Kivárási rajon
Megőrizni magunkat önmagunknak, ez volt Ivan Bazarov leleménye. Akkor látott hozzá valóra váltásához, amikor az újjászerveződő országban kitörölte a nevét a hivatali labirintusok láthatatlan listáiról. Miden egyes nap csoda, semmi nincs előre meghatározva. Vessük el a holnapi nap használati utasításait! Minden pillanat érdemes az örökkévalóságra. Hogy ezt sikerre vigye, ahhoz meg kellett szabadulnia a tervektől, minden egyes napot egy önálló életként kellett megélnie. Nem is kell kimozdulnunk a szobánkból, hogy megtett utunkat a kilométerszámláló ezrekben mutassa. A világ tele van jelekkel, föltéve, hogy a kijelölt útvonalat mellőzve haladunk. Az építőanyag elpusztíthatatlan, az új épületeket a romokból alapozzák, az életek nem vesznek el a halál tényével, egy-egy ember emlékeinek fonala könyvlapok között talál helyet, ott marad a lenyomatuk egy bőrönd viseltes fogantyúján, a konyhaszekrény vitrázsán.
Két hónappal azután, hogy Olivera lakásában mindent átrendezett, Ivan egy este a nappali kilátójában állva a Vltava kávéház előtti parkolót bámulta. Úgy érezte, eljutott arra a pontra, amikor semmire se gondol, tekintetével csupán végigsiklik a külvilág formáin. Ám a tér befogása, amelyhez a Vltava toponima rendelődött, felidézte benne a kedvelt zenemű hangjait, a hullámok egyhangú sustorgását. Valahol a belső hallása mélyén Smetan Vltavája hömpölygött, felhangzott a kürt a szürkületben. A parkoló betonrengetegét felszívta a lekottázott hangjegyek hieroglifájába plántált zöldellő táj.
Van egy pillanat szürkületkor, a nappali fény elosonása táján, az éj egy pillanata, amely a gondolatot nem oly módon oldja el, ahogyan az alkonyat teszi. Ez órán, a fény és a sötétség határmezsgyéjén az egész mögöttünk hagyott út egyetlenegy képbe sűrűsödve dereng fel – egy metszéspontban találkozik az összes elképzelhető történet, minden lehetséges felejtés. A gondolat csak futólag érinti az emlékezet reliefjét, a légy kiszámíthatatlan röppályáján cikázik, szavakba, szagokba, hangokba kódolását elkerülve olyan csupán, mint vetett szikra, mely ellobban az áttetsző levegőben. Hét lakat alatt a megtett út szakaszai. Az őr nyugodt. Zár vigyáz zárat, feledés előzi a teljes tudást.
A megnyugvás e pillanata, a biztonságos menedék feletti elégedettség egyszeriben szertefoszlott, amikor Ivan szeme, miután a nappali szoba kilátópontját elhagyta, megakadt a játékokat őrző ládán. Ez volt az egyetlen bútordarab, amelynek nem sikerült helyet találnia. Egyik faltól a másikig tologatta, besuvasztotta az előszoba sarkába, a fogas alá, de már másnap reggel betaszigálta a loggiába.
Teodora ebbe a ládába tette be az évek során az új játékokat, nyomban Ivan születésnapja után. Az ajándékok bizonytalan időre eltűntek szem elől, a láda köztes állomásán időztek, és onnan olyan időközökben kerültek elő, amelyek hosszát Teodora diktálta. Egy-egy értékesebb játékszer előhozását a mágikus rejtekhelyről természetesen elodázhatta egy-egy hazahozott gyenge osztályzat vagy csínytevés.
Ekképpen értette meg Ivan nagyon korán, hogy minden ígéret, mindaz, ami a tételes birtoklás fiktív listáján szerepel, csak egy feltételezés. És ahhoz, hogy ez a feltételezés beteljesüljön, megfelelő körülmények létrejövetele szükséges. Annak üteme, ahogyan az ajándékok a hétköznapi játékállományba kerültek, olyan rendszerességet követett, mint ahogy az évszakok váltakoznak. Anyja tartotta a szavát: hogyha Ivan rendesen teljesítette kötelességeit, az új játékok kontingense az ünnepi átadás-átvétel pontosan meghatározott napján elővándorolt a mágikus ládából. Ivan így ízleli meg a kivárás élvezetét, örömét lelve a beteljesülés késleltetésében. Születésnap után nyomban a láda elnyeli az ajándékokat, a csábos holmi határozatlan időre eltűnik szem elől.
