásul, tessék, egy senkipista, egy nímand nyílván, a koszos, csörgő veszpájával meg akarja kerülni balról az álomverdádat, és már hallod, igen, érzed, mert a kasztni és te, az egy, mintha a saját tested volna, vagy sokkal inkább édesanyád öle, amelyből világra jöttél, vagy a kereszten feszülő korpusz akár, amelybe a lándzsát döfik, szóval észleled, ahogy az aljas segédmotor hámozni kezdi a kocsidat a lábtartóval; na, ekkor görbül meg a világ gyémánttengelye, mialatt te, szinte elájulsz a fájdalomtól. Homlokod a bőrkormányon puffan, lábad közé a napszemcsi … A vérnyomásod 200/100 – tart még a piros, sohasem volt pirosabb -, és még képe van oda, igen, szépen melléd gurulni, mintha mi sem történt volna, és ekkor parazsastól morzsolod szét a félig szívott aranymalbid, aztán fölnézel és ki, oldalt, balra el a lehúzott ablakon, hogy a gonosz arcába nézz.

 

Azt hiszem, de talán ez nem is fontos. Mindenesetre komoly fiú volt. Tekintete árnyékot vetett, hangja tompa volt, szavai mégis csilingeltek keskeny ajkán. Keveset beszélt, de szerette, ha beszélnek a közelében. Szóból ért az ember, mondta hosszú hallgatás után. Majd hozzátette – szavad ne feledd. És az történt, hogy az ő szavát nem feledem, azokat a szavakat, melyekkel érintetté tett, melyekben megérintett és én összerezzentem, mintha álomból ébredtem volna egy újabb álomra, de közben, igen, közben egy pillanatra, mintha láttam volna, megint láttam volna azt, amiért érdemes várni a következő ugyanolyan, de valójában holtbiztosan ugyanazon pillanatra.

 

Kész a vacsi, kiáltott Konti. Mindjárt megyünk, szólt Koppi. Néztem őt. A szőnyegen ült egyenes háttal, előtte hevertek aznapi zsákmányai. Egy törött csempe néhány darabja, egy gerletoll, csapágygolyó, csigaház, meg még valami, de már két részre szakadva. Mi ez, kérdeztem. Bagolyköpet, mondta. És a dolog részéről el volt intézve. Tudta, mi az. Nézegette ezeket a dolgokat. Aztán némelyeket kidobott, másokat csak később. Látszólag nem gyűjtött, vagy ha igen, akkor mindent, kacatot, apróságokat, nem tette őket közszemlére, egy ideig őrizte őket, aztán elfeledkezett róluk, majd eszébe jutottak, újra elővette, megnézte tárgyait, volt, amit kidobott, volt, amit megtartott, de készlete folyamatosan változott, az is előfordult, hogy ajándékozott. A tiéd lehet, mondta közvetlenül a zöldségleves után. Micsoda, kérdeztem. A bagolyköpet, mondta. A bagolyköpet? Kérdezte Idusa, miközben az asztalra tette a rántott húst és a krumplipürét. Azt nekem ígérted. Koppi a csalamádét turkálta az ujjával. Igen, de ma kettétört, mondta.

 

Tudta. És azt is tudta, hogy én is tudom és Konti is tudja. Mindenki tudta, bagolyköpet. Kettétört. S porrá leszen. Jó étvágyat, szólt Idusa, majd az asztalra zuhant. Koppi kivette kezét a csalamádéból, aztán rám nézett. Magamat láttam akkor. És egyetlen akaratot. Konti később azt mondta, hogy csak kimerült volt, labilis idegzettel, eljátszott türelemmel. Nyolc éve. Vagy hét. Nem különösebben érdekes.

