Hinni és/vagy érteni?

3. Barth és Bultmann vitája

Barth 1952-ben megjelent Ein Versuch, ihm zu Verstehen című írásában részletes elemzés tárgyává teszi Bultmann teológiáját. Abból indul ki, hogy noha Bultman központi kategóriája a megértés (Verstehen), éppen az ő írásai azok, amelyek nagyon nehezen érthetőek.

Elsőként Bultmannak azt a hermeneutikai alapelvét kritizálja, mely szerint a Biblia központi üzenetének megértése egyben önmagunk megértése is kell legyen. Barth szerint a Biblia üzenetének megértése különbözik minden más szöveg megértésétől, mégpedig abban, hogy általa valami addig egyáltalán nem ismertet, radikálisan újat ismerünk meg. Jellemzője továbbá, hogy nem önmagunkról, hanem elsősorban Istenről, Isten cselekedetéről tudunk meg valamit. Bultmann szerint az üzenet megértése egy egzisztenciális aktus (existentieller Akt) révén megy végbe, ebben az aktusban esik egybe az üzenet és önmagunk megértése. Barth elismeri, hogy az üzenet megértése csak akkor garantált, ha az üzenet életének részévé válok, azonban vitatja, hogy ez egyenlő lenne az önmegértéssel. Szerinte ugyanis a Biblia üzenetének megértése során az egyik legfontosabb mozzanat, hogy saját létem viszonylagossá, periférikussá, esendővé, lényegtelenné válik, és így maga Krisztus kerül a megértés (és a lét) centrumába.

Barth kimutatja, hogy az önmegértés fogalmának középpontba állításával Bultmann abba a hibába esik, hogy nem tudja kimutatni az üzenetben rejlő radikális újdonságot, amelynek megértése, befogadása nem az önmegértésen, hanem a kegyelmen alapszik.

Barth felrója Bultmannak, hogy miközben azon fáradozik, hogy a teológia két külön szakágát, vagyis a krisztológiát és az írásmagyarázatot egyesítse, abba a hibába esik, hogy a krisztológiát háttérbe szorítja, jelentéktelenné teszi az írásmagyarázat javára. Barth ezt azért nem helyesli, mert a krisztológia háttérbe szorításával maga Krisztus válik mellékessé ebben az interpretációban, ami azonban elfogadhatatlan, hiszen éppen Krisztus az alapja a keresztény hitről szóló tanításnak. Ehhez hasonlóan válik Barth szerint jelentéktelenné Krisztus megváltásának eseménye az üzenet (kérügma) fogalmának a középpontba állításával.

A mitológiátlanítás Bultmann-féle koncepciója egy újabb pont, ahol Barth kifogásokat emel. Úgy véli, hogy az a módszer, mely a Bibliának a mai világképtől eltérő „antik” világképre utaló szövegrészeit átalakítja, lefordítja a mai világképre, előítéleten alapul. Barth szerint egy szöveg értelmezése során nem dönthetjük el már előre, hogy mi érthető a mai ember számára és mi nem, mivel ezzel megfosztjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy maga a szöveg feltárja magát a maga idegenségében, különösségében, mitologikusságában. Barth felhívja a figyelmet arra, hogy a mítoszra jellemző logika nem pusztán az antik korban volt jellemző, hiszen a mitologikus gondolkodásra még a 20. század európai történetében is találunk példákat. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy mitológiátlanítani kell a Biblia szövegét, hiszen lehetséges, hogy ezáltal valami lényegestől fosztjuk meg a szöveget és önmagunkat.

Egy további kritikus pont Bultmannál, hogy a Heidegger-féle egzisztencializmust, annak nehézkes szókincsével együtt túlnyomó szerephez juttatja a teológiában, s ez  tulajdonképpen indokolatlan. Ennek a következménye az is, mondja Barth, hogy az így fölépített rendszer nehezen érthető, de még ha megtörténik is a megértés, nehéz abban ráismerni az Újszövetség mondanivalójára. Ezzel azt a vádat fogalmazza meg, hogy Bultmann nem a filozófiát használta eszközként a Biblia jobb megértéséhez, hanem a teológiát mutatta úgy be, mint a filozófiai megértés egy példáját.

Barth írása utolsó bekezdéseiben arra utal, hogy a 20. századi teológia kezdeteikor, melynek kifejlésében mindketten tevékenyen részt vállaltak, éppen az volt a legfontosabb fölismerés, hogy addig a Biblia megértésének tudományát mindig egy kívülről jött filozófia jegyében művelték. A cél pedig most éppen az, hogy a teológia megszabaduljon ebből az „egyiptomi fogságból”. Felrója továbbá Bultmannak és követőinek, hogy az általa teremtett módszert az egyedül helyesnek gondolják, másokra is rá akarják erőszakolni és nem hajlandók érdemi vitát folytatni más nézőpontokkal.

Bultmann a fölvetett kérdésekre ugyancsak 1952-ben válaszolt levélben Barth-nak. Válaszában továbbra is kitart a maga egzisztencialista módszere és szóhasználata mellett, továbbra is azt próbálja árnyalni, világosabbá tenni, mint hogyha Barth nem értené, amit mondani akar. Az önmegértés és az üzenet egybeesésének Barth általi megkérdőjelezését azzal próbálja elhárítani, hogy Barth nem helyesen értelmezi az önmegértés fogalmát.

Arra a problémára, miszerint a krisztológia háttérbe szorul az írásmagyarázat javára, Bultmann azt válaszolja, hogy ez nem feltétlenül probléma. Úgy fogalmaz, hogy a kérügma, vagyis a bibliai üzenet alapvetően megszólítás. Ez benne a lényeges. Krisztus a kérügmában, vagyis az üzeneten keresztül, mint abban jelenlévő, szólítja meg a hívőt. Az írásmagyarázat és a krisztológia tehát egyesíthető, ugyanannak a mozzanatnak a két aspektusát képviselik.

A mitológiátlanítás programjának kritikájával szemben Bultmann úgy védekezik, hogy nyilvánvalóvá próbálja tenni: az Újszövetség kora és a mi korunk között nem csak hatalmas időbeli távolság van, hanem alapvetően különböző világképekről, világnézetekről is van szó. Ha nem törekszünk arra, hogy azokat az elemeket, melyek az akkori világképben voltak csak érthetőek, a mi világképünk számára is érthetővé tegyük, azaz lefordítsuk a mi mitológiátlan nyelvünkre, akkor nem fogjuk helyesen érteni a Bibliát, tehát „csak” – rossz értelemben vett – mitológiának fogjuk tartani.

Ugyanehhez kapcsolódik Bultmannak a filozófia túlhangsúlyozásának vádjára adott válasza is. Kifejti, hogy a 18. és 19. századi teológia elhanyagolta a Biblia értelmezésekor figyelembe venni az akkori kortárs világképet, ezért nem sikerült aktuálissá tenni a Biblia üzenetét a maga korában. Így a Biblia a közben megváltozott világkép hatására mitologikus, tulajdonképpen tehát érthetetlen, sőt zavaros beszédnek bizonyult. Ezért a teológia feladata, hogy mindig a saját korának nyelvére lefordítsa, és így aktuálissá, élővé tegye a kérügmát. Bultmann szerint a Heidegger-féle egzisztencializmus tárta fel a legmélyebben a modern ember válságát, és kutatta föl azokat az alapokat, amelyekre a mai ember gondolkodásmódja, életmódja, lelki élete és kultúrája épül. Így ennek ismerete és alkalmazása indokolt akkor, ha a mai ember számára akarjuk a Biblia üzenetét tolmácsolni.

1952. karácsony esti dátumozással Barth válaszlevelet ír, melyben közvetlen és ironikus, ugyanakkor barátságos hangnemben válaszol Bultmannak. Utal azokra a pontokra, amelyekkel továbbra sem ért egyet, illetve azokra is, amelyek érthetőbbé tették az általa fölvetett problémákat. Az egzisztencializmus kötelező érvényű alkalmazását továbbra sem fogadja el, és emlékeztet arra, hogy Kant vagy Hegel filozófiája valamikor ugyanolyan jó eszköznek tűnt, mint a Heideggeré, de utólag kiderült ezekről is, hogy a teológia célját nem feltétlenül viszik előbbre. Sérelmezi, hogy míg ő olvassa Bultmann műveit, Bultmann az övéit nem. De mindezek ellenére meghívja Bázelbe magához, és ironikusan utal arra, hogy akár „heideggerezhetnek” is együtt. Majd ezután karácsonyi jókívánságait fogalmazza meg.

Iszapkatasztrófa a West-Balkánon

 

