„Egy fokkal tágabbra nyitni a szemem”

Hidd el, ez Delhi! A cím lehetne az is, Hidd el, ez vagyok én! Tasnádi-Sáhy Péter naplója alapvetően egy útinapló, élménybeszámoló és az Én-keresés megejtően őszinte vallomásos formájának keveredése.

Arról a jelenségről gondolkozik, hogy mit tesz velem az út, hogy miként jár végig rajtam az út, miközben kívülről úgy tűnhet, én járom az utat. Erre persze ránt egyet az ember a vállán, hogy na és? Láttam már ilyent, meg én is utaztam, meg amúgy is a hideg kilel a bölcselkedő útleírásoktól. Különben is, mit foglalkozzak én Indiával, van én nekem elég bajom, kiskezitcsókolom.

Aztán mégis felütöm a könyvet, szellemes blogbejegyzések könyvalakban, bő kilenc hónap önkéntes angol tanítás Delhi egyik kétmilliós nyomortelepén. A stílus könnyed, néhol a húszas-harmincas évek bohózatjellegére rímelő, Jerome K. Jerome, P.G. Wodehouse lezser poéncsokrait idéző anyag. A szellemesség könnyedsége olykor átcsusszan a mesterkélt sportújságírói nyelv modoros szintjére, köhög a gépezet, aztán újra olajozottan gördül tovább.
A szöveg nem irodalom, bár a leírások tömörsége, sűrítéstechnikája néhol irodalmi érzékenységet és ambíciókat sejtet. Az egyik leírásban az 53. oldalon mintha kikapcsolt volna az állandó szellemességre,  öniróniára hajlamos szövegalkotó, és egyszeriben puszta szemlélővé válik, csak néz. Nem lát, nem gondolkodik, nem reflektál. „Zsong a fejem a képektől. Egy tehén és egy kutya kötélhúzást játszik egy szemétből kiguberált rongydarabbal. Húsz ember guggol letolt nadrággal a nyomortelep melletti tisztáson. Egy vízhordó ember egy zöldségessel verekszik. Trágyakorongok száradnak glédába állítva az árokszélen. Meztelen férfi sétál békésen a felüljáró alatt. Egy szomorú arcú nő és a kisfia kifeszített lepel alatt koldulnak, a fiú nyakában lógó ormótlan hangszóróból vallásos zene üvölt.”

Mintha ezek a pillanatok kezdenének egyre mélyebbre vésődni szövegi és személyes szinten is, itt már nem a pusztán racionális, nyugati wannabe indiáner gondolkozik a kultúrák egymásra hatásáról, hanem egyszerűen hagyja, hogy megtörténjen benne India.

És India meg is történik benne, részletes leírásokat kapunk a különféle gyomorfertőzésekről, halálközeli élményről, belső változások felismeréséről. Talán ebben a legerősebb a szerző: a saját fizikai, mentális kudarcainak és gyógyulásainak lehengerlően őszinte és komikus ábrázolásában. Nem fél beszélni arról, hogy gyönge, sérülékeny, kiszolgáltatott, ugyanígy nem tart attól sem, hogy egy gondolatfolyam egyes szakaszai közhelyszámba mennének, reflektál is rá bőszen, ő leírja, mert hát most ez van. Ilyenkor a legszabadabb szöveg, nem próbálja magát pozicionálni, lenyom egy kis esszét, aztán megy tovább a következő napra. Szépen, kronologikusan, semmi fakszni.

A szöveg azért kibírt volna egy alaposabb szerkesztői munkát, itt-ott bosszantó kis hibák ütik fel fejüket, no meg jó dolog a kronologikusság, de mégsem működik állandó szövegszervező erőként. Mindezen hiányosságok aztán feledésbe merülnek, a szerző kíváncsiságának lendülete visz tovább szépen kiküszöbölve az apró csorbákat.

Fontos tapasztalat, ahogy a nyugati (vagy kelet-európai vagy mi) kultúra burkai felhasadnak, ott hever a kiszolgáltatott, szerencsétlen elbeszélő, és nézi, ahogy elveszít mindent, amit előtte olyan nélkülözhetetlennek tartott. Az egyik mobiltelefon elveszítésének leírása: „Az utolsó szál is elszakadt, ami a régi életemhez kötött, megszabadultam legalább kétszáz számtól, amit úgysem akarok többé hívni, annak a maximum húsznak, amit meg igen, könnyen utána lehet járni, a legfontosabb hármat meg úgyis tudom.” Itt sem a szöveg megformáltsága, egyénisége rendíti meg az olvasót, hanem a helyzet őszinte, totálisan egyszerű felismerése. Meglehet, nem is kéne így, idézőjelek közt kiragadnom, na de ez meg az én szabadságom.

Beleengedi magát a vesztes helyzetekbe, a nemtudás kiszolgáltatott állapotába, ettől lesz a szövegnek valami furcsa spirituális csillanása. Nem, nem explicit spiritualitás, csupán derengés. „Ezekkel a megállapításokkal (közhelybe hajló szólamokkal), még nem jutok messzire, viszont azt mindenképpen kimondhatjuk, hogy már teljesen biztos vagyok a feloldhatatlan, végleges bizonytalanságomban. Egyébként ebben nem látok semmi tragédiát, sőt kifejezetten élvezem, hogy csak bámulok és csodálkozom.”

Az önironikus, fizikailag kikészülésre hajlamos férfiszerephez képest csupa erős akaratú, örökmozgó nőalak vibrál a szövegben, szám szerint négy (most az operakalauz idevonatkozó passzusát idézem): egy anya, egy munkatársnő, egy barátnő, és maga India. A szöveg szerelmi nyelve leginkább az India nevű fiktív nőstényt írja körül, körültekintő alapossággal szól a szerelem fázisairól, az egyértelmű imádattól a lassú elhidegülésen át a házsártos csatározásokig. Látványos, katartikus szerelem tombol hát India és az elbeszélő között, a győztes (már ha beszélhetünk egyáltalán győzelemről, amikor a szerelemről szólunk) azonban a könyv végén repülővel érkező barátnő. India meg duzzoghat. A nemi szerepekről alkotott egyre szerteágazóbb és komplexebb kép egyik legérdekesebb összetevője egy helyi szervezet programjánál tett látogatás élménybeszámolója: a szervezet a helyi homoszexuálisok és hermafroditák egészségügyi tanácsadásával foglalkozik, az elbeszélő persze kíváncsi is meg viszolyog azért az egésztől, végül azonban szóba elegyedik az ott kószáló ürgékkel, és csak néz ki a fejéből, próbál megérteni valami megérthetetlent.

