Fekete-fehér

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

 

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit.  Hát, íme, az én pillanatom.

 

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat,  ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

„Sok idő telt el, amíg megtudtam, ezek ki- és elmondhatóak…”

A történetek pedig vannak, ott ülnek mindenki mellett,

csak elég hallgatagfajták.

Ha észreveszed őket, akkor mondásba kezdenek.”

(M. A. interjú)

 

Máté Angi írásai a mesék ősi és határtalan, „Ösztönös Világcsinálás” nevű birodalmából származnak, ahol minden tárgynak története van és ahol szinte bármi lehetséges, ha elég erős az „akarás”. A gyermeki lélek sajátosságait nemcsak tisztelő, de azt közelről és mélységeiben ismerő szerző először különálló meséket publikált, majd 2009-ben jelent meg első önálló kötete a Mamó, mely mintegy varázsütésre a nagyközönség előtt is ismertté és kedveltté tette őt. Máté Angi azóta folyamatosan jelen van az irodalmi életben, 2010-ben az Egyszer volt egy mesekönyve került a könyvesboltok polcaira és verseivel, meséivel antológiák, valamint a Kortárs, a Látó és az Irodalmi Jelen lapjain is találkozhatunk.

„Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán” – olvashatjuk a Mamó fülszövegén Lackfi János elfogódottan dicsérő szavait, melyekről azonban hamar bebizonyosodott, nem túloztak. A 2010-ben Bródy Sándor-díjjal jutalmazott Mamónak immár második kiadását veheti kézbe az olvasó.

Máté Angi valóban új hangot, üde „színt” képvisel a kortárs magyar irodalomban, prózában és lírában egyaránt. Aki csak egyetlen írását is olvasta, tévedhetetlenül felismeri a „máté angis”, erdélyi árnyalatokkal és szóhasználattal (pl.: csicsonkázzanak, lepallhatta, rásuppintotta, spriccolás) színezett, rendkívül gazdag nyelvezetet. A nyelvezet, a nyelv, a történetmondás és mindezek ereje az, melyben ösztönösen új lehetőségekre és egyben a maga saját, utánozhatatlan hangjára talált a szerző. Mert hiába a számtalan módon és műfajban megírt alaptörténet az árva, szeretetre éhes kisgyermekről, aki nehéz körülmények között él zord, kemény és szigorú nevelőjével – ebben az esetben nagymamájával –, a Mamó problémafelvetése, nézőpontja, nyelve és szerkezete egészen más, mint elődeié. A mű a könyvbeli elbeszélő gyermekkorának nagymamájához kötődő emlékfoszlányainak szőttese, melynek különlegessége, hogy az a hét éves gyermek nézőpontjából idéződik fel. Az író hátborzongatóan hiteles módon imitálja, teremti újra a gyermek nézőpontjának és nyelvhasználatának jellegzetességeit, az olvasó feladata pedig, hogy a gyermeki látás- és gondolkodásmód figyelembevételével összeillessze az emlékmozaikokat, hogy összeálljon belőle a regény műfaji megjelölés feltételezte történet. Felvetődik azonban a kérdés, hogy hol végződik a gyermeki és hol kezdődik a felnőtt nyelv, hol a fiktív és hol a valós, egyáltalán, lehetséges-e mindez? A gyermeki nézőpont ilyen mértékű felidézése? Mennyire lehet ez hiteles, ha a „gyermek én” már korántsem azonos a tapasztalatokat, az eltelt időt birtokló „felnőtt(ebb) énnel”? Ezek a kérdések azonban a könyv végére is zavarbaejtően megválaszolatlanok maradnak, hiszen végső soron maga az elbeszélői helyzet is homályos: honnan, a gyermekkortól számított mekkora távolságból tekint vissza az elbeszélő, melyben a különböző utalások sem segítenek eligazodni („Egészen felnőtt voltam, mikor a kezembe került”, „hogy a mai napig ne tudjam”, „ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna…”, „Sokáig nem tudtam, talán most sem”, „nem tudom már…”), hiszen a narráció még a gyermekkorban, Mamó elvesztésével és a jövendő ismeretlenségével záródik. Ennek ellenére úgy látom, hogy nemcsak az ötlet, hanem a megvalósítás is rendkívüli. A narráció és a nézőpont, bár nem követ szisztematikusan egy fejlődési sort, mégis az anyanyelv gyermekkori elsajátításának és szerepének csodája és alakulása bontakozik ki a műből. A gyermeki, zárt világ bemutatásának ellenére az elbeszélés egy történelmi korszakra és egy nemzetiség létezésének nehézségeire is reflektál szintén a gyermeki látószögön és nyelven keresztül („[…] egy helikopter. Azért akart leszállni, hogy mi, a sok szépen integető gyermek integessünk annak a bácsinak, aki az ovi falán is volt eddig”, „s ez olyan kacagós volt, hogy betesznek nekik egy más nyelvet, s az úgy mozog, hogy csak az érti, akinek ugyanolyan más nyelve van”, „Mindig énekelve kereste a házát, hogy hejdea a büdösolájok”).