A helyzetet röviden összefoglalva megállapíthatjuk: Nagy a szutyok! Oly mértékben hatalmas, hogy már mindent elönt az iszap. Egy újabb tulteherhelt tározó miatt három ember életét vesztette. Felül kell vizsgálnunk a tározókat! Jogszabályokkal kell elérnünk a tározók kapacitásának maximalizálását és ennek betartatását. A West-Balkán tározóban már hosszú idő óta – például a világűrből műholdak segítségével készített felvételek alapján – megfigyelhetőek voltak a túlterheltség következtében kialakuló problémák. Nem bírták a gátak. Most kegyeleti okokból megszűntetik a tározót, hogy valószínűleg egy másik helyen – ami nincsen ennyire szem előtt – egy újabbat létesítsenek. Egy gát állapotát, vagy az emberi felelősségvállalás és kötelességtudat (mint aminek kitűnő példáját nyújtja a Pelikán ügyirat), vagy pedig mindennek a megfelelő jogszabályok általi kikényszerítése garantálhatja. Az első problémánk tehát magával a masszával van. A napjainkban a világ bármely pontján teljesen természetesnek tekinthető, hogy mecsetekben, stadionokban és koncerteken emberek halálra tapossák egymást. S mindez így is van rendjén tömegtársadalmak tömegrendezvényein. Hasonló módon történik ez itt a West-Balkánon is, amikor emberek különböző közösségi oldalakon szerveznek meg tömegrendezvényeket, hogy ennek lebonyolítása után virtuálisan létrehozott profiljaikon keresztül megosszák egymással tömegesen szerzett tapasztalataikat. Közhely, hogy egy olyan tömegtársadalom részét képezzük, amely egyre inkább egy virtuális világba űzi, amit személyesként akar megélni. A kapitalizmus alapja a tömeges fogyasztás, amit a tömegek befolyásolására létrehozott médiumok közvetítenek, amelyek saját eredményességüket a különböző korcsoportokban megjelenő nézettségi mutatók segítségével mérik. A tömegszórakoztatás legkifizetődőbb módja minél több ember összezsúfolása a lehető legkisebb helyen. Ezt kívánja a tározók fenntartóinak üzleti érdeke. Amíg a társadalom termeli a masszaszerű tömegeket (és ez végig így volt a történelem során), addig azok a helyek is megmaradnak, amelyek időlegesen – saját hasznukat figyelembe véve – tároló funkciót töltenek be. Miután a masszát megszüntetni nem lehet ezért fontosabb a tározók kapacitását szabályozni. Az Országos Szutymológiai Tanács minden tározótulajdonos saját kezdeményezését örömmel fogadja, mert tudatában van annak, hogy nem minden tározóval akadnak hasonló problémák, de a későbbi tragédiák elkerülése miatt kénytelen a törvény ereje által fellépni. Mert voltak szabályok korábban is, amelyekre nagy ívben szart a West-Balkán tározó vezetősége, hiszen hogy képzelik már egyesek, hogy korlátozni akarják a szórakozni vágyó tömegek és az ő kiszolgálásukra létrejött intézmények jogait. Szervezzünk tömegdemonstrációt, hogy ne legyen hatalma bármely jöttmentnek megmondani, hány ember fér be egy szórakozóhelyre! Mert ugyebár, ha egy jogszabályt nem hitelesít egy tragédia, akkor az ellen rögtön tiltakozni kell. Ha a főváros polgármestere bezáratta volna a nevezett szórakozóhelyet, akkor most nem gyászra kürtölnék össze az embereket a közösségi oldalak, hanem tüntetésre! És lehetséges, hogy a mostani áldozatok is tiltakoztak volna… Mindenkinek jogában áll az, hogy egy tömeg részeként halálra tapossák! Mert jogunkban áll úgy szórakozni, ahogy nekünk (?) tetszik! Igenis jogunkban áll üvöltöző reklámokat hallgatni! Több reklámot nézni egy órában, mint filmet! Jogunkban áll ugyanazoknak az ostoba amerikai vígjátékoknak és akciófilmeknek a sokadik ismétlését bambulni! Gyermekünknek jogában áll olyan mesefilmet nézni, amit olyan reklámok szakítanak meg, amelyek vásárlásra ösztönzik! Jogunkban áll neves lantművészünk szerszámát családostul nézegetni ajánlóműsorokban! Jogunk van a tömegszórakoztatáshoz! A szabad tömegszórakoztatáshoz!  Hiszen a szórakoztató intézmények értünk vannak, és véletlenül sem gondolják úgy, hogy mi vagyunk értük. Miért kellene a minket szórakoztatóknak bármilyen feltételnek megfelelniük?  Talán mert három embert kidobott egy pánikba esett arctalan massza magából? Azért mert a halál arcot, nevet adott nekik, amely most felelőst keres? A tömegtájékoztatásban résztvevő médiumok néven nevezik őket, fényképeket közölnek, és szívszorító történeteket mesélnek róluk, miközben ezzel egyre csak növelik nézettségüket és olvasottságukat, hogy ennek következtében – és talán szándékolatlanul – újabb és újabb bevételre tegyenek szert. Néhány nappal később ugyanezzel a lendülettel felejtik majd el őket, mert a tömeget sokkal inkább érdeklik a szappanoperák és a valóságshowk sztárjai. Ilyen a médiumok természete. (Emlékszik valaki még a Sláger Rádióra? Vagy a Danubiusra? Hova lettek azok a médiamunkások, akik megmentésük érdekében tömegdemonstrációt szerveztek? Csak nem a helyükön indult csatornák munkatársaivá váltak, amelyek ellen korábban lázadtak?) A hirtelen gyászolók közösségévé széthullott pofátlan és arctalan massza eközben felelőst keres, akinek feláldozásával önmagát felmenthetné. Ha kellő cinikussággal kezelnék a szituációt, akkor azoknak a felelősségéről kellene beszélniük, akik nem hoztak időben megfelelő jogszabályokat az esetleges tragédiák elkerülésére. Ahol bűnösöket keresnek, ott előbb-utóbb találnak is, mert mindig akad egy-egy feláldozható balek, aki elvigye a balhét miközben a pillanatnyilag megzavarodott emberek visszatérhetnek a tömegtársadalom jótékony felelőtlenségébe. Amíg a West-Balkánon azt fogják gondolni, hogy inkább a médiumok képviselik az érdekeiket (ami így is lehetne) és nem a törvények (ami szintén nem biztos, hogy így van), addig az Országos Szutymológiai Tanácsnak nincs sok esélye a népszerűségre. Valójában azonban a törvények és a médiumok mögött ugyanúgy – gyakran saját önös érdekeiket néző – emberek állnak. Az emberek azonban nem olvassák el a törvények szövegét, hanem a médiumokból értesülnek róla, ami például a médiatörvény esetében – amelynek kísértete bejárta egész Európát – körülbelül annyit tesz, mintha egy reklamáló azt szeretné, hogy a gyanúba került multinacionális cég ügyfélszolgálatán világosítsák fel fogyasztói jogairól. Amíg ez így lesz: marad a szutyok. Viszont ha egy törvény képes lesz elérni, hogy egyetlen tározó se terhelődjön többé túl, akkor a jogszabály elérte célját: megakadályozott valamit, amit az alávetettek nem tudtak. Ne felejtsük el, ha az emberek kezdetektől fogva nem ölték, lopták, erőszakolták volna meg egymást, akkor nem is lett volna szükség törvényre. A bűnbakkeresés megkezdődött. A médiumok addig közvetítik a felelőskeresés folyamatát, ameddig ezt érdekük megkívánja. Most még közlik az áldozatok sírfelirattá vált neveit, amelyek azonban nem többek már, mint törlendő profilok egy közösségi oldal virtuális arcképcsarnokában.

Az “irodalmi szöveghálók” egy lehetséges értelmezéséhez

 Intertextualitás és kánon összefüggésének bemutatása egy példán keresztül

       Mielőtt egy konkrét példán mutatnánk be a fönt elemzett problémák néhány aspektusát, érdemes tisztázni egy olyan félreértést, amely a hálózatok úgynevezett „demokratikus”, „hierarchia-mentes”, továbbá „véletlenszerű” működésére vonatkozik. Barabási-Albert László hálózatokról szóló munkájában ez az „összekötők” problémájaként jelenik meg. Kik is az összekötők? „Az összekötők rendkívül fontos összetevői társadalmunk szövetének. Ők a trendek és divatok elindítói, ők hozzák tető alá a fontos üzleteket, és ők terjesztik el a különböző őrületeket, vagy segítenek beindítani egy éttermet. Ők a társadalom összetartói, akiknek a segítségével a különböző népcsoportok, az eltérő származású és műveltségű emberek lassan szót értenek egymással.”[8]

Arról van tehát szó, hogy ahogyan a társadalomban, úgy az interneten, és vélhetően az irodalmi szövegek hálózatában is vannak bizonyos csomópontok, amelyek aránytalanul több kapcsolattal, hivatkozással rendelkeznek, mint mások, tehát a hálózaton való puszta megjelenés csak elvileg garantálja a bárhonnan, bármikor való egyenlő hozzáférést, hiszen kevés külső hivatkozással rendelkező oldal esetén igen csekély esélye van a rátalálásnak. Itt is tehát sajátos belső törvényszerűség, és nem a véletlen uralkodik, amely megteremti a maga dinamikusan változó csomópontjait, azaz a maga kánonjait (pl. google.com, yahoo.com, facebook.com, amazon.com stb.). Lényegében ezeken az összekötőkön múlik, hogy egy adott elem „látható-e” a hálózat más elemei számára: „Ez az igazság regényírókra és kutatókra egyaránt érvényes. A weben való láthatóság mértéke a linkek száma. Minél több bejövő link mutat az ön oldalára, annál jobban látható.”[9] Lefordítva ezt „irodalmi nyelvre”: egy műalkotás akkor kerülhet kanonikus pozícióba, hogyha minél több más szöveg hivatkozik rá, illetve ha minél több mű felé nyílik általa rálátás. Ahhoz, hogy erre egyáltalán esélye legyen, tehát hogy betörhessen a kánonba, továbbra is fenntarthatjuk az „esztétikai erő” kritériumát, hiszen az irodalom hálózatát úgy határoztuk meg, mint olyan rendszert, amelyben az esztétikai erő képezi a rendszer alapját. Vagyis amennyiben autopoietikus (!) esztétikai hálózatról van szó, amelyben lényegében az esztétikai erő fenntartására és annak a kánon révén történő továbbadására megy ki a játék, akkor a hivatkozási alapnak minden esetben az esztétikai erőnek kell lennie. Egyszerűen fogalmazva: a rendszer esztétikai elvű autopoietikus működése garantálja azt, hogy amennyiben remekmű kerül be a hálózatba, az szükségszerűen hatást fog gyakorolni („hatásszorongást” vált ki), azaz hivatkozások célpontjává, s így összekötővé, csomóponttá, kanonikussá válik, hiszen az esztétikai hálózatnak, amennyiben önfenntartó hálózat, éppen ilyen művekre van szüksége az esztétikai erő önfenntartásához.

