Monkswell; Ballada Demiánról
Monkswell
Nincsen itt se tiszta víz, se
gyerek, se kislány, itt egerek
vannak, pajtában, kamrában,
eső esett és a kolostor oldalába
az ár ormánya a földet túrja,
szerzetesek között, fent a
könyvtárban írom levelem
Demiánnak, citromos vízzel,
hogy ne lássa senki sem,
ahogy kétségbeesem a múlt
időn, nem tudok jelenben
beszélni, kihazudva azt,
amit Demián tett, kódexeket
másolt, én iniciálét, ő meg
miniatúrát festett, sokszor
szörnyet, vizit, helyette féltem.
Ahogy elfelejtek minden szót,
egy marad majd meg: Demián,
aztán a szerzetesek kútjába
dobom a leveleket, ijedelemből.
Ballada Demiánról
Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak
a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.
Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,
megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.
Az üvegfal mögött van egy tó,
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok
egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.
Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.
Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött
üres a tó és üres az isten.
Steampunk szöveglabirintus
„Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,
egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.”
(Jorge Luis Borges: A történet fonala)
A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…
…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.
A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.
Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.
Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.
A vers és megannyi hiány
Lehet, hogy velem van a baj.
Lehet, hogy nem látom meg a csillogó tehetséget. Lehet, hogy más elképzeléseim vannak arról, mi az, költészet. Lehet, hogy személy szerint nem nyújt élvezetet nekem ez a kötet. Lehet, hogy nem hordok „garfieldos” pizsamát. Lehet, hogy nem írok verseket. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, Ágoston Csilla kötete, A test és megannyi szilánk, akármennyire is próbáltam minden jóindulatomat bevetni, nem nyűgözött le.
A kötet három részre tagolt, minden ciklusnak külön címe van. Az első a K-asztrál(t)test, a második a Hártyás tócsák, míg a harmadik a Csillék nyomvonala elnevezést kapta. Az első ciklus központjában a test áll. A 20. század során kitüntetett szerepet kapott a test, és a kasztrált test vizsgálata is. Ennek ábrázolása mint reprezentáció vagy aktus a versekben is megjelenik reflektáltan, a cím is ezt helyezi előtérbe. A legtöbb versben a női test jelenik meg pl. a Havi vérzés. Igen, ez a vers címe. Nem gondolom, hogy a menstruáció mint téma, érdekes vagy találékony lenne, és nem tudom üdvözölni a „merész képzettársításokat” sem (pl. a lecsöppenő vércsepp mint ki nem használt lehetőség). Még csak megbotránkoztatónak, vagy nagyon „poszt-posztmodernnek” sem mondanám, amit „én nem tudok megérteni”. Egyszerűen semmi eredeti nincsen abban, hogy a női test egyik meghatározó sajátosságát bemutatja. „Szégyenlősen takarítom / fel az odaszáradt, alvadt vér szagú pipacsokat” – nos, a „rendkívüli” asszociációt igénylő pipacs-metaforán kívül a lírai nyelv is jól tükrözi a költemény semmitmondó jellegét. Az átvérzett lepedő képe pedig nem a „provokációt” erősíti, hanem inkább visszataszítóvá válik, ráadásul az egész vers kilóg ebből a ciklusból. Ciklus, megint egy jó szó…
Az első részt különböző motívumok, vissza-visszatérő képek is szervezik. Ezek tulajdonképpen csak azért tekinthetők problémásnak, mert sok helyen erőltetetté, és mivel túl gyakran ismétlődnek, unalmassá is válnak egy idő után (a csillag mint test, a hold mint test vagy nagy trappista sajt, a fa mint test, illetve a test bukása pl. Csillaghullás). Emellett sajnos előfordul, hogy helyenként közhelyessé is válik egy-egy költemény, amikor olyan sorok olvashatók benne, mint például a Kitérés című vers „árral szemben nem tudsz haladni” sora.
Ennek ellenére vannak jobban sikerült szövegek; például a Harmóniatlanság, amelynek címe már önmagában találó, mivel napjaink világának egyik jellemző állapotát, a bizonytalanság egy formáját tükrözheti. A másik példa a Káróminta című vers, melyben a két véglet és a kártyában nagy szerepet játszó szerencse párosítása ráadásul képversben – káróminta alakot ölt a költemény –, kifejezetten ötletes megoldás.