A másik fontos kérdés, mely elkerülhetetlenül felvetődik a regénnyel kapcsolatban, a múlt felidézésének lehetőségére, mikéntjére és értelmére irányul. A könyvbeli Angiban és Mamóban is felüti fejét a nyugtalanság: „jó-e bolygatni a múltat”? Lehetséges-e bármit megőrizni, félretenni, megóvni az elmúltból? És segíthet-e ebben egy fénykép? Van-e kapocs múlt-jelen, valóság-nemlét és például egy fénykép között? „Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. […] Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a fénykép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. […] Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. … Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik. […] Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen.”

A fénykép, mint az emlékezés mikéntje hangsúlyos a könyvben, hiszen a vékonyka kötet száztizenhét oldalából harmincon csupán egy-egy régi, fekete-fehér fénykép, illetve az ellentétes oldalon azok átrajzolt kontúrja látható, akárcsak egy gyermek rajzolná körbe őket – és ez a gyermek nem színezi ki azokat. Ahogy a Mamó szövege által körbefogott emlékeket sem. Mamó kék háza kicsi és nehéz lakni, nem úgy, mint Fülöp bácsiékét. Mamónak nem vanília szaga van, mint az átlag nagymamáknak, hanem szekrényszaga, hozzá nem lehet odabújni és folyton csapkodó kezének látványát, részleteit sem lehet felidézni. Mindent körbefog az éles kontúrú, fekete-fehér, borzongató nehézség: a fázás, a „félés”, a szegénység és a bűntudat. Mégis minden, az egész környezet rendkívül színes és eleven. Számomra ez az egyik meglepő mondanivalója a könyvnek. A kislány hasonlít, mérlegel, nagyon is jól tudja mi az, ami hiányzik, ami nehéz, és amire vágyik. Mégsem panaszkodik. Mindezt különös, bölcs megértéssel, természetesként fogadja: „ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, azok messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek.” Mégsem válik rosszá. A templom falán lévő szentek talpát is „megcsiklantja” például, mert „úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik”.

A nézés szintén nagyon fontos motívum a műben, az elbeszélő tulajdonképpen mást sem tesz, csak néz, naivan megfigyel és a nyelv segítségével gondolkodik, megért, teremt, kitalál, varázsol, játszik, érez. A gyerek érzi a nyelv ősi erejét és hatalmát. A nyelvvel még olyan kimondhatatlan is kimondható, olyan felfoghatatlan is valóvá válhat, mint például a halál: „csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani?” Máté Angi szövegében van valami ősi, valami babonás, minden egyes sora varázslatos, tömör és lírai, úgy működik talán, mint egy mondóka, melynek egyedi szókapcsolatai, szóteremtései újra és újra eszünkbe jutnak.

Úgy is fogalmazhatnánk, a harmincegy fejezet gazdag képi világa miatt harmincegy „fényképnyi” villanás a múltból, egy-egy szervesen összekapcsolódó, apró történet. A kis Angi ugyanis észreveszi a hallgatag történeteket. Ha pedig azok nagyon hallgatnak, hát kigondolja ő. Azt, ki is az a Mamó és milyen az a világ, amit ő igazgat. Mamó alakja is, akárcsak a világ, az ellentétek, színek és jók-rosszak bonyolult szövedéke. És minden rossz ellenére nem lehet nem szeretni. Ahogy a könyvet sem. Nemcsak a magyar irodalom polcán, az enyémen is volt egy hely „előre kitöltetlenül”. Mostanáig.

