– Én úgy emlékszem – mondta Panni a kétszintes ágy felső emeletén –, hogy anyukának a hasában hárman gurigáztunk. Csak nem tudom, ki lehetett a harmadik?

Húga, Virág tágra meresztette szemét az alsó emeleten, s ekképpen vélekedett:

– Talán egy angyal volt ott, hogy ne féljünk bent a sötétben.

Az emeletes ágy gyanta illatot árasztott, s amikor egészen bebújtak a takaró alá, olyan kis háznak képzelték, amilyen a malackáké a mesében.

Ha Isti Apa került sorra az esti mesével, előbb eloltotta a lámpát, s ő is elnyúlt az ágy melletti szőnyegen. Feje alá tette két nagy tenyerét, melyekbe úgy simulnak a gyermekkezek, mint madár a fészkébe, s míg a lányok titokzatos árnyékok rebbenéseit figyelték a mennyezeten, érdekes történetekbe kezdett.

Akkor este volt valami furcsa a hangjában, s a mese sem úgy indult, mint máskor.

– Tanácskoznunk kell. – mondta komolyan. – Hallgassátok meg a történetet, majd mondjátok el, amit gondoltok.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy dúsgazdag király, s annak két fia. Ahogy felcseperedtek, azt mondták az apjuknak, hogy ők bizony elmennek szerencsét próbálni.

Az öreg király rájuk mosolygott, s mielőtt útnak indította volna őket, előhozott egy gyönyörű aranygolyót a kincstárából, s azt mondta:

– Jól vigyázzatok rá, mert ilyen kincs nincs több a világon.

Rájuk adta az áldását, s a fiúk elindultak hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek, míg egy sziklás fennsíkra nem értek. Kiderült, hogy az aranygolyó nagyszerűen gurul a szép egyenes helyen, s elkezdtek vidáman gurigázni. A labdán megcsillant a napfény, amint hol egyikük, hol másikuk felé tartott a sziklák között, s bejárt útjain újra meg újra összekötötte a gurigázókat.

Hanem egyszer nagy baj történt. A guriga beleesett a sziklás fennsík egy észrevétlen, mély hasadékába.

A kisebbik királyfi hallani sem akart arról, hogy anélkül menjenek tovább, hiszen az édesapjuktól kapták, aki azt mondta, hogy ilyen kincs nincs több a világon. A nagyobbik viszont látta, hogy a hasadékba csak a kisebbik férne be, és ha összekötözik a palástjukat, még akkor sem tudja az aljáig leereszteni a testvérét. Hogyha pedig kötél nélkül merészkedik tovább, lehet, hogy soha többé nem kerül elő a szakadékból. Úgyhogy a nagyobbik hallani sem akart róla, hogy a kisebbik leinduljon a mélybe.

Így történt, hogy a kicsi égre-földre kérlelte a nagyobbikat, hogy engedje le a palásthágcsón a szakadékba, a nagyobbik pedig égre-földre kérlelte a kicsit, hogy inkább mondjanak le az aranygolyóról, semhogy egyikük odavesszen.

 Isti Apa itt hirtelen abbahagyta a mesét, pedig most lett volna igazán érdekes, s azt kérdezte a kíváncsi hallgatóktól:

– Mit gondoltok, mit kell tennie a nagyobbik királyfinak?

Sokáig csend volt az ágy mindkét emeletén.

Nem lehetett tudni, hogy a mennyezetre vetülő árnyak mitől rezdülnek olykor. Isti Apa azt mondta egyszer, hogy kintről beszűrődő fények játszanak a függöny mintáival, de ki tudja, az is lehet, hogy nemcsak hárman voltak a szobában. Az elhangzott kérdés után olyan sűrű lett a csend, ahogy csak sokan tudnak hallgatni egyszerre. Aztán az árnyak nyugtalanabbak lettek a mennyezeten, mintha valami sokadalom mocorogna. Virág nem tudta eldönteni, hány angyal fér el egy ekkora szobában, de azt gondolta, hogy sokan vannak, és ők is éppen a nehéz kérdésen töprengenek.

Először Panni szólalt meg fent, s azt mondta:

– Akárhogy is kérleli a kisebbik királyfi a bátyját, semmiképpen ne engedjen neki. Már így is hibásabb a golyó elvesztéséért, mert ő a nagyobb. Nem szabad ezt azzal tetéznie, hogy a testvére életét is kockára teszi.

Virág addig már sok-sok angyalt megszámolt a mennyezeten, ezért így válaszolt:

– Szerintem a király jól ismerte a fiait. Azt is tudta, hogy gurigázni fognak a rájuk bízott kinccsel. Ezért olyan aranygolyót adott nekik, amelyik a szakadék fenekén szétpattant, s kiröppent belőle egy aranymadár. A fiúk nézték, ahogy felszáll a mélyből, s csivitelve előttük repdes. Ettől kezdve mindig arra tartottak, amerre az aranymadár mutatta az utat.

Isti Apa felugrott, nagy cuppanós puszikat nyomott a lányok homlokára, s szaladt anyához, akit Öcsikónak becézett, mióta azt kérte az esküvőjükön, hogy feleségként ő lehessen a kisebbik a családban, mert akkor a nagyobbiké a nagyobb felelősség.

Panni és Virág nem hallották, hogy apa és anya miről beszélnek, de sokáig nem jött álom a szemükre. Figyelték az angyalok tanácskozását. Bizony azok is a lányok válaszait fontolgatták, hiszen tudták, hogy a megoldás az ő feladatuk. Nehéz dolguk volt, mert azt akarták, hogy a nagyobbik felelőssége is megmaradjon, és a kisebbik vágya is teljesüljön, de úgy, hogy egyiküket se érje baj.

Nagy igyekezetükben nem vették észre, hogy a történet éppen róluk szól. Ott álltak a felső világ peremén, és néztek le az alsó világba, ahová olykor, mint magok a mély barázdába, égi kincsek zuhannak le.