Mármost vegyük példaként Dsida Jenő Nagycsütörtök című költeményét, amellyel számtalan más szöveg lép intertextuális kapcsolatba, s ha egyébként Dsida teljes életművét nem is, ezt a költeményt minden tekintetben tekinthetjük kanonikus pozícióban lévőnek. A teljes hálózat feltérképezésére jelenleg nincsen mód, mindössze néhány tendencia fölmutatására vállalkozunk Vincze Ferenc egyik tanulmányának[10] fonalán haladva. Vincze Ferenc elemzése arra is eminens példát szolgáltat, hogy az intertextualitás konstitutív elvének figyelembe vétele az irodalomtörténet-írás során korántsem zárja ki valamilyen történetinek nevezhető folyamat ábrázolását. Persze ez a folyamat nem tekinthető teleologikusnak, sőt lineárisnak sem, azonban láthatóvá teszi egy adott jelenbeli horizontból a lehetséges poétikai elmozdulások irányait. Hiszen egy szöveg, amikor egy másik szöveget megidéz, átértelmez, átír, vagy parodizál, nem csak a másik szöveget értelmezi újra, hanem saját magát a másikhoz való viszonyban „állítja elő” mint egységes képződményt, ezáltal láthatóvá tesz egy időben zajló átalakulást, mozgást, ami magának az esztétikum jellegének az átalakulásaként, az esztétikum történeteként válik értelmezhetővé. És amennyiben egy „épp ilyen” alakulás ismerhető föl, az egyúttal a megfigyelő/értelmező horizontját, szempontjait is láthatóvá teszi. Olvasás és értelmezés, műalkotás és hatás, intertextuális és történetiség egymás általi feltételezettsége válik így láthatóvá az esztétikum autopoiezisének hálózatában.

Az értelmező mindezen viszonyokat ismerve (és akarva) lép be az esztétikum autopoietikus hálózatának területére: „A Nagycsütörtök című vers esetében nemcsak arról van szó, hogy a szöveg intertextuális vonatkozások révén aktív részese lett a szépirodalmi szövegek játékainak, és ezek felmutatásával a hagyományozódás és a kánonképzés motívumait ragadhatjuk meg, hanem előzetes feltételezésem szerint az interpretáció ezen aspektusa egyúttal mélyebb poétikai és világszemléleti változásokra is rámutathat. Mint majd láthatjuk, a Dsida-vers megidézése révén nemcsak két korszak jelentős poétikai elmozdulásai (…) tárulnak fel, e változások kapcsán a romániai magyar irodalom világszemléletében bekövetkezett módosulásokra is felfigyelhetünk.”[11]

Az áttekinthetőség kedvéért pontokba sorolva mutatom be az intertextuális hálózat alakulásának jelentősebb állomásait:

1. Az első mozzanatban az esztétikai erő az elhagyatottság léthelyzete és „sorsvállalása”, tehát egy jellegzetes egzisztenciális helyzet szimbolikus megjelenítéseként válik hatékonnyá. Fontos fölfigyelnünk arra, ami a megidézések során is mindig nyilvánvaló marad, nevezetesen hogy a költemény az elhagyatottság és az egzisztenciális szorongás alaphelyzetét személyes sorsként jeleníti meg, így tehát nem kizárólag egy olyan allegorikus értelmezést enged meg, amely egyértelműen a sajátos erdélyi történelmi helyzetre vonatkoztatná a beszélő alaphelyzetét[12]. Ez az alaphelyzet éppen azért „egyetemes”, mivel minden embert személyesen, a legmélyebb magánya tekintetében képes megszólítani.

2. A második mozzanatban a szöveg egyszeri, megismételhetetlen létállapotot rögzítő megjelenítési módja némiképp általánosítóvá transzformálódik, a pillanatnyiság helyett a reménytől való megfosztottság a mindenkori holnapokra való hiábavaló várakozás értelmében kerül elő, ezáltal elszakad a vers a konkrét térbeli (pályaudvar) szituációtól is[13].

3. A következő mozzanatban, ahogyan Vincze Ferenc is kiemeli, egyrészt maga a teljes költemény mint kompozíció kerül átformálásra, másrészt radikálisan kiemelésre kerül az Istentől – és nem az emberektől – való elhagyatottság fölismerése, ami egyébként – szerintem – az eredetiből is kihallható. Ez a kiemelés egy olyan súlypontáthelyezést jelent a szöveg értelmezése szempontjából, amely tulajdonképpen radikalizálja az eredeti szöveg alaphelyzetét: nem csak az emberektől való elhagyatottság, hanem egyúttal az Istentől való elhagyottság kiváltotta szorongásról van szó – s voltaképpen ez teszi súlyossá az előbbit is. Páll Lajos verse így hangzik:

„Váradtól egyre sötétebb lett,

A vonat rángó, emlékező ideg.

Az ablakon túl sokszor házamig láttam,

De nem szólhattam róla senkinek.

Tudtam rég: a soktestvérű magány

Joggal költözött védtelen szívembe,

S nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon,

Mert valójában elaludt az Isten.”

4. Molnos Lajos Egy Dsida-versre című szövege visszatér megint a konkrét térbeli színhelyhez, amely közben az „erdélyi létállapot” egy metaforájává vált, de csak azért, hogy annak érvényességét megkérdőjelezze, hogy a „helyzet megváltozására” hívja föl a figyelmet. Itt az előző deszakralizáló mozzanatot is újra fölismerhetjük.

„A kocsárdi állomás elutazott,

az Isten is vele utazott.

A Kisded meg kisded,

Ringatja álmát döcögő vonat.”

Orbán János Dénes verse már egyenesen arra játszik, hogy a költemény egész motívumrendszerét elbagatellizálja, megfossza „fennkölt” és egzisztenciális vonatkozásaitól. Ironikus módon itt a beszélő nem az emberek hiányát panaszolja, hanem azoknak a „technikai médiumoknak” a meghibásodásától szorong, amelyektől ezek szerint mégiscsak egzisztenciálisan függ. Az irónia nem fedheti el előlünk, hogy mindebben van valami kísértően valós a jelen médiafüggő viszonyai között, amelynek tragédiája éppen az, hogy az ember már nem is tudatosítja szorongását, hanem technikai „protézisekkel” tömi a be a benne támadó űrt.

„Kocsárdon át az út bizonytalan,

esélyem van, hogy nagycsütörtököt

mond a Trabant, s míg jő a szerelő,

koszos motelben lehet rostokolnom.

Napokig késhet nem várt érkezésem,

s a fülledt hallban nem vár senki rám,

s szorongás fog el, szörnyű félelem,

ha kimerül rádiómban az elem.”

5. A következő mozzanatban két olyan szöveget idézünk, amelyek egyike Vincze Ferenc interpretációja szerint az ambivalens kisebbségi létállapot paradoxonának explicitté tételével, a másik éppenséggel az ettől a geográfiai kötöttségtől való eloldozással értelmezi újra a szöveget. A két módozat jól mutatja, hogy a szöveg esztétikai ereje miként követel magának újabb és újabb viszonyulásokat az irodalom hálózatában, biztosítva ezáltal a szöveg kanonikus pozícióját.

Az első Fekete Vince szövege:

„Nem volt csatlakozás. Késést

jelentettek be, és a hullatag

setétben üldögéltem a

războieni-i váróteremben

csütörtökön.”

A másik Gerevich András szövege:

„Nem volt csatlakozás. Hat órát vártam,

az első buszra neonfényben, bezárt

üzletek, autóhirdetések között;

hat órát aludtam volna a bostoni

reptéren Californiából jövet.”

A különféle átiratokból jól látható, hogy egy hangsúlyozott esztétikai erővel rendelkező szöveg miként vált ki „hatásszorongást” az utána jövőkből, és miként készteti őket arra, hogy szembesüljenek: azonosuljanak, vagy dolgozzanak ki más alternatívákat az általa fölvetett kérdésekre. A kanonikus szöveg autopoiezise éppen ebben áll: olyan esztétikai hatást fejteni ki, amely kényszerítő erővel sokszorozza meg az irodalom hálózatában a rá való hivatkozások számát és minőségét, s ezáltal a kánon egy csomópontjává, összekötőjévé válni. Minden hivatkozás a hivatkozott szöveg kánoni pozícióját erősíti, még akkor is, ha a vele való viszony parodisztikus, vagy éppen radikálisan formálja át az eredeti jelentéseket. Jól látható, hogy a jelentésükben, filozófiájukban, élményanyagukban az eredetitől legtávolabb került szövegek követik legpontosabban a szöveg formai, dikcióbeli sajátosságait, tehát az esztétikai erő a tartalmi elemek relativizálódása, „megtagadása” után is képes kényszerítő erővel hatni a rendszeren belül. Éppen ezért találó Vincze Ferenc tanulmányának címe (Volt csatlakozás), amennyiben a szöveg által megfogalmazott hiány („Nem volt csatlakozás”) esztétikai hatástörténetében éppen az explicit jelentéssel ellentétes tendenciára mutat rá.

Összefoglalva az elmondottakat: az intertextualitás mint a szövegek létmódja nem követeli meg, hogy a szöveg „identitását”, Gadamerrel szólva: „képződménnyé való átváltozását”[14] kétségbe vonjuk, hiszen éppen ez a képződmény-szerűség teszi lehetővé felismerésüket és hatásukat. Másfelől persze nyilvánvaló, hogy a műalkotás csak az olvasás tapasztalatában, a megértésben jut el ehhez a meghatározottsághoz, más szóval akkor, ha bekapcsolódik az irodalmi kommunikáció autopoietikus hálózatába, ahol a benne kifejtődő esztétikai erő függvényében, az általa kiváltott „hatásszorongás” eredményeként kanonikus pozícióra tehet szert.


[1] Kulcsár-Szabó Zoltán, Intertextualitás és a szöveg identitása, in: UŐ, Az olvasás lehetőségei, Budapest, 1997, 6.

[2] Kulcsár-Szabó Zoltán, i.m., 8.

[3] Harold Bloom, Elégikus töprengés a kánonról, in: Rohonyi Zoltán (szerk.), Irodalmi kánon és kanonizáció, Budapest, Osiris – Láthatatlan Kollégium, 2001, 185-202, 199.

[4] Harold Blomm, i.m., 201.

[5] Rohonyi Zoltán, Kánon, kánonképződés, kanonizáció, in: UŐ., i.m., 7-15, 12.