Sok év után, az örömök elodázásának szenvedélyétől megverve Ivan a lányokat is mindig egy majdani napra hagyta, amely okvetlenül felvirrad, de csak a türelmi időszak után. Ez az inkubáció arra volt jó, hogy Ivan gondolatban lejátszotta mindazt, ami óhatatlanul vár rá. Noha a késleltetés ritmusát már nem az anyja dirigálta, ez még nem jelentette azt, hogy az elvermelés periódusai rövidültek volna. Ellenkezőleg, az egymásra találás halogatása elégedettséggel töltötte el Ivant.
Emiltől abban az évben, amikor hozzájuk költözött a Dorćolra, három kocsiból, villanymozdonyból és lefektetve két méter hosszú ellipszist alkotó sínkészletből álló játék vonatot kapott ajándékba. A drága játékszert csak különleges alkalmakkor vette elő. Anyja kijelölte azt a helyet a nappaliban, ahol szabad volt átengednie magát a vonatozás örömének. Előtte el kellett mozdítani az ebédlőasztalt és a hat masszív széket.
Papírba tekerve hevertek a doboz alján a vagonok és a mozdony, szép sorban a vágányszakaszok és az egyenirányító sötét doboza. Most végre tartós elhelyezést nyerhet legkedvesebb játéka. És átengedheti magát a régóta halogatott utazásnak. A modellvasutat a hálószobában, az ágy és a szekrény közötti térben szerelte össze, felfénylettek a fémfelületeken a hajnali fény első sugarai.
A belső tér formarendjével, amelynek kialakításában fontos szerep jut a tárgyak elrendezésének a lakásban, Ivan Bazarov elérte, hogy minden alkalommal, amikor áthaladt bejárati küszöbe pontonhídján, azt a világot odakint elviselhetőbb változatában élje meg, félre tudja tenni a történéseket, amelyeknek egyetlen célja, hogy elfedjék a mindennapok bármely képletének szerves részét alkotó állandót: az emberi nyomorúság értelmetlenségét. Erre szolgálnak az ünnepek, a transzparensek, a vidám parkok, a kongresszusok, az ünnepségek, a játékszalonok, az államfők portréi, az összeesküvések, a stadionok, a memoárok. Ez a külső világ töredékesen bemásolódott a feljegyzésekbe, amelyeket Ivan nap nap után betűzdelt a könyvek lapjai közé. Amit lejegyzett, az megteremtette a világ áttekinthetőségének illúzióját. A rákérdezés órája, hogy mi értelme is van annak, amit tesz, természetszerűleg a beláthatatlan messzeségbe tolódott. Annak képtelensége, hogy bármiféle történet lekerekíthető, felmentést adott Ivannak az alól, hogy nem jut megfogható eredményre.
Életünk legfontosabb eseményei azok, amelyek nem történtek meg velünk, miközben olyannyira áhítoztunk utánuk, hogy életműködésünk részeivé lettek. Legfontosabb emlékeink termőtalaja a vágyakozás, hogy amire évek kívánkozunk, meg is történjék. Ezek életünk sarkpontjai. Semmi esetre sem az értelmetlen tényadatok, amelyek elpusztítanák a bensőnkben zajló életet, azt a hatalmas kartotékát, le nem jegyzett naplót, amely életünk igazi medre. Mély meggyőződésem, hogy az emberek között húzódó legnagyobb szakadék az, amely azokat, akik a meg nem történt eseményeket életük legfontosabb részének tartják, elválasztja azoktól, akik ennek semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak, abban a hiszemben, hogy a meg nem történt olyasvalami, aminek nincs átjárása a megtörténthez. Egy élet igazi személyi igazolványa a kimaradt események leltára. Hiszen, semmi kétség, életünk megformálása termeli ki a külső tényeket is.
Ma már világosan tudom, miért emlegette olyan gyakran a nyolcvanas évek végén Torbica ezredes az esti kvaterkázásokon, a Bristol éttermében, ahonnan a város szállodai titkosszolgálatát irányította, „az események kivárási rajonját”. Az eseményeknek ez a „kivárási rajonja” pontosan meghatározott topográfiai adatnak bizonyult. Akkor meghökkentett a felismerés, hogy a szolgálatok, amelyekről azt hittem, hogy munkájukat kizárólag tényekre alapozzák, egy ezoterikus elvet követnek, amely szerint mindama lappangó és ismeretlen valójában „az események kivárási rajonjának” a tartozéka. Torbica ezredes azt állította, hogy az események kivárási rajonja olykor ideális hely a nagyobb egységek pihentetésére. Leki alkatát illetően Torbica ezredes egy középkori alkimista vonásaival rendelkezett. Nem mellékes persze, ki milyen módon szeretkezik. És hogy ezt Torbica ezredes hogyan művelte, arról Ninától részletesen értesültem.
