Homeless. A Nemzeti Színház János Vitéz II. című előadásáról

Ha János Vitéz, akkor identitástudat, ha János Vitéz, akkor idill, ha János Vitéz, akkor sikertörténet.

 

 

 

 

 

Egy ízig-vérig magyar fiatalember sikertörténete, aki név nélkül indul neki a nagyvilágnak, de bátorságával és erkölcsösségével megszerzi magának a legmagasabb világi egzisztenciát (a francia király fele országát és lányának kezét), hogy a szerelemért mindezt hátrahagyva transzcendens szférákba emelkedjen (Tündérország), s itt se csak egy tündér legyen a többi közül, hanem minden tündérek királya. Legalulról indulunk hát, és magyar juhász létünkre elérünk mindent, amit úgy egyáltalán el lehet érni; legalábbis többnyire erre gondolunk, amikor azt halljuk: János Vitéz.

Aki egy kicsit is ismeri Alföldi Róbert munkásságát, az már az első pillanattól tudja, hogy az általa rendezett előadás a Nemzeti Színházban nem egy konvencionális feldolgozás lesz, hanem egy újabb formabontó próbálkozás. Ha a témát tekintjük ennek tudatában, azt is sejthetjük, hogy nézőként nem menekülhetünk meg a (nemzeti) önvizsgálattól és a színház önreflexív iróniájától sem. Ha meg akarnánk fogalmazni Alföldi János Vitézének legfőbb kérdéseit, akkor azt nagyjából a következőképpen tehetnénk: hogyan határozhatjuk meg, a haza és az identitás fogalmát? Ha elhagyjuk a hazánkat/az identitásunkat egy világon túli szebb jövő reményében, akkor van-e esélyünk visszatalálni oda, ahonnan elindultunk?

Az első felvonás idilli környezetből indul: rét, kis kerítéssel elválasztott karám, szénakazlak, amikben katonák és a falubeli fiatal lányok üzekednek. Azonban már itt, az első felvonásban megérezzük a romlás szelét, amikor Jancsi (Mátyássy Bence) és Iluska (Tompos Kátya) elválnak egymástól: szomorú búcsúdaluk közepette a falu népe köpködi a szerelmeseket szotyihéjjal, így zilálva szét a jelenet emelkedettségét. A nagy magyar hazaszeretetet és identitástudatot teszi Alföldi idézőjelbe azzal, hogy az első felvonásban a hadba induló katonák egy gigantikus méretű magyar zászlót hoznak be a színre, melytől alig látszanak. Különösen ironikus jelenet az, amikor a tánc közepette ezt a színpad-méretű zászlót a katonák ráborítják a kapitányra, és a hős vezér kardjával egy kör alakú lyukat vág pontosan a zászló közepére, hogy kidughassa rajta a fejét.

A második felvonás már sokkal stilizáltabb képi megoldásokkal dolgozik. A francia udvar egy lecsupaszított színpadként jelenik meg pár hatalmas emelvénnyel, amelyeket giccses arany-fehér labdácskákkal vontak be. Olyan az egész, mintha egy labirintust kereszteznénk egy csokoládéreklámmal, ami egyszerre mutatja meg a francia udvar csillogó látszatát és annak mélyében rejtőző zavarosságát, ürességét. A francia királynak (Bodrogi Gyula) félrecsúszott kicsi koronája van és palástját két ember lobogtatja mögötte. Amikor először megjelenik a színen, éppen menekülni látjuk. A hercegnő (Radnay Csilla) egy vágyaktól túlfűtött fiatal lány, akit sokkal jobban érdekelnek a férfias magyar vitézek, mint a háború kimenetele. A szín közepén egy foncsorozott tükör áll, mely torzképet mutat arról, aki belenéz, és jellemző módon kizárólag a francia udvar lakói néznek bele. A magyar katonák, mint Isten felkentjei az angyalokkal érkeznek egy égi szférából, a színpad hátsó részén egy süllyedő emelvényről, hogy hősiességükkel megmentsék a fertőben fetrengő királyságot.

A harmadik felvonás már, mint egyfajta következmény tárul a nézők szeme elé: mi történik azzal az emberrel, aki nem elégszik meg az egzisztenciális felemelkedéssel, hanem emberi érzéseket keres a világban: Tündérországot, lelki identitást, szerelmet. Bagó (Hevér Gábor) és Jancsi a második felvonás végén elindulnak, hogy megtalálják Iluskát a halálon túl, Tündérországban. Ez a harmadik felvonás egy metró aluljáróban játszódik, a pásztorruha pedig, mely az előző részben katonaruhára cserélődött, most szakadt farmerré változik. A színpad sötét, kietlenségét a neonfények változtatják egy – még a francia udvarnál is – mesterkéltebb világgá. Úrrá lesz rajtunk a metró pokolbéli hangulata, egy nyomasztó érzés, amely tönkreteszi egy átlagos budapesti mindennapjait. Tündérország nem létezik, Iluska egy csapat prostituált kíséretében jelenik meg hollywoodi fénykavalkádban. Jancsi megretten a látványtól, a régi tiszta élete után vágyakozik. Az otthonát kereste Iluskában, de a lány, akivel találkozik, már nem ugyanaz, aki volt. Vissza akar térni, de Iluska már nem mehet vele az Alföld idilli környezetébe, hiszen egy másik világban beszennyezte magát. A menny utáni értelmetlen hajszában elveszett az eredendő ártatlanság, a haza, amit tulajdonképpen a kötődés, az identitás jelentett. Visszatérni már Jancsinak és Bagónak is késő. A metrómegálló eltűnik, mögötte meglátjuk az első felvonás díszletének kicsi, képszerű mását, melyben Jancsi és Bagó is alig férnek el. Hiába térnek hát vissza, hiszen ez a világ sem ugyanaz már, mint ahonnan elindultak. Alföldi nem ad lehetőséget a reménynek, az erkölcsnek vagy a boldog végkifejletnek. A rendező ezenkívül rámutat arra, hogy a János Vitéz identitásképző elemei korunkra jószerével értelmezhetetlenné váltak, a 2010 Budapestjét  megidéző térben szédelgő Jancsinak saját magát kellene újraértelmeznie, hogy helyét megtalálhassa. Állhatatossága miatt azonban hősünk képtelen a flexibilitásra, és nem tudja saját világlátását megváltoztatni. Előrelépni nem tud, visszalépni lehetetlen, így válik János Vitéz semmiben lebegő eszmévé, identitásától megfosztott ideológiai hajléktalanná.[1]