[6] Maturana és Varela modellje, noha alapvetően a sejtnek mint élő szerveződésnek a filozófiai leírására vállalkozik, éppen abban jelent újszerűt, hogy az „élő” fogalmát nem pusztán biológiai értelemben használják, hanem minden olyan szerveződés jellemzőjeként, amely rendelkezik az alábbi tulajdonságokkal:

„ (i) Az autopoietikus gépek autonómak, azaz bármely változás, amelyen keresztülmennek, alárendelődik a saját szerveződés fenntatásának, függetlenül attól, hogy egyéb tekintetben az adott folyamatok során mennyire mélyreható változás megy bennük végbe. (…)

(ii) Az autopoietikus gépek individuumok, vagyis azáltal, hogy szerveződésük az összes előállítási folyamatokon keresztül változatlan marad, aktívan fönntartanak egy identitást, amely független a megfigyelővel folytatott interakcióitól. (…)

(iii) Az autopoietikus gépek egységét kizárólag sajátos autopoietikus szerveződésük eredményezi: határaik működésük során, a saját maguk megteremtésének folyamataiban jönnek létre. (…) Humberto Maturana – Francisco Varela, Autopoiezis, in: Intézményesség és kulturális közvetítés, (szerk.) Bónus Tibor, Kelemen Pál, Molnár Gábor Tamás, Budapest, Ráció Kiadó, 2005, 237-293, 245-246, ford. Lénárt Tamás.

[7] Harold Blomm, i.m., 201.

[8] Barabási-Albert László, Behálózva, Budapest, Magyar Könyvklub, 2003, ford. Vilcsek Mária. (A kiadás nem tartalmaz oldalszámokat, a hivatkozott rész az ötödik fejezetben található.)

[9] Barabási-Albert László, i.m., uo.

[10] Vincze Ferenc, Volt csatlakozás, Gondolatok Nagycsütörtök r(l)évén, in: UŐ, Hagyományok terhe, Tanulmányok, kritikák a magyar, a román és a német irodalom köréből, Miskolc, felsőmagyarország Kiadó, 2009.

[11] Vincze Ferenc, i.m., 53.

[12] Ottlik Géza Iskola a határon című regényében így jelenik meg az allúzió: „A rosszul világított kápolnában úgy ült reggelenként, fázósan és idegenül, mintha egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében várná éjfél után a csatlakozást. (…) Odakint sötét éjszaka volt. A hálóterem aludt, Schulze aludt a fülkéjében, az épület hallgatott, az éjjeli lámpák sápadtan, sárgásan hunyorogtak a mennyzeten.”  Idézi: Vincze Ferenc, i.m., 54.

[13] Szilágyi Domokos: „s most mindörökké, kérges reménnyel, várunk / a holnapi csatlakozásig” (Búcsú a trópusoktól). Kányádi Sándor: „a föltámadást holnaptól kezdve mindenki már / csak magának reméli” (Nagycsütörtökön).

[14] Vö. Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Budapest, Osiris, 2003, 142-153, ford. Bonyhai Gábor.

Egy élet vége, egy új élet kezdete

Hatalmas,
régóta várt és az egész Kosztolányi-recepciót alighanem alapjaiban, de
legalábbis jelentékenyen befolyásoló vállalkozásba fogott a Kalligram Kiadó,
illetve a nagy költő, író, újságíró életművét földolgozó kutatócsoport:
megkezdődött Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadása.

Az első két kötetet 2010 decemberében mutatták
be a könyvek szerkesztői és a munka koordinálói. Sejtésünk szerint már ez az
első két könyv is termékeny viták, kérdések, értelmezések kiváltója lesz majd,
és jelentőségüket mind hétköznapi Kosztolányi-képünk alakításában, mind a
szaktudományos kutatásokban aligha lehet majd kellőképpen fölbecsülni. A
sorozat első kötete Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumait,
a második pedig az Édes Anna
gondozott szövegét (szövegeit) tartalmazza. Recenzióm ezzel az előbbi munkával
foglalkozik (mely a „most elmondom, mint
vesztem el”
címet viseli, alcíme pedig Kosztolányi
Dezső betegségének és halálának dokumentumai
t ígéri), őt kívánja bemutatni,
érintve a kiadással kapcsolatban néhány szakmai, etikai, olvasói problémát,
mindenekelőtt és elsősorban azonban üdvözölve a kötetet, melynek jelentőségét
bizonyára csak idővel lehet igazán, a maga által keltett visszhangok
ismeretében fölmérni és méltányolni.

Mint ismeretes, Kosztolányi Dezsőt több (közel
három és fél) éven át gyötörte a rák, halálosnak bizonyult betegsége pedig több
módon is nyomot hagyott életművén. Meglehetősen ingoványos talajra érkezik a
kutató, amikor közvetlen összefüggéseket próbál keresni egy szerző testi
állapota és munkássága között (ez a kérdéskör alighanem túl is mutat a szűken
értelmezett irodalomtudomány határain); annyi azonban tény, hogy Kosztolányi
életművének egyes darabjai ezen életrajzi összefüggéstől elvonatkoztatva aligha
(vagy egyáltalán nem) értelmezhetők. Ilyen darabnak tekinthetők azok a
beszélgetőlapok, melyek a szerző életének utolsó három hónapjában íródtak,
akkor, amikor egy fulladási rohamot követő életmentő gégemetszés után az Ének a semmiről alkotója már nem tudott
beszélni, és csak írásos módon érintkezhetett a külvilággal. Ezek a
beszélgetőlapok képezik a kritikai kiadás első kötetének középpontját.

Természetesen azonnal fölvethető a kérdés, az
állandóan ismert és ismételt kérdés, hogy egyáltalán ki kell-e adni ilyen
szövegeket, másképpen és egyértelműbben: Kosztolányi életművéhez tartoznak-e ezek a lapok. A dilemmát a kötet
szerkesztője, Arany Zsuzsanna is feszegeti gondolatébresztő és gondolatgazdag
bevezető tanulmányában; de a kérdést éppoly kevéssé akarja lezártnak tekinteni,
mint amennyire ez egy recenzensnek sem lehet feladata. Ilyen bizonytalan és
kétes esetekben mindenképpen helyénvaló a szövegek kiadása mellett dönteni; nem
azért, mintha az olvasó feltétlenül elfogadná, hogy „Kosztolányi”-szövegeket
olvas (a szónak abban az értelmében, mely a testi szerzőt elkülöníti attól az
imaginárius szerzőtől, melyet lényegében szerzőnek tekint a befogadó), hanem
hogy egy ilyen értelmezés lehetőségétől eleve ne legyen megfosztva. Az „új
filológia” egyik legfontosabb fölismerése, hogy szövegkiadás és
szövegértelmezés korántsem olyan könnyedén elkülöníthető tevékenységek, ahogyan
azt korábban vélhettük. Az is értelmezés
volna (mégpedig legalább olyan sok dilemmát fölvető értelmezés), ha a
beszélgetőlapok megjelentetésétől egy teljességre törekvő kiadás elzárkózott
volna. Így most előttünk állnak a szövegek, és magunk dönthetjük el, hogy az
életmű részének tekintjük-e őket, vagy pusztán szaktudósok számára érdekes
dokumentumoknak.

Persze a kiadás kérdése korántsem csupán
tudományos dilemma. Az sem egyértelmű, hogy etikailag
helyénvaló-e nagy nyilvánosság elé tárni olyan szövegeket, melyek jól látható
módon nem a nagy nyilvánosságnak voltak szánva. Erre a kérdésre talán még
kevésbé adható világos válasz, mint az előzőre. A magam részéről (mely csupán
egyetlen lehetséges vélemény a sok közül) úgy vélem, hogy egy életét a
nyilvánosság előtt élő alak esetében olyannyira elmosódnak magánélet és
nyilvános élet határai, hogy egyértelműen helyes eljárás (határvonás) az ügyben
nem is lehetséges. Saját nézetem szerint tehát jobb, ha ilyenkor kiadunk
mindent, amit csak lehetséges, az egyes szöveghelyek etikai megítélésekor pedig
messzemenően figyelembe vesszük az adott kontextust. Vagyis nyilvánvalóan
helytelen értelmezés volna figyelmen kívül hagyni azt, hogy a beszélgetőlapok
milyen módon és környezetben íródtak; és még akkor is, ha netán irodalmi
értéket látunk bele e szövegtöredékekbe (ami egyébként korántsem eleve
kizárható értelmezési mód), figyelembe vesszük azokat a meglehetősen speciális
körülményeket, melyek között e töredékek létrejöttek. Máskülönben az értelmezés
etikája ellen vétünk.

A bő hatszáz oldalas kötetnek mintegy harmadát
teszik ki a beszélgetőlapok, magyarázó jegyzetekkel együtt is valamivel több
mint a felét. Csak néhány olyasféle kérdést érintek itt, mely e (több
szempontból egyébként meglehetősen lehangoló) töredékeket olvasva kézenfekvő
módon merülhet föl az olvasóban.

Az első kérdést a kötet bevezetőjében Arany
Zsuzsanna is feszegeti, azt mégpedig, hogy milyen mértékben tekinthetők
performatív megnyilvánulásoknak e rövid szövegek. Kosztolányi számtalanszor
leírja a „Meghalok.” mondatot,
miáltal valóban egyfajta beszédtettet is eszközöl: az által hal meg, hogy ezt
leírja. Mielőtt valaki félreértené e gondolatot: természetesen Kosztolányi
akkor is meghalt volna, ha egyáltalán nem ír le semmit, vagy hogyha e lapok nem
maradtak volna fönn. Így azonban saját meghalásának egyfajta nyelvi keretet
adott; többé nem tudunk e lapok figyelembe vétele nélkül gondolni a szerző
haldoklására. Ha tudjuk, hogy a halál nem csupán fiziológiai, hanem kulturális
jelenség is, ennek a gondolatnak alighanem még nagyobb jelentőséget
tulajdonítunk majd. A „hogyan halt meg Kosztolányi?” kérdése nemcsak
orvostudományi, hanem irodalomtörténeti dilemma is, mihelyt a kérdést úgy
értjük: „hogyan írta meg Kosztolányi saját halálát?”. Ez ugyanis immár nem az
orvostudományra, hanem az irodalom- vagy kultúratudományra tartozik, és
tanulságait utóbbiak vonhatják le.

