Ámulva látták, hogy a földi emberekben is kicsírázik a jó. Hát nem nagy kár, hogyha elvész bennük, mielőtt szárba szökkenhetne? Hogyan törődjenek bele, hogy az égi magvak örökre odalent maradjanak, s megfojtsa őket a sötét? Ők bizony azt gondolták, hogy érdemes utána indulni mindegyiknek, akármibe is kerüljön.
De azt is tudták, hogy veszélyes. Az angyalok krónikájában sok történet szól arról, hogy a kincseknek ára van. Különösen azoknak, amelyek elvesznek. Puszta fondorlattal többé nem lehet visszaszerezni őket. Írva vagyon, hogy a legdrágábbat csak akkor kapjuk meg vagy vissza, ha mindent odaadunk érte.
Mégis, az angyalok sosem tudtak ellenállni az alsó világba zuhant kincsek keresésének. Ahogy észreveszik, hogy valaki odalent nem csak magával törődik, rögvest odasereglenek, s minden igyekezetükkel azon vannak, hogy segítsenek neki. Ha pedig azt látják, hogy valaki már egyáltalán nem törődik magával, csakhogy valakin segíthessen, akkor cinkosan egymásra néznek, majd intenek neki is, hogy tartson velük, ha már úgy is egy a mesterségük. Így ismerik fel azokat a társaikat, akiknek már semmijük nem maradt a kincsükön kívül.
Most azért jöttek az alsó világba, mert Isti Apa hiába kérlelte Öcsikót, hogy magával is törődjön. Útban volt egy kisfiú a világra, de az orvosok veszélyesnek tartották a szülést. Öcsikó hallani sem akart róla, hogy hagyja elveszni a Kicsi Kincsét. Isti Apa pedig hallani sem akart róla, hogy Öcsikó is veszélybe kerüljön. A mesét csak azért találta ki, hogy a gyerekeket is megkérdezhesse, hátha tudnak valami megoldást.
És tudtak. Csak nem tudták, mire. Igaz, hogy ketten kétféle megoldásról tudtak, és a felnőttek olyanok, hogy nem csak az okoz nekik gondot, ha nincsen megoldás, hanem az is, ha kettő van. Isti Apa mégis örült, mert a válaszokból ő is megtudta, hogy angyalok foglalkoznak a megoldással. De ahogy a gyerekek sem hallhatták, mit beszél apa anyával, ő sem hallhatta az angyalok tanácskozását. Azt csak gyerekek hallják, mert csak ők veszik észre, ha tele a szoba tanácskozó angyalokkal.
Hát így fogtak össze a nagyok a kicsikkel, s az égiek a földiekkel, hogy segítsenek Öcsikónak és a Kicsi Kincsének. De még ha mindenki ruhájából fonták is a kötelet – az angyalok palástjából, Isti Apa hosszú kabátjából, Panni és Virág királylányokra rajzolt uszályos ruháiból és még a doktor bácsik fehér köpenyéből is – Anyának olyan mélyre kellett mennie Kicsi Kincséért, hogy odáig már nem ért le az a kötél. Isti Apa sóhajtott. A doktor bácsik is sóhajtottak.
Akkor az egyik angyal leszállt a szakadék fenekéig, s mikor Öcsikó a legjobban vajúdott, neki adta a szárnyait. Anya azelőtt még sohasem repült, nem csoda hogy teljesen kimerítette az igyekezet, de az ajándékba kapott szárnyakkal mégis vissza tudott térni a mélyből.
Mikor látták, hogy kinyitja a szemét, az angyalok is visszarepültek a felső világba. Kivéve azt az egyet, aki nem tudott már repülni. A lábától fogva fejjel lefelé ott sírt és remegett a császármetszést végző doktor bácsi kezében palást és szárny nélkül, mint aki mindenét odaadta.
Panni és Virág azóta felcseperedtek, mint a mesebeli királyfiak, s nemsokára elindulnak szerencsét próbálni, mert hogyha jól kinyújtóznak, már nem elég nagy nekik az emeletes ágy. De esténként, ha lámpaoltás után árnyak mocorognak a mennyezeten, most is sokáig beszélgetnek.
– Ezek szerint mégis jól emlékeztem – erősíti meg Panni a felső emeleten –, hogy az anyuka hasában hárman gurigáztunk.
Virág most is elkerekedett szemmel fürkészi a homályt:
– Vajon mi lesz egy angyalból, ha felnő?