Az erdőben két éhes gyerek vadászik egy kóbor macskára, egy éhes felnőtt pedig a két gyerekre… így kezdődik a történet. A mélyen elhallgatott ukrajnai éhínség idejére visszautaló gyilkosságsorozatot kell kinyomoznia egy botcsinálta detektívnek. Mégpedig az ötvenes évek Szovjetuniójában, egy olyan világban, ahol az emberi viszonyok nehezen írhatók le a szeretet–gyűlölet, barát–ellenség, igazság–hazugság ellentétpárokkal, és ahol az emberi cselekedetek nehezen fejthetők fel az ok-okozatiság eszközeivel. Egy olyan társadalomban, ahol ölelés és ölés között keskeny a határvonal, és ahol az ösztönélet is menthetetlenül átpolitizálódott.
De mért az ezredforduló után jött el egy ilyen, a szovjet ötvenes évekről szóló politikai bűnregénynek az ideje?
A 44. gyermekről Magyarországon kevés értelmezés született. Nem is csoda: a Tom Rob Smith alkalmazta szabad függő beszéd jóval kevésbé átütő és művészi, mint az amerikai krimiíróké vagy akár Móriczé, Tar Sándoré. A szocializmusban született olvasóknak falsnak tűnhet a regény referencialitása is: a boldogsággal kapcsolatos illúziókat ugyanis a leg(kő)keményebb diktatúrák sem nélkülözhetik.
Pedig Smith – annyi populáris angolszász szerzőhöz, Martina Cole-hoz vagy P. D. James-hez hasonlóan – a XIX. századi realizmus hagyományát igyekszik tovább éltetni. Ámde egy diktatúra „otthonosságáról” vajmi keveset tudunk meg az A 44. gyermek című regényből. Ez a roppant egyenetlen színvonalú regény (amelyet talán jobb lenne példázatnak nevezni) egy olyan szélsőségesen reménytelen világot mutat be, ahol nem létezhet igazság és felelősség. És Smith nemcsak megrajzol egy ilyen társadalmat, hanem ezt teszi meg egy sorozatgyilkos utáni hajsza keretéül.
Márpedig ahol az egyéni felelősség szikrája sem létezik, ott nincs igazi nyomozás, és (elvileg) nem létezhet igazi krimi.
Talán még a morbiditástól viszolygó olvasók is emlékeznek rá, hogy néhány sorozatgyilkos – köztük a regénybeli gyilkos lehetséges előképe, Andrej Csikatilo is – évekig, évtizedekig kedvére gyilkolhatott prostituáltakat vagy gyerekeket. A szovjet államvédelem mindig is a legtehetségesebb fickókat gyűjtötte egybe, miközben a szovjet rendőrségnek nem volt igazi presztízse. A rendőrök nem is elkapni akarták a valódi tettes(eke)t, hanem példát statuálni, minél előbb „rábizonyítani” a tettet valamelyik csavargóra vagy futóbolondra. Hiszen nem a rendszerrel volt a baj. Hanem a beilleszkedni nem tudókkal.
A ténytisztelet és a logikus gondolkodás kihívás egy diktatúra mindent uniformizáló szimbolizmusa ellen. De hogyan születhet meg egy nagy detektív ebben a világban, ahol ügyek nem, csak az ügy létezhet? A regény főhőse, a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtője, Lev nem szabadságharcos. Csak a szovjet titkosszolgálat buzgó fogaskereke, aki – bár nem szadista és nem paranoiás – mégis a legnagyobb lelkesedéssel igyekszik ellátni a feladatát. Egyszer (amolyan hűségpróbaképpen) azt a parancsot kapja, hogy tartóztassa le a feleségét, és bizonyítsa rá, hogy hazaáruló.
Lev nemet mond. De nem a szerelem mindent legyőző hatalma miatt, és nem azért mert a szexualitás megnyitja előtte a szabadság birodalmát – nem! Ez az a pont, ahol a regény nyíltan szembemegy az egyik legfontosabb irodalmi előképpel, Orwell 1984-ével. A szex A 44. gyermekben sötét fenyegetés, nyilvános vagy privát megaláztatás: a szovjet állampolgárok még éjszaka sem maradnak ellenőrzés nélkül, az ágyban is felügyelik egymást. Nem különb ennél Raisza és Lev házassága sem: Raisza azért ment hozzá Levhez, mert félt, hogy a férfi megöleti, és Lev azért menti meg Raiszát, mert az asszony – önvédelemből – terhesnek hazudja magát.