„Kivárási rajon” – mire szól a készenlét? Ezen akadt fenn Nina. A lehetséges támadásra? És miért pihennének a nagyobb egységek a támadás kivárási rajonjában. Nem lenne jobb, ha olyan rajonban pihennének, ahol semmi sem várható? Kivéve az ő pihenésüket.
Épp itt van a kutya elásva, magyarázta az ezredes. Mert a mi katonai doktrínánk alapvetően azt vallja, hogy minden terület kivárási rajon lehet, ahol a nagyobb, de emezek, a kisebb, apróbb egységeket is meglepetés, vagyis támadás érheti. Ez a háború, amelyet most vívunk, és amely rövid lesz, igazolja a doktrínát, amellyel összhangban az egész terület a támadás kivárási rajonja.
Nem annyit tesz ez, hogy a nagyobb egységek sehol sem pihenhetnek?
A mi stratégiánk lényege ez: elég nagy egységeket kell kialakítanunk ahhoz, hogy a pihenés általuk elfoglalt rajonja lefedje az egész területet. Ilyen módon a meglepetés csak részleges. És persze itt van még a biztonsági hálózat, amelyet a biztonsági szolgálat épít ki. Nélküle nem is lenne nyugtuk a nagyobb egységeknek.
Hogyan alakíthatók ki ilyen nagy egységek?
Az egész nép egy nagy egység, mind között a legnagyobb. A mi katonai doktrínánk azt vallja, hogy olyan nagy egységgel, amilyen a nép, a meglepetés minden kivárási rajonja csak elméleti feltevés.
De egy ilyen nagy egység, épp a nagysága miatt, nem lehet kitéve meglepetésnek?
Ez itt a bibi. Hogyan lehetne taktikai szükségletekre széttagolni azt, ami ilyen nagy? Megtartva eközben, a széttagoltságban is, a széttagolatlan nagyság fontosabb összetevőit.
Kiderült, hogy a „nagyság” amiről Torbica ezredes beszélt, gyenge anyagból készült, és minden taktikai szükséglettől függetlenül széttagolódott. Torbica ezredes már 92 nyarán elhagyta Belgrádot. Utóbb egy vezérezredestől, aki egy ideig a Bristolban lakott, úgy hallottam, hogy Torbica ezredest Boszniába vezényelték, és ott új katonai alakzatok szervezésével foglalkozott. A lehallgató készülékek körül a gondoskodást a titkosrendőrség emberei vették át, akik mindennapi vendégek voltak a szállóban. De a szállodavendégek között nem voltak már külföldiek.
Kihallgatni saját magunkat? De kinek kell jelenteni? Nem, nem vagyok paranoid. Én csak tisztelem a tényeket.
Miután a másik lapot is teleírta, Ivan kitépte mind a kettőt az ívből, kettőbe hajtotta, és odament a könyvespolchoz, amely a két ablak között volt felfüggesztve, olyan falrészen, ahová sohasem vetül közvetlen fény. Itt kaptak helyet a legértékesebb könyvek. Egy rövid percre megtorpant, mielőtt a hátsó sorból kiemelte volna Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című kemény fedelű, zöld borítós könyvét, hogy a kettőbe hajtott lapokat becsúsztassa lapjai közé.
Azt is megérte hát Ivan Bazarov, hogy eljutott „a pihenés kivárási rajonjába”. Mert hiszen ha az ember saját feje szerint rendezi be az életét, az éppenséggel a valódi pihenés enyhelye. És mint ahogy Oliverától tanította meg vele, Pannónia sok városa olyan hely, ahol kétezer évvel ezelőtt római légiók pihentek. A külvilág zűrzavara többé nem ingathatta meg a belső topográfiát. És nem tanakodott többé azon, ki légyen a felforgató. Ki az oka annak, hogy lehetetlenség normálisan eljutni egyik utcából a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba? Ki rendezte át a színpadot, amelyről sok kulissza el is tűnt? Ha pedig egyszer tárgyak eltűnnek a látókörből, velük tűnnek el szokások is. És nem is csak a szokások, hanem az ízlésvilágok egész skálája, amit a kifinomult íny megérez. Végezetül, amikor elromlik a látás és a hallás, amikor nehézkesebbé válnk a mozdulatok, és az álmatlanság állandósul, csak az íny marad. A süketülés csendjében, a látásvesztés sötétségében már csak az íny észlel élvezeteket.
