Leánybúcsú (37/12) – Kaland

Ki akartam venni a kezéből, nem engedte, hagytam. Fölém hatalmasodott, de visszafordítottam az ágyra. Türelmetlen, undok nyögés szakadt ki belőle. Várj, inkább leszoplak – vigasztaltam. Tetszetős, tagolt farka volt. Belemarkolt a hajamba, cibálta a fejemet, de túl gyors ütemet diktált, hamar elfáradt a szám. Ismét nekemrugaszkodott, de visszatartottam masszív, feszülő testét. Először néztem az arcába. Innentől kezdve elviselhetetlennek találtam a gondolatot, hogy ez a férfi belém hatoljon. Ha egy nő végigkúratja magát tucatnyi férfival, aztán szül három gyereket, ő lesz a haza anyja. Ha egyszer csinálja meg, szajha marad egész életében. Ki mondhat itt ítéletet s kiről? – hadartam. Ez a rövidke monológ teljesen összezavarta. Akkor kiverem, jó? – ennyit felelt.

Innentől kezdve elviselhetetlennek találtam a gondolatot, hogy ne belém élvezzen. Ha már itt vagyok. Ha már becsületes vagyok. Ha már nem vagyok szűzkurva. Behunytam a szemem, s megkerestem magamban azt az érzékelési határt, amely még pontosan mutatja, meddig tart ő, s hol kezdődök én. Ez a figyelem kétségtelen kínnal járt. Mint egy hatalmas gyulladt pattanás, melyet körömmel próbál fölhasítani a balga hiúság, olyannak láttam én mindent, majd csak az éles, lassan csituló sajgó fájdalom maradt a kibuggyant, megkötött forró genny zsibbadt peremvidéke körül. Rajtam maradt, és még csak nem is undorodtam tőle. Megsimogatott. Szerelmes vagyok valakibe, nem lehettem a tied, érted, ugye? – suttogtam. Csodálatos lány vagy – suttogta.

Hangtalanul, összegömbölyödve aludt. Folytak a könnyeim, az orromat a lepedőbe fújtam. Vagy félóra múlva fölültem az ágyban, szörnyen recsegett. Recsegett a parketta is, ahogyan ráléptem, az erkélyajtó is, ahogyan kiléptem rajta. Istenem, ha volna egy cigarettám! – gondoltam. Lemegyek cigarettáért, valahol találok egy éjjel-nappalit. Nem, elmegyek egészen, hazamegyek. Pénzem sincsen, de nem sok idő, míg elérek egy éjszakai buszig. De előbb fölöltözöm. Nem, előbb elmegyek a WC-re. Polli néni WC-je. Nem kapcsoltam föl a villanyt, nehezen tájékozódtam az idegen lakásban. Vizeletem dús sugara. Jó mélyre nyúltam a papírral. Visszalopództam a szobába, milliméterről milliméterre csúsztatva a talpamat. Éreztem, ahogy belémászik a kosz. A bugyit nem vettem vissza, a táskámba gyömöszöltem. Még az aprópénz csörrenését is hallani lehetett. Harisnya. Minden apró mozdulatra megreccsent valami. Hangtalanul aludt, nem tudhattam, mikor ébred fel. Szoknya. Blúz. Kardigán, a gombok karistoló hangja. A cipőt a kezemben vittem, majd a lépcsőházban felveszem. Izmok, idegek aprólékos tánca, kényes egyensúlya, bízhatom-e bennetek? Kitapogatóztam az előszobába. Most láttam meg, hogy a bejárati ajtóhoz Polli néni három botot támasztott. Mindegyiket a földre eresztettem lassan, összpontosítva. Az ajtón négy biztonsági zár volt. Kinyitottam őket, óvatosan, milliméterről milliméterre haladva vártam ki a kattanásokat. Az ajtó kulcsra volt zárva. A kulcs!

A kulcs? a zsírosbödönben?, a szerketerfiókban?, valamelyik szögre akasztva?, Polli néni párnája alatt? Nem találom meg. Hol keressem? Nem találom meg. Azt sem tudom, melyik a Polli néni szobája. Hátha az újságíróhoz nyitok be. Nincs értelme. A konyhában leültem a hokedlire. Itt kell maradnom reggelig. Percekig üldögéltem, majd vizet ittam a kezemből, mert már rettenetesen szomjas voltam. Nem ültem vissza. Percekig állva hallgatóztam, végül hozzáláttam a munkához. A biztonsági zárakat a helyükre kattintottam. A botokat az ajtóhoz támasztottam. Az asztal ragacsos volt, a kád mocskos. Vissza kell mennem az ágyba. A parketta recsegett, az ajtó megnyikordult. Lassan visszafeküdtem, ruhástul, kardigánostul, a cipőmet szerencsére nem felejtettem az előszobában. Tudtam, még egyszer nem bírok visszamenni. Csendes éjjel volt, jó levegő szökött be újabb és újabb hullámokban a teraszajtó felől. Azt hittem, nem fogok tudni aludni, hajnal felé mégis elnyomott az álom. Semmit nem álmodtam.

Én ébredtem előbb, de nem keltettem föl. Talán megérezte ébrenlétemet, mert pár perc múlva jóleső morgást hallottam. A kezét azonnal eltoltam magamtól. Miért öltöztél fel? – kérdezte. Fáztam – feleltem –, nyitva maradt az erkélyajtó. Mennünk kell, nyolctól dolgozom. Fölkelt, kiment a konyhába, Polli nénivel jött vissza. Uramisten, micsoda egy rút vénasszony volt ez a Polli néni. Műanyagtálcán két csésze kávét hozott. Tej nincs itthon – mondta, anélkül, hogy kértem volna –, borzalmasan félek attól, hogy kirabolnak. A múltkor is bejött egy ember, szerelőnek állította magát, leütött és elvitte az ékszereimet. Milyen ékszereket, Polli néni? – kérdezte kajánul a férfi, akivel az éjjel lefeküdtem. Amik még a háborúból maradtak – és Polli néni lelkesen mesélni kezdett az ostromról. Nincs már másom, csak ez a lakás, csak folyton félnem kell, hogy betörnek, kirabolnak és megölnek – fejezte be élete történetét. Ilyen világ ez, Polli néni, drága – a férfi, akivel az éjjel lefeküdtem így kezdett búcsúzkodni –, vigyázzon, jól zárja be az ajtót. Az ajtót, a jó kis összeharácsolt lakására – súgta oda kifelé menet, amikor kiléptünk és én önkéntelenül csókolommal köszöntem.

 

Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!

Egy hétfő hajnalon hétvégi eltávról érkeztem vissza. A század folyosóján megálltam az alegységügyeletesi asztal mellett, és kiraktam rá a töltött csirkét és a pálinkásüveget. Nyisztor szakaszvezető meghúzta az üveget, és felém nyújtotta. Aztán letépte a csirke egyik combját. Beleharapott, és csámcsogva közölte,

− A Matus keresett éjjel. Látta, hogy üres az ágyad.