És nem is a születendő gyermek miatt mond Lev nemet.
Hanem csak.
Mert valamikor nemet kell mondani. A felesége elleni vád a saját integritását fenyegeti. És mert a rengeteg átverés, bűn ellenére Raisza és Lev „összetartanak” – ha nem is mint férj és feleség, de mint a háborút közösen túlélni akaró gyerekek. Ebben a regényvilágban – ahol a gyerekek azt sem szeretik, ha a tanár az osztályteremben megjegyzi a nevüket – a legszokványosabb emberi kapcsolatok sem írhatók le a nyugati normák szabályai szerint.
Sztálin halála megakadályozza a szovjet államgépezetet, hogy kivégezze a „szerelmespárt”. Levet egy távoli város rendőrségére helyezik, és ott rátestálnak egy sorozatgyilkos utáni hajszát. A csillogóan megkonstruált, íróasztalok mögött kiagyalt kémügyek után a transzszibériai expressz kis állomásain, elhagyott gyártelepeken, kocsmákban találja magát. Mint valami Tolsztoj-hős, megtér az orosz valósághoz.
A hatóság természetesen lezárja a nyomozást. Pedig az igazság valamilyen foszlánya feltünedezik a kommunizmus nem hivatalos nyilvánosságában, a népi folklórban: eszerint a transzszibériai expressz vonalán eltűnt gyerekek ügye összefügg, mert hiszen a németek gyerekgyilkosságokra kiképzett kémeket hagytak a megszállt területeken… Ám aki valóban meg akarja fejteni a gyilkosságokat, annak szembe kell néznie a szovjet történelemmel A gyerekeket ugyanis nem bántalmazzák szexuálisan, hanem egy éhes társadalom érzékszervét, a gyomrot tépik ki belőlük. És nemcsak a kitépett gyomor, hanem a gyerekek szájába tömött falevél is az ukrajnai éhínségre utal.
Rendes állampolgár meg sem értheti a gyilkos üzeneteit. Vagy mégis?
De hogy lehet a tettest egy olyan társadalomban megnevezni, amely csak a kollektív bűnösség fogalmát ismeri? És mi okból harcol az „igazságért” egy volt titkosszolgálati tiszt és gyáva felesége? Csak. Nem erkölcsi felháborodásból, hanem mert a nyomozás láza fogva tartja őket. Vesztenivalójuk úgy sincs: Lev és Raisza azt hiszik, csak idő kérdése, és előbb-utóbb a gulágra hurcolják őket.
És most kérjük az olvasót, hogy lapozza át azokat a fejezeteket, ahol Lev egy kitört foggal kilazítja a fogolyszállító vonat deszkáit, és Raiszával faluról falura menekülnek, míg tisztázzák a „félreértéseiket” (brrrr!), és új lángra lobban a szerelmük… (Ezekre az oldalakra mentség talán az elsőkönyves szerző életkora.) Lev leleplezi a gyilkost, a felettesei elfogadják a bizonyítékokat, és kinevezik a moszkvai rendőrség főfelügyelőjének.
A regény végére megszületik hát a szovjet Sherlock Holmes. Szükség van a jó rendőrökre, mert hiszen az imperialisták most már ilyen „alávaló” köztörvényes bűncselekményekkel akarják felforgatni az államrendet. És Lev tényleg jó rendőr: karizmatikus, makacs, logikus gondolkodású, megvesztegethetetlen.