Kukorica Jancsi Mátyássy Bence
Iluska Tompos Kátya
A gonosz mostoha Csoma Judit m.v.
Strázsamester Szabó Kimmel Tamás
A francia király Bodrogi Gyula
A francia királykisasszony Radnay Csilla
Bagó Hevér Gábor
A falu csősze, Bartaló Újvári Zoltán

 

Írta: Bakonyi Károly
Versek: Heltai Jenő
Hangszerelés: Bogár István
Díszlettervező: Daróczi Sándor
Jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes
Dramaturg: Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga
Koreográfus: Gergye Krisztián
Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa
Súgó: Kónya Gabriella
Ügyelő: Géczy István, Lencsés István
A rendező munkatársa: Herpai Rita, Kolics Ágota
Karmester: Silló István

Reményi József

Rendező: Alföldi Róbert

[1] A fotókat készítette: Gordon Eszter. (Nemzeti Színház)

A Gyönyörű Hülyeség (Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy)

 

A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült.

 

Az ügyes producerből jó arc rapperré, majd hisztis sztárrá váló Kanye West új albumával, a My Beautiful Dark Twisted Fantasyvel lényegében ebbe a felső ligába pályázik bekerülni egyfajta új Micheal Jacksonként, amiben az a nagyon mai vonás, hogy Kanye se énekelni, se táncolni nem tud, ráadásul rapelésben sincs túl nagy huzata, ezek mellé viszont hatalmas arca van. Irtó demagóg módon lerasszistázza Busht, farkáról készült fotókat küldözget nőknek, közben arról beszél, hogy az egész generációjának akar a szócsöve lenni. Az új lemezéhez – szintén Jackós párhuzamként – pedig egy 35 perces kisfilmet (Runaway) készített klip gyanánt. (IDE kattintva megtekinthető.) Nem akarok elveszni ilyen nemzet-karakterológiai közhelyekben, de Kanye West minden egyes gesztusa – innen a vén Európából – olcsónak és butának tűnik. Szerintem legfeljebb egy sztereotip módon leszűkített Amerikának lehet így a szócsöve. A figura relevanciájáról mindent elmond a Runawaynek az a részlete, amelyben az épp hazaérkező Kanye a főnixmadár-nőjét tévézni találja otthon, és rászól, hogy már megmondta, hogy ne higgyen a reklámoknak. Ezzel szemben, mondjuk, Lady Gaga egy sokkal árnyaltabb, ravaszabb, hozzáférhetetlenebb karakter.

 

A My Beautiful Dark Twisted Fantasy pontosan olyan lemez, amit ettől a megalomániás egyszerre nyitott, és korlátolt figurától várni lehet. Egyszerre akar kemény lenni és érzelmes, vicces és megható, személyes és globális. A Minden végül az lesz, amit Kanye magában megtalál, – ennyiből nagyon jó, az ironikusan értelmezhető lemezcím – mintha Kanye-n is rajta lenne az a szemellenző, ami példaképén Jackón is ott volt. A My Beautiful Dark Twisted Fantasy az ájuldozó kritikák ellenére nem egy katartikusan jó konceptlemez, mint az Arcade Fire Suburbse, de még csak magukra a dalokra se lehet azt mondani, hogy olyan hű, de frappánsak és kerekek lennének. Valahol a két út között veszik el a lemez, és bár ez az elveszés a lemez gyengesége, de mivel a produkció itt tényleg nem önmagában áll, hanem ott kezdődik, hogy volt egyszer Kanye West, ezért mégis ez a széthullás lesz az egész cécó sarokpontja, a Gyönyörű Faszság, hogy lehet ilyet is csinálni, és főleg, hogy van valaki, aki megtegye.

