Berta Zsolt: Jancsiszög

Berta Zsolt, Jancsiszög,

Bp., Magyar Napló, 2008. 453 oldal, 2730.- Ft

 

Hitelesség, érzékenység, éleslátás; életteli, eredeti figurák, dramaturgiai kidolgozottság, fordulatos cselekmény; kiérlelt, könnyed önironikus humor; modern pikareszk regény, letehetetlen könyv. E fogalomkészlettel laudálja a recepció Berta Zsolt első, a Magyar Napló 2006-os regénypályázatán különdíjjal jutalmazott, Jancsiszög című regényét.

Különös, hogy a bírálat gyakran szinte ellentétező fogalomhasználattal él: egysíkú elbeszélői nyelv, kiüresedő szereplők, szellemeskedő nyelvjátékok, redundancia, túlszőtt, kaotikus cselekmény, hanyatló narratív minőség, zavaros műfajiság (krimi, kalandregény, romantikus szerelmi történet) és nyelvhasználat (a napló és a blog nyelvének keveredése), nárcisztikus szöveg-gyáros szerzői hajlam, homofóbia (!), szexizmus (!).

 

De kinek, kiknek vagy minek a története a Jancsiszög? A homodiegetikus elbeszélő, kiégett-naiv Cseke Andrásé, a melankolikus, passzív, jólelkű budai huligáné, aki családot is alapít meg nem is, aki politizál, de mégsem, aki cinikus, ugyanakkor szenvedélyes, aki a törvény elől menekülve öntörvényű regényt ír egy bükki nyaralóban? Vagy a barátaié, szerelmeié: Konrádé, Pöttömmé, Vektoré, Anikóé, Joláné …? Vagy sokkal inkább ezé a baráti társaságé, amelyből Csekét a – bármennyire is – fordulatos élete sem tudja kirobbantani? Vagy az ellenségeké: alesé, Arnoldé? Családoké? A rendszerváltásé?

Berta művét nem közelíthetjük meg produktívan a regény műfajisága felől (minthogy ez egyéb műveknél is jelentékeny fennakadásokat okoz), hiszen minduntalan újratematizálhatnánk (a kritikusok többnyire a műfajtörténet diszkurzív horizontján) a szöveget, a narratív szöveget. A Jancsiszög nem egy történet, hanem történetek párhuzamosan zajló sokasága, amelyek epizódokban örvénylenek és az elbeszélésben, annak epizód-fluktuációjában válnak egyidejűvé.

Ha például hibát keresünk, a narratív szöveg összefüggéseiben kell keresnünk. Akad. Makroszkopikus szinten többnyire az epizódok egymásba fordításánál kezdődnek. Például, amikor Cseke élettörténetének Paprika vendéglős epizódját vezeti be. Amit az epizódnak kéne jelentenie, tehát amit el kellene beszélnie, azt kijelenti: „Jelentem, fontos korszaka következett az életemnek.” De nem ezt érezzük hibaként (csupán itt kezd szakadni a szöveg). Sokkal inkább azt, ha olyan emberi (többnyire férfi-nő) játszmákat magyaráz, amelyekre éppen elég, ha maguk a dialógusok utalnak, ha magyarázza: már szájba rág, lankad a befogadás asszociációs lendülete. Nehezen épül ki a Jancsiszög műegészének időaránya, időtapasztalata, mert annak rovására aránytalanul érvényesül az epizódok jelen idejű intenzitása. Éppen emiatt a Jancsiszög inkább epizódjaiban él, mint egészében. Lényegében az elbeszélői önreflexivitás túlmozog a szövegben: garázdálkodik, farsangol, bomlasztja, destruálja a narratíva lineáris egységét, azaz (reflexszerűen, éppen ezért ritmustalanul, szinte élvetegen) túljelöli az elbeszéltséget és nem rendeződik kompozícióba, nem tematizálódik, hanem zilálja, aprítja a narratívát. Ezért alakul ki a darabosság érzete általában és (elemzői horizonton vagy másképpen: a professzionális olvasatban) a regény műfaján belül a tematikus multiplikáció. Tehát általában az epizódok illesztésénél (mivel Bertánál néha nem egymásba áramlanak, hanem illesztődnek a narratív egységek) keletkezik az elemzői hiba, avagy alakul ki az elfogultság: amikor jól illeszt, akkor nem vesszük észre, mert az epizódok egymásba áramlanak, amikor nem, akkor az illesztés esemény, és bántóan emlékezetes marad, mert kizökkent a befogadás organikus folyamatából. Azonban nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy Berta többnyire jól illeszt. (Valójában a fentebb tárgyalt önreflexív túlmozgásnak köszönhetjük a mű két befejezését is, amely lényegében a narratív szöveg megkettőzése; ennek jelentőségéről recenzió keretében – értelemszerűen – nem nyilatkozhatom, ám ígéretet teszek rá.)

Berta prózatechnikai eljárásokban való járatlansága ellenére is őstehetségnek látszik, ezért őszintébb meggyőződéssel és jobb lelkiismerettel ajánlhatjuk mind a szakmának, mind az olvasóknak Berta Zsolt könyvét a hátrányaival, mint egyes szerzők köteteit az előnyeikkel.

Hol vagy, Messiás?

 

A földre vetette magát, nem törődött a nedves fűvel. Úgy érezte, mintha találomra elszórt jégkockákon feküdne, noha a föld mindenhol egyformán harmatos volt. A fiú kis teste mégsem emiatt lúdbőrözött, hanem a közeli fák között futó cigány fiú hirtelen elvetődése miatt. Egyáltalán nem tűnt egy véletlen megbotlás következményének. Mert a futása úgy ért véget, hogy az egész mellkasát előre feszítette, mintha a teste vitorla volna, amibe hátulról belekapott a szél; látott már ilyen viharban hánykolódó hajót egy festményen, az azonban az édesapjáé volt. Ráadásul a fiú földre esése után óriási zajt halott, vagy talán az esés előtt, mindenesetre a hang olyan volt, mintha valakinek módjában állna a világ legnagyobb ajtaját a világ legnagyobb erejével bevágni. Nem is tévedett nagyot.

Percekig szuszogott a fű között. A fejét is csak úgy emelte fel, hogy az állát beleszúrta a nyirkos földbe. A saját légzését hallgatta, azt használta órának, amivel kiszámítja, mennyit várjon, mielőtt a földön elterülő fiúhoz kúszik. Ám egy fiatal lány, aki némán sírt,  és ezért a könnyei is átlátszóak voltak, rendkívül gyorsan közelítette meg a fekvő cigány fiút, ebből tudta a kisgyerek, most már ő is nyugodtan odamehet. Meg is tette, ott állt a holttestre hanyatló és azt átölelő lány felett. Aki a könnyező arcát a kisgyermek tekintete felé fordította, felnézett rá, esdeklő remegéssel a testében. Mintha a fiú bírája lehetne a halottnak.

A lány addig ismételte maga elé azt az egy szót, meghalt, mígnem a kisfiúnak már szinte természetessé vált, és igen kellett gondolkoznia azon, miképpen is viselkedett a fiú, amíg élt. Úgy tűnt számára a cigányfiú mindig is halott volt.

Mostanra már egyre több rokon és ismerős gyűlt a holttest köré, a kisfiú zavarban is volt, mégis ennek a rengeteg embernek a látványa jutatta eszébe hova is indult el.

Hirtelen rohanni kezdett, olyan határozottsággal tartotta önmagát egy irányba, mintha ténylegesen is egy úton futna. Nem feszítette le a kezeit maga mellé, hanem hagyta, hogy a diktált iram dobálja a karjait, mintha rohanás közben szeretne levetkőzni.