A másik kérdés a szövegek medialitására
vonatkozik. A beszélgetőlapok esetében ugyanis olyan határterületre érkezünk,
amikor az írásbeliség egy olyan emberi viszonyrendszerbe nyomul be, a
legköznapibb magánbeszélgetések rendjébe, ahol általában (legalábbis a
másodlagos szóbeliség korszakáig) nincs, illetve nem volt keresnivalója. Ebben
az értelemben a beszélgetőlapok korai előzményei olyan jelenségeknek, mint a
chat, az SMS vagy a skype, vagyis amikor hétköznapi beszélgetés során nem
emberi orgánumot, hanem valamilyen technikai segédeszközt használunk a
legközvetlenebb önkifejezésre. Nyilvánvalóan éppen a segédeszköz által
létrejött rögzítettség eredményezi azt is, hogy a szövegkiadás lehetősége
egyáltalán fölmerülhetett. Olyan helyzettel állunk tehát szemben, amelyben az
írás mintegy benyomul a hétköznapi élethelyzetekbe, és önkéntelenül is
átalakítja, módosítja, árnyalja annak logikáját. És persze fordítva: olyan
írott nyelvről van szó, mely sok tekintetben a szóbeliség szabályaihoz idomul.
Későbbi, részletes vizsgálatok alighanem kimutathatják majd azt a speciális
viszonyt, ahogyan ezekben a szövegekben az írásosság és szóbeliség jellemző
törvényszerűségei egymással érintkeznek, olyan beszédaktusokat hozva létre,
melyek valóban olvashatóvá teszik a szövegeket egyfajta avantgárd irodalomfelfogás
horizontjában.

A harmadik kérdés, mely az olvasóban
önkéntelenül is fölmerülhet, a szerző önazonosságát érinti. Kosztolányi Dezső a
magyar irodalomban kialakított magáról egy olyan imázst, szerzői képet (még
saját meghalásáról is!), mely egyáltalán nem feltétlenül azonos azzal a polgári
személlyel, melyet ez a név takar. A probléma Kosztolányit számos írásában
foglalkoztatta. A beszélgetőlapok ugyanakkor egészen más viszonyban állnak
ezzel a polgári személlyel, mint a nagy művek, a versek, regények, novellák.
Itt nem volt alkalom arra a stilizációra, mely a Kosztolányi-írásokat
Kosztolányi-írásokká tette, a mondatok, kívánságok, a szenvedés hangjai
nyersen, formálatlanul ömlenek elénk. Az olvasóban szinte visszhangzik Esti
Kornél mondata:

„Mindez
nyersanyag – gondolta Esti –, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas,
aminek formája is van.”

Ám éppen azáltal, hogy a beszélgetőlapok
idézetei éles ellentétben állnak a kidolgozott Kosztolányi-szövegek
megszerkesztettségével, vet fényt arra jelen olvasmány, hogy a személyiség
korántsem függetleníthető azoktól az imázsképző aktusoktól, melyek azt egy
beszélőközösségen belül létrehozzák. Kosztolányi ezeken a lapokon egy másik
ember, mint (például) az Édes Anna
lapjain, nem őszintébb, nem igazabb, nem hitelesebb: más. Ennek a
többféleségnek az elismerése pedig jótékonyan hathat a szerző
befogadás-történetére, melytől mind a mai napig nem egészen idegen a
homogenizáló, az életművet, illetve a benne megjelenő szerző alakot túlságos
egységben látó olvasatok sulykolása.

A kötetnek tehát, mint említettem, nagyjából a
felét teszik ki a beszélgetőlapok, illetve a hozzá kapcsolódó jegyzetek. Ezeken
kívül azonban a szerkesztők további igen fontos és értékes gyűjtésekkel
gazdagították a könyvet, miáltal az valóban nem csupán a szerző életének minden
mozzanata iránt érdeklődő olvasók és kutatók, hanem a szélesebb közönség
számára is rendkívül érdekfeszítő olvasmánynak bizonyulhat.

Filológiai szempontból nyilvánvalóan a
szövegközléseket tartalmazó részletek a legértékesebbek, hiszen ezek
Kosztolányinak tulajdonított
mondatokat, töredékeket sorakoztatnak föl, és még hogyha hitelesnek nem is fogadhatók
el, a szerzőről kialakított képet mindenképpen tovább árnyalhatják. Ezek a
szövegek persze már eddig is hozzáférhetők voltak nyomtatásban, ám így
összegyűjtve, egymás mellé állítva, egymást kiegészítve sokkal pontosabb képet
adnak arról, hogy hogyan viszonyult egy nagy író és gondolkodó saját
szenvedéstörténetéhez. Az egyes különbségek pedig, melyek a visszaemlékezések
és a hiteles dokumentumok között esetlegesen feszülnek, magának az
imázsalakító, alkotó visszaemlékezőnek (mindenekelőtt a feleségnek, aki persze
jórészt hiteles adatokat közöl) az eljárásairól árulnak el értékes
információkat.

Viszonylag terjedelmes részét képezik a kötetnek
azok a nekrológok, melyeket a kortársak írtak Kosztolányi haláláról, illetve
betegségeinek körülményeiről. Olyan újságcikkekről van szó, melyek egy része
kötetben már eddig is hozzáférhető volt, más része azonban eddig csupán
folyóiratok hasábjain volt olvasható. Noha a nekrológ műfaja elvileg nem ad
nagy teret az igazán elgondolkodtató értelmező aktusok közlésének, önmagukról,
illetve Kosztolányinak a magyar irodalom huszadik század első három-négy
évtizedének rendszerében betöltött szerepéről, helyéről, arról a
gondolkodásmódról, mely a kortársakban a „Kosztolányi” névhez kötődött, nagyon
sokat elárulnak ezek az újságcikkek, így dokumentumértékük szinte
felbecsülhetetlen. A kötetnek ebben a részében kapott helyet Somlyó Zoltán és
Füst Milán egymásnak felelgető két cikke a halott és a zsidóság viszonyáról,
mely egyebek mellett a Pardon rovat
értelmezhetőségének is nagy hasznára válhat majd mindazok számára, akik
behatóbban meg akarnak ismerkedni Kosztolányi életművének ezzel a vitatott,
vitatható mellékvágányával.

Nemcsak a kötet szövegeit segítik értelmezni, de
kitekintést és az érdeklődő olvasó számára további izgalmas vagy legalábbis
elgondolkodtató olvasmányélményt jelenthetnek azok az orvosi (részint
tudományos igényű) jegyzetek és cikkek, melyek a Kosztolányi betegségével
kapcsolatos orvosi irodalmat képezik. Tudvalevő a szerző érdeklődése e
tudományág iránt, illetve az a típusú materializmusa, melynek bizonyos,
halálról szóló verseiben is hangot ad. Ennek tükrében különösen érdekes annak
észrevételezése, hogy az orvostudomány iránt táplált bizalom mennyire
viszonylagosnak tekinthető (méghozzá joggal!) egy olyan haldokló számára, aki a
halállal való küzdelmet egy korábbi szövegében a vonaton a menetiránnyal
szemben visszafelé haladó utas nevetséges kísérletének tartotta, hogy később
érjen a végállomásra.

A könyv további fejezetei, azaz a bibliográfia, a
betegségről folytatott levelezés, a koszorúkimutatás és egyebek kifejezetten a
kutatóknak, a Kosztolányi-filológusoknak és az irodalomtörténészeknek szólnak,
akik ezáltal is roppant értékes információs bázissal gazdagodtak. Így, egy
helyre összegyűjtve ezeket az anyagokat, illetve a további részletek iránt
érdeklődők kutatásait jelentékenyen megkönnyítve, a kötet valóságos kincs
mindazok számára, akik a Kosztolányi betegségével, haldoklásával, halálával,
utolsó éveivel kapcsolatos szövegeket akár történeti, akár elméleti szempontból
elemezni, értelmezni kívánják.

Elcseszettek vagyunk

(A január 15-i diszkótragédia kapcsán.)

Fiatalok vagyunk. Vedelnünk kéne, mint a gödény! Elvileg rosszul kéne viselkednünk és halálra dugni egymást. Bulizásra lettünk teremtve! Erről van szó! Igen, néhányunk túladagolja magát, esetleg bekattan. Charles Darwin megmondta, nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnél pár tojást. Erről szól ez az egész, a tojások feltöréséről!Tojások alatt azt értem, hogy beállni pár csúcsszuper anyagtól. Csak nézzetek magatokra! A szívem szakad. Kardigánt viseltek! Minden adott volt. Mi sokkal jobban elcsesztük, mint bármelyik korábbi generáció. Csodálatosak vagyunk! Elcseszettek vagyunk. Elcseszett vagyok, és elcseszett is maradok, a húszas éveim végéig, talán a harmincas éveim elejéig is. Előbb fogom megdugni a saját anyámat, mielőtt hagynám neki, vagy bárki másnak, hogy mindezt elvegye tőlem! – mondja az egyre népszerűbb Misfits című angol sorozat egyik szereplője, egy viccesen Jézusra rájátszó jelenetben, amit most nem is írok precízebben körül, akit érdekel, ITT megtekintheti.

A szombat éjjeli diszkótragédia után rengeteg látszólag különböző vélemény született az esettel kapcsolatban, volt azonban bennük egy, amúgy érthető, közös pont. Mindenki bűnöst akart, kezdve a kuruc.info mindenre ráhúzható cigányátok-elméletétől, egészen a cizelláltabb publicisztikákig, amelyek csak finoman sugallták a szervezők és/vagy azok felelősségét, akik a szervezők rendelkezésére bocsájtották a helyet. Persze, nem akarok én senkit felmenteni a felelősség alól, mindenki kapja meg a maga méltó büntetését, de ez a bűnbakkeresés szerintem egy sokkal mélyebb dolognak – ami a priori ahhoz, hogy problémának nevezzük – az elfedése.