 

Egy sima névsorolvasással rá lehet jönni, hogy miért nem úgy jó a lemez, ahogy általában egy lemez jó szokott lenni. Van először is Kanye West, aki – lehet, csak belemagyarázom! – de valahogy nagyon producer ezen a lemezen, méghozzá kicsit olyan Michael Bay-esen. Jelszava: legyen rajt, minden, ami csak lehet. És ennek megfelelően van is egy csomó vendégzenész, vokálozik Rihanna, a Bon Iver-vezér, Justin Vernon, Kid Cudi, egy kicsit Alicia Keys és Elton John is, rappel Jay-Z, Pusha T, Reakwon ésatöbbi, ésatöbbi. Egyvalaki hiányzik, egy tiszta gondolkodású, klasszikus értelemben vett művész – nem, nem olyan, amilyen Kanye akar lenni – aki vagy átszűrte volna Kanye vízióit, cizellálta volna a giccsbe forduló felvágásokat; vagy egy igazi popzseni, mint mondjuk az Outkastos André 3000, aki dalokká gyúrta volna ezt a szétfolyó, csillogó masszát. Mert a MBDTF tele van csomó jó hangszeres megoldással, jó énektémákkal és – a posztmodernt a popzenében is élvezőknek szóló – tág horizontról gyűjtött idézetekkel (Aphex Twin, Gil-Scott Heron stb). Így viszont, hogy nincs a daloknak markáns karaktere, sokszor minden dinamikus illesztés nélkül jönnek a refrének, néhány hallgatás után a lemez elveszti a kezdeti érdekességét, és feleslegesen monotonná, unalmasan repetitívvé válik az egész.

 

Én azt mondom, egyszer mindenkinek meg kell hallgatni a My Beautiful Dark Fantasyt, egyrészt mert 2010 egyik emblematikus lemeze lett azzal, hogy a Pitchfork hosszú idő után épp erre adott 10.0-át, másrészt pedig azért, mert ilyen nagy vállalkozás akkor is érdekes, ha nem sikerül beteljesíteni.

Imprimatúra

 − Tessék?

− Egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…

− Még ne, nem vagyok álmos…

− Mondom, egy bevásárlókocsi próbál balettozni álmodban…!

 − Tessék: ezért.

− …meztelen lány tolja a kertben. A teraszról nézed, ahogy okítani kezdi, mutatja, mi az előkészítő helyzet, a batman, a tandü zsötével és poentével, csinál neki arabeszket, fondüt, egyebet, de béna a bevásárló, folyton elesik. Otthagyja a lány is, aki azt hiszi, fogócskázni kezdtek, pedig egyik gyümölcsfától a másikig magában szalad, simul hozzájuk szenvedélymentesen, gyöngédség híján is sikeresen dörgöli magát mindegyikhez, mindenhol simogatnák. Bája csupán a bájról szól. Azt gondolja, ő nem tehet erről, lehet, te pedig arról nem, hogy látod. Üres sörösdobozokkal dobáljátok most egymást. Aztán mondod, elég lesz, és megálltok egymás előtt, értelmetlenül vigyázban. Fénytelen szemébe nézel, mire sír egy kicsit. A haját igazgatod, és váratlanul nyúlsz a puncijához. Csupasz és hideg. Sírtok egy kicsit, aztán hátrább lépsz, fekete bugyit rajzolsz rá és melltartót, dísztelen. Kéri, hadd fesse ki magát ő, beleegyezel. A fülbevalóba, nyakláncba nem. Kontyot csinál, magas sarkúba lép, láztalan nyelvére fájdalomcsillapítót kér, teszel rá, mint ostyát, aztán a bevásárlókocsiba segíted. Egyre nehezebb elképzelned, gondolom, mert olyan sovány már, nem buggyan át a rácson a feneke, ahogy beleül. Az illata is édesebb, émelyítőbb. Komoly dolgokról szeretnél beszélgetni, hallani még tőle valamit, amit elhiszel, mielőtt megvirrad. Például, hogy fulladásban szép a döntés, igazság kell-e vagy levegő, vagy, hogy Peetííí, nem vagyok kuuurvaaa… Leszakíthatnál egy függönyt, mielőtt elindultok, mohazöldet, bársonyt, hogy belecsavard, ne fázzék, de nem akarná, és már te sem… Egyébként is, te fázol, valami egyenruha rongya lóg rajtad, de kezd csak el, tolni őt, föl a hegyre, a hidegre, állj meg kicsit, azért rágyújthatnál, most add a szájába a cigit, hogy érzéki maradjon, legalább egy dohányzó balerina. Valamikor, az álom során – így emlékszel – csókolóztatok, íztelen volt a szája, mintha a tiéd lett volna. Ha szeretkeznétek, ő nem veled, inkább rajtad lenne együtt önmagával. Elképzeled. Önfeledten, önmagával…

A Játék babát kerítesz az ölébe teszed, de elhajítja messzire, az pedig hangosan felsír valahonnan a bozótból…, sír, és minél távolabb kerültök, annál közelebbről hallod, viselhetetlenebbül bömböl egyre, ebből a sírásból pedig kibomlik lassan, akárha ködből tűnne elő, a ziháló kis alak. Folyik az orra, bedagadt szeme csipás, mint a kölyökmacskáké. De erőtlenül, csupán hüppög már, kis fejét gyorsan forgatva nyögdécsel, grimaszolva keres szemkontaktust. Piszkos, citromsárga rugdalózójára macik, nyuszik és kékszemű tündérek vannak hímezve. Nem láttál még elevenebb életet, nyilvánvalóbb éhséget, talán a macik és a nyuszik sem, mert ők is pityeregnek már, sírdogálnak, kövér könnyük málnára potyog és vadvirágra. A tündérek pedig, hanyatt dőlnek a fűben, fölhúzzák combjukon a tüllt és finoman, gyöngéden nyúlnak magukhoz, maszturbálni kezdenek, mint a szűzkurvák a házibulik másnapján, gyertyát is gyújtanak hozzá, lehunyják kék szemüket, és nem gondolnak semmivel, talán még önmagukkal sem… “- Jó, jó! Lehet, lehet…” – szól hozzád, kelteget, ébreszt egy barátod, szerinted a legjobb, és azt mondja még, ne akarj sokat a léttől, hogy az se akarjon sokat tőled, meg azt, hogy nem szar az élet, legfeljebb szarul támad néha, és ez is csak egy éjszaka, és megvirrad közben tényleg, aztán boltba indultok jégkrémért meg sörért, faraghatnál verset közben