Ez kellemetlenül ért és meglepett. Előd minden hétvégén hazament és (külön engedéllyel) csak hétfőn délelőtt érkezett meg.

− És mit mondtál neki?

− Hogy a műhelyeknél zsugázol. Nem szólt semmit, de láttam, hogy nem hiszi el.

Halkan óvakodtam be a körletbe. A szokásos lábszag, szellőzetlen bűz és horkolás közepette óvatosan settenkedtem a sötétben az ágyam felé, de egyszer csak felgyulladt a villany. A kapcsoló Előd ágya fölött volt.

− Miből lesz a cserebogár!

Végigmért a kimenőruhámban, aztán lekapcsolta a lámpát.

Attól kezdve kiterjesztette rám a maga kiváltságait. Az írnoki munkára való hivatkozással minden gyakorlatról és kiképzésről kimentett, és vitt magával csocsózni, tétlenül heverni a lógósok rejtekhelyein, enni a konyhára, kávézni a kantinba. (Nem beszélve a stúdióban zártkörűen működő videofilm klubról, ahol olyan alapműveket tekinthettem meg, mint például a Delta Kommandó, Chuck Norris-szal a főszerepben.) Előd jóindulata és kedvessége elfeledtette velem a korábbi sérelmeket, összebarátkoztunk. A kopasznyúzó, önző, kapzsi, lusta és élvhajhász fickó egy csapásra ügyes, kedves és intelligens sráccá vált, aki úgy boldogul, ahogy tud. Megértettem, hogy velem szembeni gonoszsága tulajdonképpen csak atyai szigor, s a nevelésem része volt. Hogy ez bizony a hadsereg, vagy ha úgy tetszik, az élet törvénye. És én kibírtam, megfeleltem, beavatott harcos lettem, akinek jogai vannak! Előd még azt is megengedte, hogy rendes papírral hazamenjek hétvégenként, feltéve, ha minden munkát elvégeztem.

Karácsony előtt nem sokkal egy este Előd, én és egy nememlékszemkicsoda kimenőruhát öltöttünk, felszálltunk a buszra, és a város felé vettük az irányt. A Szalma téren a Nefelejcs bisztrót választottuk. Leültünk a piros műbőr stokikra a kör alakú presszóasztalok egyikéhez, s megkezdtük az úgynevezett szórakozást. A szórakozás előrehaladtával egyre érzelmesebben, egyre hangosabban beszélgettünk. Elmondtuk addigi életünket. Bemutattuk családtagjainkat. Beszámoltunk legmélyebb szerelmünkről. Elmeséltük egy-egy nagy szégyenünket, amit még („isten látja lelkemet, drága barátom!”) soha, senki előtt nem fedtünk fel. A végére mi hárman lettünk a világon a legjobb barátok, annyira szerettük egymást, hogy azt már nem is lehetséges elviselni. Meghitt ordítozásunkat erőteljes csissegés zavarta meg. Körülnéztünk, ki meri félbeszakítani a mi legeslegdrágább barátunkat, hát látjuk, hogy az egész kocsma némán bámulja a magasra helyezett tévét. A pultoslány pedig egy széken állva éppen felhangosítja. Utcákat láttunk és tüntető tömeget, civileket és katonákat, fegyverteleneket és fegyvereseket. Lövések dörrentek, füstfelhők emelkedtek, vízágyúk lőtték a tüntetőket. Összeszorult a gyomrom, amint egy rohanó férfit géppisztolytűz lökött a falnak.

− Mi a lófütty? − kérdezte bambán Előd. − Hol van ez?

− Románia − felelte valaki −, Temesvár.

Némán figyeltük a csetepatét, nem sok kép volt, egy idő után azt a keveset ismételgették, amit már láttunk. A műsorvezetőtől megtudtuk, hogy más román nagyvárosokban is, Bukarestben is áll a bál, és hogy Romániában kitört a rezsim elleni forradalom és ez az egész Temesváron, egy magyar református pap ügyének kapcsán robbant ki. És hogy ebben a percben is tüntetések és harcok zajlanak országszerte és a Securitate emberei gyilkolják a népet. Egészen megilletődtem, s heves szeretetet öntött el a tüntetők és a forradalmárok iránt. Még a szemem is könnybe lábadt, amikor eszembe jutott, hogy bizonyára rengeteg magyar is verekszik a hírhedt román halálbrigáddal. De senki sem akadt a kocsmában, akire ne lettek volna hatással a látottak és hallottak. Előd lassan, lobogó szemmel felemelkedett, közel ment a tévéhez, majdnem aláállt, vigyázzba vágta magát, és magasra emelt állal csüggött a képernyőn.

− Kurva románok! − csikorogta. − Rohadt Securitate!

Percekig állt ott, s amikor megfordult, az arca csupa könny volt! Száját kínlódva szorította össze, a szeme tüzelt, a keze remegett. Döbbent tekintetünkre így szólt,

− Nem szégyellek könnyeket ontani, miközben magyar testvéreim odaát a vérüket

hullatják a szabadságért és a függetlenségért!

− Na, azért akad ott néhány román is! − szólt közbe egy hang.

Előd türelmetlen mozdulatot tett a kezével.

− Nem az a lényeg! − és a magasba lökte öklét − Emberek! Fel romániai magyar

testvéreink megsegítésére!

− És a románokéra! − mondta ugyanaz a hang.

− Nem maradhatunk tétlenek egy ilyen történelmi pillanatban! − folytatta Előd

felindultságtól elcsukló hangon. − Talán veszélyben a haza, veszélyben a nemzet!

Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!

 

Loreley (Szonett – tükörre, hologrammal)

Mint ívek sarlói, akkor reggelen

Egyszerre kélt fel az égre a hét nap

Hogy zárt meredélyén e sziklafalnak

A levegőtér is izzott, reszketett

 

Míg eggyé nem olvadt szikla   s égperem

A fák felett, hol folyton újra támadt

Lángvöröse a lézeres zsarátnak

Mint átvérzett tűz egy szikraégszeren

 

Majd, miként fényre fény vagy árnyra árny csap

Egymást oltva ki túl a velin-égen

Eltűnt minden hologramos sugárzat

 

… S bár perdült hajóm fenn a vízesésen

Ezüstrácslott bűvköre a varázsnak

S ELMERÜLTEM TÜNDÖKLŐ KÉT SZEMÉBEN

 

S A VÍZTÜKÖR LEGMÉLYEBBKÉK TERÉBEN

Ezüstrácsként villant még a varázslat

— És szárnyalt hajóm, fel egy vízesésen

 

Hogy előtűnt törve lenn a sugárzat

Meglebegve az elmerülő égen

Mint mikor a szél gyúl és szárny alá kap

 

Hol egy tű fokán átszűrt lángtörésben

Reszketett csak zárt tüze a zsarátnak

A víz alól is újfent széjjeláradt

Amíg minden külön nem vált egészen

 

Majd olyan fénnyel, mit csak dal teremthet

Rendre felcsendült szemében a hét nap

És benne úszott árnya tört hajómnak

Mint sarló, hasítva velin felleget

 

