Lovas Ildikó A kis kavics című regénye nem egy pihekönnyű olvasmány.

Elsőre az ember azt gondolhatná, hogy nem egyéb, mint egy paranoid, kapuzárási pánikban szenvedő, egyedülálló negyvenes nő sirámainak gyűjteménye, néhol fura betétekkel kiegészítve. Ám többszöri olvasás után már összeáll a kép, és kiderül, hogy még értelmet is találni a kusza sorok között.

Mindenesetre ezek után már sejtettem is (helyesen), hogy kedvenc feminista portálom, a nokert.hu az egekig fogja magasztalni a nőirodalom eme gyöngyszemét. Szerintük (és a fülszöveg szerint) a könyv „pörgő, igazi krimit ígér”, nos, számos egyéb más megállapításaik mellett legfőképp ezzel szállnék vitába: a cselekmény valóban letaglózó erejű, ám sodrás helyett inkább egy helyben kavarog, mint valami örvény, hiszen maga a cselekmény meglehetősen soványka.

Kozma Léni egy kockás füzetbe jegyzi fel gondolatait, amelyről később kiderül, hogy megegyezik a könyvvel, melyet az olvasó a kezében tart (szellemes megoldás, bár amikor az olvasót a regény végén ez a felismerés éri, az elsöprő erejű szóáradat után egy jó darabig még meg sem tudja emészteni). Léni helyettes történelemtanár egy iskolában, mellette disszertációján dolgozik, és arról álmodik, hogy egyetemi tanár lesz, ám ez az álom egyre távolibbnak tűnik. Csöndes, lagymatag életének állóvizét egy haláleset kavarja fel, amikor is egy öngyilkos holttestére bukkannak az iskola padlásán, Lénit pedig érdekelni kezdi a halott kiléte, és bár az iskola hamar napirendre tér az esemény felett, ő képtelen erre. Kollégái legtöbbjét lenézi, ám amikor a férfiasságában megsértett földrajztanár megindítja ellene hadjáratát, arra kényszerül, hogy az Avonos katalógusból olcsó sminkszereket rendelve a magyartanárral kössön szövetséget. Frusztrációjában emellett egy réges-régi bűntény iratait kutatja fel, és mindeközben az igaz szerelemre, „deniszfincshettönre” vár, és a regény végére persze rendeződik élete. Mindez azonban több mint háromszáz oldalban első olvasásra gyilkos adag.

És ha már Léni, akkor nem szabad megfeledkeznünk a másik Leniről, a „náci szajháról”, akinek alakja minduntalan fel-felvillan, és ezek azok a részek, melyek esetenként kissé kilógnak a kockás füzetből (például nem derül ki, kivel is beszélget a művésznő). Leni, akinek sötét alakja Léni egész életére rányomta a bélyegét, üresfejűen, hiún és önzőn védekezik az ellene felhozott vádak hallatán, bár ez a giccses-mókás önigazolás a regény legélvezhetőbb része, és habár nem az én tisztem megítélni Leni Riefenstahlnak a munkásságát, tehetségét és a zsidók kiirtásában betöltött esetleges szerepét, azért Lovas Ildikó, ha akarja, tökélyre viszi a morbid humort: „Talán foglalkoznom kellett volna azokat a statisztákkal, akiket kölcsönkértem egy tiszta és rendezett körülmények között működő táborból, hogy segítsenek a filmem elkészítésében?”

Léni és Leni élete, e két kavics-élet oly hasonló és mégis oly különböző. Egyrészt ott vannak a nagyon is nyilvánvaló párhuzamok, közös motívumok, melyek néha kicsit szájbarágósan ugyan, de fellelhetők mindkét történetben. Első és legfontosabb a kavics, mely a maga egyszerűségében is tökéletes eszköz e kettősség ábrázolására. Mindketten máshogyan vonatkoztatják magukra. „Úgy éreztem magam, az iskola alagsorában kialakított tanteremben, akár egy kis kavics, ami lekerült valami hatalmas tó fenekére és ott nyugodtan hever. Nem zavarják a hullámok, nem akad bele a moszatokba, algákba, vagy ami már növényként elképzelhető a tavakban. A pillanat, amikor belekerült a vízbe és megfodrozta annak felszínét, elmúlt, amíg lassan alámerült, súlya lehúzta a tó fenekére.” mondja Léni, mikor élete nagy problémái megoldódtak már, és bár még csak negyven felé jár, élete innentől véget ér, ami hátravan belőle, már említésre sem méltó, hiszen a kockás füzet is betelt. Leni kavicsa azonban megakadt valahol félúton és már esélye sincs arra, hogy valaha is észrevétlenül beilleszkedhessen társai közé. „Kavics voltam, egy kis kavics abban a hatalmas gépezetben, amiről senki sem láthatta, mivé fog alakulni.” Bár ez a megállapítás remekül jellemzi Leni helyzetét, erős a gyanúm, hogy itt egy kis szerzői bakival van dolgunk: talán Leni Riefenstahl mentegetőzéséhez a „kis csavar a gépezetben” metaforát kellett volna használni, hiszen a „kavics a gépezetben” vajon nem arra utal, hogy a fogaskerekek megakadnak, mert idegen anyag került közéjük? Márpedig Leni is ilyen bántó, idegen test volt felemelkedése idején, majd később, a nácik bukása után is, amikor a közvélemény háborús bűnösként megbélyegezte ugyan, mégis szabadon mozoghatott. Ám nem tudtak mit kezdeni vele, a fogaskerekek képtelenek voltak összezúzni az apró kis kavicsot.