 

*

 

Oké gyerekek, ahhoz képest, hogy tegnap este lelépett az egyetlen színésznőnk, szerintem, egész jó lesz az eleje. Encikém, rajtad biztosan ez a zöld-fekete csíkos harisnya marad, csak ne legyél olyan szégyenlős, tudod, kivettük a hálózsákos jelenetet…, és ami legfontosabb, máskor pontosan érkezz! Gyurikám, jó a figura, csak ne motyogj magad elé, és ereszd ki magadból a rocksztárt, de a kalapod rendben, ebben a Mississippi partjára is kiülhetnél szájharmonikázni vagy szaxofonozni, nemhogy a Balaton mellé, azért majd teszünk egy lángost a kezedbe, ha nem néz ki túl didaktikusnak. Figyelj kicsit, Ádám, te csinálj mindent úgy, ahogyan amúgy szoktál, szóval ad csak önmagad, mintha egy Tarr Béla-filmben szerepelnél, tehát ne játssz, de hozatunk majd egy bőrdzsekót neked, egy igazit olaszból, meg szerzünk karkötőt is. Azért ügyelj a technikára, emlékszel, átvettük hányszor, egyszerre mozog a kéz meg a láb. Na, mutasd! Iiiigen…, de nem, ez még nem az igazi! Várj, csinálunk hozzá szitut: augusztus közepe, Nápoly, koradélután, kurva hőség… Csikorogva állsz bele egy kereszteződésbe a vadiújan fényezett citromsárga lancsáddal, mert előtted egy víkenddrájver nem mert belehajtani a sárgába az ötszázas fiatjával, előre csúszik az izzadságtól síkos orrnyergeden az aranykeretes réjben napszemüveg… Szóval feszült vagy, és ráadásul, tessék, egy senkipista, egy nímand nyílván, a koszos, csörgő veszpájával meg akarja kerülni balról az álomverdádat, és már hallod, igen, érzed, mert a kasztni és te, az egy, mintha a saját tested volna, vagy sokkal inkább édesanyád öle, amelyből világra jöttél, vagy a kereszten feszülő korpusz akár, amelybe a lándzsát döfik, szóval észleled, ahogy az aljas segédmotor hámozni kezdi a kocsidat a lábtartóval; na, ekkor görbül meg a világ gyémánttengelye, mialatt te, szinte elájulsz a fájdalomtól. Homlokod a bőrkormányon puffan, lábad közé a napszemcsi … A vérnyomásod 200/100 – tart még a piros, sohasem volt pirosabb -, és még képe van oda, igen, szépen melléd gurulni, mintha mi sem történt volna, és ekkor parazsastól morzsolod szét a félig szívott aranymalbid, aztán fölnézel és ki, oldalt, balra el a lehúzott ablakon, hogy a gonosz arcába nézz.

 

A szent sír

„Én semmit sem tudok, de azt hiszem, hogy mindent sejtek” (Fehér György)

Szókratész nem tud semmit, nem szophosz, csak philoszophosz; nem bölcs, csak szereti a bölcsességet. Vágyik rá.  A vágy neve görögül erósz. Megszemélyesített alakja a legfiatalabb és legöregebb isten. Hésziodosz szerint Erósz az egyik legkorábban született isten, más mítoszváltozatok szerint pedig ő Aphrodité fia, a legfiatalabb és a legszebb az istenek között. Hogy a mítoszok nemcsak tájak és korok szerint változtak, de valamennyire „személyre szabhatók” is voltak, azt bizonyítja, hogy Platón A lakoma című dialógusában az Erószt dicsőítő megszólalók mind másmilyennek képzelik a szerelem és a vágy istenét.

A filozófus Erósz védnöksége alatt áll, hiszen egész élete a bölcsességre való, soha be nem tölthető vágyakozásban telik. (Ez a védnökség azonban nem csak szellemi téren nyilvánul meg, hanem mester és tanítványa homoerotikus kapcsolatában is. Ennek jellege felől persze folynak a viták. Nem tudhatjuk, hogy ezekben a szövegekben mekkora szerepe van a retorikának és a fikciónak, hogy tehát valójában a mester szokásosan „meddig ment el” tanítványaival.) Pierre Hadot szerint Szókratész egyenesen Erósz mitikus vonásait viseli magán, sőt, A lakoma Erósza nem más, mint Szókratész továbbgondolása. A felszólalók mind Erósz nagyságát zengik, majd megjelenik Alkibiadész, aki Szókratészről mond hasonló dicsőítő beszédet. Alkibiadész Szókratész-képe nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Szókratész „beavatója”, Diotima látta Erószt.

Diotima szerint Erószt – miként a philoszophoszt – folyton kínozza a tudat, hogy még mindig nem érte el a tökéletességet, azaz igazi önmagát. A Szókratész által megindított igazságkeresés több szempontból is erotikus. Kívülről befelé haladva:

– témája gyakran a szerelem

– formája nem monológ, hanem dialógus a tanítványokkal, akik közül néhányan kedvesei is Szókratésznak

– az önmegismerés erószi vágya hajtja a beszélgetőket.