Elérte a földutat, több szekér kullogott rajta egymás után szép libasorban. Mint az óvodában, gondolta, de csak azért, mert most látott ilyen messziről, ennyi szekeret. Ahogy közelebb ért, teljesen átalakult ez a látvány, mindinkább súlyos köveknek tűntek számára a szekerek, amiket az út szélén állók próbálnak tovább taszítani. A szekereken ülők mind hallgattak. A körülöttük állok mind beszéltek. Vagy ordítottak. „Mit ártottak azok nektek?” „Te is tőlük vásároltál!” „Hányszor kaptál sonkát hitelbe?” Eredetileg mindhárom mondat egy a szekereket kísérő lovas katonának szólt. Csakhogy ő hallgatott. Persze a hangosan kiáltó nő sem nevezte meg kinek szánja mondatait, így könnyen közmegegyezés tárgya lehetett, bárkinek szólt, aki válaszolni akar. Csupán pár ácsorgóban maradt az a néma, naiv gondolat, elég, ha több évtized után nagyapa hősiességét firtató boldog gyermeki kérdésre; becsúszik majd egy ingerült válasz.

            A kisfiú pillanatnyi időre torpant meg az emberek között, jó pár lehajtott fejjel kellett szembe néznie. A fiút azonban ez mind nem érdekelte, mert nem őket kereste, hanem az apukát és az anyukát. Őket, kettőjüket. A többiek csak ezt a két számára fontos embert értelmezték.

Az egyenes hajára izzadt kéz ragadt, simogatni próbálta a fejét, de inkább kócolta, nem illett ez a tökéletlen mozdulat a kézhez tartozó nő meg-megbicsakló hangjához. „Menj innen kis szívem.” „Nem kellene látnod ezt.” De nem tett semmit a nő. Így volt ez mostanában, a szavakat csak szavak követték, a tetteket csak tettek. Nem voltak képesek keveredni egymással, ezért a tettek önmagukból alakítottak ki szavakat. Csakhogy mindenki elfelejtett pátoszt tenni hozzá, ezért ugyanolyan némák maradtak, mintha meg sem történtek volna.

A kisfiú gyufafejnyi ujjpercei a szekér oldalába csimpaszkodtak. A teste most kezdett csak dideregni a föld nedvességét magába szívó ruhája miatt, amibe befészkelte magát a hideg. Az apa a szekérnek történetesen pontosan azon a szélén ült, ahová a gyermek a fejét dugta. Az apa ráemelte a fiúra a tekintetét. Mintha kivette volna szemgolyóit, és a markaiban összeszorítaná őket, hogy kézfején a hús mindenhol eltakarta a szemének a színét. A szemgödreiben a fekete árnyék a szekér zötykölődése miatt se mozdult el, nem változott meg.

„Mit csinál itt édesapa?” „Tessék velem hazajönni!” A gyermek számon kérte a mai napot, hogy reggel idegen családnál ébredt, hogy az a ház, ahol közösen éltek, be van deszkázva, hogy nem várta őt az édesanyja, hogy csak az idegen emberek tudták bebizonyítani, hogy ők nem is idegenek, hanem régóta ismerik őt…

Az apa megpróbálta lerugdosni az érzéseit önmagáról, akár egy kisgyerek a takarót, aki csak a lábaival vagdalkozik, így aztán a takaró teljesen összecsavarodik, és úgy még erőteljesebben izzasztja a testét, még nehezebbnek érzi.

De ebből lett elege az apának. Ezért szánt szándékkal kinyújtotta kezeit, és ezekkel megfogta a fiát, nem zavarta, hogy a szemgolyói elgurultak.

Tekintetével satuba fogta a gyermek riadt arcát. Megkeményedtek az izületek az apa arcán, kitüremkedtek az erek, és hirtelen az előbb még nyugodt, sima arcbőr göröngyös talajjá vált, amin ha futni próbálna a kisgyerek, könnyen kifordíthatná a bokáját.

A gyermek bordáinak ívszerű hajlatait összefogta az apa, „Jól jegyezd meg, ha bármi baj van, csak ezt mond magad elé, én Uram én, te vagy te. Ne tegyél semmi rosszat, hanem ahogy megmondtam már neked, várd a Messiást. Mert jönni fog. Most pedig menj, eredj, várd a Messiást.”

Megemelkedett a gyerekkel együtt, és letette a kis testet állva a földre. Visszaült és hallgatott. A katona észrevette az incidenst, a lovának a pofáját az apa arca elé rántotta. A ló fekete szemei ugyanolyan színárnyalatúak voltak, mint az apa szemüregeiben az árnyékok. Csakhogy a ló szemei tágra nyíltak voltak, akár egy kimerült futóé, az apa szemei szűkek, mint egy rajthoz feszülő futóé. Kettejük között ott volt a pálya.

„Ki magának ez a gyerek? Mit keres itt? Válaszoljon a kurva mindenit!” „Nem ismerem, talán a szomszéd faluból küldte valaki.” „Biztos nem a maga fia? Nem zsidó?” Az apa segítségkérő pillantásért nem nézett sehova, továbbra is a befogadott fián tartotta a tekintetét. „Nem az én fiam.”

A kisfiú mellkasát felülről egy nő átfogta, tenyereit rászorították a kis testre. A nő némította el a gyermeket, aki egyre fáradtabb pislogással követte, hogy dobálja apja testét a szekér, nézte, milyen módon szorítja, feszíti meg karjait az idős ember, hogy egyenesen tudjon ülni, ám a szekér mégis kénye kedve szerint dobálta az apát, akár a tajtékos hullám.

A fiú kitépte magát a bámészkodók közül, és rohanni kezdett. Futott hátra az erdőbe. A mellkasát egyre jobban előre feszítette, könnyebben tudott így ordítani.

„Hol vagy Messiás?” – üvöltötte. Minden erejét felemésztette ez az egy mondat, hiszen senki se tud ordítás közben lélegezni. Majd több száz méter után egyre szaggatottabbá vált ez a mondat. Egyre kiszolgáltatottabbá a földnek, amin a mellső lábak után a hátsók már egy felkavart nedves homokba mélyedtek bele. A ló mégsem törődött vele, de a rajta lovagló öreg arab vezér a kezeivel majd minden percben érezte a lószőr ragacsos nedvességét. Mögötte vagy száz lovas szintén prüszkölt félelmében, vajon meddig bírják még a lovak, és mégis hol a legközelebbi vízlelőhely?

Az öreg arab vezér remélte, hogy helyettese, Gebel Al-Tarik már átkelt a tengerszoroson. Mert mielőbb vissza kívánt ő is térni hozzá, hogy az új területre a behatolást megkezdjék. Egyre inkább félt attól a lehetőségtől, hogy egy lakatlan sivatag belsejébe vágtatnak, ahonnan már nem fognak tudni visszajönni, mert feldarálja minden erejüket a vízlelőhelyek és falvak keresése. Hiába mentek előre, hiába vezetett több száz lovast maga mögött, egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy igazából hátrálnak bele a végtelenbe. Az egyetlen segítsége az volt, hogy bízott a Messiásban.

A mögötte haladó lovasok szája már régóta tátva volt, izzadsággal keveredő nyáluk több irányban folyt le az arcukon, képtelenek voltak tiszta fejjel gondolkodni vagy beszélni, mert minden erejüket a légzés foglalta le. Azonban tisztában voltak vele, az a feladatuk, hogy a legnyugatibb pontig eljussanak, és kiterjesszék birodalmukat a világ legeslegszéléig. Ha ezt nem tennék meg, halál várna rájuk, erről még indulás előtt megbizonyosodtak a vallási vezetők szavaiból.

Már jó ideje mindennap levakarták a hámréteget az alkarjaikról, mert az izzadt bőrükön mindig még aznap ki is csapódott a só, és marta az egész testüket, egész a szemeik belsejéig.

Az arab vezér lekicsinyelte a szeme világát. Megtanulta a Messiásra hagyni az előtte lévők felismerését. Most mégis rá került a sor.

Ott messze, vele szemben úgy tűnt valamit rákentek a földre, szép egyenletesen osztották el, mindenhova jutott, egyre közelebb érve jól látszott, baloldalról is feltűnik mindaz a sűrű olajféleség, ami egyre inkább élt érzékelhetően önálló életet a homokon. Égtek a szemgolyóinak a hátsó fedelei, és görcsös fájdalmat sugároztak az agyába. Csak nagy nehezen engedélyezték a szem elülső felének az agyba továbbítható érzékelését. A szeme órák óta erőteljes orkánnak voltak kitéve, olyannyira hogy jó ideje úgy érezte a szél, inkább ki akarja szívni a szemgolyóit a szemgödreiből. A pislogáshoz elengedhetetlen szemfolyadék erőteljesen próbált a szemgolyók felszínén maradni, míg a homokon fekvő olaj egyre könnyedebbé vált, egyre határozottabban vált el a földtől, mindketten mindent megtettek a láthatóságért. Így vált definiálhatóvá a tenger.