A másik nagy párhuzamot Afrika jelenti: menekülés a világ borzalmai elől. Míg Leninek mindez sikerült, és örökre a mesevilág illúziójába merült, Léninek sikerül leszámolnia a mesékkel és Dany Finch Hatton fantomjával, így vissza tud térni a valóságba. Annyi közös vonás van az életükben még: az öngyilkosság, az anyjukhoz való viszony, az időjárás, a felhők, a filmek (Léninél a bugyuta tévésorozatok, és persze az elmaradhatatlan klasszikus, a Blixen-regényből készült film), ám míg Leni öntelt felszínességgel suhan végig rajtuk, Léni túlkomplikál mindent. A két kavics élete ezeken a pontokon ér össze, de közben mérföldek választják el őket térben, időben és a dolgokhoz való hozzáállásban.

Mindemellett a könyv remek lehetőséget kínál különféle elemzésekre, belemagyarázásokra és összeesküvés-elméletek kreálására (személyes kedvencem a fejezetek beosztása volt, ahol erősen elgondolkodtam, milyen jelentősége lehet annak, hogy a „Hulla a padláson” című, rendszeresen ismétlődő részeket először két, majd három, végül pedig öt fejezet választja el egymástól), szinte minden egyes mondatának lehet valamilyen különleges értelmet tulajdonítani, így nem nehéz oldalakat megtölteni a róla szóló értelmezésekkel. Ám mint olvasnivaló, amelytől joggal elvárhatnánk, hogy valami élvezetet is nyújtson (bár könnyen lehet, hogy valaki az életközépi válságba süppedt hölgyek siránkozásában leli örömét) sajnos alig-alig állja meg a helyét. Viszont a Leni Riefenstahl-os részek önmagukban egész érdekes olvasmányélményt jelentenének.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010

A kis kavics. Kellően egyszerű és kellően filozofikus.

A könyv hátlapján található egy hatásvadász idézet – van itt egy náci kurva, egy reménytelenül szerelmes férfi, és egy ma is futó divatos tv-sorozat, érezzük magunkat érintve –, az elején pedig egy semmitmondó, Hitchcock-i hangulatot sugárzó kép, melytől az amúgy teljesen felesleges borítót eltávolítva sem szabadulhatunk. Igaz, ha így teszünk, lemaradunk a szintén filozofikus pózba merevedett írónő fényképéről és egy remek fülszövegről, melynek végén ez áll:

„Lovas Ildikó regénye filmszerűen pergő, rendkívül gazdag és az olvasót mindvégig feszültségben tartó olvasmány. Mint egy igazi krimi.”

Hát persze. Végül is a fülszöveg az utolsó hely, ahol még ámítani lehet az érdeklődőt, nem vehetjük rossz néven, ha a kiadó próbálkozik. Nem is szokás ezzel foglalkozni – úgy vélem, aki hitelt ad ezeknek a szövegeknek, igencsak tájékozatlan a könyvek világában –, ám esetünkben ennél pontosabban meg sem lehetne határozni, mi nem Lovas Ildikó regénye. Sokkal közelebb kerülhetünk a könyv hangulatához az alábbi, emblematikusnak tekinthető idézettel:

„Sokszor érzem, az élet egy gépezet, ami tele van szabálytalanságokkal. És én nem vagyok más, csak egy kis kavics ebben a gépezetben, ami folyton beakad a fogaskerekek közé, és pillanatokra megakasztja a haladást. A haladást, ami kiszámíthatatlan irányú, mert a szabálytalanságoknak nincs tanulsága. Iszonyú érzés.”

Kozma Léni, a harmincas éveinek végén járó, egyedülálló történelem-tanárnő, aki még mindig az anyjától hallgat életvezetési tanácsokat, és aki egy francia kockás füzetbe jegyez le bugyuta filmes idézeteket önmaga szórakoztatására, ez esetben (is) alaposan túlértékeli saját szerepét és helyzetét. Ő nem a fogaskerekek közé ragadt, hanem rátapadt valamelyik értelmetlenül forgó kerék oldalára és unalmában másokat bosszant fontoskodásával. A gond csak az, hogy a „mások” közé bizony az olvasó is beletartozik – legalábbis én mindenképpen.