Leánybúcsú (37/11) – Szakmai gyakorlat

Egy éve élek feléd, neked írom ezt a levelet. Hagyjuk a világirodalmi példákat, nem érdekelnek. A tied vagyok, akármi történjék is. Egy éve virrasztok érted. Egy éve sóvárgok érted. Egy éve tudom, hogy ez a szerelem magányraítélt. Egy éve hazudok folyvást neked, egy éve gazdálkodom mindhiába minden egyes előre begyakorolt jelzésemmel, stilizált érzésemmel, retorizált szövegemmel, egy éve veszem a levegőt is úgy, mintha regényhőse lennék saját életemnek. Egy éve unatkozom. Hogyan számolhatnék el ezzel az eltitkolt időmmel? Érzéseimmel folyton túljutok rajtad, s mégsem tudok kilépni magamból. Ha egy másodpercre is érzeném, hogy mindez egyszer feloldódik benned, lehetne reményem, de így? Egy éve szeretem helyetted magamban magamat. De érted! A szerelmedért!

 

Rengeteget szenvedtem miattad. Annyit, hogy ezen háromszor megszülhettem volna a fiadat. De attól, hogy föltárjam előtted a szívemet, mindig visszatartott az, hogy nem tudtam eldönteni melyik a nehezebb: beszélni valamiről vagy hallgatni róla. Persze nem a nehézséget kerestem, hanem a percet, amikor megnyílhatnék, de éppen ez lett volna a legnehezebb. És bár mindig tudtam, hogy a szerelmem nagy, tehát méltó a szóra, féltem, hogy a te világodhoz képest semmitmondó a fájdalmam. Hogyan? Hogyan lehetne elmondani azt, amit érzek? Fejtsem ki hosszan, egy meditatív monológban, ügyelve a kifejezés árnyaltságára és mély poézisára, miközben tudom, hogy ha visszatérsz a munkádhoz, mely felől nézve az ilyen élmények pusztán pihentető szenvedélyek, azonnal elfeleded a szavaimat? Vagy ejtsem ki azt az egyetlen szót, lassan az előszoba és az ebédlő közötti ajtófélfájához dőlve, mint akit szörnyű fejfájás gyötör, s nézzek csupán a szemedbe, hogy a maga kifejezhetetlenségével értsd meg az érzéseimet? Istenem! Hogy meggyűlöltem én már a dilemmáimat, és hogy magába fojtotta már a kétely az én büszke nézeteimet, miszerint az érzéseink a legfontosabbak a világon! Mit tegyek? Hogyan egyeztessem össze azt, ami benned van azzal, ami bennem? Hogyan békítselek ki a sötét rejtekeimmel, hogy megbocsáss nekem, amiért elhittem, hogy méltó volnék a szerelmedre? Milyen kikezdhetetlenül szerencsétlenné tett engem ez a hit! Ha boldog vagyok, miattad van, ha boldogtalan az is, de mennyire megvetem már, hogy jelentőséget tulajdonítok ezeknek a különbségeknek. Miért nem érkezik el már hozzám a jótékony unalom, mely kiegyenlítené a kínlódás mindegyik apró és gyermeteg próbatételét? Minden, minden te vagy, s én nem merem kérni még a szánalmadat sem, amellyel elsimítanád legalább a megfáradt reményt, amely éltet, s a legváratlanabb percekben új erőre kap. Nem a lelkemben, mert a lélek törvénye az árulás, s ki mondja meg, hogy a benne sorjázó vágyak bármelyike nem egy másiknak igézete-e már. Én e romlandó, halálra szánt test emlékezetébe akarlak belevésni téged, mert csak ez van, aminek egyszer vége lesz, s nem lehet pontosabb emlékezet nála, ha mindvégig, abban a rémületben is tudni fogja majd, hogyan bíztam rád magam, amikor a saját ismeretlen mélységemet tártam föl neked, és semmit nem akartam hagyni magamból, ami még az enyém lehet.

 

Tisztában vagyok azzal, mennyire abszurd egy ilyen vallomás: a legvakmerőbb rejtett reménnyel születik, de egyben vakmerően el is lehetetleníti azt. Tudom, mennyire feszélyezetté tesz, s bár nyilván megvannak az ilyesféle helyzetekre tartogatott, gyakorlatban számtalanszor kipróbált sémái – ezt minden gúny nélkül mondom –, mégis fölmerül a kérdés, mi értelme lehet ennek a közlésnek. A szerelmi vallomásra nem lehet reagálni. Azon el lehet csodálkozni, meg lehet rémülni, zavarba lehet jönni. Mégis kimondom. Az a tiszteletteljes rokonszenv, amely kezdettől él a szívemben ön iránt, az utóbbi időben, hogy jobban megismertem, olyan érzéssé mélyült a szívemben, melynek kifejezésére aligha találhatnék jobb szót, mint a szerelem. Milyen durva a szerelmes! Hogy betör szavaival a másik emberbe, milyen ismeretlennek tünteti fel önmaga előtt is! A szerelmes, aki vallomást tesz, törvényen kívüli. A lét határáig is elmehet, de neki magának nincsen joga élni.

 

Tudtad? Ugye azért tudtad? Hiszen a szerelem sugárzik az emberből! Tudtad, és nem tettél semmit. Dehát mit tehettél volna? Belementél a játékba, és amikor kényelmetlenné vált, abbahagytad. Pedig én nem lettem volna a terhedre! Nekem szépen el lehetett volna magyarázni azt, amit úgyis tudtam. Legalább megszólalhattál volna. Gyáva vagy! Gyáva. Legalább rám nézhettél volna. Ennyit sem érek neked? Nem tudlak elfelejteni, érted? Nem tudom elfelejteni azt, ami belőled nekem jár! Ezt nem érti meg senki! Ezt csak te értheted meg. Mit bánom én, ha visszautasítasz, csak utasíts, küldj valamerre, történjék velem az, amit te akarsz, te mondasz, te kérsz! Nem ért engem senki, sem az ostobák, sem a normálisok, sem a féltékeny, beszáradt aggszüzek, sem az avatatlan nagyasszonyok, e mondvacsinált hetérák: mindannyian a fejüket ingatják, tanácsokat adnak, aggódnak értem, s mindeközben mélységesen irigyelnek! Ezek, ezek, akik ha az eső körbeveri őket, elhasznált esernyőikkel vesződnek, lagymatag hajukat, mulya domborulataikat féltik, nylonkabátba bújtatják, vaksin tocsognak az áradásban, én pedig lesütöm a szemem és elfojtom a legocsmányabb félmosolyom, ha látom őket!

 

Solvej Balle: A törvény szerint (részlet)

“Az olyan zárt rendszerben, amely nem jut energiához, a testek az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszenek.”