Az önmagát még nem elért, a potenciáit még nem aktualizált ember ideáltipikus alakja a gyerek. Ő a lehetőségei terében élő ember. A gyerek mindent a nulláról kezd megérteni: nincs birtokában még szokások és példák irányította előzetes megértésnek. (Ez persze teljesen nem igaz, de ezen most ne akadjunk fönn.) A filozófus gyerek akar lenni: igyekszik kiüresíteni tudatát, megtisztítani a szokások és példák előzetes uralmától. Állandóan azon van, hogy életét eloldja a megszokottól. Csakhogy a szokás (ethosz) már Arisztotelész által is felismerten etimológiai kapcsolatban áll az erkölccsel (éthosz). Az erkölcsös viselkedést a szokás alakítja ki és erősíti meg. A filozófus élete tehát mindig az értékek átértékelése. Ez az élet nem abban a szellemi térben zajlik, amelyben a felnőttek élnek: gyermeki módon innen van a felnőttek hétköznapi világán, ugyanakkor túl van rajta. A filozófus az életet túlról, a halál felől látja. Munkája: epitédeuó hé apothnészkein, a meghalás gyakorlása.

A filozófus egész életében halni tanul és hal, mondja Platón. Lelke kikel a test sírjából. A szójátékot Platón is ismerte: szóma (test) – széma (sír). Azt is érdemes meggondolni, hogy a sírokon (szémai) elhelyezett jelek neve: szémeion, amiből a szémantikon, a nyelvi jel fogalma ered. Aki fogalmakkal dolgozik, az egész életében sírok közt botorkál. A fogalmak halotti emlékeztetők. (Ha valaki a lényegre rámutat, azt mondja: itt van a kutya elásva.) A szavakban valami ott van, ami valaha élt.

A fiatalokat a szerelem érdekli, az öregeket a halál. A filozófus tudja, hogy szerelem és halál ugyanaz. Az Erósz irányítása alatt álló filozófust Thanatosz pillantása kíséri: mindenen innen van, és mindenen túl. Erósz és Thanatosz az én legmélyére mutat, és abban kijáratot nyit. Szellemi embernek azt nevezzük, aki el tud tekinteni magától. Az én átélései megoszthatatlanok, az ember élete magányban zajlik. Ez amellett tény, hogy az ember eredendően a másokkal való együttlétre született, és hogy az egyedüllét nem más, mint az eredendő együttlét deficiens módusza. A filozófus – mivel gyerek, akit nem tartanak fogva a magánytól való menekülés szokásos felnőttes útvonalai – nem enged abból, amit érez. Saját életéhez, saját felfogás-kísérleteihez, öröméhez, beismeréseihez és fájdalmaihoz mindenen túl ragaszkodik. De mivel ugyanakkor aggastyán, tudja, hogy az emberlét borzalma közös. Felismeréseit ezért meg akarja osztani a többi magányossal. Mert érző kísértet ő: a vértelen létezést lüktető létháló szövi át.

A gyerek dolga, hogy járkáljon és megfigyeljen mindent a felnőttek világában. Hogy szocializálódjon, ami azt jelenti, hogy saját faktikus életét a kollektívum szokásain és példáin felnőve a többiekéhez igazítsa. Ezzel párhuzamosan a gyerek nyelve lassan belenő a felnőtti nyelvbe. De ha marad ereje ahhoz, hogy tudathasadt maradjon, hogy tehát eközben a szavakat úgy használja, hogy azok őrizzék és hirdessék szellemi integritását, akkor filozófussá válhat: jelölői ekkor egy szent sírra mutatnak. És ha közelebb megyünk, érezzük, hogy lüktet a föld.

Erről nem lehet többet beszélni. A magány közös megélésének, az elmúlás általános fájdalmának kutatói eddig a csöndig vezetnek bennünket. Ahogy a filozófián túl egymásra nézünk, olyanok vagyunk, mint az állatok. Némán tűrjük egy olyan világ intéseit, amely a mi kimondhatatlanunkon túlról szól hozzánk. Az istenek háziállatai vagyunk. Ők beszélnek hozzánk, és azt hiszik, értenek bennünket. Ha néha megértjük egy-egy szavukat, mosolyognak, és azt mondják egymásnak: nézd már, teljesen olyan, mint egy isten!

Nietzsche, amikor megőrült, leveleit így írta alá: Dionüszosz. A tragédia születésében kikelt Szókratész és a szókratizmus ellen, amely betemette a dionüszoszi mélységet. Szókratészt – ahogy a kereszténységet is – Nietzsche életellenesnek látja. Szókratész a halál szolgálatában áll, mondja Nietzsche, ami nemcsak abban fejeződik ki, hogy pere során – amelynek kimenetele normális esetben a száműzetés lett volna, ami egy önmagát a leghontalanabbnak (atopotatosz) nevező filozófus számára igencsak adekvát büntetés – szinte kierőszakolta a halálbüntetést, illetve hogy nagy lelki nyugalommal issza ki a bürökpoharat, hanem abban is, hogy mindig a teóriát részesítette előnyben az élettel szemben, a gondolkodást az ösztönökkel szemben. Nietzsche nagy hévvel veti rá magát Szókratészre, akinek utolsó mondata: „Áldozzatok kakast Aszklépiosznak” arra utal, hogy a halál neki gyógyulást hoz, hiszen az élet betegség.

