Nagy érdeklődéssel vártam, hogy végre-valahára kézbe vehessem a mostanság igencsak felkapott orosz írónő, Ljudmila Ulickaja legújabb művét, amely az eddigi hosszabb-rövidebb regényektől eltérően most egy terjedelmesebb elbeszéléskötet.
Természetesen itt is a megszokott, tipikus kelet-európai élethelyzetek és persze rengeteg oroszos evészet és ivászat várja az olvasót.
Ha korábbi könyveit megnézzük, különösen az olyan terjedelmes alkotásokat, mint a Kukockij esetei vagy a Médea és gyermekei, azt látjuk, ez a kis formai újítás előrelépés a korábbiakhoz képest, hiszen Ulickaja nagyregényeinek szerkezete eddig is meglehetősen instabil volt: az egyes szálak kusza szövedékében helyenként alig-alig látszott a fő csapás, és annyira széttöredezett a cselekmény, hogy már szinte képtelenség volt egységes egészként tekinteni rá. Ha viszont többé-kevésbé laza novellafüzérről van szó, miért is lenne baj a töredezettség?
Az Elsők és utolsók kötet három elbeszélésciklust tartalmaz: Szegény rokonok, Kislányok, és a címadó Elsők és utolsók. A három közül a második – Kislányok – kész kisregény, olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz a kis történetek, amelyekben kiskamasz osztálytársnők-barátnők felnőtté válását örökíti meg az író. Roppant találó módon az átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba egy saját, a gyerekek által kreált rítus jelképezi, melynek során egyikőjük valóban el is veszíti ártatlanságát (bár ez talán más kissé túlzás, azért a történetbe még éppen belefér), és az „orgia” után mindannyiuk testén megjelenő bárányhimlő a bélyeg, amelyet már nem tudnak lemosni magukról: felnőttek, már nincs visszaút az ártatlan gyerekkorba. Érdekes, hogy az első történetekben a lánykáknak milyen naiv elképzeléseik vannak az élet dolgairól, ám a csúcsjelenetben, az orgián már meglepő gyakorlati ismeretekről tesznek tanúbizonyságot. Annak ellenére, hogy talán ez a legkiegyensúlyozottabb és a legegységesebb ciklus a kötetben, és a szövegek is közel azonos színvonalúak, mégis azt lehet mondani, hogy – ahhoz képest, amit Ulickajától várnánk – semmi újat, kimagaslót nem nyújt itt az írónő. Kötelességtudóan, szépen megformált történeteket kapunk, amelyek nagyrészt kielégítik az olvasó elvárásait, ám semmi többlet nincs bennük, sőt, egyes motívumok, főleg a zavarodott, katatón anya alakja már más regényekből, illetve a köteten belüli más elbeszélésekből is ismerős lehet, és így, sokadszorra már kissé lerágott csontnak bizonyul. Ám meglehet, e kellemesen langyos kiegyensúlyozottság és hiányérzet oka a történetek közti szoros kapcsolat, a kisregény-jelleg: az ilyen fokú szabályosság és alaposság biztonságot nyújt, de épp ezért eget ostromló csúcsokra se számítsunk.
Talán nem véletlen, hogy ilyen sorrendben szerepelnek a szövegek a kötetben, hiszen a másik két ciklus sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Az első, a Szegény rokonok nem éppen egységes: néhány szereplő és tárgy, illetve maga a cím tartja össze. Igazi szocio-horror meséket, de mókás történeteket is olvashatunk itt tizenéves leányanyákról, táskában elrejtett gyémántokról, nimfomán öregasszonyokról, kikapós anyukákról, és ugyan néhány novella megadja azt a pluszt, amit a Kislányok történeteiben hiányolunk, a többségük itt is csak a megszokott átlagot hozza, egy-két esetben pedig talán – megkockáztatom – még azt sem. Az viszont látszik, hogy a második ciklus biztonságos langymelege helyett Ulickaja itt a bátrabb kísérletezgetést választotta, és néhol sikerült is újat mutatnia, ám mellényúlásra is van példa.
Ilyen előzmények után az olvasóban öntudatlanul is egyre nagyobb elvárások fogalmazódnak meg az utolsó ciklussal, az Elsők és utolsókkal szemben. És szerencsére a ciklus írásai közül a legtöbb meg is felel ezeknek az elvárásoknak. Ebben a füzérben a legszembetűnőbb talán az igazi „ulickajás” morbiditás, ahogy a lehető legszörnyűbb dolgokról képes a legsemlegesebb hangon beszélni.
A történetek közötti egyetlen kapcsolatot, ellentétben a két előző ciklussal, itt már csupán a cím jelenti, és valóban: e mesék káprázatos felemelkedésekről és hasonlóképp nagy ívű bukásokról szólnak. A történetek (legyen az emelkedés vagy bukás) sajátos, teljesen neutrális végkicsengése által még jobban érzékelhető a kilátástalanság, így Ulickaja megmutatja, nem hiába nevezik „szoknyás Csehovnak” (amely név igen találó, annak ellenére, hogy bűn lenne főképp feminista szemszögből vizsgálni műveit, és felettébb sajnálatos, hogy a mai divat hatására női íróvá igyekeznek kikiáltani őt, ezzel egy kalap alá véve olyanokkal, akik ugyan írónők, de műveik színvonala a ponyva határát éri el csupán. Mind maga Ulickaja, mind a művei ennél sokkal többre érdemesek, hiszen jóllehet, szereplői nagyrészt nők, történetei azonban sokkal inkább általános érvényűek, és nem biztos, hogy jó, ha csak egy apró részletet ragadunk ki valamiből, úgy, hogy nem nézzük az adott részletnek a mű egészével való kapcsolatát).
Az Elsők és utolsókban hiába lesz vagyonos svájci üzletasszony a nyomorgó orosz majdnem-bányarémből, élete teljesen kiüresedik, nyomorék férje helyett ő veszi a kézbe a családi étterem irányítását, és napjait már csak a pénz tölti ki. „A feje egyre fájt, és a hányingere se múlt el. Majdnem magában, de mégis fennhangon azt suttogta: »Zü-űrich… Zü-űrich…« És azzal a gondolattal szunnyadt el, hogy: »Mégiscsak én vagyok a legokosabb…”Nála még talán A pikk dáma Anna Fjodorovnája vagy a Tubica Szlavája is boldogabban végzi: meghalnak. Annát akkor éri utol a vég, amikor már öregasszonyként végre életében egyszer ellent mer mondani zsarnok anyjának, a hányatott sorsú homoszexuális Szlava pedig egy bokor mélyén végzi; de korábbi életüket ismerve a halál a megnyugvást hozza el számukra.
A három elbeszélésciklust, és elrendezésüket akár egy háromfogásos ebédhez is hasonlíthatnánk, hiszen a Zü-űrich című írás lakoma-jelenete bizonyára nagy hatással lesz majd mindenkire: a különös (jó-rossz) előétel és a jól bevált, megszokott főfogás után vár ránk az igazi csemege, amiért érdemes volt kézbe venni a könyvet. Ráadásul a pincér, aki mindezt magyar nyelven szervírozza nekünk, nagyon kitett magáért: külön köszönet Goretity Józsefnek a fordításért.
Ljudmila Ulickaja, Elsők és utolsók. Válogatott elbeszélések, ford. Goretity József, Budapest, Magvető, 2010.