A nyugati világban a második világháború után alakult ki a mai értelemben vett ifjúság, saját kultúrával, és főleg a felnőtt generációtól eltérő életszemlélettel. Előtte, „kicsit” leegyszerűsítve a fiatalok a szüleik zenéjét hallgatták, és tulajdonképpen látható törés nélkül, egyenes út vezetett a felnőtté válásig. Ez, a maga frusztrációival együtt persze, egy egységes társadalom volt, aminek végső soron a reprodukció, és – pfff, hogy is mondjam – a generációkon átívelő egzisztenciális előrelépés volt a célja. Az ifjúsági kultúrák, és az ún. szabadidő megjelenése azonban szétforgácsolta ezt a – most nevezzük így, hogy – családi teleológiát, amihez ezen esszén belül nyugodtan hozzágondolhatjuk a munka általi előrejutást is, mint a szabadidő és fiatalság oppozícióját. Ez a tendencia mára odáig fokozódott, hogy még az olyan álmocskos, és igazságos happy-endjeikkel bőven az Amerikai Álmon belül maradó filmek, mint mondjuk, az Amerikai Pite egyenesen azt hirdetik például, hogy az embernek öt jó év jut, ez esetben ez az egyetem, amikor élhet, szülők nélkül, gyerekek nélkül, egyszóval felelősség nélkül. Aztán ezek az emberek öt-tíz év után tapasztalataikkal visszatérnek a régi, kisbetűs, vagy annak tűnő – ne döntsük itt el – életbe, ami persze már sose működik úgy, mint szüleik esetében. Valószínűleg a tömeges válások is ennek a sokadik kiűzetésnek eredményei. Aztán csonka családok és ördögi körök, ahogy Morris mondaná tömören.

A dolog gyökere ott van, hogy ami ártatlan szabadidőnek, kikapcsolódásnak indult, az mára sokaknak az élet lényegévé vált. És ez a nézőpont radikálisan szemben áll a családi nézőponttal, ami számot vet múlttal és jövendővel. Mert, mondjuk ki, ha nem is mindenkinek, de sokak számára a szórakozás részét képezi a drogokkal, alkohollal vagy csak simán eszetlenséggel a halált közelebbről-távolabbról kísérteni. A szabadidő számukra nem pihenés, hanem egyfajta virtus, aminek nagyon könnyen meg lehet találni a romantikáját, szemben a mindennapi élet cammogó szürkeségével. Aki benne van, vagy volt ezekben a dolgokban, tudja, hogy a „csapjuk szét magunk” jelszó, amellett, hogy vastagon benne van a freud-i halálösztön és persze a halálesztétika, egyszerre azt is jelenti, hogy éljünk, éljük az igazi életet. És azzal, hogy az alkohol és mindenféle tudatmódosítók egy sokkal intenzívebb életélményt adnak, na, azzal legfeljebb azt lehet a másik oldalról szembeállítani, hogy nem az az élet.

Azok a bloggerek és véleménymondók, akik a bűnöst keresik, ezzel nem akarnak szembenézni, hogy – egy inkluzív MIvel élve, – elcseszettek vagyunk, esendőek, hogy hiába csukják le a szervezőket, hiába zárják be az összes diszkót, hiába cserélik le azokat, akik betartatják a törvényt, hiába írnak új törvényeket, sőt, hiába építenek egy szebb és jobb világot, minden unalmassá válik egy idő után és csak a menekülés marad a mindenkori ifjúságnak olyan szubkultúrákba, amik a családi nézőpont felől teljesen értelmetlennek tűnnek. A paradicsomba sosincs visszaút, de kifelé mindig.

Vigyázzunk egymásra.

Az idegenség megjelenési formái Szabó Magda regényeiben

225102_221513701192626_100000019932294_966754_6389706_nSzabó Magda életművének értékelése különös kettősséggel jellemezhető. Bár a huszadik századi magyar irodalom egyik legelismertebb írójaként tartjuk számon,[1] az akadémikus kánonból mégis mind a mai napig hiányoznak a regényeket narratológiailag és strukturálisan is elemző tanulmányok. Esterházy Péter a „magyar irodalom nagyasszonyának”[2] nevezi, de hasonlóképpen nyilatkoznak róla olyan, nála sokkal erősebben kanonizált írótársak, mint Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István.[3]

Szabó Magda első regénye megjelenése óta (különös, de mintha nem is költőként kezdte volna a pályáját) sikeres. Talán éppen a sikeresség ténye az, amely sokak szemében a lektűr-írók táborába sorolja. A Szabó-regények annak ellenére, hogy egyértelműen visszatérnek az elbeszélés linearitásához, innovatív, forradalmi újításokat mutatnak fel, például a nézőpontok, az idő kezelése terén, illetve az elbeszélés módjában és technikáiban. Így annak ellenére, hogy olvashatók lektűrként, olvashatók magas irodalomként is. A dolgozat célja, hogy rámutasson a Szabó-szövegek nyelvi rétegzettségére és megkérdőjelezze Szabó Magda lektűríróként való besorolását.

              Erdődy Edit 2004-es tanulmányában Az ajtó fő konzekvenciájaként a Másik megismerésének lehetetlenségét emeli ki.[4] Annak ellenére, hogy ez a megállapítás inkább vonatkozik a könyv tartalmára, mint szerkezeti, technikai sajátosságaira, közel áll a dolgozat témájához. A Másik megismerésének lehetetlensége, az „idegenség-tapasztalat” ugyanis az a jelenség, ami összeköti az itt elemzett regényeket. A laikus olvasó elkerülhetetlenül szembesül azzal az élménnyel, hogy a regények szereplői „félreismerik” egymást, tudásuk a másikról nem bizonyul kielégítőnek. A tudás hiányából fakadóan a regények szereplőire az állandó meg nem értettség jellemző.  Jelen dolgozat arra a kérdésre keresi a választ, hogy az „idegenség-tapasztalat” milyen forrásokból táplálkozik, melyek azok az eszközök, amelyek megteremtéséért felelősek.

Az idegenség számtalan módon körülírható, meghatározható. Ilyen mód, ha az idegenséget az ismeret, a tudás hiányaként határozzuk meg. Valamely dolog vagy személy ismeretének a hiánya alapvetően a „másik” idegenségének tapasztalata. Az elemzett regények mindegyikében találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a karakterek egymásról való tudása nem bizonyul kielégítőnek. Állandó meg nem értettség jellemzi őket, amely jellemző módon a tudás hiányából fakad, vagy a helytelen tudásból. Az őz Esztere azzal küzd, hogy végre megmutathassa valódi arcát, saját idegenségét szüntesse meg, Az ajtó főhősnője az igazi Emerenc portréját rakosgatja emlékei darabkáiból, a Freskó szereplői pedig állandóan azon őrlődnek, hogy mi irányíthatja a másik cselekedeteit. Vagyis valamilyen módon megpróbálják pótolni a hiányzó tudást.

              Az őzben megjelenő monológnak címzettje van, és kommunikációs célt is rendelhetünk hozzá. A beszélő sokszor fordul képzelt hallgatójához a következő megszólítás-formákkal: „Tudod te milyen az…?” illetve „Te nem tudod milyen ha…” ezek implicit módon magukba foglalják azt, hogy az egyik fél tud valamit, amit a másik nem. A kommunikációs cél tehát, a közös tudás kialakítása, amelynek hiánya távolságot, idegenséget teremt a beszélő és a hallgató között. A közös tudás kialakítása azonban lehetetlen (a monológ címzettje halott), így a monológ nem éri el célját. A Másikról kialakult kép kiigazítására történik kísérlet Az ajtóban. Az öregasszony figuráját az elbeszélő többször hasonlítja különböző mitológiai személyekhez, ezzel érzékeltetve Emerenc személyiségének megragadhatatlanságát, kiismerhetetlenségét. Az ajtó Emerence köré az teremt mítoszi légkört, mitikus idegenséget, hogy olyan alapvető információkat sem oszt meg ismerőseivel, mint a születési éve.         Ez a szándékos távolságtartás a címben manifesztálódik a legérzékletesebben. Az ajtó, mint fizikai entitás arra szolgál, hogy lehetővé tegye a nemkívánatos személyek kívülrekesztését, határt képezzen kint és bent között.  A köznyelvi kifejezés (helyesebben metaforikus nyelvi kifejezés[5]) ’kulcs valakihez, valaki szívéhez’ megvilágítja a cím egyik, az idegenség szempontjából nagyon is releváns értelmezési lehetőségét. A kulcs mindig egy valamivel elzárt helyet nyit, ebből kiindulva az ajtó kifejezheti a személyiség legintimebb részének elzártságát, azokat a titkokat, amelyeket senkinek sem szabad megtekinteni; az ajtó, ebben az értelmezésben tehát védelmi funkciót lát el. A cím vonatkozhat az írónő álmában megjelenő ajtóra, amely keretbe foglalja az egész narratívát. Vonatkozhat Emerenc lakásának állandóan zárt ajtajára, és értelmezhető egyfajta „lelki” ajtóként is, amely a személyiséget védi, amelynek erőszakos megnyitásával és ennek következményeivel szembesülünk az elbeszélésben.

A cím lehetséges jelentéseinek sorát természetesen még lehetne folytatni, az idegenség szempontjából azonban ezek az értelmezési lehetőségek a relevánsak. Vagyis, mindaz, ami az ajtón kívül áll, idegen. Emerenc a titkok asszonyaként jelenik meg, olyan emberként, akire mindenki rá meri bízni a titkait, de ő nem oszt meg semmit senkivel. „Emerencben mindenki megbízott, Emerenc senkiben, pontosabban csak bizalma morzsáit juttatta a kiválasztottaknak, (…) kinek ez jutott, kinek az.” (Az ajtó, 163).  Azt a jelenséget, amellyel az említett példában találkozunk, George H. Mead a következőképpen írja le: „Egész sor különböző kapcsolatot tartunk különböző emberekkel. Egyik ember számára ilyenek, a másik számára amolyanok vagyunk. (…) Ismerőseinkkel kapcsolatban a legkülönfélébb eltérő énekre osztjuk fel magunkat.”[6] Vagyis a tudás hiánya tulajdonképpen megszüntethetetlen. A mead-i idézet szerint a Másik megismerése lehetetlen, hiszen az egyén számtalan különböző „én”-nel rendelkezik, amelyek szituációnként változnak.

