Bár fiatal koromban leírtam azt a mondatot, hogy „Philologia machina diabolica est”, ma már jóval megértőbb a viszonyom a legszorosabban felfogott filológiához (a textológiát pedig egyenesen imádom). Ez az írás forráskutatásról szól, a filológia talán legklasszikusabb terepéről. A tét nem kevesebb, mint a hagyományosan legelsőnek tekintett magyar szonett házatájának ismerete.

A legelső szonett számos nemzeti költészettörténetben sokat tárgyalt probléma (a Guiness-szemlélet nevében). Például a francia költészettörténet ugyan úgy tartja, hogy az 1530-as évek derekán az első francia nyelvű szonetteket (ezek fordítások) Clément Marot készítette, de természetesen megjelentek egy-két évvel Marot szonettjei előtti „elsőknek” javasolt szonettek is (amelyek valójában 14 soros epigrammák, amint rímsorozataik szerveződései mutatják). Azért az iskolai oktatásban hangsúlyosan az szerepel, hogy Marot a francia szonett atyja, s az ő szonettalakítása a minden későbbi francia nyelvű szonett mintája, minden más alakzat a marot-i „őstípushoz” képest írandó le. A szonettet előbb Európán belül a petrarkizmus divatja vitte szét, és a XVI. században, valamint a XVII. század elején sorban jelentek meg a „legelső” angol, német, spanyol, portugál, lengyel nyelvű szonettek. Volt azonban egy időbeli és kulturális határ. A kelet-európai irodalmakban a szonett csak a XIX. század elején bukkant fel, pl. az orosz költészetben egy Puskin-kortárs költőnél, Gyelvignél.

Látszólag nálunk is XIX. század eleji jelenség a szonett. Kazinczy Ferenc 1818-ban a szonettről szóló tanulmányában büszkén írta le, hogy ’a szonettet elsőül én adtam a magyarnak’. Ez ugyan így nem teljesen pontos, hiszen Kazinczy tudta, hogy őelőtte Csokonai Vitéz és mások is írtak már szonettet, no de mire való a kanonizálás, ha nem az elsőség kivívására? Miután Kazinczy rögzítette a magyar szonett „szabályait” (melyeknek az állítólag már 1805-ben megírt saját szonettje véletlenül éppen tökéletesen megfelelt), költőféltékenysége és az elsőségre való pályázás oda vitte, hogy a megelőző magyar nyelvű szonetteket könnyen negligálhatta: miután ezek „szabálytalanok”, nem is szonettek.

Ebből könnyen levonhatnók azt a következtetést, hogy a magyar szonett kezdetei nem a nyugat- és közép-európai, hanem a kelet-európai szonettkezdetekkel tartanak rokonságot. Ezzel szemben Magyar versszak című könyvemben hosszan érveltem amellett, hogy két költeményben az 1670-es években már megjelent a magyar szonett, s ezeket követte a XVIII. században Faludi Ferenc szonettje.

E szonettet – felülírva Kazinczyt, helyesen – a XIX-XX. századi filológia a legelső magyar szonettnek tartotta. Szerzője Faludi Ferenc (1704-1779), a mű címe: A pipárul, alcíme pedig: Uno sonnetto. A szövege így szól:

Hiv táram, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik s már nem látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Miért ilyen kései a „legelső” magyar szonett? A választ a két, az 1670-es évekből való magyar szonett magyarázza meg, vagyis az a két költemény, amely a címében tartalmazza a „szonett” műfajmegnevezést, de formai szempontból egyáltalán nem közelít a szonett formatípusához. Mert nem tud közelíteni. Miért nem?

A nagy Horváth János sem tudott szabadulni Kazinczy beszabályozó, kanonizáló hevületétől. 1951-ben megjelent Rendszeres magyar verstanában a Jövevény formáink fejezeten belül a Nyugat-európai jövevény formák alfejezetben tárgyalta a szonettet. Úgy, mint ami több, vagyis négy strófából, négy versszakból áll. „Nemcsak egy strófának, hanem többstrófás egész költeménynek köti meg versalakját a szonett.” (Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951, 123. p.) Ugyanez megismétlődik Gáldi Lászlónál: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma már nem is strófaképletet, hanem egy-egy egész költemény szerkezetét jelenti” (Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat, Godolat Kiadó, Budapest, 1961, 153. p.).