                     (A termodinamika második törvénye)

 

 

Mindenkinek, aki ellátogat a kanadai Ville de Québecbe, azonnal szembeötlik, milyen sajátos jelleget ad a városnak a fémek jelenléte. Bár a település csak néhány száz éves, kezdettől fogva igen tudatosan, a fémek változását figyelembe véve építkeztek itt, ami ritka azokban a világrészekben, amelyeket az európaiak a nagy felfedező utazások utáni időkben foglaltak el és népesítettek be. A Ville de Québec-i utcák házait az a fajta finom méltóság jellemzi, amely tudatos tervezés eredménye: tekintetbe vették, miként alakítja majd a fémeket lassan, de kérlelhetetlenül az idő, a levegő, az eső és a hó – ezt a méltóságot az egyedi ember nem érzékelheti, csak az egymást követő nemzedékek.

Az, ahogyan a rézveretes tetők zöldje megszínezte a város fényét, több ízben arra késztette Alette V.-t, hogy fölkerekedjen Ville de Québec felé, úgy tavasz vége tájt, amikor már enyhült a hideg és a jeges szél. A város patinás réz vagy bronz háztetői, szobrai, telefonkábelei és esővízcsatornái tompították az éles észak-amerikai fényt, és a kikötői negyedben a vaslemezek, vasúti sínek és régi fémbunkerek rozsdavörösen fénylettek, fehér homokbuckákkal a háttérben.

Alette V. otthonosan mozgott a legtöbb középnagy városban a világnak azon a részén, amelyet pontatlanul nyugatinak neveznek. Emberek, akik olyan városok lakói vagy látogatói voltak, mint Bordeaux, Bázel, Lübeck, Koppenhága, Adelaide, Québec vagy más ekkora, európai mintára épült városé, talán felfigyeltek egy nőre, aki fizetség fejében járókelők arcmását formázta meg. Ez volt Alette V.

Napközben Alette V. múzeumok környékén vagy nagyobb tereken tartózkodott, ahol tájékoztató táblácskáktól és gipszmodellektől körülvéve domborműveket és mellszobrokat készített, estefelé pedig azokat az arcokat, amelyeket napközben a pillantása leképezett, elvitte a mindig máshol lévő műhelyébe. Az arcmásra egy réteg gipszet rakott, kiolvasztotta a viaszt a formából, majd folyékony gipszmasszát töltött a helyére, aztán lefeküdt aludni vagy elment egy közeli kávéházba, harapni valamit. Másnap magával vitte a gipszöntvényeket, és a nap folyamán a tulajdonosaik elmentek értük.

Azok, akiknek Alette V. korai halála előtt sikerült szert tenniük egy ilyen öntvényre, tudják, milyen különös érzés, amikor az ember először látja, amint saját arca a könyvespolcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról a szobát szemléli. Van valami ijesztő ezekben a sietősen, de pontosan megformált fehér gipszarcmásokban, és előfordul, hogy a tulajdonos megkérdi magától: Vajon művész volt ez a kufár, aki így végigmért engem?

Alette V. habozott volna a válasszal. Művész, az nem volt. Ő a dolgok világába vezette az embereket.

Alette V.-t az évszakok késztették arra, hogy a városok között ingázzon. Egyensúlyt keresett, és olyan évszakokat, amikor elég meleg van, hogy a keze hajlékony legyen, és elég hűvös ahhoz, hogy ne olvadjon meg a viasz.

Alette V. szeretett járni-kelni ezekben az egyforma városokban. Elég jól ismerte a tereiket, rakodópartjaikat és kikötői negyedeiket, úgyhogy nem tartozott a bolygó tekintetű és tétova járású utazók közé, viszont kellőképpen idegen volt ahhoz, hogy – amikor a városlakók vagy a kereskedők fölismerték – mint idegent ismerjék föl, mint távoli ismerőst, akinek az arcára meglehetősen jól emlékeznek, de akinek a nevét rég elfelejtették.

Alette V. lakatlan padlásszobákban, üres raktárépületekben vagy bezárt üzletekben szokta elszállásolni magát, és magabiztosan mozgott a tárgyak között ezekben a helyiségekben, amelyek egyaránt szolgáltak lakásként és műhelyként. Nem tartott sokáig, míg fölfedezte egy-egy szoba anatómiáját. Néhány perc, és begyakorolta a mozdulatot, mely legyőzte egy ajtó ellenállását, épp a kellő erőt alkalmazta, hogy meglazítsa egy ablak zsanérjait, és tudta a fogást, amellyel megakadályozta, hogy a hibás ajtókilincs állandóan leessen. Edzett pillantása gyorsan meglelte a régesrég átfestett horgokat és szögeket, melyekre a ruháit akaszthatta, és rábukkant az alkalmas párkányokra vagy kiszögellésekre, ahova néhány szükséges holmiját helyezhette. Ritkán vállalkozott rá, hogy megjavítson valamit, és sosem érzett késztetést, hogy a helyiségekben bármit is megváltoztasson. Megelégedett azzal, hogy alkalmi berendezést gyűjtsön, és néhány nap múlva olyan könnyedén mozgott a dolgok között, hogy még a legtökéletlenebb bútorok is újra stabilnak látszottak. Gyorsan megszokta egy-egy szék billenő ülőkéjét vagy egy asztal különös egyensúlyi viszonyait, és sötétben vagy fényes nappal, ébren vagy félálomban e tárgyak között olyan mozdulatokkal tudott tájékozódni, amelyek igazodtak a tárgyak széléhez és súlypontjához – még csak hozzájuk sem kellett érnie, vagy szükségtelenül kimozdítania őket egyensúlyi helyzetükből.

Québecben hamarosan talált szállást: egy asztalosműhely fölötti padlást, nem messze a kikötőtől. Mihelyt megérkezett a városba, az utcákon vándorolt, megérintett egy falat, megfigyelte az utcák lejtését a kikötői negyed felé – a teste gyorsan megszokta az utcakövek dőlését, érezte az utcák hosszát, a mellékutcák fekvését.

Egy árnyékos helyen, nem messze egy kis művészutcától, ahol helyi és utazó rajzolók és kisiparosok árulták portékáikat, Alette V. közszemlére tette táblácskáit és gipszmodelljeit, barátságosan üdvözölte kollégáit a közeli utcában, valamint a vásárlókat, akik kifizették a szokásos előleget, és modellt álltak neki. Az emberi formákat nagy gonddal alakította viasszá, amit aztán este magával vitt a műhelyébe.

Amikor másnap reggel eltávolította a gipszet a frissen öntött arcmásokról, bizonyos rokonszenvvel szemlélte az emberi arcokat, amelyek láthatóvá váltak, és amikor vevői napközben örömmel, de enyhe ijedelemmel szemlélték saját arcmásukat, Alette V. valamiféle közösséget érzett az eleven és mozgó személyekkel, akik máskor mindig hidegen hagyták. Általában nem érdekelték az emberek, ám ezeknek az embereknek félelemmel vegyes örömében Alette V. olyasvalamit vélt felfedezni, amit már ismert, titkos vágyat a világ élettelen anyagának megközelítésére, de amikor pár perc múlva tovasétáltak a papírral bélelt barna zacskóba helyezett arcmással, Alette V. érdeklődése megszűnt, és ismét anyaga fölé hajolt, hogy újabb arcmás kerüljön ki a keze alól.