Hasonlóképp Az ajtóhoz, a tudás hiányával szembesülünk a Freskóban is. A szereplők idézett monológjainak összevetéséből kiderül, hogy nem ismerik egymást, hiányos a másikról való tudásuk. Ezt alátámasztják azok a feltételes módban idézett mondatok, amelyek a másik gondolataira, érzéseire vonatkoznak.  A kérdések nem hangzanak el élőszóban, csak a kérdező számára fogalmazódnak meg, a narrátor közvetítésében értesülünk róluk: „Vajon mit tehetett Annuska Kun Lászlónak, hogy az annyira gyűlöli?” (Freskó, 113).

Egy-egy fejezeten belül mindig más szereplő nézőpontjára helyeződik a hangsúly. Ugyanarra az eseményre betekintést nyerhetünk az összes családtag nézőpontjából. Ezekből a reflexiókból tevődik össze végül a család valódi képe, az egymáshoz való viszonyok hálója.  Érdemes megfigyelni, kiknek a nézőpontja érvényesül egy-egy fejezeten belül. A narrációs bravúr olyan párokba rendezi a nézőpontokat, ahol például Décsyné és Szuszu nézőpontja kerül egymás mellé. Ez a párosítás azt implikálja, hogy Décsyné Szuszuhoz hasonlóan, gyermekként reflektál az eseményekre. Décsyné gyermekként való szemléltetését (a gyermek éretlen, képtelen felelős döntéseket hozni) az utolsó oldalak még inkább megerősítik. A záró jelenetben Annuska és Décsyné között egyfajta anya-gyermek viszony jelenik meg, de várakozásainkkal ellentétben Annuska tölti be az anyai, Décsyné pedig a gyermeki szerepet. Erre az ellenpontozásra, és az elvárt szerepek felcserélésére épülő szerkesztésmódra szép számmal találunk példákat a regényben. Ez a mozaikszerűség az egyes szereplők „én”-jének különböző aspektusait mutatja, azt, hogy milyennek láttatják magukat, milyen képet alakítanak ki magukról. Szembetűnő a képek ellentmondásossága, amely az „én” megismerhetetlenségére, idegenségére hívja fel a figyelmet, ezáltal még inkább verifikálja azt a mead-i kijelentést, hogy az „én” megismerhetetlen.

A három regény narratívája egy-egy haláleset köré szerveződik, olyan alaphelyzetet teremtve ezzel, amely alkalmas a múlt átgondolására, a személyes élettörténet felidézésére. Habár mindegyik regényben más az emlékezés „célja” és alaphelyzete, számtalan hasonlóság figyelhető meg az emlékezés mechanizmusának ábrázolásában. Szabó Magda egy pszichológus precizitásával ábrázolja azt, ahogyan hősei megpróbálják feldolgozni az őket ért veszteségeket. Olyannyira, hogy ezen művek és hőseinek „logikája” szinte egy az egyben követik a pszichológia élettörténetekkel, narratív identitással kapcsolatos megállapításait, újabb elemzési pontot kínálva az idegenségtapasztalat forrásainak vizsgálatához.

Az idegenségtapasztalat forrásaként jelentős szerepet kap a választott regényekben az „én” idegenségének tapasztalata is. Ez szoros összefüggésben áll a kommunikáció hiányával, hiszen majd, mint látni fogjuk, a kommunikáció elengedhetetlen feltétele az identitás kialakulásának. Az identitás fejlődésétől pedig elválaszthatatlan az idegenségtapasztalat.

Az ajtó kommunikációs alaphelyzete a nyilvános gyónás. Az elbeszélő nem dialógust kezdeményez valakivel, hanem magyarázatot ad a történtekre „az embereknek”. (Az ajtó, 7.). Az ajtó retrospektív emlékezéseinek nincsen megszólítottja és mégis mindenkinek szólnak. Az ajtó és Az őz közös vonása, hogy a két narrátor a jelen egy adott pontjáról tekint vissza, hogy magyarázatot találjon, ok – okozati viszonyba állítsa a történéseket, amelyek a jelen állapothoz vezettek. Mindketten, Eszter és az elbeszélő-főhős írónő közvetve vagy közvetlenül haláleset okozói, olyan személyt vesztettek el, aki fontos volt számukra. Tipikus „én-elbeszéléseket” szerkesztenek, amelyeknek funkciója, hogy kapcsolatot teremtsenek az „én”-t érintő események között.[7] Az én-elbeszélések szerkesztése mindig kreatív folyamat, ugyanis az „én” saját maga szerkeszti ezeket az elbeszéléseket úgy, hogy azok koherens egészet alkossanak.[8]  Pataki Ferenc a bartlett-i hagyományokra hivatkozva kiemeli az emlékezet szerkesztő és értelmező funkcióját, vagyis azt, hogy az emlékezetünk a helyzetnek megfelelően válogat, és új hangsúlyokat domborít ki az élettörténetben.[9] Az én-elbeszélések szervező ereje a jelentős életesemények láncolata. Tudjuk, hogy az életesemények mindig a visszatekintés, az emlékezés által válnak, illetve válhatnak jelentőssé. Az emlékezés folyamatát pedig, azt hogy milyen eseményeket emel ki az emlékezet, meghatározza az adott helyzet.

Az a szituáció, amely Az őz Eszterét arra készteti, hogy élet(történet)ét narratív keretbe foglalja: Lőrinc elvesztése és a saját szerepének a megértése ebben a folyamatban. Tudjuk, (vagyis a narratíva végére nyílvánvalóvá válik), hogy közvetett módon ő a baleset okozója. A monológ a gyerekkortól kezdődően a jelenig (addig, ahogy Eszter a sír mellett ül és „mesél” nem létező hallgatójának) foglalja össze Eszter életét. Visszatekintésében tehát hangsúlyosak lesznek azok az életesemények, körülmények, amelyek a balesethez vezettek. Az ajtó esetében a kimondás, a történtekkel való szembenézés vágya az, amely az elbeszélő-főhős írónőt én-elbeszélés szerkesztésére készteti. Az ő elbeszélésében azok az események válnak majd hangsúlyossá, amelyek Emerenc halálához vezettek. A szövegben többször találkozunk a jelentős életeseményekre való tudatos reflexióval: „Most, hogy ezeket a sorokat gépelem, úgy érzem, akkor döntöttem el másodszor és véglegesen a sorsát, mert akkor engedtem el magamban a kezét.” (Az ajtó, 256.). Ezek a mondatok nyíltan alátámasztják az emlékezés válogató, szelektáló voltát.

A Freskóban ezzel ellentétben Edit nem tartozik a „kedves halottak” közé. Bár a temetés az az esemény, amely újra összegyűjti a családtagokat, mégsem a szeretett személy elvesztése indítja emlékezésre a szereplőket, hanem Annuska, a család fekete báránya, aki tékozló „fiú”-ként hagyta el a szülői házat, akit szökése után az öreg Máthé István halottnak tekintett és kitagadott. A Freskóban megjelenő retrospektív visszatekintéseket az elbeszélői hang jelenléte, vagyis az egyes szám harmadik személyű elbeszélési mód nem engedi én-elbeszéléssé formálódni, annak ellenére sem, hogy a Freskó szereplői is jelentős életeseményeket emelnek ki, ezek köré szerveződnek emlékképeik. A visszatekintések mozaikhoz hasonló módón szerkesztettek. A narrátor nem egy személy emlékezésein vezeti végig az olvasót, hanem gyakori nézőpontváltással élve, úgy alakítja a narrációt, hogy egy-egy eseményt látunk több szereplő nézőpontjából.

Az „én” megszerkeszti önmaga történetét, mely történet reprezentatív jelleggel bír. Ezt az élettörténetet teszi nyilvánossá mások számára.[10] Az élettörténet szerkesztésének szabályszerűségeit a Gergen házaspár vizsgálta, ők vezették be az „… énről szóló narratívum fogalmát, mely arra utal, ahogyan az egyén az énre releváns események közötti viszonylatokról időbeli számítást végez.”[11] Az előzőekben már esett szó az én-elbeszélések különböző tulajdonságáról, de nem határoztuk még meg, hogy mi a funkciójuk, miért elengedhetetlenek és miért vetődik fel az idegenség kérdése velük kapcsolatban. Az „én”, közönséget keres a mondandójának. Az életrajzi elbeszélés szerkesztése és nyilvános megosztása az a folyamat, amely során az egyén birtokba veszi és én-rendszerébe építi az önmagáról való tudását.[12] Tehát az én-elbeszélések nyilvánossá tétele nélkül az identitás nem, vagy nem megfelelően alakul ki. Megállapítottuk, hogy a három regényből kettő (Az őz, Az ajtó) teljes mértékben megfelel az én-elbeszélések kritériumainak, vagyis elbeszélőik az életeseményeik között teremtenek ok-okozati összefüggést. A harmadik regényben (Freskó) is megtalálhatók az én-elbeszélések bizonyos vonásai, de ott a választott narratív forma, a szólamokat rendező elbeszélő jelenléte nem teszi lehetővé, hogy egyértelműen én-elbeszélésekről beszéljünk.

Az identitás létrejöttéhez elengedhetetlen, hogy az egyén kívülről tudja szemlélni önmagát, vagyis önmaga számára objektummá váljon.  Mead már az 1920-as évek elején rámutatott arra, hogy a nyelvi viselkedés az egyetlen, amelyben ez az objektiváció megtörténhet.[13] Mead az „én” létrejöttét társadalmi élményhez köti, ugyanis „[a]z egyén nem közvetlenül, csupán közvetve tapasztalja meg önmagát mint olyat, ugyanazon társadalmi csoport egyes tagjainak specifikus szemszögéből, vagy pedig annak a társadalmi csoportnak a szemszögéből, amelyhez ő maga is tartozik.”[14] Ezek szerint az „én” objektivációja nem más, mint egy olyan nézőpont kölcsönzése, amelyből a környezetünk észlel minket. Az „én” létrejöttének ez a társadalomba ágyazottsága magába foglalja azt, hogy az identitás kialakulásához feltétlenül szükség van a Másikra. A gondolkodás maga egy önmagunkkal folytatott belső dialógus, de annak ellenére, hogy saját énünkkel képesek vagyunk úgy beszélgetni, mint egy másik emberrel (az objektiváció eredményeként), keressük a megnyilvánulás lehetőségét, a közönséget a mondandónknak.[15] Pataki Ferenc pár évtizeddel később így fogalmazza meg ugyanezt a gondolatot: „Csak mások által, közvetített módon, másokban tükröződve juthatunk el magunkhoz.”[16] A közönség egyúttal nyilvánosságot is jelent, vagyis szükséges, hogy az egyén úgymond nyilvánossá tegye önmagát, identitását.