 

A köd, mely ez időt jelenetekké, néhol jelenésszerű történetfoszlányokra tagolja, sejtésem szerint pusztán akkori iránytalanságomból fakad. A flipper-életnek persze voltak szerencsésnek tartott pillanatai, reményt tervező szakaszai és kiszámíthatónak tűnő ütközési pontjai, ám ez roppant kevésnek bizonyult. Történt egyszer, hogy Idusa akkori közös városunk főterén egy padra invitált, és mesélni kezdett a szabad ég alatt, Urbánia kőpadlója visszhangozta a szavakat. Elmondta, hogy én, Maxim Ipocrita, született itt és itt, ekkor és ekkor, anyja neve ez és ez, valószínűleg egy öreg lélek újbóli megtestesülése vagyok, ezzel ő tisztában van, mint fiatal lélek és úgy is, mint tőlem idősebb nő. Majd elmondta, hogy Koppi nem az én fiam. Fél évvel a születése után. Valahogy nem ért váratlanul, viszont szerettem volna, ha nem igazolódik be gyanúm az apát illetően. Sajnos azonban a tudomány vizsgálatai is bizonyították, hogy Koppanó apja Merte Vörg, kerületi rendőr, beosztása számomra azóta is ismeretlen. Futó kapcsolat volt, több ízben. Egyszercsak megindult a harc a gyerekért. Szerettem volna követni az eseményeket, de ezek papíron történtek, zárt borítékokban utaztak, és én nem voltam nyilvántartva, mint címzett, tehát nem nálam landoltak. Mellesleg Kontinál laktam abban az időben kisebb megszakításokkal, az Álmodóvárban.

 

Ezek után nem nehéz kitalálni, ki volt az, aki tarkón lendített, miután a teraszközeli japán birs (vagy mi) karjaiban találtam magam, Idusa mákszemnyi haragjával a gyomromban. Nem éppen heroikus elszenvedése volt ez az életnek és a szanaszét heverő körülményeknek. Konti aznap éjjel végigszáguldott velem a városon Merte kókuszillatú járőrkocsiján. Ami az eddig említett emberekhez való kényszeredett kötődésem illeti, nem volt több, mint egy marionett-bábu szálkás könnyeinek sóvárgó nosztalgiája. Ismét gyengeség, helyben vagyunk. Szánalmas senkiháziként, megverten, megtörten, megfenyítve és –fenyegetve, csüggedt függőségben, mely függőség az élethez való ábrándos ragaszkodásban ki is merült, tulajdonképpen az érthetetlenségben, ahogyan az összeroppanás, a várva-várt összeomlás szabad ég alatt, a csak a bőr felszínét érintő előtavaszi napsütés, szóval az a délelőtt, amikor magamba zuhantan lassan felegyenesedtem, hogy újra szemügyre vegyem mindazt, mely valaha betöltötte, később kipárnázta, majd fuldoklásig tömte lényemet – mert  azon a délelőtt minden elszökött belőlem, légüres térként álltam ott, egy elkésett csenddel zsúfolt temetőben.

 

A kifordított világok tovább élnek, tíz évem ajánlom a szélnek. Repülj, győzhetetlen, nap nap után, színtelen díszem, légből kapott koronám. Túlcsorduló és érintetlen tekintet, ebből talán maradt még néhány. Ez, amit mutatni tudok. Elég hozzá egyetlen szemhunyás. A pillanatból pillanatba utazás, avagy a vásott képű csodavadász. Esetleg a meglepetés illetlen ereje, kontra hódító egyenletek butikja.

 

De beszéljünk inkább a környezetvédelemről. Vagy eresszük ki a beleinket. Lapozzunk, vagy térjünk a tárgyra. Vissza a részeg szellemekhez, az oltárokhoz és a tűzhelyekhez. Tükörpáncélba bújtatott ábrándok függetlenségi háborúja – a világ nem kívánt sokszorosítása, robbantási kísérlet a közös nevezők rózsaszín zselatinjában, és a többi szokásos pimaszság. Ilyesfajta okoskodás persze jelen helyzetben blőd dolog, még akkor is, ha öblös vartyogásnak tűnik szolid kánonban, esetleg sekélyes, divatjamúlt szójátéknak hat, netán felelőtlen és hányaveti díszítősor képzetét kelti egy gyanútlan kisiskolás teafoltos füzetében.

 

A pillanat tehát a küszöbön áll és egyidős velem. Szebb éveket láttam annál, minthogy jelentsenek valamit.

 

 

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.