Máté Angi, Mamó, Kolozsvár, Koinónia, 2009.

Két halál közt

Utassy József legutóbb megjelent könyve, félig-meddig posztumusz kötetnek is nevezhető.

 

Az életmű nagy részéből szemezgető válogatáskötet kiadását Utassy már nem élte meg, de a válogatást még ő maga végezte el. Így a kötet a költő keze által hitelesítve, mintegy utolsó iránytűként az életmű újraértelmezését is lehetővé tette, súlypontokat jelölt ki, összegezte. Készült már ugyan a szerző életében is összegyűjtött verses kötet (Tüzek tüze), de annak koncepciója merőben eltér az Ezüst rabláncétól. Míg a Tüzek tüze teljes köteteket vonultat fel – azt is időrendben teszi – az Ezüst rablánc versciklusokra tagolódik, s vegyíti az egyes régi munkákat, időrendeket, sorrendeket változtat, egy-egy vezérgondolatra fűzi föl költeményeit. E vezérmotívumok közül pedig a halál témája az, amely a versek összeköthetőségét, elrendezését tematizálja.

Már a kötet címe és borítója (Szeift Béla képe; csontváz stilizált kereszten) is azt sugallja, hogy súlyos művet tartunk a kezünkben. Az olvasás folyamán szembesülünk a gyermekkor, a háború, a halállal való többszörös találkozás traumáival, mindezt személyes perspektívából, nagyrészt erőteljesen életrajzi alapokból kiindulva. A versek hangvétele és a ciklusok elrendezése is inkább egy életrajzi olvasatot segít elő. Ez a tematika azonban könnyen korlátozhatja az értelmezési lehetőségeket, ami nem feltétlenül válik a kötet javára.

Az első ciklus, a Csillagra zárt egek alatt (1948-1956) – mely a Tüzem, lobogóm! és a Hol ifjúságom tűnt el kötetekből is válogat –  a Főhajtás a pesti srácok és a  budai suhancok szabadságharca előtt alcímmel, már előre jelzi a politikai tartalmat. Gyerekkori élményekkel keveredve (Idill, 1952; Országos vigyázzban) jelenít meg politikai mozzanatokat, egy korszak meghatározó közhangulatát. A kötet egésze szempontjából egy még fontosabb témakör is felüti fejét az első ciklusban: az édesapa elvesztése. A háborúban meghalt édesapa visszavárása A sánta suszter című versben jelenik meg legerőteljesebben, ahol a védelem, az igazságtevés, erő szimbólumaként tűnik fel a részeg suszterral szemben, aki fecskefészkeket rongál („Hazajön egyszer Papa, és véged.”).

Csakhogy az apa nem tér vissza, az efölött érzett fájdalom, gyász még erőteljesebben jelen van az utolsó, Európa elrablása című verscsokorban (A fekete levél; Sirató; Hova cipeled azt a nagy ásót). A két ciklust ez a vonulat fűzi össze, de emellett kiemelhetők az olyan költemények is, amelyek a kisgyermeki látásmódot közvetítik a háborúról és azt követő időszakról (Kis fehér kakas; Katonák, leventék; Lesek át a szomszédba), vagy a mindennapok játékairól, ábrándozásairól (Hétpettyes). Utassy fontosnak tartotta költészete pontosságát, a látvány megragadását, az Ahogy kel a nap; Szüret után pedig érvényre is juttatja ezt. Helyzetképek, nem többek, csak az adott pillanat megragadása, visszaadása. Ám ezek a versek azok, melyek könnyítik az egyébként igen nehéz kötet befogadását.

Az apa halála mellett ugyanis egy másik, egész életet meghatározó veszteséget feldolgozó versek állíthatók középpontba: fia halála. Az Akiért a Zambézi  zokog versei erről a traumáról szólnak, amennyire szólhatnak, hiszen a kimondhatatlanság, a csend és az üresség problémái hamar párosulnak a halálélménnyel (Nem tudom kimondani; A csend hintája). A lírai én mégis újra és újra kimondással, elbeszéléssel próbálkozik. A Pillangó-ballada és az Egy kisfiút kerget a tenger a természet szimbólumaival a sorsszerűséget hangsúlyozzák („Hazafelé, ahogy a rétet / a harmat megeste, / a kisfiú kezére száll: egy / halálfejes lepke.”). A halál témája keretbe foglal, ellentétet képez, vagy pontosabban szerepcserét kínál, a gyermek apját, az apa fiát veszíti el, s így a veszteség állandósul egy életen át.