Hogy kinek érdemes elolvasnia Tasnádi-Sáhy Péter szövegét? Mindenkinek, akit érdekel a határterületek találkozása, a kultúrkörök nem éppen súrlódásmentes metszéspontja, aki kíváncsi arra, hogy mi a fészkes fenét keres egy fiatal közgazdász India egyik nyomortelepén!?

 

Tasnádi-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! – egy önkéntes naplója, Budapest, SanomaBudapest, 2010

 

Rossz vért szül

Spiró György a 2009-ben napvilágot látott Feleségverseny című könyve után egy évvel ismét egy regénnyel, a Tavaszi Tárlattal jelentkezett.

 

Az író ezúttal a magyar történelemhez nyúlt, és bár ez a mű elmarad más regényeinek intenzitásától és nyelvi megformáltságától (például Az Ikszektől vagy a Fogságtól), az 1956-os forradalom és az azt követő időszak, a Kádár-korszak hajnala mint téma, rendkívül fontos.

Spiró olyan elbeszélői pozíciót és olyan időkeretet választ, amely nem a megszokott felfogáson vagy az olvasó lehetséges előfeltevésein alapul. Nem a forradalom hősei, nem a mártírok, nem Nagy Imre, és nem Kádár János azok, akik ennek a regénynek a főszereplői. Ez a regény a magánélet felé fordul. „A mindennapi életről nem sok írott forrás maradt fenn” – jegyzi meg Spiró könyvének fülszövegében. A Tavaszi Tárlat Fátray Gyula mindennapi életéről és megaláztatásáról szól, de Fátray Gyula csak egy a sok ember közül, szólhat ez a könyv – sajnos – sok más emberről is… Fátrayn és „barátain” kívül azonban történelmi személyek is szerepelnek a regényben, vagy elhangzik a nevük pl. Pogány Ödön Gábor, Marosán György, Kádár János és Rákosi Mátyás. A címben szereplő Tavaszi Tárlat is létező kiállítás volt, amely botrányba fulladt. Itt engedték be először a kommunista vezetés idején az absztrakt festők alkotásait a Műcsarnokba. Kati, Fátray felesége részt vesz ennek szervezésében és munkálataiban. A művészet tehát nem az irodalom, illetve alkotóik által van képviselve, hanem a képzőművészet és a film által.

A regény szerkezete viszonylag jól felépített, eltekintve Kalán Géza deus ex machinaként érzékelhető megoldásától: Fátray Gyula április 20-án találja meg a nevét a Magyar Ifjúság című hetilapban közölt cikkben, amelyben ellenforradalmi tevékenységgel vádolják, és május elsején már felszabadultan ünnepel. Nagyon kevés idő telik ez a két esemény között ahhoz, hogy az ilyen jellegű meghurcoltatások súlyát valóban hűen ábrázolja. A hitelességet a dátumok és események szinte már babonás fontossága próbálja érzékeltetni. A történet 1956. október közepén kezdődik és 1957. május elsején fejeződik be. Ez volt az a május elseje, amikor az állami vezetés „nem tette kötelezővé a részvételt” az ünnepségen, ennek ellenére annyian vonultak fel, hogy arra még a jelenlevők, de talán maguk Kádárék sem számítottak. Hitler születésnapján találja meg Fátray az újságban a nevét, a könyvben húsvét szombatján, a feltámadás ünnepén, ami nemcsak hátborzongató, hanem rendkívül ironikus is.

Ez az elbeszélőre jellemző ironikus hangvétel, amellyel a korszakhoz és annak különböző jelenségeihez viszonyul, a könyv egyik fő erénye: „Elhúzódó álvitát folytattak a lapokban, milyen előnyei és hátrányai lennének az ötnapos munkahétnek, az lett a döntés, hogy a hatnapos munkahét jobb.”(97.) „– Nagyon rendes fiú! – lelkendezett Vályi. – Kohuth Gyuszi, nem találkoztatok még? A nyáron lett az Ipari és Közlekedési Osztály munkatársa. Ősztől beíratták Miskolcra a kohómérnökire. Még négy év, és már diplomázik is!”(100.) Az elbeszélői irónia első számú célpontja azonban Fátray Gyula, akit „hősünknek” nevez, és aki az antihős tökéletes megtestesülése. Szatírába illő helyzet az, ahogy a forradalom dicsőséges napjai alatt kórházban fekszik aranyérműtéte után, és legfőbb problémája az első székeléssel járó fájdalom. Foglalkozására nézve gépészmérnök, de csak egy gyárban dolgozik. Felesége, – saját meglátása szerint – proli. Gyakran „idegen nőként” emlegeti, akivel nem oszthatja meg gondolatait, holott ez az a nő, akivel élete nagy részét töltötte. Kati megszállott kommunista, földhözragadt, sok helyzetben közönségesen viselkedő nő, ami még az olvasóban is visszatetszést, esetleg mélységes szánalmat kelthet. Gyerekük, Matyi borzasztóan ostoba, semmi nem érdekli, a regény végén is detektoros rádióért könyörög, amit már senki nem használ. Matyi alakja mintha az átlag mai gyerek paródiájaként is értelmezhető lenne, akit nem érdekel semmi, és felesleges dolgokkal tölti az idejét, például ül a televízió előtt sorozatokat nézve; aki kezébe nem vesz soha egyetlen könyvet sem, mert „unalmasnak” találja őket, vagy aki a számítógépes játékok rabjává válik és csak egy virtuális világban érzi jól magát.

Gyakran tűnik úgy, hogy az elbeszélő már egy utólagos perspektívából beszél. Külön eszmefuttatás olvasható a „vicsor országáról”, amelyben az elbeszélő kifejti nézeteit a magyar történelemről és sorsról. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy nagyon sok kritika marasztalja el az írót az elbeszélő és a főszereplő szólamainak összemosása miatt, mivel a regényben sok helyen nem világos, hogy az elbeszélő gondolatmenetét olvashatjuk, vagy Fátrayét. Az említett „vicsor országáról” szóló betét pedig nem illeszkedik szervesen sem az elbeszélő, sem a főszereplő szólamába, annak ellenére, hogy valószínűsíthető, hogy Fátraytól nem várhatunk ilyen elmés gondolatokat.