Pszichológiai hajlamú szerzők ezt a vehemenciát gyanúsnak találják. Nietzsche, akinek az élet effektíve a betegséggel volt azonos – hiszen egyszerre több rettenetes kór kínozta –, az élet imádatát zengte. Mi ennek az oka? Talán rettegett attól, hogy beismerje: maga sem hisz az életben? Talán így őrizte a szörnyű titkot? Így tartotta vissza legmélyebb tudását?

Szókratész és Nietzsche egész élete azt hirdeti és igazolja, hogy az öntudás elmondhatatlan. Maga Szókratész végül Platón maszkjává vált. Elénk lép Platón Szókratész-álarcban, és azt mondja: csak azt tudom, hogy nem tudok semmit. Te mit tudsz? És bebizonyítja, hogy mi sem tudunk semmit. Amink a szavakban él, megosztható, de ami megosztható, az nem a mi létünk. Szókratész bábáskodó tevékenysége abban áll, hogy visszatartja tudását. Talán valóban azért, mert beszélgetőpartnere még nem érett meg rá, hogy átvegye a rábízott jelentést („elmondhatnám, de ide már nem tudsz követni, kedves Gorgiaszom”), de talán azért, hogy a szavak ne váljanak a szent sír hullarablóivá.

Nietzsche megáll a sír szélén, és azt mondja: a tudásnál fontosabb az élet. Ugyanúgy gyászol, mint Szókratész vagy Platón. A szent sírban maga az élet fekszik. Ez a titok. A tudás visszatartása annyit jelent, hogy nem beszéljük ki a halottat. Mert akkor föltámad és kísértetté válik. A filozófusok élete mégis e kibeszélés jegyében fogant. Arisztophanész szerint a filozófusok kísértetek. A filozófus imbolyog az emberek világában. Mondja és nem mondja. Kérdez és tanít. Bábáskodik és kikapar. Erósz és Dionüszosz. A lelket önmagába küldi, de ennek formája a dialógus. Az életet látja, a halál felől.

Nietzsche megőrülése ebben a fényben vajon mi? Nem tudhatjuk. A megőrülésen túli világ teljesen transzcendens. Szókratész a halált választotta, Nietzsche az őrületet. Választani persze egyiket sem lehet. A gyászról is csak sejtéseink vannak. Ez minden.

Füstkarton

Azt hiszem, de talán ez nem is fontos. Mindenesetre komoly fiú volt. Tekintete árnyékot vetett, hangja tompa volt, szavai mégis csilingeltek keskeny ajkán. Keveset beszélt, de szerette, ha beszélnek a közelében. Szóból ért az ember, mondta hosszú hallgatás után. Majd hozzátette – szavad ne feledd. És az történt, hogy az ő szavát nem feledem, azokat a szavakat, melyekkel érintetté tett, melyekben megérintett és én összerezzentem, mintha álomból ébredtem volna egy újabb álomra, de közben, igen, közben egy pillanatra, mintha láttam volna, megint láttam volna azt, amiért érdemes várni a következő ugyanolyan, de valójában holtbiztosan ugyanazon pillanatra.

 

Kész a vacsi, kiáltott Konti. Mindjárt megyünk, szólt Koppi. Néztem őt. A szőnyegen ült egyenes háttal, előtte hevertek aznapi zsákmányai. Egy törött csempe néhány darabja, egy gerletoll, csapágygolyó, csigaház, meg még valami, de már két részre szakadva. Mi ez, kérdeztem. Bagolyköpet, mondta. És a dolog részéről el volt intézve. Tudta, mi az. Nézegette ezeket a dolgokat. Aztán némelyeket kidobott, másokat csak később. Látszólag nem gyűjtött, vagy ha igen, akkor mindent, kacatot, apróságokat, nem tette őket közszemlére, egy ideig őrizte őket, aztán elfeledkezett róluk, majd eszébe jutottak, újra elővette, megnézte tárgyait, volt, amit kidobott, volt, amit megtartott, de készlete folyamatosan változott, az is előfordult, hogy ajándékozott. A tiéd lehet, mondta közvetlenül a zöldségleves után. Micsoda, kérdeztem. A bagolyköpet, mondta. A bagolyköpet? Kérdezte Idusa, miközben az asztalra tette a rántott húst és a krumplipürét. Azt nekem ígérted. Koppi a csalamádét turkálta az ujjával. Igen, de ma kettétört, mondta.

 

Tudta. És azt is tudta, hogy én is tudom és Konti is tudja. Mindenki tudta, bagolyköpet. Kettétört. S porrá leszen. Jó étvágyat, szólt Idusa, majd az asztalra zuhant. Koppi kivette kezét a csalamádéból, aztán rám nézett. Magamat láttam akkor. És egyetlen akaratot. Konti később azt mondta, hogy csak kimerült volt, labilis idegzettel, eljátszott türelemmel. Nyolc éve. Vagy hét. Nem különösebben érdekes.

