I.

            A történelem három különböző véleményt ismer a költészet és a művészeti mesterség összefüggéseinek tekintetében.

1. A költészet nincs szabályoknak alávetve, következésképp nem mesterség (mivel minden mesterség szabályoknak van alávetve, épp ez a lényege). Ez az antik vélemény.

2. A költészet szabályoknak van alávetve, következésképp mesterség. Ez a középkori vélemény. A középkor megőrizte a művészet antik eszményét, de miután a művészet antik eszménye módosult, a költészet és a mesterség összefüggéseiről másféle véleményre kellett jutnia.

3. A költészet nincs szabályoknak alávetve, következésképp művészet (mivel a művészet szabad, nincs szabályoknak alávetve, épp ez a lényege). Ez a modern vélemény. A modern idők megőrizték a költészet antik eszményét, de miután a művészet antik eszménye módosult, szintén az antikvitásétól különböző véleményre kellett jutniuk a költészet és a művészet összefüggéseit illetően.

Ha összevetjük a középkor és a modern idők véleményét a költészet és a művészet összefüggéseiről, látható, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak, jóllehet nincsenek közös előtételeik, épp ellenkezőleg, különböző művészeteszményük volt és különböző költészeteszményük.

A művészet és a költészet összefüggéseivel történt szembenézés módjában bekövetkezett eme mély változások a szükséges mértékben termelődtek ki. A poétika az ókorban egy paradoxonnal lépett föl, úgy szemlélve a költészetet, mint amely az ihletettség tiszta terméke, számára idegen minden szabály. És több mint ezer év alatt eljutott egy másik, az elsővel ellentétes paradoxonhoz: hogy a költészet szabályok puszta terméke.

1. A legelső nagy görög költők nem ismertek semmilyen szabályt, amelyek irányítanák alkotásaikat, és bizonyosak voltak abban, hogy költeményeik a Múzsák ihletésére jöttek létre: Homérosz ugyanezt mondja, miként Hésziodosz is. A költészet e felfogásának Platón volt a szócsöve.

2. Ezt elsőként Arisztotelész módosította: empirikus gondolkodóként úgy látta, hogy a költészet forrása ugyanannyira lelhető fel a szabályokban, mint a személyes ihletettségben. Nem gondolt arra, hogy szabályokat erőszakoljon rá a költőkre, ellenkezőleg, olyan szabályokra próbált rálelni, amelyek önmaguktól adódnak, anélkül, akarnánk ezeket, sőt anélkül, hogy tudnánk róluk. Poétikája nem kényszerít semmit a költőkre, csupán megállapítja és általánosítja azt, ami előállt. Arisztotelész történészi munkát írt, és nem a költészet törvényhozójának munkáját.

3. Azonban követői, miközben folytatták munkáját, különbözőképpen értelmezték: a költészet szabályait nem történetileg előállottaknak tekintették, hanem a költészet szükségszerű normáinak. Ők lettek a törvényhozói.

4. Ez már Görögországban megtörtént. És a középkor még messzebbre ment el: a költészet szabályait, melyek hagyományossá és általánosan elfogadottá váltak, nem csak kötelezőeknek tekintette, hanem elégségeseknek is egy költői alkotás létrehozásához. Míg a görög poétika megszülte a költészet szabályait, a középkor poétikája kihirdette mindenhatóságukat. Görögországban, miután a költészetet nem tekintették mesterségnek, nem is szerepelt a mesterségek osztályozásában; ellenben egy középkori író, mint Szent-viktori Hugó, appendix artium-ként fogta fel, és egy másik skolasztikus, Radulphe de Longchamp a mesterségek saját felosztásába bevezette, ahol a költészet végül a mechanikus és a szabad mesterségek között foglalt helyet.

II.

            A középkori poétikát viszonylag jól ismerjük: ismerjük a XI. századból származó De ornamentis verborumot Marbodiustól, a XII. századból való Ars versificatoriát Mathieu de Vendôme-tól, a Poetriát Geoffroi de Vinsauftól és a Poetria novát Jean de Garlande-tól a XIII. századból.

E mostani előadásban nincs többről szó, mint hogy egy példát adjunk arra, milyen volt e középkori poétika. E példa pozitív lesz – abban az értelemben, hogy pozitívan ítélhetjük meg, sőt felhasználhatjuk a mi magunk poétikájában. Egyébként nem lenne nehéz negatív példákat szembeállítani vele, vagyis olyan középkori értekezéseket, melyek rosszaknak vagy érdekteleneknek hiszünk. Példánk a költészet formájának és tartalmának középkori felfogására vonatkozik.

E felfogás középkori találmány volt; ezt nem örökölte, mint annyi mást, a régiektől. Amit mi „formának” és tartalomnak” nevezünk, alig különült el egymástól, sőt meg voltak győződve arról, hogy egymástól elkülöníthetetlenek. Csak a skolasztikusok, a distinctiones terminorum mesterei a művészetben, különítették el és különböztették meg ezeket. Egyébként ők más neveket használtak, amit könnyű megérteni, hiszen a „forma” szónak ezeknél az arisztoteliánusoknál egészen más jelentése volt.

A költemény tartalmát szembeállították egymással, megkülönböztetve ennek belső elemét és külső elemét. A tartalmat úgy hívták: sententia interior; és a formát: superficialisornatus verborum. Ezt közli Mathieu de Vendôme egyik fontos helye: „Versus contrahit elegantiam ex venustate interioris sententiae aut ex superficiali ornatu verborum aut ex modo dicendi” (Ars versificatoria, Edmond Faral: Les Arts poétiques du XIIe et du XIIIe siècle, Paris, 1958, 153.)