A regény egyik fontos motívuma a névváltoztatás. Fátray eredetileg Klein Gyula volt, de a névváltoztatása sem sikerült. Valójában Tátrai szeretett volna lenni; csakis –i betűvel a neve végén, hogy elkerülje az arisztokrata –y végződést, de elírták, sőt a Tátraiból Fátray lett, mert a tinta elcsöppent. Az akkori felfogás szerint ráadásul irredenta vezetéknevet választott magának. Ez a motívum azonban túlteng a regényben: Fátraytól kezdve Szász Lalin át Kalánig mindenki nevet változtatott. Mindegyik magyarosított az eredeti zsidó vezetéknévből. „Ezek fasiszták, csak vörösök.”(232.) – állapítja meg Szász Lali, ez az a mondat, amellyel mindent elmond a zsidóság regénybeli helyzetéről. Fehérterror vagy vörösterror, fasizmus vagy kommunizmus – egyre megy, a zsidóság minden helyzetben kiszolgáltatott marad. Fátray tragikumát ebben láttatja a regény.

A mű szóhasználatában is törekszik a Kádár-korszak hajnalának légkörét megidézni – a szocialista szókészlet egész tárházát – mondhatjuk: tárlatát – felvonultatja: osztályidegen, osztályáruló, szabotázs, munkaverseny, hároméves terv és így tovább. A szereplők megszólalásai, megnyilatkozásai is jól tükrözik a korabeli szóhasználatot. A szocialista retorika szinte átszövi a művet. Ennek a retorikának és a bürokráciának útvesztőiben próbálja magát Fátray tisztázni – Josef K-t és hasonlóan kilátástalan sorsát látjuk viszont. Miután mindenki elárulja, hazugságokat terjeszt róla és vádakat kohol ellene, Fátray még mindig nem látja be helyzete lehetetlenségét, minden szálat megpróbál megmozgatni, valójában semmire sem jut, folyamatosan csak falakba ütközik. Szász Lalinál tett látogatása döbbenti rá arra, hogy mi is folyik tulajdonképpen körülötte. Ekkor mintha tisztán kezdene látni, de ez nem tart sokáig…

Ugyanis miután Kalán Géza „kisegíti” a bajból, elmegy a május elsejei felvonulásra, majd beül feleségével és fiával megnézni egy filmet a moziban. Hazafele bandukolva pedig még a rendszer dicsőítéséig is eljut: „Ha ilyen tömegesen támogatják a rendszert, akkor a vezetők soha többé nem követhetik el azokat a tragikus hibákat. Szép, hogy ennyi ember tett ma hitet a szocializmus mellett. Ezzel a tőkével, ezzel a bizalommal élni kell.”(286.)

Szomorú végkicsengés ez.

 

Spiró György, Tavaszi Tárlat, Budapest, Magvető, 2010.

Stockholm-szindróma Bolgár módra

 

Üdvözöljük! Ön hamarosan egy ütközőállamba érkezik! Hogy ne érintse ez kellemetlenül, ezért rögtön egy történettel kezdenénk, amely egy zsidó kisfiúról szól, aki Titus császár diadalívét látva megkérdezte nagyapját, hogy miért is épült ez a hatalmas monstrum. A nagypapa válaszában egyszerre utalt a történelmi eseményre, mely miatt az emlékmű épült, valamint ennek saját jelenüket érintő legfontosabb konklúziójára: „Tudod kisunokám ezt Titus császár emeltette, miután megnyerte a zsidó háborút, de hol van már ő és birodalma, miközben mi még mindig itt vagyunk.”

 

Tehát Ön egy ütközőállamba érkezik. Gratulálunk! Mostantól az ebből következő történeti kontextus fogja meghatározni identitását. Nagyhatalmak tökrészeg politikusai egy kiterített térkép felett aszerint fognak dönteni a sorsáról, hogy melyiküknek mekkora darabot sikerült a papíron lehányni. Nem láthat majd valóságos forradalmakat, mert az ilyen típusú eseményeket az Ön országában külföldi rendszerek által küldött ejtőernyősök fogják megszervezni. Az egyes kormányok és államformák viszonylag gyorsan követik majd egymást, ezért ne számítson arra, hogy ugyanabban a politikai rendszerben éri el a nyugdíjkorhatárt, ahol fiatal éveiben munkába állt. Szocializációja az éppen regnáló hatalmi rendszer külföldi megfelelőjének mintájára fog bekövetkezni. Mindent tudni fog a mintául állított államok kultúrájáról, míg azok az Önéről elenyésző információkkal fognak rendelkezni, például keverni fogják Budapestet Bukaresttel stb. Hasonló értelemben fog nyelvet is tanulni. Hamarosan tehát semmit sem fog érni, amit tanult.

 

Állami vezetői vagy az ütközőállamok sajátos helyzetének leginkább megfelelő hintapolitikusok, vagy a zavarosban kitűnően halászó szerencselovagok közül kerülnek majd ki. Ha érvényesülni akar, akkor Önnek is célszerű lesz e bevált magatartásminták közül választani. Történelmének gócpontjai az évszázadok során bekövetkezett különböző nemzeti katasztrófák (Augsburg, Muhi, Mohács, Világos, Trianon, 1956) és nem az ezek közt elért rész-sikerek (Nándorfehérvár, Isaszeg, 1989, 2003(?)) lesznek. Minden nyugodt időszak csak átmenetet fog képezni két tragédia között. Véletlenül se gondoljon úgy a hasonló sorsú országok polgáraira, mint az Ön barátaira és sorstársaira, mert ők lesznek a legnagyobb ellenségei. Velük minden kapcsolata csupán fegyverszünetként, vagy érdekbarátságként értelmezhető, ami gyakran csak egy külső hatalom manipulációjának köszönhető. Annál kevesebbet fog tudni a hasonló sorsú népek történetéről, minél inkább kapcsolatba hozhatóak saját országával, mert ami itt gyásznap, az ott örömünnep, és ilyen körülmények között nehéz közös alapra helyezkedni.