 

A köd, mely ez időt jelenetekké, néhol jelenésszerű történetfoszlányokra tagolja, sejtésem szerint pusztán akkori iránytalanságomból fakad. A flipper-életnek persze voltak szerencsésnek tartott pillanatai, reményt tervező szakaszai és kiszámíthatónak tűnő ütközési pontjai, ám ez roppant kevésnek bizonyult. Történt egyszer, hogy Idusa akkori közös városunk főterén egy padra invitált, és mesélni kezdett a szabad ég alatt, Urbánia kőpadlója visszhangozta a szavakat. Elmondta, hogy én, Maxim Ipocrita, született itt és itt, ekkor és ekkor, anyja neve ez és ez, valószínűleg egy öreg lélek újbóli megtestesülése vagyok, ezzel ő tisztában van, mint fiatal lélek és úgy is, mint tőlem idősebb nő. Majd elmondta, hogy Koppi nem az én fiam. Fél évvel a születése után. Valahogy nem ért váratlanul, viszont szerettem volna, ha nem igazolódik be gyanúm az apát illetően. Sajnos azonban a tudomány vizsgálatai is bizonyították, hogy Koppanó apja Merte Vörg, kerületi rendőr, beosztása számomra azóta is ismeretlen. Futó kapcsolat volt, több ízben. Egyszercsak megindult a harc a gyerekért. Szerettem volna követni az eseményeket, de ezek papíron történtek, zárt borítékokban utaztak, és én nem voltam nyilvántartva, mint címzett, tehát nem nálam landoltak. Mellesleg Kontinál laktam abban az időben kisebb megszakításokkal, az Álmodóvárban.

 

Ezek után nem nehéz kitalálni, ki volt az, aki tarkón lendített, miután a teraszközeli japán birs (vagy mi) karjaiban találtam magam, Idusa mákszemnyi haragjával a gyomromban. Nem éppen heroikus elszenvedése volt ez az életnek és a szanaszét heverő körülményeknek. Konti aznap éjjel végigszáguldott velem a városon Merte kókuszillatú járőrkocsiján. Ami az eddig említett emberekhez való kényszeredett kötődésem illeti, nem volt több, mint egy marionett-bábu szálkás könnyeinek sóvárgó nosztalgiája. Ismét gyengeség, helyben vagyunk. Szánalmas senkiháziként, megverten, megtörten, megfenyítve és –fenyegetve, csüggedt függőségben, mely függőség az élethez való ábrándos ragaszkodásban ki is merült, tulajdonképpen az érthetetlenségben, ahogyan az összeroppanás, a várva-várt összeomlás szabad ég alatt, a csak a bőr felszínét érintő előtavaszi napsütés, szóval az a délelőtt, amikor magamba zuhantan lassan felegyenesedtem, hogy újra szemügyre vegyem mindazt, mely valaha betöltötte, később kipárnázta, majd fuldoklásig tömte lényemet – mert  azon a délelőtt minden elszökött belőlem, légüres térként álltam ott, egy elkésett csenddel zsúfolt temetőben.

 

A kifordított világok tovább élnek, tíz évem ajánlom a szélnek. Repülj, győzhetetlen, nap nap után, színtelen díszem, légből kapott koronám. Túlcsorduló és érintetlen tekintet, ebből talán maradt még néhány. Ez, amit mutatni tudok. Elég hozzá egyetlen szemhunyás. A pillanatból pillanatba utazás, avagy a vásott képű csodavadász. Esetleg a meglepetés illetlen ereje, kontra hódító egyenletek butikja.

 

De beszéljünk inkább a környezetvédelemről. Vagy eresszük ki a beleinket. Lapozzunk, vagy térjünk a tárgyra. Vissza a részeg szellemekhez, az oltárokhoz és a tűzhelyekhez. Tükörpáncélba bújtatott ábrándok függetlenségi háborúja – a világ nem kívánt sokszorosítása, robbantási kísérlet a közös nevezők rózsaszín zselatinjában, és a többi szokásos pimaszság. Ilyesfajta okoskodás persze jelen helyzetben blőd dolog, még akkor is, ha öblös vartyogásnak tűnik szolid kánonban, esetleg sekélyes, divatjamúlt szójátéknak hat, netán felelőtlen és hányaveti díszítősor képzetét kelti egy gyanútlan kisiskolás teafoltos füzetében.

 

A pillanat tehát a küszöbön áll és egyidős velem. Szebb éveket láttam annál, minthogy jelentsenek valamit.

 

 

Ajwain balesete, majd visszavonulni látszik

Atle Sakes – rendező

Matthew Stepson – forgatókönyvíró

Brendon Birth – producer

Ajwain Goner – férfi főszereplő

Silvia Vein – női főszereplő

Peter Sere – férfi mellékszereplő

 

(Atle) – Ajwain! Most ragadd meg Silviát, szorítsd erősen; láthatóan markold a karját, álljatok oldalt, közel a kamerához, hogy csak a testek látszódjanak. Úgy! Vonszold ki az utcára! Közben még véletlenül se nézz a szemébe. Ne nézz vissza! Nézz magad elé! Kiérsz egy folyosóra, a recepcióhoz, ne köszönj, és hogyha ki akar szabadulni, rángasd meg, mint egy rongyot. (Ajwain) – Jó. Kezdjük! (Atle) – Mehet!

Az utcára vonszolta, a kamera alig tudta őket követni. A liftes jelenet viszont nem sikerült elsőre, legalább négyszer újravették. Ajwaint ugyanis zavarba ejtette a tükör a liftben. Szembesítette szerepével, ami valahol persze ő, valahol viszont egy magára próbált, idegen póz; csupa színlelés.

Hadonásztak az úttesten. Ajwain taxit hívott, a nő az első lökhárítóba kapaszkodott, tartotta magát. A forgatókönyvben megírtak szerint autók szaladtak a négysávoson. Persze, ki volt téve nekik a tábla, hogy ideiglenes sebességkorlátozás, de vannak, akik egyszerűen nem veszik figyelembe a szabályokat, akár a vásznon mozognak, akár azon túl. Silvia a megbeszéltek szerint hirtelen oldalba vágta a dühöngő férjét, de talán túlságosan is, mert Ajwain elvesztette egyensúlyát és…

Később megdöbbenve kérdezgették Silviát, mért csinálta. Egy ilyen törékeny, ártalmatlan asszony honnan merít ekkora erőt, hogy egy nagytestű férfit így elintézzen?