Az alatt a Ville de Québec-i tartózkodás alatt, amely az utolsó lett Alette V. életében, arcmásai változáson mentek át. Egy augusztusi napon árjelző táblácskáival, a viasszal és a figurákkal elment oda, ahol dolgozni szokott, és a fák árnyékában fölállította a táblácskákat és a gipszmodelleket. Ez a nap melegebb volt a szokásosnál. A nép vizet keresett meg hűvös kávéházakat, és már jócskán délután volt, amikor Alette V.-nél feltűnt az első kuncsaft, egy idős úr, aki a városban lakott.

A hűs árnyék ellenére, amely Alette V.-re, a viaszra, az idős úrra, a táblácskákra és a gipszmodellekre vetődött, a viasz megpuhult és alaktalanná vált a keze alatt. Próbálta néhányszor megmintázni az idős úr barázdált ábrázatát, ám a viasz kisimította a formákat, és ettől szinte fiatalossá torzult az arc. Alette V. elmagyarázta a helyzetet az idős úrnak, aki csak várt türelmesen, míg ő kísérletezgetett. Az úr elfogadta, hogy pillanatnyilag nem elégíthető ki a vágya, hogy megmintázzák háromdimenziós arcmását, de azt javasolta, hogy Alette V. este, amikor már hűvösebb a levegő, menjen el hozzá az anyagaival. Alette V. beleegyezett. Az úr átnyújtotta névjegykártyáját, és barátságosan elköszönt.

Alette V. a megbeszélt időben érkezett. A nappaliban lévő asztal mellett állva mintázta meg az arcmást, miközben az úr nyugodtan várakozva ült egy széken Alette V.-vel szemben. Amikor elkészült, átvette a szokásos előleget, s megígérte, hogy majd elhozza az arcmást, ha elkészült. Úgy egy hét múlva.

Hogy hirtelen miért lett szüksége őneki, aki általában másnapra szokta vállalni a mellszobrok és domborművek elkészítését, egy egész hétre, arra csak munka közben jött rá. Úgy gondolta, hogy ezt az idős québecit nem törékeny gipszből fogja megformálni. Ezt az embert a fémek, nem pedig a könnyű gipsz világába fogja bevezetni.  

Néhány nap múlva Alette V. beszerezte a bronzöntéshez szükséges felszerelést, és a kertben, az asztalosműhely oldalában berendezett egy kisebb fémöntödét. A hét legnagyobb részét az előkészületekre és a próbaöntésekre fordította, de a hét vége felé létrehozta – első alkalommal azóta, hogy az előző évben kitanulta az arckép-mintázás módszereit – az első fémöntvényt.

Már az előtt, hogy eltávolította volna az öntvényről az utolsó maradványokat, látta, hogy az idős úr fém arcmása tökéletesebb, mint bármelyik másik, amit valaha készített. A félkész művet fölvitte a lépcsőn a szobájába, néhány órán át kitartóan dolgozott a fémmel, aztán ahogy szemlélte a kemény bronzon a nyugodt, emberi vonásokat, valamiféle rokonságot kezdett érezni ezzel az emberrel, rokonságot, mely erősebb volt, mint a puszta közösség érzése a fehér gipszarcok nézésekor.

Aznap este becsomagolta az arcmást egy darab fehér vászonba, és aztán belecsavarta két barna papírzacskóba. Nagy vesződséggel lecipelte a nehéz csomagot a lépcsőn, elment vele az asztalosműhely előtt, ment végig az utcákon, elhaladt egy kikötői kávéház előtt, amelybe gyakran betért, majd tovább a házig, ahová az arcmást szállította.

Ekkorra már Alette V. rég elfelejtette, hogy kettejük között nem volt szó sem bronzról, sem más kemény anyagról, és hogy a megrendelés gipszarcmásra vonatkozott. Alette V. meg volt róla győződve, hogy ez az arcmás annak a vágynak a kifejeződése, amely az embert a dolgok világának legkeményebb területeire hajtja. Ez a vágy nemcsak az övé: leolvasta az idős úr nyugodt arcáról is. Alette V. számára a bronzarcmás maga volt a megállapodás, a szerződés.

A idős úr barátságosan és nagy várakozással fogadta. Kitárta az ajtót, és betessékelte az előszobába, ahonnan Alette V. a nappalin átvágva ahhoz az asztalhoz ment, ahol az arcmást készítette. Az úr követte, át akarta venni a csomagot, amit Alette V. letett az asztalra. A zaj, ami abban a pillanatban betöltötte a szobát, az a természetes zaj volt, amely akkor keletkezik, ha fém és fa ütődik egymásnak egy réteg fehér vásznon és két réteg barna papíron keresztül. A zaj átvándorolt egy kisebb helyiségbe is. Olyan zaj volt, amely nem lepte meg Alette V.-t, de amelytől az idős úr tagjai megmerevedtek, és a kelleténél egy másodperccel tovább állt mozdulatlanul.

Miután a zaj elhalt, az úr nem nézett Alette V.-re, hanem körbesétálta az asztalt, és a becsomagolt arcmást minden oldalról megszemlélte. Nem mutatta jelét, hogy szeretné kicsomagolni, nem kérdezett semmit. Ehelyett kissé kitekeredett karral hátranyúlt, ami elárulta hajlott korát, farzsebéből előszedte tárcáját és egy köteg papírpénzt nyújtott át Alette V.-nek.

Alette V., aki rögtön látta, hogy az összeg nagyobb, mint amiben megállapodtak, átvette a pénzt és sietősen búcsúzott. Az úrnak sem volt több mondanivalója, megköszönte Alette V. munkáját, kikísérte az ajtóhoz, s leplezett ijedelemmel és együttérzéssel nézte őt, mint egy beteget, őrültet vagy torzszülöttet, ismét megköszönte a munkát, majd gyorsan bezárta mögötte az ajtót.

Visszafelé menet elhaladt az előtt a kávéház előtt, ahol reggelente gyakran kávézott vagy a munkanap után harapott valamit. Ha az ember úgy kívánta, a meleg italokat vidékiesen szolgáltak fel, csésze helyett jókora ivóedényben. Alette V. előszeretettel figyelte a meleg cserélődését saját maga és a környezete között, és a kávéház nagy, színes fajansz ivóedényeit megfelelő méretűnek találta. Észrevette, hogy a fiatal pincérnő fürgén és rutinszerűen az egyik ilyen színes ivóedényt vette elő, amikor kávét rendelt, ahelyett hogy először érdeklődött volna, mi az óhaja.

A bizalmas viszony feszélyezte Alette V.-t. Amikor az emberek abban a városban, amelyikben éppen tartózkodott, kezdték kiismerni a szokásait, és elmaradtak az olyan jellegű kérdések, mint “une tasse ou un bol”, “large or small”, “black or white”, “cream or sugar”, “chaud ou froid”, vészesen közeledett az elutazásának ideje.

