Sincsó Kiadó, Tokió, 2008

Miura Sion: Akiről mesélni kezdtem

Sincsó Kiadó, Tokió, 2007

Amikor Kavabata Jaszunarit (1899–1972) Hóország című regényéért 1943-ban Nobel-díjjal jutalmazták, a Nobel-bizottság azzal indokolta döntését, hogy az író műveiben visszatért a japán írói hagyományokhoz, és ezáltal egy ezer éves örökséget elevenített fel. A XXI. századi japán irodalomban ugyanennek a hagyománynak a folytatója a fiatal katolikus írónő, Miura Sion (1976–).

Az ezredforduló óta folyamatosan jelennek meg regényei és esszékötetei, amelyekkel különös népszerűségre tett szert napjainkban, olyannyira, hogy 2006-ban munkásságáért Naoki-díjjal[1] jutalmazták.

De mi okozhatja ma egy igényes szépíró ilyen mértékű sikerét? A válasz minden bizonnyal az írónő által ábrázolt problémák aktuális voltának, a rendkívüli stílusnak és a virtuóz narratív megoldások alkalmazásának együtthatásában keresendő. A mai japán társadalom szinte minden problémáját lélektani hitelességgel elemző regényei Miurát ez által kétségtelenül korunk más jelentős japán íróival, például Murakami Harukival és Josimoto Bananával teszik egyenrangúvá.

2000-ben megjelent első regényében, amelynek főhőse egy pályakezdő képregényíró, azt a mindennapos küzdelmet mutatja be, amely a japánok életének igen nagy részét foglalja el, vagyis a munka világában való helytállás embert próbáló harcát.

Elbeszéléstechnika és problémafelvetés szempontjából is kiemelkedő két regénye: a 2002-ben megjelent Titkok kertje () című ifjúsági regény és két évvel később napvilágot látott műve, Akiről mesélni kezdtem ().

Adott egy katolikus leányiskola Jokohama környékén. A Titkok kertje hősei, a három középiskolás lány számára meghatározó lesz ez a miliő személyiségük kibontakozásában, a fókuszban mégis a tizenéves lányok – Igarasi Najuta, Nakatani Szui és Bója Tosiko – külvilághoz való viszonya – elsősorban férfiakkal szembeni kiszolgáltatottságuk –, illetve a felnőtté válás lépcsőfokai állnak. A regény három részének elbeszélője a három lány, így biztosítva a különböző nézőpontok érvényesítését környezetükhöz és egymáshoz való viszonyuk értékelésében. Az írónő kitűnően érzékelteti a serdülő lányok élénk fantáziavilágát, valamint élő és élettelen környezetük iránt mutatott fokozott érdeklődésüket. A vízözön után című első rész Igarasi Najuta története, amelynek központi problémája a fiatal lány tisztulási szertartása. Ennek alapja pedig a bibliai vízözön, Najuta ugyanis így akarja megtisztítani lelkét azoktól a hatásoktól és rendellenességektől, amelyeket életében addig elszenvedett. Abban biztos volt, hogy a vízözönnek mindent el kell söpörnie, ami kisgyermekkorának azon napja után történt, amikor szexuális zaklatás érte. Az azonban sokkal nagyobb fejtörést okoz neki, kit, illetve mit vegyen be maga mellé az új Noé bárkájába, mely személyek és mely érzések, eszmék maradjanak meg újra kezdett élete számára. Két barátnője közül a számára kedvesebbiket, Szuit talán érdemesnek tartja erre, ugyanakkor a Krisztus által hirdetett reményben az őt ért megpróbáltatások (többek között az említett gyerekkori trauma, anyja halála) következtében már nem hisz, ahogyan a békét hozó olajágban sem, így ezeket az összes többi zavaró tényezővel együtt elsodortatná, s önerőből kezdene új életet. Tekinthetjük ezt kamaszkori dacnak vagy kiábrándultságnak, Najuta lelki vívódásairól azonban senki, még két legjobb barátnője sem tud, s amikor a lány több hétre bezárkózik otthonába és még az iskolából is hiányzik, csak találgatják, mi lehet ennek oka. Ezt a mozzanatot azonban már Bója Tosiko szemével láttatja az írónő. Tosiko titkos szerelmi viszonyt folytat egyik tanárával, ám amikor ez kitudódik, véget kell vetniük a kapcsolatnak. A tanár ugyanis egy fenyegető levelet kap, amelyből kiderül, valaki tud kapcsolatukról. A levelet feltehetően Szui írta, nyilván barátnője védelmében, Tosiko esetében azonban ez éppen ellenkező hatást vált ki, szégyenében elmenekül az emberek elől: a Csiba megyei Kjúdzsúkjúrihama tengerpartra indul, s nem látják többé. A regény legintellektuálisabb alakja Nakatani Szui, akit Tosiko is úgy jellemzett, mint egy kivételes, felnőttesen viselkedő fiatal lányt, aki fokozott távolságtartással viseltetik környezete iránt. Neki is megvan azonban a titka, egy meg nem született fiútestvér „személyében”.