Az egész nagyon hirtelen történt, tehát Ajwain megszédült, a belső sávba tántorodott és egy közeledő gépkocsi kereke alá csapódott.

Még három hónap után sem tudott lábra állni. A producer, Brendon siettette a forgatást, hiszen az első évadot be kell fejezni májusig. Matthew és Atle rendszeresen látogatták Ajwaint a kórházban, az orvosok évekig húzódó lábadozást jósoltak, végül a forgatókönyvíró úgy döntött, nem várja ki a második évad szeptemberi kezdését. A vásznon májusban eltemették Ajwaint, majdnem végleg.

A film időközben óriási nézettségre tett szert. A Goner család megrendítő tragédiája és a tragédia alapja egy forgatáson lezajlott baleset. A civakodó, problémákkal küszködő házaspár, Ajwain balesete, Silvia és az öccs, Peter gyásza, mindez dramaturgiailag jól megkomponált eseménysorozat keretében.

Viszont komoly nézői ellenállást váltott ki Ajwain búcsúzása a sorozattól. Aláírásokat gyűjtöttek, tüntetést szerveztek, még Atlet is megrohamozták, fenyegették a pár hónapos szünetben megéhezett rajongók.

Eközben Ajwain a vártnál korábban felépült. Alig látszottak sérülései és járása is biztos lett. Akarta folytatni a forgatást, hiszen ebben a szerepben remekül játszott, a karaktert mintha rá írták volna. (Az Ajwaint játszó színész alapvetően nem erőszakos, nem karrierista, de van néhány rögeszméje és azokat bármi áron véghezviszi.)

Augusztusra a pénzügyi vezetőség döntött. A támogatók nyomásának hatására valahogy vissza kell hozni Ajwaint a sorozatba. Atle és Matthew a hír hallatára meglehetősen elkeseredett, mivel ők igényes, hiteles történetet álmodtak meg, nem szappanopera-szerű, fiktív bestsellert.

Atle, Matthew, Peter és Silvia (lényegében Ajwainon kívül mindenki) így emlékszik vissza az augusztusi kezdés első napjaira. Ugyanis, a felvétel után többen fölfigyeltek arra, hogy a már leforgatott kópián a visszatérő Ajwain alakja mintha halványabb, szürkébb lenne. Persze ezt mások legendának vélik, vagy buta, öncélú hitegetésnek, reklámfogásnak, de valóban, Ajwain első jelenései furcsa hatást keltettek. (Peter) – Ajwain, nem véletlen, ami veled történik; Isten sem akarja, hogy visszatérj. (Silvia) – Majdcsak megerősödnek a színek, Ajwain, a karaktered elhatalmasodásával együtt. És gúnyosan nevetett hozzá.

A film forgott tovább. Minden egyes kockája szakmai elismerést hozott. Ajwaint imádták, lassan másról sem szólt a sorozat, minthogy ebben és ebben a részben mi történt vele.

Ajwaint különben kisebb filmes mohóságát leszámítva jó embernek ismerték. Nagy, hűséges kutyaszemeivel, enyhén elálló lapátfüleivel, határozott, néha túlságosan is indulatos kiállásával tisztelet és szeretet övezte. És Silviát magánemberként is nagyon kedvelte, gyakran korzóztak a Hollywood Boulevardon.

Már a második évad végéhez közeledtek, amikor Silvia és Peter (Ajwain öccse) játékán kisebb változások kezdtek megmutatkozni. Előnyükre, – természetesebbek, markánsabbak, szerethetőbbek lettek szerepeikben. És hiába adta ki Atle és Matthew az ’utasításokat’, hogy pontosan mit is kéne eljátszani, hiába állítottak be és terveztek el mindent, ők ketten valahogy egyre többet mutatkoztak a vásznon; a háttérben meghúzódtak olyan jelenetekben is, ahol semmi keresnivalójuk nem lett volna. (Atle) – Teljességgel kezelhetetlenek. Így a rendező és a stáb munkája vontatottá, nehézkessé vált.

Silvia aztán egy új ötlettel állt elő. Félrehívta Atlet (Silvia) – Ez az epizódok óta húzódó konfliktusmentes állapot nem tesz jót a sorozatnak. Atle és Matthew megfogadta Silvia javaslatát, új koncepciót dolgoztak ki: a feleség elhidegül férjétől, a régi, üres, jelentéktelen nézeteltéréseknek súlya lesz ezentúl, Peter, az agglegény testvér is jóval többet játszik; az eddigi békés, mesébe illően naiv, már-már idillikus filmvilágot kiagyalt ármánykodások, intrikák piszkították be.

Ez a változás addig fokozódott, míg Ajwain szerepköre jócskán háttérbe szorult. Nem avatták be a teljes napi forgatókönyvbe, egyedül a rá vonatkozó részleteket olvashatta el.

A befejező epizódban szintén durva szóváltásba keveredtek Silviával. Akkor éppen a Hollywood Boulevardon forgattak, az asszony minden előzmény nélkül kilökte a már-már lehiggadt, magába roskadó Ajwaint az úttestre.

(Peter) – Őszinte részvétem. (Silvia) – Szintúgy.  

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info