A második ciklusban, a Hártyás tócsákban a különböző versformákkal való játék felerősödik. Már említettem, hogy a Káróminta című költemény képvers, de ebben a szakaszban szabadverseket, kisebb képverset, szándékoltan sorkizárttá alakított művet is találunk pl. Nem vált, Szerelem, életem lektorálatlan…A formai sokszínűség mellett a vissza-visszatérő motívumok erre a részre is jellemzőek. Az írás, a betűk kiemelt szerephez jutnak (Várás, Nincs ebben semmi, Kérdőjel), főként a ciklus első felében. A feladó-címzett játéka a szöveg és befogadó közt létrejövő kapcsolatot is szimbolizálhatja. Sajnos a ciklusindító versek mellett messze elmaradnak a továbbiak. A szerelmi bánat és a szerelemből fakadó szenvedés végigkíséri a költeményeket, éppen ezért fásulttá, helyenként már-már dühítővé is (Szerelem) válnak; például: „megsimogatlak, / s felbéget egy bárány”; „Szeretetem morzsáit / tejeskávéval tudtad csak / megemészteni”. Emellett olyan motívumokat is megfigyelhetünk, amelyek már az első ciklusban is jelen voltak, mint amilyen a már említett test képe, illetve az istenhit és Isten megjelenése a költeményekben.
A harmadik ciklus, a Csillék nyomvonala az Ágoston Csilla című verssel kezdődik. Önvallomás vagy ars poetica? Valahol a kettő összekapcsolódása kiteljesedés nélkül. Ebben a költeményben is az az Ágoston Csillára jellemző vonás látszik, ami az egész kötetet felöleli. Mégpedig a trivialitás, a hétköznapiság, a szóvirágokkal álcázott egyszerűség, a szájbarágás: a csille-Csilla játéka, az Ágoston és Csilla név hermafrodita összevonása, az ikrek csillagjegy és a skizofrénia megemlítése mind-mind kevésbé sikerült megoldások. A költemény tulajdonképpen az utolsó négy sor alapján olvasható ars poeticának („Mindenesetre igyekszem minden kóbor / esélyt tükörírással is feljegyezni, / hogy az utánam jövők majd örüljenek / a kétértelmű, fáradt apróságoknak.”), méghozzá nem is rossz ars poeticának, egyedül megfogalmazásában van némi gyengeség, és az említett megelőző sorokban.
Ebben a ciklusban az írás, a költészet mellett egy másik művészeti ág is tematizálódik, mégpedig a festészet (Festmény, Festés). Ezek a versek érdekes próbálkozások, akár egy következő kötetnek is alapját képezhetnék, esetleg további művészeti ágak bevonásával is. A költői nyelvnek viszont ebben az esetben is változnia kéne, nyelvileg sokkal árnyaltabban kellene kifejeznie saját tárgyát.
A harmadik részben található, Egy parfümös üveg szilánkjai mögött című költemény szilánk szava a kötet címében is megjelenik. A szilánk, a fenyegető, szúró tárgy az illatként létezni kívánó lírai ént nem tudja megsebezni. Azt gondolom, ez a kép kifejezetten eredeti, ennek ellenére pusztán ebben a versben találkozhatunk vele. Ez önmagában még nem lenne probléma, csakhogy a másik, a címben szereplő kiemelt kép, a test képe állandóan vissza-visszatér, már-már zavaróan sokszor, és így némi egyenetlenség figyelhető meg a cím által megidézett motívumok használatában.
A kötet keretes szerkezetű, az első vers utolsó két sora megegyezik az utolsó vers első két sorával: „A hátsó teraszról elmerengve / lesöpröm a fehér törmeléket”. Tehát az írás folyamatának végére, a készülő költemény vagy kötet „tisztogatására” is vonatkoztatható ez a két sor. Az írásra való reflexió, amit az Ágoston Csilla című szövegben is megfigyelhettünk, mindenképpen találó megoldás, sőt akár olvasási stratégiá(ka)t is felkínálhat.
Végezetül szeretnék kitérni a könyv borítóján olvasható, Sütő Csaba András által írott ismertetőre. Tény és való, hogy a fülszöveg nem kritika, és nem célja a könyv negatívumait hangsúlyozni, inkább egyfajta értelmezésről van szó. Ennek ellenére érdemes elgondolkodni azon, ami a kötet borítóján olvasható. Sütő Csaba András szerint ugyanis Ágoston Csilla sokat elárul „a női lét ezernyi aspektusáról”. Mégis kinek? Lehet, hogy akad olyan olvasó, aki megdöbbenve olvassa, hogy nagyon triviális legyek, a menstruáció tényét, mint valami sejtelmes titkot, amit évszázadokon keresztül elfedtek a nők, és amit most végre-valahára a költőnő leleplez. Sütő továbbá termékeny beszédhez hasonlítja ezt a költészetet, amely a „finoman kimunkált lírai szövegtérben” árad felénk… Azt hiszem, engem kikerült ez az áramlat. Legvégül megemlíti, hogy „a határ, az mindig nehéz, írhatnánk, de a nehézkedés célja ebben a költészetben éppen a határ kutatásában válik jelentéssé…” Nos, a határral kapcsolatban annyit fűznék még hozzá ehhez a gondolatmenethez, hogy ez a „finoman kimunkált költészet” pontosan a határaimat feszegette. Tény, hogy vannak előre mutató próbálkozások, de mindent összevetve ezek kissé kevésnek mutatkoznak.