Miután már tudta mit várhat, az volt kegyetlenül hosszú, míg ennek a változásnak a gondolati közelségébe jutott. Mit kellene tenni?

A lovasainak általános hangulatát az egyik bizalmasa továbbította. Nem hitték. Hogy áthatolhatatlan a tenger. Egyszerűen nem így képzelték a világ végét. Ők meg voltak győződve arról, hogy mindezeken túl van még valami.

A parton álltak, a lovak belelihegtek a sós tenger szagába, pofájukat oldalra fordították, és belehunyorítottak a Napba. Mintha mindezt azért tették volna, mert nem lenne kedvük válaszolni. Noha a kérdés nem nekik szólt. Igazából nem is volt kérdés.

„Vissza kell fordulnunk, nincs más lehetőségünk, elértük a világ végét, nincs más, amit a birtokunkba vehetnénk, megismertük a világ határát, vissza kell mennünk, hogy biztosítsuk a hátsó alakulatokat, van idejük a telepítésre és hódításra, nincs félelemre okot adó veszély.”

Az arab vezér a lenyelt homoktól karistolt mély hangon kiadott beszéde nem nyugtatott meg senkit, különösen a vége, az elbizonytalanította a legbizalmasabb embereit is.

A pillanatnyi kétség bevárt legalább harminc hullámverést. Egyre kilátástalanabbá vált a homokpartra kifutó hullámok megváltozása. Minden maradt pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek.

A lovasok szemeinek mozgása biztossá tette az alvezér számára, sokak nevében beszél, mikor a hullámverést némává tette szavaival, és elérte, hogy azok ott kongjanak a vezér fejében. „… meg kell bizonyosodni a továbbhaladás lehetetlenségéről, mitől olyan biztos, hogy a vízen átgázolva bármilyen irányba is, nem haladhatunk tovább. A legfontosabb mindannyiunk számára, hogy meg kell bizonyosodni a továbbhaladás…”

Az arab vezér a maga módján hitt a Messiásban, soha nem társított hozzá semmilyen csodás jelenséget, az emberek tetteiben képtelen volt felfedezni a Messiás közeledtét. Számára sokkal inkább volt gyötrelmes küldetés eljutni a világ végére, mintsem vallásos hitének igazoló eseménye. Nem remélt semmilyen misztikus helyet, nem képzelte sehogy a megérkezést, de mégis a most megvalósuló állapotot tudná a legközelebbinek tartani, ha az előzetes feltevéseiről kérdeznénk. Amibe számára sajnos az is beletartozik, hogy rajta kívül mindenki más, valamilyen csodálatos esemény megélésére vágyik. Valamire, ami talán megoldja a kérdéseiket, ami segít a mindennapi nyugalmukban. Öreg katona volt, tudta ezeket az álmokat neki kell megszolgálnia. Kötelezettséget kell magára vállalnia, a semmi bizonyításának az érdekében. Furcsának tűnhet a nyugalma, neki mégis természetes volt, az ő feladata világ életében megvalósíthatatlan vágyak, célok, eszmék biztosítása volt, magas rangú vezetők esztelen akaratának a létező világba terelése. Mintha a fájdalmat, a pőre valóságot és a veszteséget elviselni képtelen emberi szellem megzabolázhatatlan lovát kellett volna nap-nap után betörnie. Már akkor embereket ölt, mikor itt a jelenlévő katonáinak többsége még meg sem született.

Nem akadékoskodott, nem is gondolt semmire. Felesleges kockázati tényezők minimalizálása mindig előny, gondolta.

Nyugodt tartással, kapkodás nélkül lovagolt bele a tengerbe. Haladt egyre beljebb, nem nézett hátra. Nagyon jól tudta, ahol most gázol a vízben, ott még nem hihető a víz áthatolhatatlansága. Tíz méterrel később is messzire tűnt még neki. Lassan érezte csak meg magán, ugyanaz a teher van rajta, mint amikor még a homokon kutatta az előtte elterülő világot. A lábszárait már többször elborította a víz, mégis tudta, nincs ott, ahol társainak a világvégébe való belenyugvása már látható.

A hideg víz megnyugtatta, nagyobb erővel de lassabban lüktetett a vére, nem nézett hátra, elviselhető volt számára, ahogy a víz egyre jobban magához bilincseli, és fogja, szorítja, míg ő csak lovagolt már ott, ahol nem volt talaj. A lova engedelmesen megfulladt, gazdájával együtt.

Miután végleg elmerült az ajtót csapkodó hullámok között, csak még több kételyt ébresztett az ott maradókban.

(a szerző az MFB ösztöndíjasa)

Transzgressziók

Ritkán van meg először a cím. A végén könnyebb címet adni egy írásnak, elbíbelődik vele az ember, formálódik sokáig. Ha van rá idő, egy-két hétig is megy az agyalás, melyik lenne a legelevenebb, ami már önmagában is úgy fejez ki valamit (nyilván az adott írást), hogy nem is kellene mögé az az öt-hat-tíz-tizenötezer karakter.

 

Most a címet tudtam először. Színház és fesztivál viszonyában ugyanis olyannyira eleven és egyben evidens a határátlépés kérdése, mint zene és irodalom kapcsolatában a ritmusé. Színház a színházban, fesztivál a színházban, fesztivál a fesztiválban, színház a fesztiválban. Színház a fesztiválon. Hogyan folyik egybe a színház és a fesztivál? Mit keres a színház egy alapvetően könnyűzenei fesztiválon? Lehet-e, kell-e igazi színházat csinálni egy fesztiválon? Működik-e, és ha igen, vannak-e feltételei egy fesztiválon bemutatandó színházi előadásnak, melyeknek teljesülniük kell? Bírhat-e teljes értékkel egy fesztiválelőadás? Milyen küzdelmeket áll ki egy alkotás, ha fesztiválozni megy?

Különösebben nem foglalkozván azzal, hogy magam mit kerestem a VOLT Fesztiválon, mindenesetre a fesztivál színházi részén tevékenykedve, nem először voltam jobb- (vagy bal)keze a szervezőbrigádnak. Egy fesztivál megszervezése ugye nem kis dolog. Egy fesztivál színházi részlege pedig általában körülményes. Nem jó a díszlet (ha egyáltalán…), nem jó a hang (mert mi ez a zaj, ami a többi színpadról átjön), nem jó a világítás (csokoládébarnára, vagy éppen rákvörösre sülni-égni ahelyett, hogy kapnánk egy fejgépet), nincs kellék – hisz csak egy tévé kéne, annyira nagy kérés ez egy fesztivál közepén..? Alapvetően semmi nem jó, nem jó, nincs, nincs, nincs.

Van viszont más.

Fesztiválhangulat, mindenekelőtt. Hogy nem feltétlenül túl gyakran színházba járó emberek most eljönnek. A TÁP Színház képviselteti magát a VOLT-on, valamint általuk szervezett két másik előadás is helyet kap még a fesztiválon. Kárpáti Péter Szörprájzpartija, és a Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza is nagy sikert arat a fesztiválozók körében. S a határ átlépetett, a fiatalok pedig talán Pesten is eljönnek.

Vannak kérdések is, melyekre muszáj választ kapni még az előadás elkezdése előtt. Mert nem mindegy, paradicsomszósz vagy málnaszörp van-e vér helyett a jelmezen (vagy inkább ne is legyen); hogy merről süt majd a nap délután háromkor; hogy négyszer négy négyzetméterre vagy egy viszonylag zárt koncerthelyszínre fér-e jobban be egy „titkos lakás”.

S a már-már megfejthetetlen kérdésekre gyakorlatilag azonnal kell választ találni, s ki dönti el, jó-e a megoldás, amit találtunk? És ki mondja ki a végső szót? A rendező? A fesztivál részéről idedelegált személy? Az adott körülményeket a mindig, minden esetben vállaló színész? Vagy a közönség, a befogadó, akinek a véleményénél nem lehet fontosabb?