Az Ivo Lola Ribar utcában, Aco péküzletében vásárolt habos sütemények, amelyeket hébe-hóba tett látogatásain vitt neki, felélénkítették anyja elbágyadt agyát. A cukrászmesterség fortélyaira épülő impérium volt az utolsó pihenési rajon Teodora Tasić–Bazarov–Kohot számára. Miközben az idős asszonyt nézte, aki ínyével szétnyomkodta a gyümölcsös tölteléket, és grimaszokkal adta tudtára örvendezését, elnézve ezt magatehetetlen lényt, aki, elveszítvén az utolsó jobbágyot is, aki felett királyi hatalmat gyakorolt, órákon át gubbasztott foteljében a tévé előtt, és ki tudja, miféle fantazmagóriákat rakosgatott össze csámcsogva, e látvánnyal szembesülve Ivan először fedezte fel, hogy beszélgetni tud az anyjával. A végső pihenő rajonjába érő, már kizárólag az ízlelés érzékszervére hagyatkozó Teodoráról lehámlottak mindazok a makacs rögeszmék, amelyek egész élete során elfojtottak minden természetességet, megbéklyóztak minden beszélgetést. Most éppen az öregségnek ez a tehetetlensége váltotta ki Ivanból, hogy szeretettel gondolt anyjára. Egyszerre minden lecsupaszítva jelent meg: a lefittyedt ajkak csemcsegése, miközben hullanak róla a morzsák, a kialvó testet körüllengő savanykás szag, a rikácsoló nevetés az elégedettsége jelzésére, amikor néhanapján beállított hozzá a betegszobába. És ebben a lemeztelenedésben Ivan végül közelinek érezte magához az anyját. Eltávozása után még sokáig ott érezte a kezén anyja köszvénytől elformátlanodott ujjainak szorítását. A 2-essel a Slavija felé villamosozva fülében hallotta a hangját, a jármű ablaküvegén üres tekintete nézett vissza rá, átérezte a szótlanságot, amelyben egy beteljesületlen élet lobbant utolsót. Most végre meg tudta bocsátani neki azt a sok játékot a láda fogságában, amelyek örökre újak maradtak, aranyemeltyűiként annak a biztonságnak, ami Ivan egész élete során a legfőbb érték marad. Az élmény teljességét csak attól kaphatjuk, amit nem érünk el, ami az ígéret rajonjában reked, soha nem ér fel vele, ami beteljesül. Hiszen Ivan megismert városokat, amelyekben sohasem járt, fel tudott idézni élményeket, mlyek nem történtek meg, tapasztalatot épített az át nem éltből. Az építőanyag elpusztíthatatlan, a romokból új építmények emelkednek. Az embereket is a meg nem történt építi. A valaha volt világokat nem nyeli el a pusztulás. Mindennek támad örököse.
Anyja halála után, amikor ledőlt az utolsó pannó is, Ivant már csak egy hajszál választotta el a láthatatlanná válástól. Ezt a végső, a legnehezbb lépést a Bristolban fennálló alkalmazását feladva tette meg, elpárologva mindenféle hivatal összes nyilvántartásából. Ettől a pillanattól kezdve minden lehetőség nyitva állt előtte, mert ő már egy senki volt, vagy pontosabban bárkivé válhatott, akit elgondolt magának.
Visszatette Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című könyvét a helyére, gondosan elegyengette a könyvgerinceket, és odaállt a kilátóba. A júniusi nap rekkenő hősége után az eső első cseppjei a por szagát hozták, de máris zápor szakadt le. Várt vagy húsz percet, amíg az eső eláll, és kilépett az utcára.
Amikor valami nagyon távoli pontra szögezzük a tekintetünket, a szemünkben megjelenő képek lassan tompábbá válnak, mígnem összemosódnak, s végül olybá tűnik, hogy a dolgok nyilvánvalósága, valószerűsége elvész, és hogy pittoreszk erejével csak a képzelet jelenítheti meg a részleteket, adhat nekik formát, nagyságot, színt, melyek persze bizonyos módon mégiscsak összefüggenek a dolgokkal, de nem teljesen fedik őket.
Ehhez hasonló a történelem és a hagyományok kapcsolata is. Hogyha rég letűnt napokra vetjük lelki szemeinket, egy meghatározott pontig éles körvonalú objektumok, történelmi tények rajzolódnak ki előttünk, egyszer aztán a történetiséggel elkeveredve, a hagyomány fokozatosan elkezd olyan valós eseményekre hivatkozni, amelyeket már átitatott az imaginácó és a fikció; ahányszor csak reális tényekre lenne szükségünk, ennélfogva, a képzelet elevenen ható leleményeibe botlunk, a kiszorított történelem helyébe azok lépnek, megfosztva így a szellem látóképességét az igazság maradék gyér magvaitól is
(KARLSBAD, Guide through the health resort, Otto Maas’s Sons, Vienna, 1906)
(Fordította: Bognár Antal)