Ágoston Csilla: A test és megannyi szilánk, Budapest, Orpehusz, 2010.
Federico García Lorca: A hold románca
Federico García Lorca
A hold románca
Eljött a hold a műhelybe,
fehér szegfű a szoknyája.
A gyerek csak nézi, nézi.
A gyerek csak őt csodálja.
Hát a hold a lassú szélben
karjait mozgatja lágyan;
csillogó, kemény, sikamlós
bádogkebleit kitárja.
Menekülj, te hold, el innen.
A cigányok itt találnak,
a szívedből fehér gyűrűt,
fehér láncokat csinálnak.
Hagyjál táncolni, te gyerek.
Ha megjönnek, rád találnak
a cigányok ott az üllőn,
fekszel kis szemed lezárva.
Menekülj, te hold, el innen,
döng már lovaik patája.
Te gyerek, ne lépj fehérre
keményített szép ruhámra.
Lovasember közeledett,
dobja döngött a határnak.
Bent a műhelyben a gyerek
fekszik, kis szeme lezárva.
A cigányok, bronz és álom,
az olajligeten által,
szemüket félig lehunyva,
jöttek égnek emelt állal.
Hogy huhognak ma a baglyok,
jaj, hogy huhognak a fában!
Fönn a hold megy egy gyerekkel,
kéz a kézben messze járnak.
Sírás hangzik odabentről,
a cigányok jajgatása.
Kinn a szél, a szél van ébren.
Műhelyük a szél vigyázza.
Havasi Attila fordítása
„Léni néni, Léni néni, a hóra kéne pisikélni” – Távol Afrikától
Lovas Ildikó A kis kavics című regénye nem egy pihekönnyű olvasmány.
Elsőre az ember azt gondolhatná, hogy nem egyéb, mint egy paranoid, kapuzárási pánikban szenvedő, egyedülálló negyvenes nő sirámainak gyűjteménye, néhol fura betétekkel kiegészítve. Ám többszöri olvasás után már összeáll a kép, és kiderül, hogy még értelmet is találni a kusza sorok között.
Mindenesetre ezek után már sejtettem is (helyesen), hogy kedvenc feminista portálom, a nokert.hu az egekig fogja magasztalni a nőirodalom eme gyöngyszemét. Szerintük (és a fülszöveg szerint) a könyv „pörgő, igazi krimit ígér”, nos, számos egyéb más megállapításaik mellett legfőképp ezzel szállnék vitába: a cselekmény valóban letaglózó erejű, ám sodrás helyett inkább egy helyben kavarog, mint valami örvény, hiszen maga a cselekmény meglehetősen soványka.
Kozma Léni egy kockás füzetbe jegyzi fel gondolatait, amelyről később kiderül, hogy megegyezik a könyvvel, melyet az olvasó a kezében tart (szellemes megoldás, bár amikor az olvasót a regény végén ez a felismerés éri, az elsöprő erejű szóáradat után egy jó darabig még meg sem tudja emészteni). Léni helyettes történelemtanár egy iskolában, mellette disszertációján dolgozik, és arról álmodik, hogy egyetemi tanár lesz, ám ez az álom egyre távolibbnak tűnik. Csöndes, lagymatag életének állóvizét egy haláleset kavarja fel, amikor is egy öngyilkos holttestére bukkannak az iskola padlásán, Lénit pedig érdekelni kezdi a halott kiléte, és bár az iskola hamar napirendre tér az esemény felett, ő képtelen erre. Kollégái legtöbbjét lenézi, ám amikor a férfiasságában megsértett földrajztanár megindítja ellene hadjáratát, arra kényszerül, hogy az Avonos katalógusból olcsó sminkszereket rendelve a magyartanárral kössön szövetséget. Frusztrációjában emellett egy réges-régi bűntény iratait kutatja fel, és mindeközben az igaz szerelemre, „deniszfincshettönre” vár, és a regény végére persze rendeződik élete. Mindez azonban több mint háromszáz oldalban első olvasásra gyilkos adag.
