„Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,
egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.”
(Jorge Luis Borges: A történet fonala)
A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…
…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.
A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.
Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.
Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.