A TÁP Színház fesztiválokra kifejlesztett Egyperces Színházát játszotta a VOLT-on, egy embernek, x számú színész, egy percben. Napi két órában. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy ez százhúszszor való ismétlésre jöjjön ki. Naponta százhúszszor ismétlik meg a produkciót, s akármelyik nézőt megkérdezzük, azt állítja, egy percben kap egy komplett színházi élményt. A határt tehát átlépték, irány Ámerika!

Másik előadásuk, a fesztivál első napján játszott Odüsszeisz szintén sikert aratott. Elrapelték Homérosz eposzát. Eme előadás azonban kivételt képez a többi közül abban, hogy létezik egy koncert változata is, mely a VOLT-on a több száz koncert között megállta koncertként is a helyét. Az előadás tehát már önmagában, fesztiválra lépése előtt is átlépett egy határt, ha úgy tetszik: nyitott, a fiatalabb közönség tetszésindexének meghódítása érdekében. Ha ugyan ez cél volt. Ha ugyan nem önmagában, önmagukért ilyen ez az előadás. Lehetne belemagyarázni, hogy a fiatalokért van így, azt is, hogy önmagukért. Leginkább azonban arról van szó, hogy megegyezik a két csoport kívánalma. Egy területről való kilépés (a határ átlépése) egyben egy másik, szintén körülhatárolt területbe való belépés is. 

A Szörprájzparti Budapesten egy „titkos lakásban” játszódik. A fesztiválon a TÁP négyszer négy négyzetméteres sátrában játszották. Sokadik próbálkozás után döntöttek úgy, hogy egy ekkora helyen lesz bent körülbelül ötven néző és a játszók is. Nagy Zsolt a végén elnézést kért a nézőktől a tapsrend helyett. Nézzék el, hogy ilyen körülmények között játszódott le az előadás, és jöjjenek el, nézzék meg az eredeti helyszínén is. Így is lehet. Nem lesz ettől kisebb vagy nagyobb élmény, számára azonban fontos volt, hogy ezt a gesztust megtegye a befogadók felé. Akik pedig így is sikeresnek ítélték meg a látott eseményt.

A Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza egy tavalyi projekt, a Fixa Idea – ha úgy tetszik – folytatása. Most azonban csupán Katona László egymaga játssza. Negyven percen keresztül nyomja, gyakorlatilag a rizsát („ő ésszel fel nem fogható, tehát létezik…”) – holott egy kőkeményen felépített műsor részesei vagyunk, mintha minden mondatát hallottuk volna már – a Szigeten újra megcsinálja.

Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja

Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo

Dal egy barátnak

Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem

Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem

Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a flottám
Őt  vitte a dagály:
Megölt a szerelem

Hegedüs Márta fordítása



Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…

Üldögélek Szent Simon kolostorában…

Üldögélek Szent Simon kolostorában  
Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Ülök az oltár előtt a kolostorban         
Körülöttem óriásiak a hullámok           
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem óriási hullámok     
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Hegedüs Márta fordítása



Vigo-i tenger habja…                                                         

Vigo-i tenger habja,                                                   
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?

Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?

Hegedüs Márta fordítása

“A szem kisül, a jóerkölcs pirul;”

Bevégeztetett. Társunk, kollégánk, barátunk, a Kairói Okszidentalista Szakrepertórium (KOSz) kutatója, a neves filológus, a híres tudós, a középkor szerelmese, az európai és arab irodalom elismert szaktekintélye nincs többé. Hivatása teljesítése közben áldozta életét.

 

 

Azon az éjjelen, mikor az értékes meteorit-szilánkkal a Szaharába menekült, bin Dzsafar, a KOSz ármányos felügyelője hamarosan felfedezte szétdúlt irodáját, valamint azt, hogy, a szolgálati dromedár, a Kis Fekete Kő és kollégánk egyaránt eltűnt; gonosz mosolyra húzta száját, és tuareg bérgyilkosokat fogadott. Ők még az éjjel útnak indultak, nemzedékek alatt a könyörtelen homoktengerhez finomult ösztöneikkel szívósan követték, és utol is érték áldozatukat. Szegény társunk el-Kuhrein közelében ébredt rá, hogy nincs remény. Vize elfogyott, tevéjét kilőtték alóla, maga is megsebesült, a nyeregtáskából kimentett pergameneket hóna alá fogva, utolsó erejével egy kopt kolostor romjai közé sántikált, ahol ideig-óráig feltarthatta a fejvadászokat. Egyik kezével Mauser lőfegyverével tüzelt a fedezékét mind jobban megközelítő tuaregekre, míg másikkal modemmel ellátott note-bookján gépelt, hogy a műholdra küldhesse az utolsó és mindent összegző középkori dokumentumot. Amint végzett, a tölténytár is kiürült, a bérgyilkosok behatoltak, aztán csak a titokzatos sivatag felett hallgató végtelen, tiszta égbolt maradt.

Értünk halt meg. És mert ő pótolhatatlan, s mert a keserűség, a bánat és a feszült politikai helyzet egyaránt bénító hatású, nem is gondolhatunk arra, hogy helyét új munkatárssal töltsük be. Adózzunk most egy perc (60 sec.) néma csenddel emlékének! 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26  27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60.

Most pedig nézzük a hagyatékot! Csodálatos sirventés került a birtokunkba, mely egyszerre műalkotás, biográfiai igényű korfestés és kortárs recepció — igazi kritika. A kolofon szerint a szerző Peire d’Alvernha, XII. századi trubadúr; emellett szól a téma, valamint a vers minden formai-szerkezeti sajátossága is.

D’Alvernha egy másik, eddig legismertebb költeményében1 szintén trubadúrokról írt, strófánként egy-egy költőtársát szerepeltette, és bizony nem mondhatjuk sem elfogulatlannak, sem tisztelettudónak — nyilván szakmai féltékenység és rivalizálás befolyásolták őt –, ám most felfedezett darabunkban még messzebb megy, olyannyira, hogy a vers stílusa durvának, rosszhiszeműsége pedig occitán nyelvterületen szinte példátlannak mondható2.

A coblák szerveződése szintén d’Alvernhára vall; sajátságos módon szimmetrikus frons-cauda építkezéssel, amely eldönthetetlenné teszi, hogy valóban kéttömbűséggel állunk szemben, avagy csupán kezdetlegesen juxta pozícióba helyezett ternáris lábak tematikusan vezérelt kapcsolatával, melynek a rendhagyó, tehát a caudáét nem ismétlő tornada szerkezetéhez is köze lehet. A kéttömbűséget a diesis után eltérően folytatódó dallam igazolhatná3.

Mindezen egyezések mellett al-Muhadzser megemlítése némileg kétségessé teszi a sirventés eredetiségét, hiszen a működését 1170 körül befejező Peire d’Alvernha nem ismerhette őt. Ennek megfelelően el kell fogadnunk legalább a részleges hamisítás tényét: legjobb esetben is — tehát ha csak minimális beavatkozást valószínűsítünk –, nyilvánvaló, hogy az utolsó strófa első három sorát a trobart jól ismerő koraújkori szerző, a kétes orientalista kapcsolatairól elhíresült Deutero Pszeudo al-Muhadzser később írta át és toldotta be a költeménybe — emellett szól a kérdéses szakasz stílusidegensége, melyet Babits Mihály műfordítása hitelesen közvetít.

Mivel az anyag elektronikus úton érkezett hozzánk, és az eredeti lapok a tuareg haramiák kezén maradtak vagy elvesztek, semmilyen további vizsgálattal nem igazolhatjuk feltevéseinket.

(Adózzunk elismeréssel d’Alvernha figyelmes gender-érzékenységének, hiszen az egyetlen trobairitzről — női trubadúrról — szóló cobla az unisonans sorok kivételével nőrímes zárlatokkal üt el a többitől!)

Peire d’Alvernha: La doussa votz dels trobadors

Sok édes hangu trobador,

kiket dalom elősorol,

   vidáman, illendően él,

s mert lelküket a szerelem

hevíti, mint ahogy nekem,

   mindükben sok a szép erény.

