Nem lepődnék meg, ha Falvai Mátyás második megjelent kötete olvastán valaki így kiáltana fel:

„Na tessék. Ímhol egy fiatal író, aki végre nem azzal van elfoglalva, hogy szövegét telezsúfolja értelmezési labirintusokkal, kollázzsal, felismerhető, felismerhetetlen  vagy fiktív intertextussal, illetve nyakatekert szóképzésekkel a poszt-posztmodern jegyében!”

            Nem, Falvai inkább az anekdotikus rövidpróza irányába indult, amelyben fiatalkora ellenére nagyon is otthonosan mozog. Novellái alapcselekményét dúsan megtűzdeli egymásból fakadó, spontán történetekkel, s az anekdotikusság általános használatán túl jellegzetes stílust alakít ki. Fontos alaptémái, melyeket a kötet címe csak részben előlegez, az unalom, a magány, valamint a zene. Vallásra vonatkozó mozzanatok is vannak a könyv második részében, de központi szerepet végül nem kapnak.

       A kötet első ciklusában (Gépindák) a Tatabánya melletti fiktív iparközség szülötte szólal meg, hol gyermek-, hol már serdülőkorára visszatekintve, évtizedek távlatából. Mondhatnánk, s ezzel saját dolgunkat is megkönnyítenénk, hogy összefüggő történetekről van szó, de ez pontosításra szorul. Valóban azonosnak tűnik e darabok elbeszélője, de az időkezelésben mintha nem volna teljesen következetes. A kötet indító, egyben legnagyobb szabású története szerint pajtásaival „a háború utolsó éveiben” születtek, s a forradalom alatt még nem töltötték be a tizennégyet, s ez némi feszültségben áll a történetmondás idejével, amely a kilencvenes-kétezres évekre tehető (erre utal a több helyen használt „most, évtizedekkel később” szerkezet, s hogy hazalátogatásakor „az erőmű tetejéről jó régen lekerült már a vörös csillag”). Pontosabban szólva az ekkor elvileg ötven-hatvanéves elbeszélő szóhasználata (vagy beszédmódja?) nem hasonlít arra, amit az ekkor élt emberektől megszoktunk. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy fiatalkorának elmesélése fiatalos beszédre ösztönözheti a történetmondót, de ez számomra nem oszlatja el ezt az egyébként apró feszültséget. Mivel a szerző a Gépindák ciklus címét választotta kötetcímnek, nyilván ezen az egységen van a lényegi hangsúly, a második rész, a Hiány-variációk egymástól és a Gépindáktól független öt történetet fog össze.

       Falvai vállalta, hogy könyve elolvasásához a nyitó darabbal, A kilencházzal hozza meg olvasója kedvét, és egyből elsüti aduászát. Ez a kötet központi írása, megtalálni benne az író legtöbb fontos stílusjegyét. A kilencház után ugyanis – jól megszerkesztettsége miatt, s mert a kötet legnagyobb ívű darabja – annak ellenére maradhat egy kis hiányérzetünk, hogy a többi történet is hasonló színvonalat hoz stílusában és szellemes fordulataiban. Ezekben is találhatók remek ötletek, de kevésbé fejti ki őket, illetve nem engedi annyira messzire burjánzani a mellékszálakat.

       Említettem az unalmat és a magányt, mely több novellában is, bár olykor csak a háttérben, de szervező elem. Az erőmű munkásainak életét megkeseríti az egyhangúság. Menedékük a kissé groteszk nevű Zokogó Majom, ahová munka után hallgatagon vonultak, hiszen „ki akarták lúgozni agyukból azt a mechanikus cselekvéssort, amely egy fél napra elsikkasztotta emberi mivoltukat, el akarták felejteni az ezerszer végzett mozdulatokat” (A kilencház). „Faterék gigászi küzdelmet folytattak az unalom ellen azokban az évtizedekben. […] Megejtően elszánt volt ez a harc a mindent elemésztő, kábító unalom ellen.” (Perpetuum mobile) „A foglalatoskodás volt a lényeg. A szavakkal soha be nem határolható, végtelenné terpeszkedő unalom elűzése” (Fater, muter).

            Falvai jól ragadja meg egy jellegzetes életmód mélyén a kivédhetetlen unalmat és az ellene való küzdelmet. Ehhez valamiképp kapcsolódik a Hiányvariációk egyes jeleneteiben megjelenőmagány is, hiszen több novellában hasonlóan ír arról az érzésről, melyet például az alkoholba menekülő Indián egyedülléte, de a másik galaxisból érkezett Lajos meg nem értettsége is jelez, illetve kiemelendő még a Zapatu című opus, ahol fontos szerepe van annak a nyomatékosító ismétlésnek, amely az egymásnak már újat mondani nem tudó két barát sörözését dühödt ürességgel jellemzi – s amely novellában az író egyébként fényeset villant fantázia terén. A zene témája jelen kötetben is közel áll a szerzőhöz – első könyve, az Allegro Barbaro egésze a zene megragadásáról szól –, otthonosan mozog benne. A Jáger Márti menyegzője című írásban is van szerepe, s a Kelenföld, december 24-ben is utal rá, de a Gloriában egészen érzékletesen nyúl a zenei élménynek és hatásának leírásához.

     Falvai Mátyás, úgy tűnik, jó utat választott. Ha ezen az úton marad, s tolla is hasonlóan biztosan dolgozik, remélhetőleg nem éri majd kudarc. Jól ragadja meg az élethelyzeteket, írása gördülékeny. Úgy tűnik, az anekdotikus történetekben megtalálta a hozzá illő hangot, de persze ha a regényt is kipróbálná, a Gépindákkal elérte, hogy biztosan elolvassam majd.

Falvai Mátyás: Gépindák, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.