Ez a szemlélet, amely azt mondja, hogy a szonett négy strófából áll, költészettörténeti szempontból azért tragikus, mert ellentmond a régi magyar strófikus költemények úgynevezett strófaazonossági szabályának, amely azt mondja, hogy ha a költemény strófikus, akkor Legyen minden strófa (formai szempontból) olyan, mint a legelső versszak! Bizony, ilyen a mi Himnuszunk, ilyen a Toldi, ilyen a János vitéz, ilyen a Szózat, és még megannyi más. Márpedig a (petrarcai típusú) szonett a maga 4 + 4 + 3 + 3 soros egységeivel tökéletesen ellentmond a strófaazonossági szabálynak. E szabály annyira erős a mi költészetünkben, hogy innen nézve (a Tinódi Lantos Sebestyének, a Balassi Bálintok felől) egyszerűen lehetetlen a szonett alakzata. Csokonai Vitéz Mihályig kellett várnia a magyar poétikatörténetnek, hogy tudjuk, a szonett egy 14 sorból álló strófa egyetlen (ráadásul a 14 sor sincs kőbe írva, vannak sonnetto doppio-k (dupla szonettek), vannak sonnetti caudati-k (farkos szonettek), stb.). Azután: Gáldi László hitt abban, hogy a (14 soros) szonett kötött forma. Idéztük már tőle, idézzük megint: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma /…/”. Ha ez igaz lenne, akkor egyetlen szonettforma létezne, és a későközépkori nagy poétikai váltás során ugyanúgy megszűnt volna eleven forma lenni, mint oly sok valóban kötött középkori versalakzat. A becslések szerint 1700-ig a francia költészetben valamivel több, mint 40 000 ránk maradt szonettel kell számolnunk. Joachim du Bellay óta rendkívül gyakori a szonettkötet, vagyis az, hogy a verseskötetben kizárólag szonettek olvashatók. Ha a szonett egyetlen alakzat lenne, az a monotónia tébolyát hozná magával. Nem, állításom szerint: nincs két egyforma szonett. A szonett nem költői forma, hanem formatípus. Életképességét épp a variabilitása biztosítja, mind a mai napig. Raymond Queneau nem a kötött formák (ilyen pl. a középkori Hélinand-strófa, vagy a Arnaut Daniel-i sestina), hanem a formes limitées (a korlátozott formák) között beszélt a szonettekről. Magyarul azt mondhatnánk, a szonett egyike a kvázi-kötött költői alakzatoknak.

De olvassuk tovább a Rendszeres magyar verstant! „/A szonett/ (Virág Benedek szavával ’hangzatka’, Kazinczyéval ’csengő dal’)”. /Horváth J.: i.m-, u.o.) Mint látni fogjuk, az irodalomtörténeti hagyomány Faludi Ferenc szonettjét úgy fogja emlegetni, hogy „Pipadal”. Joggal, és jogtalanul. Amiként a szonett rengeteg kombinációra alkalmat adó formatípus, úgy a műfaji közelségben-távolságban is elevenen mozgó volt. A XVI. századi poétikák rögzítik, hogy a szonett – miután tartalmát tekintve tökéletesen semleges – közel állhat a chansonhoz, az epigrammához, de az ode-hoz is. Pierre de Ronsard, aki oly sokszor írta át korábbi költeményeit, érzékelvén a szonett divatjának csillapultát, korábbi, a címében sonnet műfajmegnevezést tartalmazó műveinek címét ode-ra vagy odelette-re (ódára vagy ódácskára) változtatta. A magyar szonett a XIX. első felében költőink latens poétikájában a dalhoz állt közel.