Lev nem szökik Nyugatra – pedig megtehetné (!) –, hanem marad. Benne marad a saját történetében. És ezzel elfogadja, hogy az igazság – minden igazság – a kulturális környezet foglya, tehát lényegében megfejthetetlen. (Ahogy szembesül ezzel egy „posztszocialista” rendőr is, Tar Sándor Szürke galambjának főhadnagya, vagy az Édes Anna rezignált, a teljes megértés lehetetlenségét belátó vizsgálóbírója.) Hiszen a társadalmi-kulturális környezet nemcsak kitermeli, hanem többértelművé, mi több, megfejthetetlenné is teszi a jeleket. És mi túlságosan is benne vagyunk ahhoz, hogy bármivel kapcsolatban igazunk lehessen. És talán ez magyarázza, mért játszik el annyi XX. századi társadalmi regény – és nemcsak antidetektívregény – a „félresikerült nyomozás” toposzával.
Raisza és Lev a diktatúrában lehetséges két értelmes magatartást is példázza. Hisz a regény meglehetős iróniával ábrázolja a „kelet-európai ellenzékiség” történelmi gesztusait. Lev felesége mindig a „Nyugat” felől szemléli önmagát, egy másik kultúra felismeréseit alkalmazza önmagára: tiltott Hemingway-köteteket rejteget, „megkeseredett” irodalomtanárokkal barátkozik, „számon tartja” a rendszer bűneit – tenni persze nem tesz semmit. Lev viszont nem akar senkinél jobb lenni, ő egyszerűen csak jó akar lenni. Az ő értékrendjében a szolidaritás az integritás legfőbb mércéje, ez köti elbűvölően cinikus feleségéhez, mint ahogy egyébként a Szovjetunióhoz is.
Menni vagy maradni? Az ördög utáni hajsza – és persze a rosszon túli „rossz világ” rajza – mellett Lev és Raisza „eltéphetetlen szembenállása”, az ő befejezetlen vitájuk is a Mester és Margaritára emlékeztet bennünket. Mert ne feledjük, a Mester és Margarita nem csak egy orosz író története – a mesteré, aki a művészet révén „kiírja magát” Moszkvából, és a regény segítségével kimenekül az orosz valóságból –, hanem egy rossz költőből lett történészé, Hontalan Iváné is.
Hontalan Iván marad. Ahogy Lev, a gonosz kémelhárítóból lett jó rendőr is. Ennek az önként vállalt többértelműségnek az ethoszát pedig talán meg sem értettük volna a rendszerváltáskor.
(És meglehet, kár volt ezzel is szembenéznünk.)
Tom Rob Smith: A 44. gyermek. (Fordította Saliga Zsuzsanna) Budapest, Európa Kiadó, 2009.
Mivel forrásgyűjteményről van szó, amely az 1869-ig magyarul megjelent Japánról szóló leírásokat tartalmazza (többségük idegen nyelvű szöveg fordítása), túl sok személyes véleményt nem lehet fűzni a tartalomhoz, legfeljebb annyit, hogy roppant dicséretre méltó vállalkozás volt megszerkeszteni a kötetet, amelyet a tervek szerint továbbiak is fognak követni; a másodikban szintén a japán-magyar tematikát járják körbe, a későbbiekben pedig japán fordítások (például Macuó Basó útinaplóinak vagy Kosztolányi japán műfordításainak jegyzetelt változata) megjelentetését tervezik a Pagoda és krizantém sorozat szerkesztői. Illetve egyes emberek számára bizonyára remek szórakozást nyújt, hogy különféle meredek, földtől elrugaszkodott, több száz éves tudósításokat olvashatnak Japánról és a japánokról, mint például Szent Ferenc japán útja kapcsán az alábbit: „Ennek az útnak ily sok ínségeit terhesebbé teszi vala a nemzet dagálya. Mert a jápnok mint dölyfös és kevély elmével bírók, őtet mint jövevényt és a jápóniai módit nem tudó és magát megvető embert, mint botort és bolondot zaklatják vala.” De sokan Japán földrajzi adottságaival sincsenek tisztában: „… a kis szigetek számmal 24-en vannak, melyek közül megint nevezetes a Vulcanus nevezetű, mely gyakran igen szokott tüzelleni; a nagy szigetek pedig háromfélék: úgy, mint előszer Nihpon, avagy tulajdonképpen Japonia…” Mindezekkel együtt érdekes olvasmány, és a humoros leírások talán valamennyire a célközönséget is kibővítik.