 

Hazájának (vagy nevezze, ahogy akarja) történeti sajátosságai meghatározzák majd mindennapjait is, mert mindig csatlakoznia kell majd valahová. Általában két, egymás megoldásait radikálisan kizáró törekvés áll majd rendelkezésére, amelyek hatalomra jutásuk esetén mindig mindent újrakezdenek. Ne legyenek azonban illúziói, mert ha nem csatlakozik egyik irányvonalhoz sem, akkor is be fogják sorolni valahova (akár különböző oldalról egyszerre két helyre is), de ugyanakkor egyik csoporthoz való csatlakozása sem garancia arra, hogy ezt tényleg elismerik, és oda is fog tartozni. Bárhol él, tanul, vagy dolgozik a különböző külső érdekszféráknak megfelelő frontvonalak ismételten ki fognak rajzolódni az életében, ezért minden eredményt tekintsen átmenetinek. Számítson arra, hogy az ütközőállamok értelmisége között mindig akadnak például Bolgár Györgyök, akik jogosnak tekintett felháborodásukat kibeszélendő Isztambulba, Bécsbe, Brüsszelbe, vagy Stockholmba futnak, hogy ott minél jobban eláztassák saját hazájukat. A jelentéstétel azonban olyan tragikus eseménybe torkollhat, amelyről a következőképpen számolt be egyik történetírónk, Ménrótfalusi Tóth Vászoly, aki hívatlanul lett részese a történéseknek:

 

„A méltán híres stockholmi csata a következőképpen zajlott le. Bolgár félvén az országot uralni kívánó fagyosszent hatalmának despotikus kiterjesztésétől Svédországot kereste fel, hogy az ánglusok nyelvén az ottani közvélemény elé tárja Magyarföld egyre nyomorúságosabb állapotát, miszerint a despota letette hivatalukból a törvényesen választott tisztviselőket, és elvette a legálisnak tekinthető milliós végkielégítések 98 %-át, nem beszélve arról, hogy egyes művészeket és más közszereplőket is folyamatos inzultusoknak teszi ki. Miközben Bolgár ilyen szavakkal tüzelte harci szellemre az egybegyűlteket, a helyszínen hirtelen és váratlanul – egyes beszámolók szerint szélsőjobboldali irányból – portyázó magyar könnyűlovas különítmények jelentek meg, akik az előadóra és az őt körülvevőkre a hazaárulás kartácstüzét zúdították. A rajtakapott szónok, aki eleinte valószínűleg nem is tudott mit kezdeni azzal a problémával, hogy magyarokitt is vannak, és ezért most már nehéz lesz neki kibeszélni őket a hátuk mögött, hirtelen zavarba jött a váratlan támadástól, de a körülötte lévők már felvették a harcot az ellenség fasisztának nevezésével.  Nyilván odaveszett volna az egész különítmény, ha nem következik be a svéd dragonyosok szervezett hadának ellenlökése, akik „ez nem vitaest” csatakiáltással megtörték a könnyűlovasság támadását. Mindkét fél részéről többen súlyos sebekben hagyták el a csatateret, de halálos veszteségekről nem tudunk.”      

 

A stockholmi csata hamarosan nemzetközi hírre tesz szert, melyből Önnek, ha nem áll egyik oldalra sem, akkor csak annyi jut, hogy égjen a pofája, ezért javasoljuk, tartson magánál mindig – különösen hírműsorok olvasása, vagy nézése közben – extraerős fényvédő krémet. Legyen óvatos, mert elképzelhető, hogy Bolgár György meggyőzi Isztambulban a főszerdárt, Bécsben Metternich kancellárt, vagy Stockholmban a svéd királyt, hogy Magyarországon sürgős beavatkozás szükséges, ezért küldjenek pár ezer krími tatárt, vagy német dragonyost esetleg egy kötelék Gripent a korábbi demokratikus állapotok helyreállítása céljából.

 

Ellenpéldák természetesen vannak, és végsősoron akár ki is vándorolhat, de vegye figyelembe, hogy egy ütközőállam polgáraként a legrosszabb, ami történhet Önnel, hogy megszűnik ez a státusza, mert ebben az esetben a világ az Ön számára értelmezhetetlenné válik. Az ütközőállam és benne Ön, akkor éri el ugyanis történelmi lehetőségeinek csúcspontját, ha képes a különböző érdekszférák között saját jogosultságát felmutatni. Pontosan azt kell tehát tennie, amitől Bolgár György óvni kívánja:

 

„Ennek az önkényes, basáskodó, fölényes kormánynak a feje, Orbán Viktor, aki ma az Európai Unió elnöke. Március 15-én, a magyar nemzeti ünnepen mondott beszédében kijelentette: Magyarországot hevesen támadták az utóbbi időben külföldről, de visszavertük ezeket a támadásokat. Mint a múltban, amikor a magyarok nem fogadták el Bécs és Moszkva diktátumát, most nem akarják elfogadni Brüsszelét sem. Itt tartunk most.”[1]

 

Nem fogadhatja el tehát külföldi hatalmak diktátumát, de figyelembe kell vennie ezek elképzeléseit és ezen belül saját érdekeit. Kezelje azonban megértéssel egyes polgártársainak érzéseit, akik hajlamosak különösen erős szimpátiát érezni az országot kívülről befolyásolni akaró nagyhatalmak, vagy ezek hazai megbízottai iránt, akik alig várják, hogy nekik Moszkvából, Isztambulból, Bécsből, vagy Brüsszelből diktáljanak.

Mindezek után még egyszer üdvözlet itt a különböző érdekszférák frontvonalai között húzódó senkiföldjén két katasztrófa között! És most, hogy az előírásnak megfelelően megkapta a szükséges tájékoztatást, nyugodtan felsírhat.