A jó Guilhem de Peitieus

minden lovat4 farkára húz,

   kivált a kancát, de ha mén,

szerintem azt is szereti;

csinálja, hogyha jó neki,

   a herceg is lehet kretén.

A nemes Arnaut Daniel

kicsit furcsa nekem, mivel

   nem értem, hogy miről beszél;

és hogyha ennyit kombinál5

ott is, ahova hálni jár,

   dugás nélkül marad szegény.

Nagy trubadúr Bertran de Born,

ajkán a dal szép és vidor,

   a csont, ha tör, és foly a vér,

s a gyilkolásban otthonos,

hiszen rendes politikus,

   jó költő és hős hadvezér.

A comtessa Beatritz de Día

a verseket nem kézzel írja,

   s nem tinta szárad ujjbegyén;

Uram! engedd inkább kivernem,

s a költőnőktől óvj meg engem!

   csak költsön! addig sem kefél.

Az udvarban Peire Vidalt

arról ismerték, hogy kinyalt

   (Imre királynak székhelyén —

— s nem utazott addig tovább)

minden magyar pinát; de hát

   nem ír ő erről, mert szerény.

Végül itt van al-Muhadzser;

honnan szalajsztottak, haver?

   na, mindegy, csak csöndben legyél,

és a többi tintanyaló,

mert itt csak egy költő a jó:

   Peire d’Alvernha, szóval én.

Kisérje nótám dudaszó,

   s aki szopja, legyen serény!

1. Cantarai d’aquestz trobadors; in.:”Vágyba felöltözve ruhátlan; Balassi, Bp. 1996, 56. (ford.: Képes J.)

2. Azért néhány példát ismerünk. Lásd: Udvariatlan szerelem, Prae.hu Bp. 2006, (különféle oldalszámok — mondjuk elejétől a végéig).

3. Afrons-cauda  kapcsolat és a dallam viszonyának problémájához lásd: Szigeti Csaba: Magyar versszak; Balassi, Bp. 2005, 43.

4. Gulihem de Peitieus híres versének (Companho, farai un vers qu’er covinen) feltehetően szándékos félreértése. A herceg tüzes barátnőit jelentő szilaj kancák metaforáját d’Alvernha rosszmájúan elferdíti.

5. Gonoszkodó utalás a trobar clusra, Daniel homályosságára és találmányára, a permutációs elven szerveződő sestinára.


 

Váratlan ám sorsszerű egybeesésként nem sokkal a Jakub al-Muhadzser létét és működését feltáró iratok előkerülése után egy újabb felfedezésről szereztünk tudomást. A Kairói Okcidentalista Szakrepertórium (KOSz) egy eldugott és mindezidáig zárolt részlegében különleges elnöki engedéllyel kutató munkatársunk egy feltehetően Bertran de Born trubadúrtól származó, eddig ismeretlen költeményre bukkant. Európai énekeskönyvekben nem szerepel, viszont a versforma, amely a híres Be-m platz lo gais temps de pascor (Kedves nekem húsvét időn — avagy a háború dicsérete) versformájával egyezik*, továbbá az ortográfia és a kolofon Bertran de Born szerzősége mellett szólnak.

A pergamen radiokarbonos vizsgálatának és a tinta vegyi analízisének eredménye még nem érkezett meg a laborból, ám filológiai támpontokból kiindulva a hamisítás lehetőségét máris kizárhatjuk: ugyanis a folio recto alján, a főszövegtől elütő, sokkal halványabb tintával írt, és az occitán szöveget palimpszeszt-szerűen részben lefedő arab nyelvű mutakáribot** olvashatunk (ezt mellékelem). A fordításnak és a kézirásnak al-Muhadzser egyéb munkáival való összevetése után nyilvánvaló, hogy a mutakáribot a döbbent al-Muhadzser jegyezte fel, miután Born versére rálelt egy Mauriac közelében levő kolostorban — vélhetőleg ugyanott, ahol több, mint fél évszázaddal korábban a trubadúr meghalt.

Az összezavarodott Jakub al-Muhadzser szégyenében feltehetően rögtön menekülni akart, képtelen volt lemásolni a szörnyű cansót, tehát ura szeretete vitte rá, hogy hogy ellopja, és titokban útra keljen.

Újdonság, hogy a mutakárib tanúsága szerint Jakub megtért az iszlám hitbe. Rettenete azonban enélkül is érhető: Bertran de Born verse bűzlik az átkozott kathar heterodoxiától (lásd 3-4. cobla).

A két szöveget Weöres Sándor fordításában adom közre. Béke veletek!

Las coblas alternas de Bertran de Born facha en l’an M CC I en XX III iorn de febrier

 

Eu dic vos companho baróns…

Elmondom nektek, jó urak,

hogy kedves nékem sok dolog;

s hogy derék ember hogy mulat,

most arról is beszámolok.

   Papiols, te kurvafattya!

hitvány joglar és gyorsfutár,

írd le, mert e dalomra vár

   Biatriz, a drága dompna,

kit dicsérni kevés a száj,

ki szép, nemes, ifjú s vidám.

Szeretem Aquitaniát

— királynénk jó Eleanor –,

és úgy szövöm az intrikát,

ahogy coblát fűz össze sor.

   A váram Altaforte,

és nemcsak megvédelmezem,

a szomszédé is kell nekem;

   s míg huzakodnak érte

mások, én birtokba veszem;

a diplomácia ilyen.

És kedvelem a dalokat;

ha oly heves tűzzel lobog

a szerelem, hogy a lovag

a dúlásra is lel okot.

   Mert ha a Vágy iratja

a dalt, akkor mindegy talán,

hogy béke van-e vagy viszály:

   ki erre vág, ki arra,

de végül Egy helyre talál

a szerelem és a halál.

A háború a forditott virág:

magasztos, drága és komor;

miként a Senhalon pinát

sosem keres a trobador.

   De szomszédomra törve,

‘mint nőt, markol nehéz kezem:

a kastélyát körülveszem;

   tavasz rohan a földre,

a kopjákon zászló legyen,

s a faltörő kos nem pihen.

A tört kapun csatalovak

előtt gyűlik a sok halott,

s ha reccsen egy tollas sisak,

a kardom nedvesen forog.

   S mikor a várnak odva

kinyíl a fegyverem nyomán,

csak egyre jár a buzogány,

   és a védő sikoltva

hull a toronyból mindahány,

mert ledöföm, ki ellenáll.

   Kerüljön bármi sokba,

s legyen a préda bár sovány,

de nincs szebb a háborunál.

———————————————–

Jakub al-Muhadzser: Faún-lun mafú látu…

Dicső an-Naszír, én, a szolgád, Jakub,

a boldogtalan, kit megint hív az út,

tudom, hogy pokolfény, mit innen viszek,

de tán majd e méreg segíthet neked.

(Jaj, Alláh! az összes gyaur szörnyeteg.)

  

* A coblák szerkezete és rímrendszere valóban egyezik, ám a Be-m platz lo gais temps de pascor timbre-játéka tiszta unisonans, míg a KOSz-ban talált vers annak egy alesete: coblas alternas

** Epigrammára emlékeztető, perzsa eredetű, szigorú időmérték szerinti versforma


A KOSz-ban dolgozó, veszélyekkel és intrikákkal dacoló munkatársunk irodalomtörténeti jelentőségű felfedezést tett. Rátalált Arnaut Daniel egy olyan, eddig ismeretlen versére, amely hozzájárul a danieli formakultusz alakulás-történetének feltárásához.

Az első cobla (így az incipit is) megegyezik Arnaut Daniel egy híres és már magyarul is olvasható művének kezdetével*, ám a továbbiakban a tartalmi eltéréseken túl olyan, a szerkezetet is érintő finom mozgásokat tapasztalunk, melyek arra utalnak, hogy innen már csak két lépés, hogy megszülessen minden versek fenséges és titokzatos királynője, a szesztina. Az egyik ilyen, még hiányzó lépés a motz refran**, a másik pedig a rímpermutáció, azonban a coblas estrampidas speciális eseteként megvalósuló coblas dissolutas itt már egy helyen, az utolsó pozícióban, a refrén által részleges motz refrannal él. Ez az eddig ismeretlen, átmeneti konfiguráció hiányzó láncszem a trobareszk formák történetében. Hála al-Muhadzsernek!