Miközben Alette V. a kávéját itta, feltűnés nélkül átszámolta a kapott bankjegyköteget. Nagy címletek voltak. A megbeszélt összeg sokszorosa, arra is elegendő, hogy fedezze a bronzot meg az újonnan beszerzett felszerelést. Este kicserélte a tájékoztató táblácskákat. Alette V. többé nem gipsz-, hanem bronzarcmásokat kínált.

Nem sok idő telt belé, hogy Alette V. rájöjjön: senki sem kívánja, hogy a saját bronz mása figyelje a polcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról. Az első napokban türelmesen várta a kuncsaftokat, de néhány napi hiábavaló várakozás után sikerült rávennie magát, hogy ismét egypár népszerű gipszportré elkészítésével próbálkozzon.

Lehetetlen terv volt. Most, amikor már megtörtént az áttérés a gipszről a fémre, nem volt visszaút. A kezei képtelenek voltak az előtte lévő arcvonásokat viaszban megformálni. Elég rövid idő alatt sikerült elképzelnie a bronzba öntött emberi vonásokat, és az egyik gipszarcmásnak így lett élethű szemrésze, de torz orra, egy másiknak túl vastag nyaka, és túl széles állrésze, az utolsó arcmás pedig, amelyet Alette V. megpróbált elkészíteni, olyan alaktalan lett, hogy végképp föladta, nem fogadott el több gipszarcmásra szóló megrendelést, várta a kuncsaftokat több mint egy hétig, míg aztán teljesen abbahagyta, és végül már ki se ment a helyére a táblácskákkal, a szerszámokkal és a viasszal.

Rendes körülmények között Alette V. a nyár elmúltával utazott volna tovább, és az őszt Dél-Európa valamelyik középnagy városában töltötte volna, ahol az abban az évszakban megrendezett konferenciák, találkozók, valamint az akadémiai élet révén sok kuncsaftra tett volna szert, majd pedig ment volna tovább a déli félteke városaiba, az ottani nyárba, ámde Alette V. ezúttal Québecben maradt.

Alette V. figyelte az őszi napot a zöld tetőkön, a szürke ólomtetőkről visszaverődő fényt, a rozsdabarna vasakat a kikötőben a tompa színek között. Elnézte a járókelőket, akik a kikötő melletti piacon franciakiflit, muffint és gyümölcsöt vettek. Vásároltak dolgokat, elfogyasztották őket, használták őket, vagy csak nézték, de őhozzá nem óhajtottak közeledni. Ezek a lények, akik szinte rajzottak a fehér gipsz körül, de rémülten visszahőköltek attól, hogy a kemény, sima bronzban lássák meg önmagukat, olybá tűntek számára, mintha egy másik fajhoz tartoznának, amelyhez csupán annyi köze van, mint az utcai galambokhoz és a gazdátlan kutyákhoz. Megszűnt a gyönge kapocs, amely a járókelőkhöz fűzte.

Alette V. lemondott az emberről. Senki sem azzal a titkos kívánsággal jött hozzá, hogy eljusson a dolgokhoz vagy a világ anyagához. Nem ez a kívánság okozta az arcmásai iránti nagy keresletet. Épp ellenkezőleg. Azt kívánták, hogy a fehér gipszbe a történelem szelleme és saját vonásaik együtt leheljenek lelket. A kandallópárkányokon és polcokon könnyű és világos anyagokban kívántak megjelenni, olyanokban, amelyek klasszikus műalkotásokra emlékeztették őket, és néhány dollárnyi, franknyi vagy márkányi fizetség ellenében mindegyikük örömest beillesztette magát egy ilyen képzeletbeli arcképcsarnokba – csak az kellett hozzá, hogy kellőképpen hiúak legyenek, és hogy legyen elég hely a bőröndjükben. Emberi vonásokat és a történelem szellemét kívánták, nem a világ anyagát.

Alette V. a város egyik rézpatinás szobra mellett haladt el. Egyszerű kémiai fogással fémarcmásait csábítóvá tehetné a járókelők számára, egy kis réznitrát a bronz felületén újjáteremtené a történelmi illúziót, és az arcmásokat díszként adhatná el tornácoszlopokhoz, kocsibehajtókhoz és elővárosi kertekbe. Csakhogy Alette V. a bronzarcmásait nem óhajtotta a történelem kémiájának gúnyájába bújtatni. Az emberek visszahőköltek a fémtől, és ő nem kívánt, mint valami méregkeverő, mézet kenni a serleg szélére, hogy enyhítse az ital keserű ízét.

A kikötői negyedben egy kisebb hidat ácsoltak. A puhafa benyomódott a szögektől, amelyeket gondosan bevertek a nedves deszkákba. A munkások barátságosan üdvözölték Alette V.-t, de ő nem válaszolt. Úgy érezte, kevesebb köze van az emberekhez, mint a deszkákhoz, amiken olyan fürgén, gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak.

Alette V. nézte a vizet, ahogy a parti köveknek csapódik, meg a talpfákat a rozsdavörös vasúti sínek közt. Ő is a dolgokhoz tartozik, de voltaképpen micsoda? Fafajta, kőféleség vagy fém? A kérdés jelentőségét vesztette egy nagyobb kérdés súlya alatt: Mit csináljon a holttesttel? Hogyan oldható meg, hogy ne kelljen hátrahagynia holttestet, hogyan kerülhető el a tragédia, a rémisztő látvány?

Az egyetlen, ami Alette V.-t utolsó napjaiban foglalkoztatta, az saját végső, emberből dologgá való átváltozása volt. Hogyan vetkőzte le emberi vonásait? Hogyan kerülte el, hogy átváltozása emberinek tűnjön, hogy olyan jelleget öltsön, mintha egy szívfájdító és túlságosan is emberi cselekedet volna, rémisztő gesztus? Hogyan kerülte el, hogy egy testet, amelyben lezajlott a változás és a dolgok világának részévé vált, úgy tekintsenek, mint egy élettelen embert?

Alette V. a kikötőbeli kávéházban ült éppen, a nyitott ablak mellett, amikor rájött a megoldásra. Épp kihozták a kávét egy sötétsárga ivóedényben, amikor hűvös szél fújt be az ablakon. A meleg kávéról a helyiség belseje felé kergette a gőzt, néhány építészeti és design-magazin pedig, amely az ablak alatt hevert, csapkodni kezdett a szélben. Őszi szél, amely nem elég hűvös még, hogy az ablakot be kelljen csukni, de ahhoz elég hideg, hogy jelezze a közelgő fagyos éjszakákat, és hogy hűtő fuvallatot bocsásson a színes fajanszedényre és a még meleg innivalóra. A szél egy pillanat alatt elült. Eső előtti szél volt, odakint az utcán rögtön utána megeredt az eső, olyan szél, amely a Rivière St. Laurent-on cirkáló hajók vitorláit kidagasztja, mielőtt megfordítaná őket, hogy aztán csapkodjanak egy kicsit és elforduljanak az árboc körül, miközben fennáll a hirtelen borulás veszélye. Néhány hét múlva az esőt hó váltja majd fel.