Az Akiről mesélni kezdtem bonyolult lélektani regény, amely lazán kapcsolódó fejezetekből áll, és a modern japán társadalom, valamint az egyetemes emberi természet valamennyi problémáját felvonultatja. Miura ezen szövegében is különböző elbeszélőkkel mondatja el a hat fejezet eseményeit, a narrátorok – akik minden esetben férfiak – azonban mind valamilyen kapcsolatban állnak a központi figurával, a nőügyeiről elhíresült történelemprofesszorral, Muragava Tóruval. A férfi így szintén különböző nézőpontokból kerül górcső alá, ám az apró mozaikokból így sem derül fény minden őt övező titokra, talán ezzel is érzékeltetve, mennyire nehéz megfejteni egy ember személyiségének minden apró részletét. Az elbeszélők, illetve az általuk bemutatott személyek valamilyen módon szenvedőalanyai Muragava tetteinek. Megjelenik a regény lapjain a megcsalt feleség, a Muragava miatt megcsalt családapa, Muragava fia, akit apja kamaszkorában hagyott el, Muragava mostohalánya és vér szerinti lánya.

Az első fejezet – ahogyan a későbbiek közül valamennyi – az igazságkeresésről szól. Ki írta azt a fenyegető-figyelmeztető levelet, amelyben leleplezik a professzor egyik szerelmi viszonyát, s mi igaz az abban foglaltakból. Miszaki, Muragava volt hallgatója meglátogatja tanára feleségét, hogy együtt derítsék ki a levélíró kilétét, s megvitassák a további teendőket. A szöveg hangsúlyozza a japán nők sok tekintetben máig kiszolgáltatott helyzetét. Muragava felesége alaposan megfigyeli férjét, s pontosan tud annak kicsapongásairól, mégsem szólhat ellene semmit.

Hasonlóan általános társadalmi kérdést feszeget az írónő, amikor a családok látszólagos boldogsága, látszatbékéje mögött rejlő elfojtott konfliktusokat mutatja be. A japán ember ugyanis igyekszik minél inkább eltakarni a külvilág elől saját személyes problémáit. Az egyetemista Sibuja Sunszuke részletesen megfigyeli a szemközti lakásban lakó, elsőéves Muragava Ajakót, a professzor mostohalányát. Befelé és kifelé mutatott életének kettőssége így nyilvánvalóvá válik, ennek megnyilvánulása padig a lány öltözéke: amíg az emberek között mindig színes ruhákban jelenik meg, addig otthon csupa feketét visel. Muragava Ajako egy Sibujával való beszélgetés alkalmával utal a családjában húzódó feszültségekre, és arra, hogy anyja annyira nem bízik mostohaapjában, hogy mindenhová vele utazik. A lány azonban képtelen feldolgozni a belső konfliktust, s egy kamakurai nyári tábor alkalmával a tengerbe öli magát. A következő részben Muragava Ajako rejtélyes halálának körülményeit igyekszik kideríteni Muragava első házasságából született lánya, Hotaru és vőlegénye.