Az Ezüst rablánc, a kötet címadó ciklusa ebből az állandóság-helyzetből szólal meg, magányosságot, kilátástalan szomorúságot ábrázolva: „Ahogy telnek-múlnak az évek: / egyre árvább leszek, papa.”(Ahogy telnek), „Mért szültél világra / anyácskám, szerelmem: / magam vagyok immár, / nincs már hova lennem.” (Félek már).

Utassy verseinek jellegzetes motívumai az égitestek (A Nagy Göncölhöz, Hold, Napáldozat) és a tenger (Tengerlátó ciklus). A csillagok, a kozmosz felé nyitás, az éggel való párbeszéd már csak halottai miatt is lényeges, de Utassy egész költészetét össze lehet kapcsolni a csillag motívumával. Egy olyan költészetben, ahol Isten Csillagközi csalónak neveztetik, s ahol az Úr szemébe lehet vágni, hogy „én egy költő fia voltam, / ki nem trónusod cselédje, / de testvér a csillagokkal!”(1989), ahol „Csillag / és levél hull!” (Őszvilág), ott félő, hogy kimerül ez a motívum, s egy idő után már csak az ismétlés erejével hat.

A kötettel néhány filológiai és szerkesztési probléma is felmerül. Az Idill, 1952 című vers a Hol ifjúságom tűnt el című kötetben még Idill, 1951-ként van feltüntetve, valamint a Szerelemhajnal kétszer szerepel, a Szerelem szélén illetve a Tengerlátó ciklusokban, melynek szándékossága kérdéses.

A művek értékéből ez azonban mit sem von le. A zeneiség, versszerkezeteinek tisztasága és átláthatósága nagy erénye a költeményeknek, e tekintetben Utassy „klasszikus” verseket ír, nem él szokatlan formabontó eszközökkel, sőt igen nehéz rímtelen művet találni kötetében. Bár azt a kitérőt itt meg kell tenni, hogy vizuális költészettel való próbálkozásai mindig is voltak, az Ezüst rabláncban is akad ilyen (Te égre tárt karú hatalmas Isten), mely a kereszt képét idézi a címben, valamint az Ezüsthíd; Viktória; Egészségedre: Krisztina! versek is ebbe a csoportba sorolhatók.

Ezek a formai játékok szinte eltűnnek a kötet sűrűjében, nem hívják fel magukra kellőképpen a figyelmet, a ciklusok egymásba fonódása, a versek témái erőteljesebben domborodnak ki.

Az Ezüst rablánc megrendítő és szép élményt nyújt olvasójának, s méltó emléket állít Utassy József költészetének.

 

Utassy József, Ezüst rablánc, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

A szimulákrum és a való világ

(Művészet Auschwitz után)

Jean Baudrillard, posztmodern gondolkodó egy 1975-ben írt könnyed hangvételű, de súlyos témájú tanulmányában, aminek a Szimulákrum elsőbbsége címet adta, a platóni idea és látszat relációját fordítja meg, azt állítva, hogy nincsen se objektivitás, se igazság, de még csak referencia sem, pusztán képekkel találkozunk, amelyek mögött semmilyen biztosra vehető igazság nincs; mindössze a kép állít egy lehetőséget. Baudrillard rendre a hétköznapi életből vett, sokszor demagóg, és csak az amerikai társadalomra igaz példáit teszi általános érvényűvé. Ilyen például az az eset, amikor az orvostudomány csődjének nevezi azt a szituációt, amikor az orvos besorozásnál a külső tünetek alapján nem tudja objektíven megítélni, hogy a besorozás előtt álló embernek valóban van valami deficite vagy sem, így az egyértelműen szimulálókat is felmenti; azzal mentve a saját maga döntésképtelenségét, hogy aki ilyen színjátékra képes, az semmiképpen sem lehet alkalmas katonának. Baudrillard ebben a tanulmányában igazából nem jut túl azon, hogy Orwell 1984-ének ad egy erős posztstrukturalista/dekonstruktív olvasatot, kibontva egy olyan mára banálissá lett világképet, ami szerint egy utópisztikus-jellegű totális fikcióban élünk, és a Disneylandtől kezdve a politikai diskurzusig minden arról szól, hogy a hatalmon lévők eltitkolják a nagy semmit, a világ értelmetlenségét az emberek elől.