Az ő tevékenysége lehet a magyarázat az egy példányban létező canso eddigi rejtőzködésére: Périgord-i tartózkodása során ő vette magához, hogy más művekkel együtt urához Kairóba szállítsa.

Az avatott megfigelőnek külön örömet okoz a fin amors csak itt felbukkanó szimbolikája, mely üdítően töri meg az udvari költészetben sajnos oly gyakori ízléstelen katonai-stratégiai-harcászati képrendszer burjánzását (gondoljunk csak az elvetemült Bertran de Born munkásságára!), hiszen itt győz a míves Daniel konstruktív és békés asztalos-szakipari paradigmája.

Élvezzük a timbre coblák között átívelő szubtilis eleganciáját a messze a bujaság gyanúja felett álló Pilinszky János fordításában!

Arnaut Daniel: En cest sonet coind’e leri

E dalban, mely könnyed s vidám,

szavakkal fúrok, faragok,

melyek, ha látták ráspolyom,

máris szépek, szeplőtlenek,

mert Ámor csiszol s fényesít

az éneken; így dolgozunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

De más szerszámom is van ám,

melyekről beszámolhatok,

és e szerszámok, mondhatom,

szintén nem népszerűtlenek;

ügyes, kiváló mindengyik,

és rendkivül kifinomult,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Mert minden asszony és leány

tekintete szépen ragyog,

ha gondosan polírozom;

s végül ők is segítenek,

és szívesen előveszik

ápolni munkadarabunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Van tíz ujjam, és mindahány

ha kell, csak aprókat mozog

érzékenyen, de rányomom,

ha az idő elérkezett,

és az mindig elérkezik,

ha szakszerűek úgy vagyunk,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Szobáiban, ha megkinál,

amit csak megkivánhatok,

az ajkaimmal elkapom;

de nyelvemé a főszerep,

ha úgy rezegtetem hegyit

— akárcsak, ha mézet nyalunk –,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

Továbbá mindig kézre áll

— óvatosan megfoghatod —

a két kövér, fényes golyóm;

ki vélük játszani szeret,

játsszon velük, ha jól esik.

Tudom, ez eddig bonyolult

(hogy Hölgyemhez méltó legyen),

de elárulhatom, hogy itt

elég egy egyszerű durung,

hogy Hölgyemhez méltó legyen.

* En cest sonet coind’e leri (ford.: Ladányi T. Cs.) in: A tavaszidő édessége; (összeáll.: Bánki É., szerk.: Ladányi T. Cs.) Kairosz 2004. Bp. 86.

** Vö.: Rimbaut D’Aurenga: Ar resplan la flors enversa


Nevének elhallgatását kérő, a KOSz-ban dolgozó munkatársunk ezúttal apró, ám annál érdekesebb dokumentumra talált. Miközben bin Dzsafar, a KOSz-t felügyelő fundamentalista hivatalnok a különleges elnöki engedély joghézagait kihasználva minden eszközzel akadályozta munkáját, ő kétfrontos harcot vívva, a kormányhoz fűződő kapcsolatait kihasználva szerezte meg a belépési passzust a gyűjtemény egy eddig zárolt részlegébe, majd egészségét kockáztatva, pokhálón és egérszaron áttörve vizsgálta végig a régi iratokat. Unalmas gót varázsformulákon, érdektelen luzitán átok-katalógusokon és egy pécsi oszmán defteren kívül semmit nem talált. Végül egy polc alatt vette észre azt a tépett lapocskát, melyen a mellékelt szövegg állt.

A latin betűs vers szerzőjeként Ventadorn trubadúrt tüntették fel, ám minden amellett szól, hogy a coblányi terjedelmű költeményt az occitánul is tudó al-Muhadzser hamisította — feltehetően már hazaérkezése után. (Talán az Európában gyűjtött anyag nem tűnt elegendőnek An-Nászir gyógyításához.)

Az eredetiség ellen három érv szól:

1. Az írás nem pergamenenre, hanem a Nílus mentén növő papíruszból préselt lapra került

2. Az incipit ugyan megegyezik Ventadorn egy hosszabb költeményének kezdősorával, ám másolási hiba következtében a VEI (látok) szó helyett itt VEIT (hímtag) szerepel

3. Astílus és a coblát záró couplet-szerű függelék nem Ventadornra vall

Bernart de Ventadorn: Quan veit la lauzeta mover

Meglestem én egy madarat,

amint titkon sütkérezett,

hasán tócsába gyűlt a nap;

némely madár ilyet szeret.

Viszont ettől bennem kemény

és irigy hajlam tör elő;

a hús övé, a nyíl enyém:

s a fülemüle alfelébe lő

(nem is nézem meg, hogy hova,

csak meglegyen a bestia).


Hű Barátaim!

Nem is tudom, hogy örüljek-e vagy szomorkodjak legújabb leletünk láttán. Hiszen az eleinte oly szimpatikusnak tűnő Jakubról lassan kiderül, hogy úgy vonult végig a 14. századi Nyugat-Európán, mint valami pusztító keleti járvány: Ladányi Csilla kutatásai előbb egy szűz meggyalázásának a rekvizítumát tárták fel, most pedig egy még visszataszítóbb dokumentum került elő a KOSz-ból (Kairói Occidentalista Szakrepertórium).

Hűséges kairói munkatársunk tovább nyomozott a nyugati kéziratokat tároló nagy, elhanyagolt levél- és kézirattárban, miközben a fundamentalista főigazgató, bin Dzsafar, továbbra is minden eszközzel gátolja, ám ahogy ez lenni szokott, éppen a gonosz szándék segíti győzelemre protagonistáinkat. A fondorlatos bin Dzsafar ezúttal úgy tett, mintha tudomása szerint a KOSz-t aznap már elhagyták volna a kutatók, és a gondnokkal éjjelre bezáratta az ajtókat. Bentrekedt kollégánk élt az alkalommal, és fejlámpája halványuló fénye mellett éjszaka is folytatta a keresgélést, ám mivel a szükség mind jobban szorította, hajnal tájban a poros terem sarkában egy szeméthalomra pisilt. A rongy-, papírusz- és szakadt pergamenhalom tetején ekkor megpillantott egy lapot, melyen a nedvesség és feltehetően a savas kémhatás miatt arab írásjelek tűntek fel.

Olvasva nyilvánvalóvá vált, hogy vállalkozásunknak köze van a lelethez, ezért azt most Illyés Gyula fordításában közreadom.

A grafológiai és stilisztikai vizsgálat szerint a verset Jakub al-Muhadzser írta, aki nyilvánvalóan ismerte kortársa, Estevan de Guarda munkásságát, feltehetőleg személyesen is találkoztak, és most már az is valószínű, hogy az ibér költő ismeretségi körében is otthonosan mozgott.

A Muhadzser-párti filológia felvetette a hamisítás lehetőségét is; eszerint maga Estevan de Guarda lenne a szerző, aki azért foglalta volna saját nevét rosszalló kontextusban a költeménybe, hogy ezzel tompítsa korábbi pederaszta versei élét, és hogy al-Muhadzserre terelje a figyelmet, s mohamedánellnes hangulatkeltésre használja fel az alkalmat, ám nem tudunk róla, hogy Guarda írt volna arabul (a vers eredetije arab), továbbá tudjuk, hogy al-Muhadzser kitűnő imitátor és stiliszta volt, tehát nem okozott neki gondot a Guardára és a galegókra jellmző strófa- és versszerkezet követése. Tehát a szerzőség nem kétséges.

Jakub al-Muhadzser: صحيفة يومية عربية تصدر في لندن

Alláh és a legmagasabb egek!

   Mit irkál ez az Estevan de Guarda?!

   s művel e keresztény, ebhitü banda?!

Röfög és disznóólba’ hempereg,

   keresztjükön az istenük fia,

   a házukban meg rút szodómia,

s a préda egy igazhitű gyerek!

A szem kisül, a jóerkölcs pirul;

   asszon el a próféta rózsakertje,

   apadjon el benne minden medence,

ha ilyet tesz veletek a gyaur;

   süljön minden galego a Gyehenna

   tüzén, és hétszer dördüljön a Menny, ha

keresztény igazhitűt seggbekúr!