 

Dragan Velikić: Bréma-ügy (regényrészlet)

Kivárási rajon


 

Megőrizni magunkat önmagunknak, ez volt Ivan Bazarov leleménye. Akkor látott hozzá valóra váltásához, amikor az újjászerveződő országban kitörölte a nevét a hivatali labirintusok láthatatlan listáiról. Miden egyes nap csoda, semmi nincs előre meghatározva. Vessük el a holnapi nap használati utasításait! Minden pillanat érdemes az örökkévalóságra. Hogy ezt sikerre vigye, ahhoz meg kellett szabadulnia a tervektől, minden egyes napot egy önálló életként kellett megélnie. Nem is kell kimozdulnunk a szobánkból, hogy megtett utunkat a kilométerszámláló ezrekben mutassa. A világ tele van jelekkel, föltéve, hogy a kijelölt útvonalat mellőzve haladunk. Az építőanyag elpusztíthatatlan, az új épületeket a romokból alapozzák, az életek nem vesznek el a halál tényével, egy-egy ember emlékeinek fonala könyvlapok között talál helyet, ott marad a lenyomatuk egy bőrönd viseltes fogantyúján, a konyhaszekrény vitrázsán.

Két hónappal azután, hogy Olivera lakásában mindent átrendezett, Ivan egy este a nappali kilátójában állva a Vltava kávéház előtti parkolót bámulta. Úgy érezte, eljutott arra a pontra, amikor semmire se gondol, tekintetével csupán végigsiklik a külvilág formáin. Ám a tér befogása, amelyhez a Vltava toponima rendelődött, felidézte benne a kedvelt zenemű hangjait, a hullámok egyhangú sustorgását. Valahol a belső hallása mélyén Smetan Vltavája hömpölygött, felhangzott a kürt a szürkületben. A parkoló betonrengetegét felszívta a lekottázott hangjegyek hieroglifájába plántált zöldellő táj.

Van egy pillanat szürkületkor, a nappali fény elosonása táján, az éj egy pillanata, amely a gondolatot nem oly módon oldja el, ahogyan az alkonyat teszi. Ez órán, a fény és a sötétség határmezsgyéjén az egész mögöttünk hagyott út egyetlenegy képbe sűrűsödve dereng fel – egy metszéspontban találkozik az összes elképzelhető történet, minden lehetséges felejtés. A gondolat csak futólag érinti az emlékezet reliefjét, a légy kiszámíthatatlan röppályáján cikázik, szavakba, szagokba, hangokba kódolását elkerülve olyan csupán, mint vetett szikra, mely ellobban az áttetsző levegőben. Hét lakat alatt a megtett út szakaszai. Az őr nyugodt. Zár vigyáz zárat, feledés előzi a teljes tudást.

A megnyugvás e pillanata, a biztonságos menedék feletti elégedettség egyszeriben szertefoszlott, amikor Ivan szeme, miután a nappali szoba kilátópontját elhagyta, megakadt a játékokat őrző ládán. Ez volt az egyetlen bútordarab, amelynek nem sikerült helyet találnia. Egyik faltól a másikig tologatta, besuvasztotta az előszoba sarkába, a fogas alá, de már másnap reggel betaszigálta a loggiába.

Teodora ebbe a ládába tette be az évek során az új játékokat, nyomban Ivan születésnapja után. Az ajándékok bizonytalan időre eltűntek szem elől, a láda köztes állomásán időztek, és onnan olyan időközökben kerültek elő, amelyek hosszát Teodora diktálta. Egy-egy értékesebb játékszer előhozását a mágikus rejtekhelyről természetesen elodázhatta egy-egy hazahozott gyenge osztályzat vagy csínytevés.

Ekképpen értette meg Ivan nagyon korán, hogy minden ígéret, mindaz, ami a tételes birtoklás fiktív listáján szerepel, csak egy feltételezés. És ahhoz, hogy ez a feltételezés beteljesüljön, megfelelő körülmények létrejövetele szükséges. Annak üteme, ahogyan az ajándékok a hétköznapi játékállományba kerültek, olyan rendszerességet követett, mint ahogy az évszakok váltakoznak. Anyja tartotta a szavát: hogyha Ivan rendesen teljesítette kötelességeit, az új játékok kontingense az ünnepi átadás-átvétel pontosan meghatározott napján elővándorolt a mágikus ládából. Ivan így ízleli meg a kivárás élvezetét, örömét lelve a beteljesülés késleltetésében. Születésnap után nyomban a láda elnyeli az ajándékokat, a csábos holmi határozatlan időre eltűnik szem elől.

Sok év után, az örömök elodázásának szenvedélyétől megverve Ivan a lányokat is mindig egy majdani napra hagyta, amely okvetlenül felvirrad, de csak a türelmi időszak után. Ez az inkubáció arra volt jó, hogy Ivan gondolatban lejátszotta mindazt, ami óhatatlanul vár rá. Noha a késleltetés ritmusát már nem az anyja dirigálta, ez még nem jelentette azt, hogy az elvermelés periódusai rövidültek volna. Ellenkezőleg, az egymásra találás halogatása elégedettséggel töltötte el Ivant.

Emiltől abban az évben, amikor hozzájuk költözött a Dorćolra, három kocsiból, villanymozdonyból és lefektetve két méter hosszú ellipszist alkotó sínkészletből álló játék vonatot kapott ajándékba. A drága játékszert csak különleges alkalmakkor vette elő. Anyja kijelölte azt a helyet a nappaliban, ahol szabad volt átengednie magát a vonatozás örömének. Előtte el kellett mozdítani az ebédlőasztalt és a hat masszív széket.

Papírba tekerve hevertek a doboz alján a vagonok és a mozdony, szép sorban a vágányszakaszok és az egyenirányító sötét doboza. Most végre tartós elhelyezést nyerhet legkedvesebb játéka. És átengedheti magát a régóta halogatott utazásnak. A modellvasutat a hálószobában, az ágy és a szekrény közötti térben szerelte össze, felfénylettek a fémfelületeken a hajnali fény első sugarai.

A belső tér formarendjével, amelynek kialakításában fontos szerep jut a tárgyak elrendezésének a lakásban, Ivan Bazarov elérte, hogy minden alkalommal, amikor áthaladt bejárati küszöbe pontonhídján, azt a világot odakint elviselhetőbb változatában élje meg, félre tudja tenni a történéseket, amelyeknek egyetlen célja, hogy elfedjék a mindennapok bármely képletének szerves részét alkotó állandót: az emberi nyomorúság értelmetlenségét. Erre szolgálnak az ünnepek, a transzparensek, a vidám parkok, a kongresszusok, az ünnepségek, a játékszalonok, az államfők portréi, az összeesküvések, a stadionok, a memoárok. Ez a külső világ töredékesen bemásolódott a feljegyzésekbe, amelyeket Ivan nap nap után betűzdelt a könyvek lapjai közé. Amit lejegyzett, az megteremtette a világ áttekinthetőségének illúzióját. A rákérdezés órája, hogy mi értelme is van annak, amit tesz, természetszerűleg a beláthatatlan messzeségbe tolódott. Annak képtelensége, hogy bármiféle történet lekerekíthető, felmentést adott Ivannak az alól, hogy nem jut megfogható eredményre.