A reggeltől estig dolgozó, ezáltal családjától távol maradó férj is megjelenik a műben. A második fejezet narrátora ugyanis ennek következtében lesz kárvallottja Muragava nőcsábász tevékenységének, mivel távolléte alkalmat ad az akkor éppen háziasszonyok oktatását végző tanárnak, hogy elcsábítsa feleségét. Az utolsó fejezetben újra elbeszélővé előlépő Miszaki házassága sem tökéletes, hiszen feleségével hosszú évtizedek alatt sem születhetett gyerekük. Az asszony ezért saját magát hibáztatja, lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért képtelen megfelelni női kötelezettségeinek. Ők ugyancsak próbálják fenntartani a boldogság látszatát a társadalom felé, s még a gyerek hiányát is igyekeznek kompenzálni: gyakran vendégeskedik náluk egy gyermekkorában elveszett, és néhány napra idegen asszonyhoz került középiskolás fiú.

Végül fontos megemlíteni, hogy Miura Sion többek között ebben a regényében is megjeleníti a természeti katasztrófák általi örökös félelemben élő japánok képzetvilágát. Muragava fia, Johito világvégeként élte meg azt a napot, amikor apja elhagyta őt, Hotarut és anyját, s attól kezdve újra és újra megjelent előtte egy apokaliptikus látomás.

Külön ki kell emelni az írónő lírai, minden apró részletet érzékletesen bemutató stílusára, amely a kezdetektől fogva sajátos vonása a japán irodalomnak. A klasszikus japán költészetből ismert motívumok főként természeti képekből építkeznek, és sajátos szimbólumrendszert alkotnak a japán köztudatban. Ennek egyik közismert eleme a cseresznyevirág, amely Miura Sion Akiről mesélni kezdtem című szövegében a második fejezet vezérmotívuma. Az elbeszélő kertjében lévő, ám útépítés miatt kivágásra ítélt cseresznyefa lehulló szirmai most, a XXI. században is a boldogság és a szépség mulandóságát, a folyamatos változást szimbolizálják. „Egy esős vasárnapon a cseresznyeszirmok egyenként peregtek az ágakról, mintha valami elviselhetetlenül rájuk nehezedne. Abban a pillanatban, amikor a szél szárnyára kelnek, megfeledkeznek a súlyról, ami őket nyomja, s apró remegésekkel tarkított körkörös pályát írnak le, ahogy a föld felé igyekeznek.”[2] Ilyen érzékletesen jelenít meg az írónő egy apró mozzanatot, különleges atmoszférát teremtve ezzel. A regény első fejezetének vezérmotívuma a kristály, amely a társadalom bonyolult, játszmákkal és veszélyekkel teli sötét erdejéből való szabadulást jelképezi. „Ő most egymagában sétál a széles pusztaságban – mondja a narrátor Muragava második feleségéről – Tudatában annak, hogy lába elé egy-két összeszáradt holttest gurul. Lelkében mégis a világ legcsúnyább, de leggyönyörűbb kristályával.” A Titkok kertjének zárójelenetében az utolsó rész elbeszélője, Nakatani Szui hosszasan elnézi az ereszcsatornából esővízzel együtt kifolyó kaméliaszirmokat, s megilletődve gondol arra, hogy a világ első szülésének szemtanúja volt ez által. Az Akiről mesélni kezdtem pedig a behavazott Nyugat-Japán egyik buddhista temetőjében ér véget, ahol utolsó felesége örök nyugalomra helyezi Muragava professzor hamvait, amellyel együtt a fölbe száll a férfit övező titok: kit szeretett igazán életében, szeretett-e egyáltalán valakit. Idézhetnénk még az utolsó fejezet címének – Hazaút kettős szimbolikáját, vagyis az utat eltévesztő, ezáltal hazatalálni képtelen öregemberek konkrét problémáját, illetve a lélek halál utáni megnyugvásának, „hazatalálásának” mozzanatát…