De mert fontos a szolidaritás*

   — az öröm kísérjen, jó Ali mester –,

   a gyaur Álvar Rodrigezt keresd fel,

és mondd meg, hogy a vágyam semmi más,

   adja kölcsön a szolgáját; csak ennyi.

   Mert én is szeretnék vele tekerni:

muzulmánoknak is jár a baszás.

*Amennyiben a “szolidaritás” bármelyikőtök számára tarthatatlannak tűnne a középkori és ráadásul arab nyelvi környezetben, javaslom, bíráljuk felül Illyés Gyula megoldását, és helyette az “összetartozás”-t használjuk!

A „narancsos” stílus hatása a kilencvenes évek prózájára

1. rész: A „narancsos” stílus

A magyar rendszerváltás alkalmával egy kis csoport – mely személyi összetételében nem független a korabeli rendszerváltó pártoktól – becsületbeli ügyének tartotta a sajtószabadsággal és politikai demokráciával járó jogok maradéktalan felhasználását. Valódi megújulást akartak a közéletben és a közélet nyelvezetében egyaránt. „A magyar újságírás nyelve a ’80-as évek végére teljesen megmerevedett, unalmassá, élvezhetetlenné vált, azért, mert nem is az volt a feladata, hogy leírja a valóságot, hanem valami mást írjon helyette”[1]– nyilatkozta Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője.

Az 1981-ben szamizdat kiadványként induló Beszélő által képviselt liberális radikalizmust a Magyar Narancs vitte és forradalmasította tovább. Még pedig azzal, hogy a tabutémák konszolidálása mellett az újságírás általánosan elfogadott nyelvezetét kérdőjelezte meg és formálta át. „Tehát a nyelvezet megváltozott ’89-ben és a Narancs volt az első, aki felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket, lezajlott egy nyelvi forradalom az újságírásban. Azt szerintem senki nem vitatja, hogy a Narancs volt ennek az epicentrumában.”[2]

A Beszélő című lap tabudöntögető szellemiségét vitték tovább és a provokatív témaválasztást egy direkt, szándékoltan új modorban és nyelvezeten írták meg. Ennek későbbi jelentőségét talán még nem is sejtették a Magyar Narancs alapító munkatársai, mégis egyedülálló következményeket vont maga után. Sajtótörténeti szempontból a magyar publicisztika harmadik nagy korszaka született meg általa, és az irodalomban, legfőképp pedig a közéletben is kinyomozható hatásokat gyakorolt. 

Mindez még nem jelenti azt, hogy minden előzmény nélkül való lenne a Magyar Narancs szerzőinek stílusa. Az újdonság abban rejlik, hogy hatásaikat – magyar nyelvűt és nemzetközit egyaránt – összehangoltan, a politikai és társadalmi változásokra adott válaszként, annak minden kedvező körülményét felhasználva, saját szellemi ideológiáikat képviselve léptették fel. Az óvatoskodó, évtizedekig befolyásolt és szakmailag ellehetetlenített újságírást csak egy ilyen radikális reform tudta kilendíteni holtpontjáról. A demokráciához fűződő elvárások mellé tökéletes kísérőzene volt ez a hangvétel. Elsősorban a fiatalokra gyakorolt hatást, de a szabad szellemi alkotásban hívő idősebbek is szívesen sorakoztak fel a merész kezdeményezés mellé.

A Magyar Narancs megalapítása Vig Mónika – aki 1992-ben, huszonhat éves korában tragikus autóbalesetet szenvedett – nevéhez köthető. Vágvölgyi B. András Vigmoni című cikkében így emlékszik vissza a Magyar Narancs születésére: „… mielőtt ő a gangra ki, én meg a harmadikra föl, akkor kitalálta: kéne csinálni egy újságot. A Fidesz Hírek bedöglött, a mozgalom meg biztos adna pénzt egy jobban kiókumlált kiadványra – mondta ő. Legyen tabloid-formátum és amolyan anarchoid, vörös-fekete színvilágú a dolog, Angliában az ilyen jellegű radikális diáklapok marha jól bírnak kinézni – mondtam én.”[3] Mikor az alapítók összeszerveztek egy kvázi szerkesztőséget, kezdetben nem a hierarchikus berendezkedés és működésforma mellett adták le a voksukat. „Úgy döntött a csapat, hogy legyen ez egy bázisdemokratikus alapon szerveződő szerkesztőség, ne legyen főszerkesztő.”[4]

Mivel Vágvölgyi B. András cikke tulajdonképpen nekrológ ­– bár kerüli az erre a műfajra jellemző kliséket és pátoszt, valamint jóval közvetlenebb annál, ami már a címválasztásban is (Vigmoni) megmutatkozik – a lap megalakulásán túl Vágvölgyi a szerkesztőtársáról is ír. „Mozgalmi aktíva, lilaködös bölcsész, kékharisnya nyüzsgönc – mondták róla, pedig az igazság az, hogy forradalmi alkat volt egy forradalomtalan korban, mert azért forradalom még ’89-ben sem volt nálunk. Csak egy kis pezsgés.”[5] „Az ún. „narancsos stílusról” kezdeményezett teoretikus vitát, harcolt a lap „elmachosodása” ellen…”[6]

A Magyar Narancs első (próba)száma 1989. október 14-én jelent meg. Az újság címének kiválasztását maga Vig Mónika indokolja meg a Startjel helyett című írásában. „Egyszerűen olyan címet kerestünk, ami nincs elkopva. Kapásból kilőttük az olyan címjavaslatokat, mint >>Új Generáció<< vagy >>Új Nemzedék<<. Az újszerű hangzás mellett címünkkel ki szerettük volna kifejezni az általunk célul kitűzött kétfajta értéket is: a komolyságot és a radikalizmust (ez a cím utalás a közép-európai nemzetek abszurditására), másfelől a humort, az iróniát, a szatírát.”[7] A Magyar Narancs név a Papírtigris, (R)Evolúció, Domb elvetése után következett.

A nyolcvanas évek színtelen-szagtalan újságírói modorának megreformálása nemcsak a vegetáló sajtó újjáélesztésére irányult, hanem a demokratikus magyar közélet nyelvi, erkölcsi rendbetételét is célul tűzte maga elé. „A témák megközelítésében szókimondást és radikalizmust akartunk, s mindehhez csípős humort, szabadszájúságot. Meg bizonyos könnyedséget is. Nem pártpolitikai célokért, nem a hatalomért vívott harc eszközeként akartunk működni, hanem új színt, új stílust szeretnénk hozni a magyar közéletbe, s nemcsak a politikába, hanem a kultúrába is.”[8]

Az irónia alkalmazása leleplező újságírói modort hordozott magában. Az évtizedek alatt berögzült politikai beszédstílus, a diktatúra folyamatos nyomása következtében kialakult hallgató és „fegyelmezett” magatartás bizonyos tisztségeket és a társadalomra rátelepedő történelmi-politikai folyamatokat szent nimbusszal övezett. A Magyar Narancs nekifogott, hogy ezeket a társadalmi berögződéseket felülvizsgálja, kiforgassa és hozzáfogjon a hamis ideológiák és személyek trónfosztásához. Már a Magyar Narancs cikkeinek témaválásztása is ezt a célt szolgálta, de a politikai sárdobálás helyett egy felforgató nyelvet honosítottak meg és alkalmaztak céljaik érdekben. A politikai újságírásban szokatlan és emiatt illetlennek bélyegzett modor természetesen nemcsak a szimpatizánsokat találta meg, hanem nagyobb számban az értetlenkedőket és kritikusokat is. Vágvölgyi B. András a Magyar Narancs 1989/4. számában így válaszol az újságot ért támadásokra: „… nem győzöm hangsúlyozni az irónia fontosságát egy olyan patetikus politikai kultúrában, mint a miénk. A magyar előtagú jelzős szerkezetek és a népre hivatkozás sűrű alkalmazása már elengedhetetlen feltétele minden >>komoly<< beszédnek vagy írásnak. A politikát természetesen komoly dolognak tartom, amely jelen helyzetünkben a tragédia lehetőségét is tartogatja, de azért lássuk meg benne a kutyakomédiát és a bolhacirkuszt is, mert nem kevés az ilyen elem manapság. S ha valaki ezt meglátja, könnyen kiérdemelheti, hogy mocskolódónak, éretlennek vagy zsebredugott-kezűnek minősítsék.”[9]

A Magyar Narancs stílusa kialakulásának elemzésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy nem csak fiatal újságírók ténykedtek a hasábjain, hanem a célközönségük is elsősorban a fiatal, liberális értelmiségiek közül került ki. Egy adu ász hullt ezzel az érdekközösséggel az ölükbe. Ez a humoros (sokak szerint „humorkodó”), irónikus stílus jól megfért a pongyolás, trágárba hajló nyelvhasználattal. A fiatalok új szavakat honosítottak meg, vagy kezdtek új értelemmel felruházni. Emiatt a Magyar Narancs felbukkanása generációs váltásnak is betudható – az újságírói attitűd tekintetében mindenképp.