Ez a szöveghely mond még mást is, mert a sententia interior és az ornatus verborum mellett megnevezi a költemény harmadik elemét: modus dicendi. Ez, miként az ornatus verborum is, annak a részét képezi, amit mi formának hívunk. Ez itt egy különösen fontos pont: a középkori poétika nem csupánmegkülönböztette a formát, de tudott a költemény kettős formájáról. Abban, amit mi formának nevezünk, megkülönböztette a szenzuális, akusztikus, zenei formát, melynek ékessége a ritmus, a harmónia és a hangok lágysága, a suavitas cantilenae. És másfelől megkülönböztette a költemény irodalmi, intellektuális formáját, amit modus dicendi-nek nevezett, „a kifejezés módját”. Esto quod mulcet animum, sic mulceat aurem, mondja Geoffroi de Vinsauf. A második forma a hasonlítások, trópusok, metaforák használatában állt; amikor képeket használ fel, ez a költemény plasztikus formájává válik, és teljessé teszi azt a másik formát, amely akusztikus volt. A középkori elmélet megkövetelt a költeménytől pikturális tulajdonságokat, mint a szín (color) és a ragyogás (nitor). Így két formát tételezett fel, az akusztikus formát és az optikai formát, vagy másképp fogalmazva, a zeneit és a plasztikusat.

Azok a jellemzők, melyeket ez az elmélet a sententia interior-tól, a költemény tartalmától megkíván, még változatosabbak voltak. Ide tartoznak 1. az erkölcsi jellemzők, mint a méltóság (dignitas), a magasztosság (elatio), a tárgy jelentősége (fondus rerum); 2. a metafizikai és vallási jellemzők, amelyek a tárgyalt témában és főleg az allegóriákban jelentek meg; 3. az esztétikai jellemzők, a kellem, a báj, a jó kidolgozás, a mérték, az elegancia; 4. a kognitív jellemzők, az igazság és a valóság megcáfolhatatlan megjelenítése.

A költemény tartalmának e jellemzői két különböző, sőt egymással ellentétes csoportot alkotnak. Egyik részről ott vannak az erkölcsi, metafizikai és vallási jellemzők, azok, amelyek a költemény spirituális és transzcendens értékét megalapozzák. Egyszóval, ez az allegorikus oldal. Nem hiányozhat egy metafizikus és vallásos korban. Másik részről ott voltak a költemény közvetlen jellemzői, hedonikus és esztétikai értéke, eleganciája, s ezekhez társul az igazság és a valóság gondja. „Hagyjuk, hogy a tárgy megválasztásában – mondja Jean de Garlande (Poetria, Faral, 897. p.) – három dolog vezessen: a kelleme (amoenitas), a szépsége (pulchritudo) és a hasznossága”. És Marbodius megköveteli a költeménytől, hogy ne csak a valóságot jelenítse meg, hanem ezt minden részletével együtt ábrázolja. Bizonyos, hogy a középkori poétikának volt transzcendens, vallási, allegorikus, komoly és aszketikus oldala; ugyanakkor helytelen lenne azt hinnünk, hogy erre korlátozódott, és nem látta a közvetlen, immanens, evilági, realista, esztétikai és hedonista oldalt.

A modern emberek hajlamosak azt hinni, hogy a szépség és a kifejezés keresése sokkal inkább tárgya a költőnek, mint a megismerés és az igazság keresése; ugyanakkor azt hiszik, hogy bár némely költő metafizikai eszméket fejez ki, mindenesetre ezt könnyebben teheti meg, mint a festők vagy a zeneszerzők, hiszen az általános igazságok inkább kifejezhetők a szavakkal, mint a színekkel és a hangokkal. Csakhogy a középkor (és az ókor) véleménye teljesen különböző volt.

A középkor meg volt győződve arról, hogy nem csak a művészet által megalkotott zene létezik, de létezik a világegyetem (mundana) és az emberi lélek (humana) zenéje is; meg volt győződve arról, mind a hármat ugyanazok a törvények vezérlik, következésképp amikor a zeneszerző a művét alkotja, visszatalál a harmónia egyetemes törvényeihez, és művét bizonyos értelemben tudósként és metafizikusként készíti el. És ugyanígy a középkor hitte, hogy egy szobrász vagy egy építész nem kitalálja a tökéletes formákat, hanem felfedezi őket, ugyanazon arányokat alkalmazza műalkotásában, melyek a világegyetem arányai, mivel csak ez utóbbiak tökéletesek. Így munkája magában foglalja a világegyetem törvényeinek ismeretét, és a birtokában van a metafizikai értés.

Azt várhatnók, hogy a középkori alapbeállítódás a költőt illetően hasonló lett volna: szavainak nem volt-e allegorikus jelentése? A költeményt valóban úgy fogták fel, mint ami egyetemes és örök dolgok megszólaltatója. Ugyanakkor ezeket a teológus, nem a költő rögzítette. Ez utóbbi csak kifejezésre juttatta és felékesítette ezeket. E korszak véleménye szerint ő nem teremtő volt, hanem a teológus által nyújtott eszmék felékesítője.

Szigeti Csaba fordítása

(W. Tatarkiewicz: La poétique médiévale et le problème de la forme et du contenu de la poésie, in: Poetics, Poetyka, Поэтика, Polska Akademia Nauk, Pańtwowe Wydawnictrwo Naukowe, Warszawa, 1961, 651-654. p.)