Alette V. ezt értette a “sors” szón. A világ véletlenszerű betörését az ember érzékeibe. A sors nem valami titokban irányító kéz vagy pontos terv, hanem egyszerű mozgás, ami számtalan olyan beszámolóból felismerhető, amely az embernek a dolgok világába való bepillantásáról tudósít. A Newtonról szóló beszámolóból, aki egy alma váratlan leeséséből értette meg a nehézségi erő működését, vagy az Arkhimédészről szóló történetből, aki egyszer séta közben mélyen elgondolkodott a komplex testek térfogatáról, s épp akkor egy szirakuzai közfürdő előtt haladt el. Rövid ideig várt egy alacsony márványpadon, majd bement a férfiak csarnokába, és a gondolatait foglalkoztató probléma akkor oldódott meg, amikor teste egyszerűen belemerült a langyos vízbe. Így értette meg Alette V. a “sors” szót – egy lepottyanó alma, egy medencényi szabályozott hőmérsékletű víz, egy eső előtti hűvös fuvallat.

Emberi létében már nem sok tennivalója maradt hátra. Alette V. elintézte a szükséges formaságokat, úgy végrendelkezett, hogy halála után testét tudományos célra használják. Tanulmányozta azt a hosszú folyamatot, melynek során az emberi test időtálló anyaggá változik át – a formalinos balzsamozást, az egy hónapos, tartósító folyadékokban való tárolást, az azt követő, rendkívül alapos preparálást, valamint a tanintézetekben és múzeumokban való kiállítást. Az eljárás egyezett a kívánságaival. Kitöltött egy formanyomtatványt, és megerősítésképpen megkapta a másolatot.

Alette V. megvárta a telet. Amikor erős éjjeli fagyot jelentettek, egy fuvarozó cégtől kocsit rendelt különféle tárgyak hazaszállítására. Vásárolt egy üveg Moët & Chandon márkájú pezsgőt. Összeszedte a papírjait, és borítékba tette őket.

November volt. Este könnyű hó esett. Az éjszakák fagyot hoztak, de reggelente a hideg rendszerint meghátrált, és az elővárosi vízállásmérőkön a hó eső gyanánt volt leolvasható.

Alette V. leült a szoba egyik fala melletti asztalhoz, egy pohárba pezsgőt töltött, és az üveget az asztalra tette, pontosan arra a helyre, ahol az üveg megakadályozta, hogy az instabil asztal megbillenjen. Lassan ivott a pohárból, és valahányszor megtöltötte, az üveget mindig néhány centivel távolabb helyezte, követve az asztal súlypontváltozását. Levetkőzött, összehajtotta a ruháit, és egy székre tette. Nézte a széket, az asztalt, amelynél ült, a mintázáshoz használt szerszámait, a cipők sorát az egyik sarokban, az összehajtogatott ruhákkal teli polcot. Az ébresztőórát úgy állította be, hogy 7:42-kor csörögjön, és a padlóra tette, az ágy mellé. A borítékot látható, de nem túlságosan szembeötlő helyre tette az asztalon, benne volt az útlevele és a papír, hogy a testét bocsássák a tudomány szolgálatára.

Alette V.-nek nem volt szüksége felkavaró gesztusokra. Nyugodtan kinyitotta az ablakot. Lemeztelenített testén nem érezte a hideget. Figyelte a hideg hatását.

 Éjszaka volt. Alette V. testét a szoba legtávolabbi fala mentén álló alacsony ágyra helyezte. A hideg már átölelte, és félálomban várta, hogy áthatoljon a bőrén. Az alkoholtól kitárultak a pórusai, és hajnal felé a hideg áthatolt a felszínen. Egy pillanat múlva a testhőmérséklet lassan süllyedni kezdett, és amikor az ébresztőóra 7:42-kor megcsörrent, az ágyon lévő test egy volt a helyiségben lévő többi tárgy között.

Senkit sem fogad elborzasztó látvány, aki belép a szobába. Egy testet pillantanak meg a helyiség egyéb részletei közt, és bár valaki talán azt állítja majd, hogy halott embert talált, a hangja nem remeg a félelemtől. Mindenki tudja, hogy ha az “ember” szót használják a helyiség egyik fala mellett lévő tárgyra, csak azért teszik, mert nincs rá pontosabb kifejezés, megszokásból mondják. A télre tárt ablakú helyiségben néhány különböző méretű, színű és alakú tárgy van, és a hideg, amely árad be az ablakon, már rég elkezdte kiegyenlíteni a szoba tárgyai közti hőmérséklet-különbséget.

 

        

                                               SZAPPANOS GÁBOR fordítása

                                               

A megalázott trójai nők

Egyetemes érvény és politikai aktualitás

Euripidész drámái, köztük a Trójai nők, a korabeli athéni politikai eseményekre is reflektálnak, sőt, talán politikai okai vannak annak is, hogy a darab a drámaversenyen második lett, vagyis megbukott. Az athéniak Kr. e. 416-ban választás elé állították a politikailag semleges Mélosz szigetének lakóit, hogy lépjenek be az attikai szövetségbe, különben elpusztulnak. Mivel a mélosziak nem akarták feladni függetlenségüket, az athéniak az egész várost lerombolták, a férfiakat legyilkolták, a gyermekek és a nők pedig rabszolgasorba kerültek. (Thuküdidész 5, 85–116) 1.  Euripidész tragédiájának intése ugyan nem erre a konkrét eseményre céloz, hiszen Mélosz elpusztítása 415/416 telén történt, ezért ennek híre a Trójai nők megírása idején még nem juthatott el Athénba, ám a költő általában véve óv a hasonló pusztításoktól.  2  Mélosz esete ugyanis nem az első Athén történetében: a peloponnészoszi háborúban hasonlóan járt például a makedóniai Szkioné, melynek elfoglalásáról Thuküdidész számol be: „Ugyanebben a nyári időszakban az athéniak elfoglalták Szkiónét, a férfiakat megölték; az asszonyokat és gyermekeket eladták rabszolgának, a területet pedig művelésre a plataiaiaknak adták át.” (Thuk. 5, 32, Muraközy Gyula fordítása). Hogy a szakirodalom mégis elsősorban Mélosz pusztulásához köti Euripidész művét, annak az oka, hogy a történetíró Thuküdidész ezt tárgyalja legrészletesebben, dialógus formában bemutatva az athéniak és mélosziak vitáját. Az említett Thuküdidész-részlet világirodalmi hatása is nagy, az újgörög irodalomban például Jannisz Ritszoszt ihlette egy megrázó és megrendítő elbeszélő költemény megírására. Euripidész darabja minden bizonnyal kötődik azokhoz a vitákhoz is, melyek az athéniak gyászos verséggel végződő szicíliai expedícióját megelőzték. Az athéniak Kr. e. 415-ben indultak Alkibiadész javaslatára a gabonában gazdag sziget meghódítására, s a meggondolatlan katonai vállalkozás Kr. u. 413-ban az athéni haderő teljes vereségével végződött. Elképzelhető, hogy a háborús támadást őrültségnek és önpusztításnak tartó Euripidész darabja az expedíció tervétől elragadtatott athéniak előtt éppen emiatt a burkolt politikai célzás miatt nem aratott sikert, s szorult a második helyre a drámaversenyen. 3