Ami a variabilitást illeti, azért Horváth János is tapasztalt valamit. Megjegyzi ugyanis, hogy „Mind sorfaja, mind rímrendje tekintetében vannak a szonettnek különösebb változatai.” (Horváth J.: i.m., 124. p.) De térjünk rá arra, mit mondott Faludi szonettjéről! A szonett „Két négysoros és két háromsoros strófából áll, melyekben többnyire jámbikus tizenegyes és tízes sorok váltakoznak. A két első strófában a rímképlet ölelkező, s a két strófa egymásnak megfelelő sorai azonos ríműek (abba, abba); a másik kettőben rendszerint a terzináéval egyező (cdc, dcd), de lehet más elrendezésű is.” Lépjünk túl a szonett, mint négystrófás költemény történelmietlen és védhetetlen elgondolásán! A folytatás: „Faludi Pipadalát szokás elsőül tekinteni. Az valóban két négysoros és két háromsoros versszakból áll, amazokban kereszt-, emezekben aab – ccb rímelhelyezéssel.” (Horváth J.: i.m. 123. p.)

Ez igazán érdekes formaolvasat! Mert az általános Horváth János-i kánonnak Faludinál már az oktáva (az első nyolc soros rész) ellentmond, hiszen e szonett rímsorozatának kezdete nem abba, hanem abab (a szonettkezdetek lehetnek abba, de lehetnek abab rímsorozatúak is). Ráadásul a második 4 sor nem ismétli meg az első négy sor rímeinek a minőségét: nem abab abab szekvenciával van dolgunk, hanem abab cdcd szekvenciával. De ez még nem olyan lényeges! Hanem a szextett (az utolsó hat sor) esetében Horváth János valami miatt teljesen félreolvasott, mert így olvasta: aab – ccb. Holott ha diszkretizáljuk (vagyis minden mástól elkülönítetten szemléljük) az utolsó hat sort, ennek szekvenciája: aab cbc. A forma beszédes félreolvasása ez: Horváth János szabályosabbnak olvasta Faludi Ferenc költeményét annál, amennyire ez szabályos.

És most nézzük egyik lehetséges forrását! Miután a cím alatt ott szerepel az Uno sonetto műfajmegnevezés, a filológusok – igen helyesen – arra következtettek, hogy Faludi szonettje fordítás, ráadásul olaszból. Igen sok minden szól e (helyes) vélekedés mellett: tudjuk, hogy Faludi tagja volt a római Arcadiának, életműve túlnyomó része fordítás. Fordítás, persze ennek XVIII. századi válfajában, ahol fordítás és átdolgozás igen közel álltak egymáshoz. De a csekély mennyiségű Faludi-filológia nem talált rá az eredetire. Egyrészt azért nem találhatott rá, mert – valljuk meg – a tárgy, a pipa füstje, mint „az élet képe” meglehetősen közhelyes. Másrészt mert a XVIII. században, Metastasiónál és jelesebb kortársainál keresték az „eredetit”, a „mintát” a filológusok. A – bármiként is nevezzük – „magas irodalom” közegében, ahol természetesen hiába keresték.

Nos, egy minta mégis létezik. A könyv címe, amelyben föllelhető: ENCYCLOPÉDIANA. Hosszú alcíme pedig: Recueil / d’anecdotes / anciennes, modernes et contemporains / tiré / de tous les recueils de ce genre publié jusqu’à ce jour / de tous les livres rares et curieux touchant les moeurs et les usages des peuples / ou la vie des hommes illustres / des relations de voyages et des mémoires historiques / des ouvrages des grands écrivains, etc. / de manuscrits inédits / PENSÉES, MAXIMES, SENTENCES, ADAGES, PRÉCEPTES, JUGEMENTS, ETC. / anecdotes, traits de courage, de bonté, d’esprit, de sottise, de naiveté, etc./ saillies, répartis, épigrammes, bons mots, etc. Traits caractéristiques, portraits, etc. / Nouvelle édition, Paris, (s. d.), Garnier Frères, Libraires-Éditeurs, 886. p. A szöveg a következő:

Sonnet sur le tabac.