 

Baudrillard az értekezés egy másik, kicsit finomabban artikulált vonulatában a megfigyelői paradoxon gondolatát radikalizálja, mondván, amit megfigyelünk, értelmezünk, azt egyben fel is számoljuk, egyik példaként a valóság-show-k egyik ősképének számító műsort a Loud-családot említi. Ennek a tévéshow-nak az volt a célja, hogy „úgy figyeljék meg a család életét, mintha nem is figyelnék őket” – a hét hónapos kameratűz azonban így is betöltve rendeltetését, szétbomlasztotta a családot. Úgy tűnik nekem, hogy Baudrillard se tudott kikeveredni abból, amiről beszél, és mindent csak mestereinek, Derridának, Lacannak meg tudom is én kinek az elméleti szűrőjével képes látni a világot, és bármennyire tagadja a valóság létét, valójában szüksége van rá kiindulópontként, miként arra az implicit feltevésre is, hogy a valóság egybeesik az igazsággal és a jóval, amit aztán majd a gonosz értelem öntudatlanul szétzilálhat.

 

De nem így a Való Világ 4. sorozatának a készítői, akik totálisan szembementek a Loud-család művészet-filozófiájával. Már rég nem számít, hogy szimpatikus, esetleg az elavuló értelemben vett tehetséges emberek, tudomisén valóságos értékek legyenek a képernyőn, amire a magyar valóságshow-k korábbi szériáiban azért még figyelgettek. Eddig még, ugye, az volt az érdem, ha valaki végig önmagát adta, most a nemrég kiesett Szandikának egy érve van, ha betalálják éppen, méghozzá az, hogy ő legalább csinálta a showt. Emellett már igazából az se számít, hogy a verseny tisztaságának a látszatát fenntartsák, mindössze egy nyíltan vállalt cél van: a nézettség. Ennek az érdekében mozog az egész diskurzus, ami azt eredményezi, hogy a show korlátai, úgymond kirojtozódnak, és az is a részévé válik, hogy akkor most előre meg van írva a forgatókönyv, vagy sem, lényeg, hogy megmaradjon a folyamatos figyelem, és a Való Világ legyen a beszédtéma. Tőke és vágy – mint Baudrillard is idézi Lacant, aki úgy vélte, – vagy talán csak úgy volt hangzatos – hogy a tőke élvez minket. Szerintem a Való Világ producerei csak legyintenének erre, hogy óh, nem pontosan így van ám ez. Ők épp azt keresik, amivel a lehető legtöbb magyar embert le lehet ültetni a tévé elé, és nem elbutítani, hiszen gyakorlatilag nyíltan vállalják, hogy egy tök jól kitalált show az egész – a néző kezébe nyomva magát a reflexiót is.  A villában azt a világot akarják megteremteni, ami leginkább egybe esik a nézők vágyaival, azt a szégyellni való örömöt, amit ennek a sivár valóság a megfigyelése okoz. És most úgy tűnik, hogy sikerült egy végletekig üres társaságot összehozniuk, amit még a kamera se tud fikcióvá silányítani. A Való Világ az eddig takargatott semmit, a szellemi halálösztönt mutatja fel valóságként, referenciaként, végső objektivitásként.

A kortárs irodalom opciói a posztkom kapitalizmusban*

„Akik azt tartják, hogy az emberi állat eredendően gonosz, nem akarnak mást, mint megszelídíteni, hogy a tőke körforgásának szolgálatában mogorva alkalmazottat és deprimált fogyasztót csináljanak belőle.”[1](Alain Badiou)

 

1989 óta Kelet-Európában a pártállami diktatúrákat felváltotta az úgynevezett szabadpiaci versenyre épülő demokrácia, ám amilyen könnyű kimondani vagy leírni a szót, hogy „felváltotta”, éppoly zavaros, átláthatatlan folyamatokat jelöl (takar el). Mivel e dolgozat elsősorban egy művészi forma, az irodalom lehetőségeit próbálja fölbecsülni abban a társadalmi erőtérben, amelyet „posztkom kapitalizmusnak” nevezek, ezen kusza, matt folyamatok (a politikai hatalmak szerkezetének alakulása, az anyagi erőforrások mozgatása) mélyebb elemzése elmarad, ami joggal kelt majd olvasóimban hiányérzetet – ha e hiányérzetnek újabb szövegek lennének az eredményei, amelyek például a konzumirodalom társadalmi hatását vizsgálják interperszonális, civil felelősségvállalás, fogyasztói szokások vagy bármi más terén, akkor esetleg azt gondolhatnánk (pillanatnyi örömünktől elragadtatva): van remény.