 

Életünk legfontosabb eseményei azok, amelyek nem történtek meg velünk, miközben olyannyira áhítoztunk utánuk, hogy életműködésünk részeivé lettek. Legfontosabb emlékeink termőtalaja a vágyakozás, hogy amire évek kívánkozunk, meg is történjék. Ezek életünk sarkpontjai. Semmi esetre sem az értelmetlen tényadatok, amelyek elpusztítanák a bensőnkben zajló életet, azt a hatalmas kartotékát, le nem jegyzett naplót, amely életünk igazi medre. Mély meggyőződésem, hogy az emberek között húzódó legnagyobb szakadék az, amely azokat, akik a meg nem történt eseményeket életük legfontosabb részének tartják, elválasztja azoktól, akik ennek semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak, abban a hiszemben, hogy a meg nem történt olyasvalami, aminek nincs átjárása a megtörténthez. Egy élet igazi személyi igazolványa a kimaradt események leltára. Hiszen, semmi kétség, életünk megformálása termeli ki a külső tényeket is.

Ma már világosan tudom, miért emlegette olyan gyakran a nyolcvanas évek végén Torbica ezredes az esti kvaterkázásokon, a Bristol éttermében, ahonnan a város szállodai titkosszolgálatát irányította, „az események kivárási rajonját”. Az eseményeknek ez a „kivárási rajonja” pontosan meghatározott topográfiai adatnak bizonyult. Akkor meghökkentett a felismerés, hogy a szolgálatok, amelyekről azt hittem, hogy munkájukat kizárólag tényekre alapozzák, egy ezoterikus elvet követnek, amely szerint mindama lappangó és ismeretlen valójában „az események kivárási rajonjának” a tartozéka. Torbica ezredes azt állította, hogy az események kivárási rajonja olykor ideális hely a nagyobb egységek pihentetésére. Leki alkatát illetően Torbica ezredes egy középkori alkimista vonásaival rendelkezett. Nem mellékes persze, ki milyen módon szeretkezik. És hogy ezt Torbica ezredes hogyan művelte, arról Ninától részletesen értesültem.

„Kivárási rajon” – mire szól a készenlét? Ezen akadt fenn Nina. A lehetséges támadásra? És miért pihennének a nagyobb egységek a támadás kivárási rajonjában. Nem lenne jobb, ha olyan rajonban pihennének, ahol semmi sem várható? Kivéve az ő pihenésüket.

Épp itt van a kutya elásva, magyarázta az ezredes. Mert a mi katonai doktrínánk alapvetően azt vallja, hogy minden terület kivárási rajon lehet, ahol a nagyobb, de emezek, a kisebb, apróbb egységeket is meglepetés, vagyis támadás érheti. Ez a háború, amelyet most vívunk, és amely rövid lesz, igazolja a doktrínát, amellyel összhangban az egész terület a támadás kivárási rajonja.

Nem annyit tesz ez, hogy a nagyobb egységek sehol sem pihenhetnek?

A mi stratégiánk lényege ez: elég nagy egységeket kell kialakítanunk ahhoz, hogy a pihenés általuk elfoglalt rajonja lefedje az egész területet. Ilyen módon a meglepetés csak részleges. És persze itt van még a biztonsági hálózat, amelyet a biztonsági szolgálat épít ki. Nélküle nem is lenne nyugtuk a nagyobb egységeknek.

Hogyan alakíthatók ki ilyen nagy egységek?    

Az egész nép egy nagy egység, mind között a legnagyobb. A mi katonai doktrínánk azt vallja, hogy olyan nagy egységgel, amilyen a nép, a meglepetés minden kivárási rajonja csak elméleti feltevés.

De egy ilyen nagy egység, épp a nagysága miatt, nem lehet kitéve meglepetésnek?

Ez itt a bibi. Hogyan lehetne taktikai szükségletekre széttagolni azt, ami ilyen nagy? Megtartva eközben, a széttagoltságban is, a széttagolatlan nagyság fontosabb összetevőit.

Kiderült, hogy a „nagyság” amiről Torbica ezredes beszélt, gyenge anyagból készült, és minden taktikai szükséglettől függetlenül széttagolódott. Torbica ezredes már 92 nyarán elhagyta Belgrádot. Utóbb egy vezérezredestől, aki egy ideig a Bristolban lakott, úgy hallottam, hogy Torbica ezredest Boszniába vezényelték, és ott új katonai alakzatok szervezésével foglalkozott. A lehallgató készülékek körül a gondoskodást a titkosrendőrség emberei vették át, akik mindennapi vendégek voltak a szállóban. De a szállodavendégek között nem voltak már külföldiek.

Kihallgatni saját magunkat? De kinek kell jelenteni? Nem, nem vagyok paranoid. Én csak tisztelem a tényeket.

 

Miután a másik lapot is teleírta, Ivan kitépte mind a kettőt az ívből, kettőbe hajtotta, és odament a könyvespolchoz, amely a két ablak között volt felfüggesztve, olyan falrészen, ahová sohasem vetül közvetlen fény. Itt kaptak helyet a legértékesebb könyvek. Egy rövid percre megtorpant, mielőtt a hátsó sorból kiemelte volna Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című kemény fedelű, zöld borítós könyvét, hogy a kettőbe hajtott lapokat becsúsztassa lapjai közé.