Doux charme de ma solitude,

Fumante pipe, ardent fourneu.

Qui purges d’humeurs mon cerveau

Et mon esprit d’inquiétude;

Tabac dont mon âme est ravie:

Lorsque je te vois perdre en l’air

Aussi promptement qu’un éclair,

Je vois l’image de la vie.

Je rappelle en mon souvenir

Ce qu’un jour je dois devenir,

N’étant qu’une cendre allumée;

Et, tout d’un coup, je m’aperçoi

Que, courant après ta fumée,

Je me perds aussi bien que toi.

E költemény lehető legszorosabban a szövegéhez tapadó, a lehetőségig „nyers” fordítása a következő: „Szonett a dohányról. // Magányom édes varázsa, / Füstölgő pipa, izzó kemence, / Ami a szeszélyektől megtisztítja agyamat / És elmémet a nyugtalanságtól, // Dohány, mely lelkem elragadja: amikor látlak eltűnni a légben, / Oly gyorsan, mint a villám, / Akkor az élet képét látom. // Emlékezetemben fölidézem, / Hogy egy napon ezzé kell válom, / Nem mássá, kihamvadt hamuvá. // És hirtelen észreveszem, / Hogy füstöd után futva / Éppúgy elveszek, mint te.”

Ha párhuzamosan olvassuk a Faludi-féle magyar és a francia szöveget, bizony ez ugyanaz a (nyelveken túli) költemény. A kulcsszavak ugyanabban a sorrendben, ugyanúgy jönnek elő: égő kis kemencém – ardent fourneau, te tisztitod fejemet – qui purge d’humeurs mon cerveau – hirtelenül – tout d’un coup – mert így lész vége életemnek – je vois l’image de la vie.

Maga a vaskos kötet, az ENCYCLOPÉDIANA a francia szöveg közlésén kívül szinte semmit nem segít. Nem közöl semmit a szerkesztőről vagy szerkesztőkről. Év nélkül jelent meg, az illusztrációkból, a tipográfiából és a Buonaparte Napoléonról szóló anekdoták tanúsága szerint valamikor a XIX. Század 2. harmadában, vagyis jóval Faludi Ferenc halála után. A francia vegyes kötet igen sok költeményt is ad páratlanul gazdag anyagán belül, olykor a szerző megnevezésével. Itt viszont sajnos nem kapunk szerzői nevet. Ugyanakkor a kiadás „Nouvelle Édition”, s nem tudható, hány kiadása volt korábban, s melyik a legkorábbi. Tapasztalataim szerint az ilyen típusú kézikönyvek folyamatosan alakulnak, cipelve magukkal régebbi anyagokat.

Ami Faludi Ferenc költeményének és a francia szonettnek a viszonyát illeti, minden eshetőség fennáll. Feltehető olyan olasz eredeti, melynek Faluditól megvan magyar fordítása, és a francia szöveg ennek az olasz szonettnek a francia fordítása. Feltehető az is, hogy ez a francia szonett az „eredeti”, amelynek készült egy olasz nyelvű fordítása, és a mi Faludink erre az olasz fordításra meg vissza. Mindegy. Azt az egyet most bizonyosságal tudjuk, hogy hol nem szabad keresni az esetlegesen még közelebbi „mintát”. És azt is, hogy hol kell. Olyan „populáris” könyvekben, amelyek a XVII-XIX. században a polgári vagy arisztokrata anekdotázást, csevelyt segítették elő. Olyan gyűjteményekben, amelyek a „magas irodalom” alattiak, mint az ENCYCLOPÉDIANA. Amely a XIX. század első felében, immár új kiadást megérve, természetes módon – mint nem lényegeset – nem adta meg a szerző nevét. A névtelen közhelyeknek, itt a memento mori közhelyének, igazuk szokott lenni, mondom kereken negyven év dohányzás után.