Az identitásalakulás folyamatában először abban az aktusban keletkezik idegenségtapasztalat, amikor az egyén, úgymond, a külső környezet szemszögét magáévá téve tekint saját magára, vagyis az objektiváció folyamata önmagában hordozza az idegenségtapasztalatot. „Ez az a tapasztalat, a saját idegenségének az átélése, amely nélkül semmifajta identitás nem képzelhető el, legyen az perszonális vagy kulturális, amely persze szintúgy nem képzelhető el egymás nélkül.”[17] Az „én” így saját idegenségével szembesül elsődlegesen, amikor én-elbeszéléseit szerkeszteni kezdi. Az ajtó elbeszélője az elbeszélés pillanatából visszatekintve másként látja önmagát, számot ad saját tévedéseiről: „Voltaképpen mindaddig sérült agyúnak képzeltem [Emerencet]…” (Az ajtó, 19) vagy „Azt hiszem kezdetben féltem Emerenctől.” (Az ajtó, 22). A két idézet implikálja, hogy a kijelentések, amelyeket az elbeszélő megfogalmaz korábbi téves elképzelései Emerencről. A reflexióra való képesség az „akkor úgy gondoltam, de most már tudom, hogy nem igaz” attitűdje pontosan az objektivizációból fakad, amely képessé teszi az elbeszélőt arra, hogy kívülről szemlélje önmagát, életének eseményeit. Az elbeszélő nem „azonos” egykori önmagával abban az értelemben, hogy képes felülvizsgálni egykori gondolatait, tetteit. Önmagával szemben tapasztalja meg az idegenséget, mégis a reflexió által, az események ok-okozati viszonyba állításával kapcsolatot teremt egykori és mostani önmaga között, fenntartja énjének folytonosságát. Pataki Ferenc kiemeli, hogy az én-elbeszélések szerkesztésének és nyilvánossá tételének „én-erősítő, az én-rendszert fenntartó és mintegy azt „legitimáló” rendeltetése van.”[18]

Az én-elbeszélések és nyilvánossá tételük hiánya, ebből a logikából kiindulva, problematikussá teszi az identitásalakulást, és törést okoz az én-rendszer folytonosságában. „Az elbeszélések szegényessége arra vall, hogy az egyén alacsony szinten reflektál önmagára, vagy túlságosan erőteljes elhárítások jellemzik, ezért énje is töredékes; nélkülözi a belső koherenciát.”[19] Ennek fényében Az őzből idézett mondat a személyiség fejlődése szempontjából is jelentőséggel bír: „… ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később se tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni.”(Az őz, 9-10).  A kommunikáció hiánya nemcsak a két fél között teremt idegenséget. Az idézetből kiderül, hogy Eszter nem tette nyilvánossá a saját maga által koherens egésszé szervezett én-elbeszéléseit, nem reflektált a nyilvánosság előtt önmagára, tehát „én”-je töredékes. Saját maga számára idegenné válik, de nem az objektiváció értelmében, hanem az „én” folytonosságának elvesztéséből fakadóan. A jelen monológjában (a sír mellett) ál-nyilvánosság teremtődik, amely nem töltheti be funkcióját, nem segítheti Eszterben az én-definiálás folyamatát.

Eszter személyiségének töredékessége, sérültsége egy, első olvasásra jelentéktelen momentumban manifesztálódik. A monológ nyitóeseménye, hogy Eszter kificamítja a jobb bokáját, és a bedagadt lábára Gizike cipőjét húzza. A monológ (az én-elbeszélés szerkesztése, az önreflexió) akkor kezdődik el, amikor Eszter dagadt bokájáról végre lekerül a szorító cipő: „Megint lehúztam a cipőt, itt ülök mezítláb a földön.” (Az őz, 9.). A lábdagadás motívuma felidézi Oidipusz tragédiáját, aki azáltal teljesíti be a jóslatot, hogy nem tudta valójában kicsoda. Sorsa elől menekülve válik apjának gyilkosává és saját anyjának férjévé. Eszter azáltal lesz okozója a tragédiának, hogy nem tudja valójában kicsoda. Az oidipuszi sérülést gyermekkora óta magán viseli, nagynénje, Irma néni cipői eltorzították lábfejét.  A „más cipőjében járás” kifejezés tehát kétféleképpen is értelmezhető ebben az esetben. A gyermekkori (szó szerinti) „más cipőjében járás” a felnőtt lét létformájává válik, a „másnak látszik, mint ami valójában” értelemben. Eszter szüntelenül „más cipőjében jár”, más bőrébe bújik, színész lesz.  A színészléthez hozzátartozik a „maszkhordás”, amely felismerhetetlenné teszi a színészt a maszk mögött. A híres színésznő arcát nem ismerik fel az emberek az utcán. „Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem.”(Az őz, 23.). A mead-i eszmefuttatás szerint, ez a viselkedésmód, a különböző „én”-ek felmutatása különböző helyzetekben, általános jelenség, vagyis az „én” megismerhetetlensége még nem feltételezi a belső koherencia hiányát. Eszter azonban nemcsak mások számára ismeretlen. Lakásából hiányzik a tükör (az „én” objektivációjának metaforikus eszköze), nem ismeri saját arcának vonásait: „… a fürdőszobában van csak tükröm, sehol másutt a lakásban. Nem érdekel az arcom, nem vagyok kíváncsi a mozdulataimra.”(Az őz, 32.) Eszter önmagától tagadja meg az önreflexió, az objektiváció lehetőségét. Az „én” létrejöttének alapvető feltétele a Másik jelenléte. Az őz esetében Angéla szolgáltatja azt a külső nézőpontot, amely által az objektiváció folyamata Eszterben végbemehet. Ezt alátámasztja az, hogy Eszter én-elbeszélésében Angélával szemben definiálja magát.

Az én-narrációban a „Nem akartam megölni az őzet” (Az őz, 45.) kijelentés teremti meg az „én” folytonosságát. Az őz elrablásának jelentőségét már maga a cím is implikálja, de akkor válik egyértelművé az elbeszélésben, amikor kiderül, hogy Lőrinc halála párhuzamba állítható az őz halálával. A címnek funkciót kell hordoznia az egész narratívában, az őz elrablása lesz az az esemény, amely kiemelkedik a többi közül. A „Nem akartam megölni az őzet” kijelentés Lőrinc halálára is vonatkoztathatóvá válik, vagyis hangozhatna úgy is, hogy „én nem akartalak megölni”.

Szabó Magda a huszadik századi magyar irodalom legolvasottabb írója, műveit számos nyelvre lefordították. Nevével mindennek ellenére alig-alig találkozhatunk az egyetemi oktatásban, és a különböző irodalomtörténetekben. Az írónő érdemeit a szakma nem tagadja, mégis ritkán születtek az elmúlt években olyan elemzések, amelyek a Szabó-regények narratológiai, prózapoétikai jellemzőit igyekeztek volna feltárni. A dolgozat célja olyan sajátosságok keresése volt, amelyek segíthetik Szabó Magda helyének meghatározását a késő modernség irodalmában, megkérdőjelezve azt a besorolást, amely az életművet a lektűr kategóriájába sorolja.


[1] Gereben Ferenc Könyv, könyvár, közönség című tanulmányában több olvasásszociológiai felmérést hasonlít össze. Az eredmények azt mutatják, hogy a kortárs magyar irodalom csekély számú képviselői között Szabó Magda jellemzően jelen van. A tanulmányban megtalálható felmérések a következők: 1985/86 telén végzett országos reprezentatív felmérés, 1991 és 1993 tavaszán végzett regionális felmérés, 1964-es és 1978-as felmérések. Vö. GEREBEN Ferenc, Könyv, könyvtár, közönség. A magyar társadalom olvasáskultúrája olvasás- és könyvtárszociológiai adatok tükrében, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1998, 89-97.

[2] Eszterházy Péter, Még és már, van és nincs, Alföld, 2007/10, 4.

[3] Az említett szerzők Sz.M.-nek címzett levelei, méltatásai megtalálhatóak: Kovács Sándor Iván (szerk.), “Majd ha megfutottam útjaimat“: Szabó Magda köszöntése, Magyar írószövetség, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997.

[4]Erdődy Edit, Szabó Magda regényei, Literatura, 2004/3-4, 331.

[5] Vö. Kövecses Zoltán, A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005, 20.

[6] George H. Mead, A pszichikum, az én és a társadalom szociálbehaviorista szempontból, Gondolat, Budapest, 1973,182.

[7]Vö. Uo., 243.

[8] Uo.

[9] Vö. Uo., 231.

[10] Vö. Hansági Ágnes, Az Ixión-szindróma = , Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben, Ráció kiadó, Budapest, 2006, 9.

[11] K. J. Gergen- M. M. Gergen,  A narratívumok és az én, mint viszonyrendszer = László János, Thomka Beáta (szerk.), Narratívák 5., Kijárat Kiadó, Bp. 2001, 79.

[12] Vö. Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[13] Vö. George H. Mead, A pszichikum, az én és a társadalom szociálbehaviorista szempontból, Gondolat, Budapest, 1973,177.

[14]Uo.

[15] Vö. Uo., 180-181.

[16] Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[17] Hansági Ágnes, Az Ixión-szindróma. = Uő: Az Ixión-szindróma. Identitás és kánon a romantikában és a modernségben, Ráció kiadó, Budapest, 2006, 16.

[18] Pataki Ferenc, Élettörténet és identitás, Osiris, Budapest 2001, 246.

[19]Uo., 248.

Megjelent: Studia Caroliensia 2009/4, 179-200.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info