Azt is megérte hát Ivan Bazarov, hogy eljutott „a pihenés kivárási rajonjába”. Mert hiszen ha az ember saját feje szerint rendezi be az életét, az éppenséggel a valódi pihenés enyhelye. És mint ahogy Oliverától tanította meg vele, Pannónia sok városa olyan hely, ahol kétezer évvel ezelőtt római légiók pihentek. A külvilág zűrzavara többé nem ingathatta meg a belső topográfiát. És nem tanakodott többé azon, ki légyen a felforgató. Ki az oka annak, hogy lehetetlenség normálisan eljutni egyik utcából a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba? Ki rendezte át a színpadot, amelyről sok kulissza el is tűnt? Ha pedig egyszer tárgyak eltűnnek a látókörből, velük tűnnek el szokások is. És nem is csak a szokások, hanem az ízlésvilágok egész skálája, amit a kifinomult íny megérez. Végezetül, amikor elromlik a látás és a hallás, amikor nehézkesebbé válnk a mozdulatok, és az álmatlanság állandósul, csak az íny marad. A süketülés csendjében, a látásvesztés sötétségében már csak az íny észlel élvezeteket.

Az Ivo Lola Ribar utcában, Aco péküzletében vásárolt habos sütemények, amelyeket hébe-hóba tett látogatásain vitt neki, felélénkítették anyja elbágyadt agyát. A cukrászmesterség fortélyaira épülő impérium volt az utolsó pihenési rajon Teodora Tasić–Bazarov–Kohot számára. Miközben az idős asszonyt nézte, aki ínyével szétnyomkodta a gyümölcsös tölteléket, és grimaszokkal adta tudtára örvendezését, elnézve ezt  magatehetetlen lényt, aki, elveszítvén az utolsó jobbágyot is, aki felett királyi hatalmat gyakorolt, órákon át gubbasztott foteljében a tévé előtt, és ki tudja, miféle fantazmagóriákat rakosgatott össze csámcsogva, e látvánnyal szembesülve Ivan először fedezte fel, hogy beszélgetni tud az anyjával. A végső pihenő rajonjába érő, már kizárólag az ízlelés érzékszervére hagyatkozó Teodoráról lehámlottak mindazok a makacs rögeszmék, amelyek egész élete során elfojtottak minden természetességet, megbéklyóztak minden beszélgetést. Most éppen az öregségnek ez a tehetetlensége váltotta ki Ivanból, hogy szeretettel gondolt anyjára. Egyszerre minden lecsupaszítva jelent meg: a lefittyedt ajkak csemcsegése, miközben hullanak róla a morzsák, a kialvó testet körüllengő savanykás szag, a rikácsoló nevetés az elégedettsége jelzésére, amikor néhanapján beállított hozzá a betegszobába. És ebben a lemeztelenedésben Ivan végül közelinek érezte magához az anyját. Eltávozása után még sokáig ott érezte a kezén anyja köszvénytől elformátlanodott ujjainak szorítását. A 2-essel a Slavija felé villamosozva fülében hallotta a hangját, a jármű ablaküvegén üres tekintete nézett vissza rá, átérezte a szótlanságot, amelyben egy beteljesületlen élet lobbant utolsót. Most végre meg tudta bocsátani neki azt a sok játékot a láda fogságában, amelyek örökre újak maradtak, aranyemeltyűiként annak a biztonságnak, ami Ivan egész élete során a legfőbb érték marad. Az élmény teljességét csak attól kaphatjuk, amit nem érünk el, ami az ígéret rajonjában reked, soha nem ér fel vele, ami beteljesül. Hiszen Ivan megismert városokat, amelyekben sohasem járt, fel tudott idézni élményeket, mlyek nem történtek meg, tapasztalatot épített az át nem éltből. Az építőanyag elpusztíthatatlan, a romokból új építmények emelkednek. Az embereket is a meg nem történt építi. A valaha volt világokat nem nyeli el a pusztulás. Mindennek támad örököse.

Anyja halála után, amikor ledőlt az utolsó pannó is, Ivant már csak egy hajszál választotta el a láthatatlanná válástól. Ezt a végső, a legnehezbb lépést a Bristolban fennálló alkalmazását feladva tette meg, elpárologva mindenféle hivatal összes nyilvántartásából. Ettől a pillanattól kezdve minden lehetőség nyitva állt előtte, mert ő már egy senki volt, vagy pontosabban bárkivé válhatott, akit elgondolt magának.

Visszatette Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című könyvét a helyére, gondosan elegyengette a könyvgerinceket, és odaállt a kilátóba. A júniusi nap rekkenő hősége után az eső első cseppjei a por szagát hozták, de máris zápor szakadt le. Várt vagy húsz percet, amíg az eső eláll, és kilépett az utcára.

 

Amikor valami nagyon távoli pontra szögezzük a tekintetünket, a szemünkben megjelenő képek lassan tompábbá válnak, mígnem összemosódnak, s végül olybá tűnik, hogy a dolgok nyilvánvalósága, valószerűsége elvész, és hogy pittoreszk erejével csak a képzelet jelenítheti meg a részleteket, adhat nekik formát, nagyságot, színt, melyek persze bizonyos módon mégiscsak összefüggenek a dolgokkal, de nem teljesen fedik őket.

Ehhez hasonló a történelem és a hagyományok kapcsolata is. Hogyha rég letűnt napokra vetjük lelki szemeinket, egy meghatározott pontig éles körvonalú objektumok, történelmi tények rajzolódnak ki előttünk, egyszer aztán a történetiséggel elkeveredve, a hagyomány fokozatosan elkezd olyan valós eseményekre hivatkozni, amelyeket már átitatott az imaginácó és a fikció; ahányszor csak reális tényekre lenne szükségünk, ennélfogva, a képzelet elevenen ható leleményeibe botlunk, a  kiszorított  történelem helyébe azok lépnek, megfosztva így a szellem látóképességét az igazság maradék gyér magvaitól is   

 (KARLSBAD, Guide through the health resort, Otto Maas’s Sons, Vienna, 1906)

(Fordította: Bognár Antal)

Falvaindák

Nem lepődnék meg, ha Falvai Mátyás második megjelent kötete olvastán valaki így kiáltana fel:

 

„Na tessék. Ímhol egy fiatal író, aki végre nem azzal van elfoglalva, hogy szövegét telezsúfolja értelmezési labirintusokkal, kollázzsal, felismerhető, felismerhetetlen  vagy fiktív intertextussal, illetve nyakatekert szóképzésekkel a poszt-posztmodern jegyében!”