 

A Trójai nők című darab azonban éppen azért időszerű, mert a konkrét politikai célzásokon túlmutatva egy általános s minden történelmi időszakban aktuális problémát tárgyal: a győztes és a legyőzött viszonyát, az alá- és fölérendeltség, a hatalom és a kiszolgáltatottság kérdését. A trójai háború egy olyan mitikus (az Euripidész-korabeli közönség számára: történelmi) esemény, mely a görögök szemszögéből egy dicső, győzelmes hadjáratnak lehet az archetípusa. Euripidész ezt a dicső győzelmet is értelmetlen vérengzésnek tartja.

 

Nem mellékes az sem, hogy a darab a háború következményeinek egy sajátosan női szempontból való bemutatása. A női látószög előtérbe kerülése Euripidész életművére általában véve is jellemző: hogy ezt a korabeli közönség is így érzékelte, bizonyítja az attikai komédia is, hiszen Euripidésznek a nőkhöz való viszonya a komédiaszínpadon témaként is felbukkan. Arisztophanész A nők ünnepe című darabjában Euripidész mint a nők ellensége jelenik meg, s meg kell ígérnie, hogy többé semmi rosszat nem fog írni a nőkről.  4 A női szereplők kiemelése és a női jellemek elmélyült ábrázolása valójában jellemző Euripidészre, ám nőképe egyáltalán nem sematikus, sem egyértelműen elítélőnek, sem egyértelműen és minden tekintetben dicsérőnek nem tartható. A Trójai nők című dráma többféle női jellemet bemutat, ezek közül csak Helené ábrázolása negatív. A nemes jellemeket a megváltozott körülmények csak megedzik. A korábban a sokgyerekes családot összetartó, tekintélyparancsoló idős királynő hatalmát elveszíti ugyan, de nem törik meg teljesen: Meneláosz királlyal nem meghunyászkodva, rabszolganőként beszél, hanem tapasztalt, bölcs tanácsadóként, szinte vele egyenrangúnak tartva magát. Kasszandra, akinek a jósszavában Apollón büntetése folytán senki nem hisz, saját halálának tudatában is felemelt fejjel megy Agamemnónhoz, őrjöngése tulajdonképpen isteni megszállottság, a gyászos körülmények között visszatetszőnek tűnő öröme pedig abból a meggyőződésből fakad, hogy a görög sereg vezérén hamarosan bosszút is áll, hiszen miatta fogja megölni Klütaimnészta hazatérő férjét.  5  Agamemnónnal együtt ugyan Kasszandrát is megölik, ő azonban bosszúból kész feláldozni saját életét. Kasszandra tervezett „házassága”, mely tulajdonképpen nem más, mint ágyasság, Andromakhé és Hektór ideális házasságának ellenképe a darabban. Andromakhé a tisztes feleség mintaképe, aki hős férje halála után gyermekében keres vigasztalást. A sors iróniája, hogy éppen férje gyilkosának, Akhilleusznak a fia választotta ki őt, a gyilkosok házában lesz szolgáló. Mindenképpen szerencsétlen, ha netán elfelejti férjét, Hektórt, akkor a hűtlenség miatti lelkiismeret-furdalás fogja gyötörni, ha pedig első férjére emlékezve megveti új parancsolóját, saját életét keseríti meg. Euripidész Andromakhé című drámájában a címszereplőt Neoptolemosz palotájában, rabszolganőként látjuk, aki Neoptolemosznak már egy fiat is szült. A dráma konfliktusa abból fakad, hogy Neoptolemosz feleségül vette Meneláosz és Heléna lányát, Herminonét, aki viszont a rabnővel ellentétben meddő, s azzal vádolja Andromakhét, hogy varázsszerekkel ő tette meddővé, hogy a férjével meggyűlöltesse. Heléna számító és ravasz nő, érdekeinek megfelelően hol erre, hol arra az oldalra áll, saját hibáit nem hajlandó beismerni, saját szépségében bízva messzire veti el a sulykot, ám a szerencse mégis mindvégig neki kedvez. A Trójai nőkben nincs utalás arra a mítoszvariánsra, melyet Euripidész egy másik fennmaradt tragédiájában, a Helenében dolgozott fel: ebben Helené tiszta erkölcsű nővé, férje, Meneláosz pedig az istenektől becsapott emberré válik. Helenének ugyanis (Héra közbeavatkozásának köszönhetően) csak az árnyképe jutott el Trójába, az igazi Helenével Meneláosz csak a Trójai háborúból hazatérve, Egyiptomban találkozik. A Helené című drámában a címszereplőt Hermész ködbe rejtve az éter árjain vitte Próteuszhoz az egyiptomi Phároszba. A dráma alapkonfliktusa abból adódik, hogy míg a király, Próteusz élt, Helenét megbecsülték, ám Próteusz halála után annak fia a férjéhez mindvégig hű Helenét nászra akarta kényszeríteni. A prológusban a Próteusz sírjához menekült Helené térdre borulva kéri a halottat, hogy védje meg.

Lábjegyzet:

  1. „Az athéniak minden kezükbe került felnőtt méloszi férfit lemészároltak, a gyermekeket és asszonyokat pedig eladták rabszolgának.” THUKÜDIDÉSZ, A peloponnészoszi háború, ford. Muraközy Gyula, Bp., Osiris, 1999, 406.
  2. Vö. A. Maria van ERP TAALMAN KIP, Euripides and Melos, Mnemosyne, Vol. XL, Fasc. 3–4 (1987), 414–417. A szerző szerint Mélosz pusztulása és Euripidész drámájának megírása közt nem lehet közvetlen összefüggés, hiszen lehetetlen, hogy Euripidész olyan gyorsan megírta és betanította volna a darabot, ám az előadást látva-hallgatva a nézők már visszaemlékezhettek Mélosz esetére.
  3. Vö. Kjeld MATTHIESSEN, Die Tragödien des Euripides, München, C. H. Beck, 2002, 157.
  4. ARISZTOPHANÉSZ vígjátékai, ford. ARANY János, Budapest, Osiris, 2002, 595.
  5. Valójában persze Klütaimnésztrának egyéb okai is vannak arra, hogy a trójai háborúból hazatérő férjét megölje. A leggyakrabban hangoztatott ok Iphigeneia feláldozása, melyért a sértett feleség bosszút szeretne állni. Kasszandra azonban saját szerepét hangsúlyozza, hogy Agamemnón megöletését a trójaiak bosszújának tulajdonítsa.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info