És ha már Léni, akkor nem szabad megfeledkeznünk a másik Leniről, a „náci szajháról”, akinek alakja minduntalan fel-felvillan, és ezek azok a részek, melyek esetenként kissé kilógnak a kockás füzetből (például nem derül ki, kivel is beszélget a művésznő). Leni, akinek sötét alakja Léni egész életére rányomta a bélyegét, üresfejűen, hiún és önzőn védekezik az ellene felhozott vádak hallatán, bár ez a giccses-mókás önigazolás a regény legélvezhetőbb része, és habár nem az én tisztem megítélni Leni Riefenstahlnak a munkásságát, tehetségét és a zsidók kiirtásában betöltött esetleges szerepét, azért Lovas Ildikó, ha akarja, tökélyre viszi a morbid humort: „Talán foglalkoznom kellett volna azokat a statisztákkal, akiket kölcsönkértem egy tiszta és rendezett körülmények között működő táborból, hogy segítsenek a filmem elkészítésében?”
Léni és Leni élete, e két kavics-élet oly hasonló és mégis oly különböző. Egyrészt ott vannak a nagyon is nyilvánvaló párhuzamok, közös motívumok, melyek néha kicsit szájbarágósan ugyan, de fellelhetők mindkét történetben. Első és legfontosabb a kavics, mely a maga egyszerűségében is tökéletes eszköz e kettősség ábrázolására. Mindketten máshogyan vonatkoztatják magukra. „Úgy éreztem magam, az iskola alagsorában kialakított tanteremben, akár egy kis kavics, ami lekerült valami hatalmas tó fenekére és ott nyugodtan hever. Nem zavarják a hullámok, nem akad bele a moszatokba, algákba, vagy ami már növényként elképzelhető a tavakban. A pillanat, amikor belekerült a vízbe és megfodrozta annak felszínét, elmúlt, amíg lassan alámerült, súlya lehúzta a tó fenekére.” mondja Léni, mikor élete nagy problémái megoldódtak már, és bár még csak negyven felé jár, élete innentől véget ér, ami hátravan belőle, már említésre sem méltó, hiszen a kockás füzet is betelt. Leni kavicsa azonban megakadt valahol félúton és már esélye sincs arra, hogy valaha is észrevétlenül beilleszkedhessen társai közé. „Kavics voltam, egy kis kavics abban a hatalmas gépezetben, amiről senki sem láthatta, mivé fog alakulni.” Bár ez a megállapítás remekül jellemzi Leni helyzetét, erős a gyanúm, hogy itt egy kis szerzői bakival van dolgunk: talán Leni Riefenstahl mentegetőzéséhez a „kis csavar a gépezetben” metaforát kellett volna használni, hiszen a „kavics a gépezetben” vajon nem arra utal, hogy a fogaskerekek megakadnak, mert idegen anyag került közéjük? Márpedig Leni is ilyen bántó, idegen test volt felemelkedése idején, majd később, a nácik bukása után is, amikor a közvélemény háborús bűnösként megbélyegezte ugyan, mégis szabadon mozoghatott. Ám nem tudtak mit kezdeni vele, a fogaskerekek képtelenek voltak összezúzni az apró kis kavicsot.
A másik nagy párhuzamot Afrika jelenti: menekülés a világ borzalmai elől. Míg Leninek mindez sikerült, és örökre a mesevilág illúziójába merült, Léninek sikerül leszámolnia a mesékkel és Dany Finch Hatton fantomjával, így vissza tud térni a valóságba. Annyi közös vonás van az életükben még: az öngyilkosság, az anyjukhoz való viszony, az időjárás, a felhők, a filmek (Léninél a bugyuta tévésorozatok, és persze az elmaradhatatlan klasszikus, a Blixen-regényből készült film), ám míg Leni öntelt felszínességgel suhan végig rajtuk, Léni túlkomplikál mindent. A két kavics élete ezeken a pontokon ér össze, de közben mérföldek választják el őket térben, időben és a dolgokhoz való hozzáállásban.
Mindemellett a könyv remek lehetőséget kínál különféle elemzésekre, belemagyarázásokra és összeesküvés-elméletek kreálására (személyes kedvencem a fejezetek beosztása volt, ahol erősen elgondolkodtam, milyen jelentősége lehet annak, hogy a „Hulla a padláson” című, rendszeresen ismétlődő részeket először két, majd három, végül pedig öt fejezet választja el egymástól), szinte minden egyes mondatának lehet valamilyen különleges értelmet tulajdonítani, így nem nehéz oldalakat megtölteni a róla szóló értelmezésekkel. Ám mint olvasnivaló, amelytől joggal elvárhatnánk, hogy valami élvezetet is nyújtson (bár könnyen lehet, hogy valaki az életközépi válságba süppedt hölgyek siránkozásában leli örömét) sajnos alig-alig állja meg a helyét. Viszont a Leni Riefenstahl-os részek önmagukban egész érdekes olvasmányélményt jelentenének.
Lovas Ildikó: A kis kavics, Pozsony, Kalligram – Budapest, Pesti Kalligram, 2010