            Nem, Falvai inkább az anekdotikus rövidpróza irányába indult, amelyben fiatalkora ellenére nagyon is otthonosan mozog. Novellái alapcselekményét dúsan megtűzdeli egymásból fakadó, spontán történetekkel, s az anekdotikusság általános használatán túl jellegzetes stílust alakít ki. Fontos alaptémái, melyeket a kötet címe csak részben előlegez, az unalom, a magány, valamint a zene. Vallásra vonatkozó mozzanatok is vannak a könyv második részében, de központi szerepet végül nem kapnak.

       A kötet első ciklusában (Gépindák) a Tatabánya melletti fiktív iparközség szülötte szólal meg, hol gyermek-, hol már serdülőkorára visszatekintve, évtizedek távlatából. Mondhatnánk, s ezzel saját dolgunkat is megkönnyítenénk, hogy összefüggő történetekről van szó, de ez pontosításra szorul. Valóban azonosnak tűnik e darabok elbeszélője, de az időkezelésben mintha nem volna teljesen következetes. A kötet indító, egyben legnagyobb szabású története szerint pajtásaival „a háború utolsó éveiben” születtek, s a forradalom alatt még nem töltötték be a tizennégyet, s ez némi feszültségben áll a történetmondás idejével, amely a kilencvenes-kétezres évekre tehető (erre utal a több helyen használt „most, évtizedekkel később” szerkezet, s hogy hazalátogatásakor „az erőmű tetejéről jó régen lekerült már a vörös csillag”). Pontosabban szólva az ekkor elvileg ötven-hatvanéves elbeszélő szóhasználata (vagy beszédmódja?) nem hasonlít arra, amit az ekkor élt emberektől megszoktunk. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy fiatalkorának elmesélése fiatalos beszédre ösztönözheti a történetmondót, de ez számomra nem oszlatja el ezt az egyébként apró feszültséget. Mivel a szerző a Gépindák ciklus címét választotta kötetcímnek, nyilván ezen az egységen van a lényegi hangsúly, a második rész, a Hiány-variációk egymástól és a Gépindáktól független öt történetet fog össze.

       Falvai vállalta, hogy könyve elolvasásához a nyitó darabbal, A kilencházzal hozza meg olvasója kedvét, és egyből elsüti aduászát. Ez a kötet központi írása, megtalálni benne az író legtöbb fontos stílusjegyét. A kilencház után ugyanis – jól megszerkesztettsége miatt, s mert a kötet legnagyobb ívű darabja – annak ellenére maradhat egy kis hiányérzetünk, hogy a többi történet is hasonló színvonalat hoz stílusában és szellemes fordulataiban. Ezekben is találhatók remek ötletek, de kevésbé fejti ki őket, illetve nem engedi annyira messzire burjánzani a mellékszálakat.

       Említettem az unalmat és a magányt, mely több novellában is, bár olykor csak a háttérben, de szervező elem. Az erőmű munkásainak életét megkeseríti az egyhangúság. Menedékük a kissé groteszk nevű Zokogó Majom, ahová munka után hallgatagon vonultak, hiszen „ki akarták lúgozni agyukból azt a mechanikus cselekvéssort, amely egy fél napra elsikkasztotta emberi mivoltukat, el akarták felejteni az ezerszer végzett mozdulatokat” (A kilencház). „Faterék gigászi küzdelmet folytattak az unalom ellen azokban az évtizedekben. […] Megejtően elszánt volt ez a harc a mindent elemésztő, kábító unalom ellen.” (Perpetuum mobile) „A foglalatoskodás volt a lényeg. A szavakkal soha be nem határolható, végtelenné terpeszkedő unalom elűzése” (Fater, muter).

            Falvai jól ragadja meg egy jellegzetes életmód mélyén a kivédhetetlen unalmat és az ellene való küzdelmet. Ehhez valamiképp kapcsolódik a Hiányvariációk egyes jeleneteiben megjelenőmagány is, hiszen több novellában hasonlóan ír arról az érzésről, melyet például az alkoholba menekülő Indián egyedülléte, de a másik galaxisból érkezett Lajos meg nem értettsége is jelez, illetve kiemelendő még a Zapatu című opus, ahol fontos szerepe van annak a nyomatékosító ismétlésnek, amely az egymásnak már újat mondani nem tudó két barát sörözését dühödt ürességgel jellemzi – s amely novellában az író egyébként fényeset villant fantázia terén. A zene témája jelen kötetben is közel áll a szerzőhöz – első könyve, az Allegro Barbaro egésze a zene megragadásáról szól –, otthonosan mozog benne. A Jáger Márti menyegzője című írásban is van szerepe, s a Kelenföld, december 24-ben is utal rá, de a Gloriában egészen érzékletesen nyúl a zenei élménynek és hatásának leírásához.

     Falvai Mátyás, úgy tűnik, jó utat választott. Ha ezen az úton marad, s tolla is hasonlóan biztosan dolgozik, remélhetőleg nem éri majd kudarc. Jól ragadja meg az élethelyzeteket, írása gördülékeny. Úgy tűnik, az anekdotikus történetekben megtalálta a hozzá illő hangot, de persze ha a regényt is kipróbálná, a Gépindákkal elérte, hogy biztosan elolvassam majd.

 

Falvai Mátyás: Gépindák, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.

 

Tébolyult kohóban; Közel-kelet

Tébolyul kohóban

 

Most sem érkezik más, csak a várt harag,

és a forgó elme rögtön ráharap,

remegést parancsol egy pecsétes kéznek,

mindig csak azt látja, amit mások néznek,

aztán bent magában, tébolyult kohóban,

amiben vágy és rend mindig csak mohó van,

ahol a határok szilánkosra törnek,

ahol nyakak nélkül feszülnek az örvek,

mindent, amit látott, látni vélt vagy képzelt,

amit megvetett rég, ami mellett érvelt

izzó egyveleggé gyúr, csavaroz, forral,

bugyborékol benne bűnbánat és bordal,

azután fáradtan, mintha neki járna,

elvonul aludni egy fájdalmas lázba,

míg a megvadult szív, mint egy inga súlya,

koponyám harangját kondulásig zúzza,

hogy végül ha elhal minden zaj, a csöndben

szilárduló ércem fagyott rendbe öntsem.

 

Közel-kelet

 

Szeretnék lassan elaszalódni

a nyílt sivatagban,

a szenvedésben

bűnbocsánatot nyernék,

utána pedig jöhetne

az örökkévalóság, ha muszáj.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info