 A „narancsos” újságírás nem csupán beemelte az argót a politikai, közéleti sajtóba, de indokoltan és igényesen alkalmazta azt. Az argó felhasználása elsősorban a fiatalok körében népszerű jelenség. A radikális hangvétel nem mindig bírta el a körülményeskedő, finomkodó mondatokat, de sok esetben egyenesen megkívánta az argószerű megoldásokat. Az ilyen jellegű szövegek mégis sok esetben a téma bonyolultságának, összetettségének érzékeltetéséhez, komplex értelemszerkezeteinek feltárásához járultak hozzá. Tehát a „narancsos” argó nem az egyszerű és műveletlen emberekhez szólt. (Azokat a rendszerváltás után sokkal inkább a szocialista sablonokkal lehetett akár szélsőjobbos irányba terelgetni.) Néhány trágár kifejezéssel még nem lehet széles olvasóközönséget szervezni. A trágárság nem öncélú volt, hanem a fogalmi gondolkodás átstrukturalizálását szolgálta. A pesti ifjúság körében már a nyolcvanas évek politikai mozgolódásától kezdve ismert „nyelvjárás” volt ez; a rendszerváltáskori jassznyelv.

„A jassznyelv is, a diáknyelv is az azonos korúak, felfogásúak összetartozásának kifejezője, megjelenítője, részben pedig a titkolózás, a felnőttektől való elkülönülés, elhatárolódás eszköze”[10] – hangzik Bencédy József argó- és jassznyelv definíciója. És mi más is lehetett volna a rendszerváltáskori fiatal, radikális demokrata, liberális újságírók legfőbb célja, ha nem az elhatárolódás a felnőtt, úgy negyven éves diktatúra sajtónyelvezetétől? Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs jelenlegi főszerkesztője szerint: „Azóta már nagyon sokan próbálják ezt az írott nyelvvé változtatott utcai nyelvet, az ezzel járó könnyedséget, a szlenget, látszólagos kendőzetlen fogalmazást több-kevesebb sikerrel saját stílusukká tenni.”[11]

A rendszerváltással beköszöntő változások közül talán az országhatárok megnyílása érintette legközvetlenebbül a civil szférát és a kultúra minden ágazatát a kilencvenes években.

„Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy a rendszerváltás – már úgy igazian, tömegmértékben – a Kádár leváltásával, az erőmű elleni tüntetésekkel, vagy a Pozsgay ötvenhatos bejelentésével kezdődött. Egy frászt! Az első nagy lépés a „világútlevél” volt, a Gorenje-éhes hadak Bécsben.”[12] – írja Vágvölgyi B. András. De az újságírók munkásságában is kinyíltak bizonyos határok, és mind nagyobb mennyiségben implikálták a nyugati irodalmat és sajtónyelvet a magyar tradíciók közé.

Egyes magyar újságírói hagyományokat évtizedeken keresztül nem volt illendő ugyanis ápolgatni. A rendszerváltás sajtónyelve tehát – a mindennemű újításai mellett – előszeretettel nyúlt vissza ezekhez a hagyományokhoz is, például az irónia „felélesztésével”. „Eltelt tíz év, történések kezdődtek. Lettek dolgok, lett helye az iróniának, lett újgroteszk. Az irónikus hírlapírás magyar hagyomány is, sokáig nem volt jelen persze, mert abban a már emlegetett unalmas korban az újságok, még a bulvárlapok is, szürkén száradtak ropogósra, és ha jól megírt publicisztikára vágytunk, azt is csak szamizdatokban és emigráns lapokban kaphattuk meg.”[13] Az irónia mellett a hetvenes, nyolcvanas évek hol tiltott, hol elfogadott posztmodern irodalma is beszűrődik a sajtóba, elsősorban mint a kezdő, fiatal publicisták meghatározó olvasmányélményei. A posztmodern elsősorban az értelmiség körében népszerű „stílus”, így, ha széles körben a nagyközönség számára nem is ismert, a tollforgatók körében már megismert, elfogadott és nem utolsó sorban követendőnek tartott írásmodor volt. Az újságolvasók egy része csak a rendszerváltás utáni sajtóban találkozik vele először, talán megjelenése ezért is datálódik a köztudatban tíz-tizenöt évvel későbbre a valóságosnál.  

 A magyar irónikus hírlapírói és szépirodalmi posztmodern hagyományok ötvöződnek tehát a jassznyelv és az argó nyújtotta lehetőségekkel (mint a fiatalok mindenkori különállása), de a valódi újdonság a nyugat-európai, és legfőképpen amerikai minta beszivárgása.

Vágvölgyi B. András már idézett visszaemlékezése a Magyar Narancs megalakulására jól mutatja, hogy tisztában voltak a nyugat-európai radikális (diák)lapok szerkezetével, hangütésével, témavilágával. Nyilván a vasfüggöny felgördülte után nyílt lehetőség nagyobb tömegben a nyugat-európai sajtótermékekkel való ismerkedésre. A Magyar Narancs és vele a rendszerváltáskori magyar sajtó főzetének másik fontos eleme és előzménye pedig a több évtizedes hagyományú amerikai gonzó-újságírás. „…az egy amerikai dolog, a Tom Wolfe, a Hunter Thompson és mások találták ki a new journalism-ot a hatvanas években, ami olyan, mint minden, ami az írás: tudósítás, helyzetjelentés, önfényező kisipar, felelősségteljes magánmitológia, felelőtlen közeposz. Színes, érdekes, magazinba, tabloidba való, mára elfáradta magát kicsit, nem is időszerű, de hát nálunk minden később van.”[14] „Gonzo: – eredete ismeretlen – bizarr, féktelen, extravagáns stb. különösen az így jellemzett személyes újságírásra vonatkoztatva.”[15] „Ott tartottunk tehát, hogy gonzó zsurnalizmus. Ismételjük el: tehát ez a Thompson nevű faszi találta ki, hangvétele személyes, az újságíró része a sztorinak, sajátja a társadalomkritikai attitűd; rendszerint, és ez az egyik legfontosabb tulajdonsága: a gonzó-cikk hallucinogén szerek hatása alatt készül.”[16]

 


[1] Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[2] Bojtár B. Endre, Uo.

[3] Vágvölgyi B. András: Vigmoni, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 30-31. old./ Magyar Narancs, 1992.

[4] Uo.

[5] Uo.

[6] Uo.

[7] Vig Mónika: Startjel helyett, Magyar Narancs, 1989., okt. 14.

[8] Vig Mónika: Uo.

[9] Vágvölgyi B. András levélválasza, Magyar Narancs, 1989/4.

[10] Uo., 19. old.

[11]Bojtár B. Endre: szóbeli közlés 2007. november 2., http://wikipedia.org/wiki/Magyar_Narancs

[12] Vágvölgyi B. András: Szabadságszimbólum, olcsón, In.: Narancs Blue, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. , 23. old. /Magyar Narancs, 1994.

[13] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo., 7-8. old.

[14] Vágvölgyi B. András: Overtűr mozizongorára, In.: uo. 7-8. old.

[15] Vágvölgyi B. András: Visszafelé, In.: uo. 37. old./Magyar Narancs, 1991.

[16] Uo.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info