„Ugyan kinek nem fáj a micsodája arra, mi történt az iskola padlásán azon a forró nyáron?”

A történet egy különös felfedezéssel kezdődik: az iskola padlásán egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak. Úgy tűnik öngyilkos lett, ám a hatóságok nem tájékoztatnak senkit – miért is tennék? Hősnőnk, aki már feleslegesen sok bűnügyi sorozatot látott, rögtön gyanút fog, ám nyomozása csupán egy figyelemelterelés, egy kis epizód, talán épp csak arra elég, hogy a fülszövegben kriminek, pontosabban krimiszerűnek tüntethessék fel a könyvet. A könyv kétharmada valójában Kozma Léni értelmetlen, és helyenként idegtépően unalmas lelki vergődéséről szól. Élete alapvetően félresiklott, igaz, valójában nem is tett semmit azért, hogy ne így legyen. Sodródott az árral és most csodálkozik, hogy hova jutott. Figyelme elkalandozik, mindenbe belefog, de semmivel sem törődik igazán, nem is jut el sehova. Ez persze evidensnek tekinthető, ám amikor már a harmadik, több fejezeten át boncolgatott témával sem érünk révbe, gyanút foghatunk, hogy itt valamiféle átverés lappang. És valóban. Beszélhetnék arról, mi a szerepe a műben a sirokkónak, ki is az a Leni Riefenstahl, vagy éppen Danys Finch Hatton, ám semmi értelme nem lenne. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első közel kétszáz oldal kulcsa ezzel a három fogalommal meg is adható! Mindaz a bonyolult utaláshálózat, amit Lovas Ildikó feltehetően nem kis munkával felépített – még ha ezek jó része témához illően a tv-műsorok és reklámok közül kerül is ki –, csupán arra szolgál, hogy megmutassa hősnőjének zilált, koncentrálni képtelen gondolatvilágát. Tucatnyi oldalt lehet átlapozni anélkül, hogy bármit is vesztenénk, vagy akár elakadnánk a történet szövedékében: egyszerűen semmi jelentősége nincs a leírtaknak. Egy oldalon egyszerre elmélkedik a kommunizmust kiszolgáló irodalmárokról, a középkori szerb állam megroppanásáról, arról, hogy saját neve mennyire összecseng Leni Riefenstahléval, valamint az utak szélén ismeretlenek által állított kőkrisztusokról. Kétségtelen, hogy olyan szépen szövi a szálakat, észre sem vesszük, hogy valójában fogalmunk sincs miről beszél. Ez tisztelendő lehet, ám az kevésbé, hogy az ember idejének rovására élvezkedik.

„Rájöttem arra, miközben az ágyamban heverésztem, hogy a nyomozás, a gonosz szándék, az elkövetett bűn leleplezése nem fontos, nem vagyok erre kijelölve. Lehet, hogy semmire sem vagyok kijelölve, úgy értem, talán azért nem lettem újságíró, pszichológus, főiskolai tanár, tudományos kutató.”

De mire megy ki a játék? Valóban nincs tanulság, nincs végkifejlet? Ez már csak azért is lenne iszonyú, mert bár olvasni öröm, és az idő sem mindig pénz, ahogy Kozma Léni, úgy mi sem leszünk már fiatalabbak. Megnyugodhat az olvasó, csupán 280 oldalt kell végigszenvedni egy alig több, mint 300 oldalas könyvből ahhoz, hogy rájöjjön, mit/miért is olvasott eddig. Igaz, erősen életkor és szemléletfüggő, hogy megérte-e, de hát ilyen az irodalom.

„Ezért sajnálom, hogy nem lettem pszichológus. Értenék, tudnék, megmagyaráznék mindent. Álmokból vagy Pavlovból, két irányzat és a cafrangok, nem bonyolult. És sokkal értelmesebb, mint amivel eddig foglalkoztam.”

A kis kavics valójában nem krimi, vagy legalábbis klasszikus értelemben nem nevezhető annak. Cselekménye ugyan van, ám valahol a háttérben és csak foszlányokban. Még a megoldás fényében is elég esetleges, hogy tulajdonítunk-e nekik jelentőséget és ha igen, mekkorát. Lovas Ildikó valóban egy lélek rezdüléseit tárja elénk, kérdés, hogy rá tudunk-e hangolódni, ugyanis ez teszi a könyvet értékessé, vagy éppen teljesen élvezhetetlenné. Negyven évesen már késő, harminc év alatt valószínű még korai próbálkozni vele. Mindenesetre érdekes kísérlet, talán csak a tesztalany hagy némi kívánni valót maga után. Talán öt év múlva újra előveszem.

Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010.

Első publikálás dátuma: 2011-05-14 17:27:57