Azért a „posztkom kapitalizmus” megnezvezést, még ha a mélyebb elemzés, ígéretemhez híven, el is marad, röviden tisztáznám: a kelet-európai diktatúrákat, az általam olvasott kortárs filozófusok nyomán, nem nevezem kommunista rendszereknek, mivelhogy a tulajdonhoz való viszony az ő regnálásuk idején sem változott meg (az anyagi javak és a munkaeszközök csupán átkerültek a monolitikus és zsarnoki pártállam kezébe), így a kapitalizmus története ezen régiókban is töretlen. Megtörni ezúttal is a hatalomnélküliek törtek meg: a „posztkom” értelmetlen, tört szavával olyan hatalmi formációt jelölök, amely arra épült, azt próbálta, akár erőszakos eszközökkel is, társadalmi konvencióvá tenni, hogy működési módja éppen az ellenkezője volt öndefinitív deklarációinak: egyenjogúság helyett tökéletes kiszolgáltatottság a zsarnoki hatalomnak; testvériség helyett az emberek egymás ellen manipulálása; szabadság helyett teljeskörű kontroll, cenzúra és erőszakos megtorlások; a demokratikus társadalmi viszonyok fáradtságos fölépítése helyett pedig fejlődés-szónoklatok.

Mai, kelet-európai társadalmi viszonyainkban (nyilván, nem egyformán az egész térségben) még mindig működnek a hajdani pártállami diktatúrában kialakított reflexek:

a kritikai viszonyulás hárítása, a globál-kapitalizmus hatásiszonyból fakadó igenlése és a piac babonás tisztelete. Elfojtott, elhanyagolt érzelmi történetünk még mindig azt dobogja: a kritikát korlátozhatatlan megtorlás követi (és tény, hogy olykor követi); semmi nem elviselhetetlenebb, mint a szegénység; s ha a csillogás ára a gondolkodás feladása, nosza, hagyjuk abba a gondolkodást, úgysem vezet sehová; nem látjuk át a piac szempontjait, hogy mit emel fel és mit tipor el, de ennél demokratikusabb formát nem sikerült az emberiségnek kitalálnia, és bizonyára valóban azt veszik az emberek, ami jó nekik.

S csak ámulunk, hogy a könyvszakma karácsonykor Dan Brown legújabb bestsellerétől várja a megváltást.

Ami kevésbé metaforikusan fogalmazva így hangzik: nem maradt a nyilvánosság előtti ügyeinknek zsebkendőnyi területe sem, amely a piactársadalom fogyasztókat manipuláló üzeneteitől független volna. Boris Groys világos szavaival: a művészet, ahelyett hogy megváltoztatná a világot, csak szépítgeti.

 

De miért is kellene a művészetnek megváltoztatnia a világot?

 

Nem lejárt (kudarcot vallott) idea ez? Egyáltalán, miért kellene a művészetnek bármit is tennie a világgal?

Jó, tennie tényleg nem kell, éppen elég, ha létezik – de ha létezése nem több, mint amit a kritikátlanul elfogadott politikai meg piaci realitás (a politika és a piac által konstruált realitás) promovál, akkor semmiben sem különbözik a megrendelésre készült fogyasztási cikkektől. Ha a művészet is áru, a gondolat, az álom, a képzelet, ami mindenkihez eljuthat, alávetett a profitorientált kereslet-kínálat logikának. Kétségkívül, ez is egy logika, a baj, hogy csak egyetlen logika. Az a valami, ami leírható egyetlen logikával, holtbiztos, hogy nem élet.

Átfordítva pozitív megközelítésbe: a művészet révén az ember racionalizálhatatlan dolgokat csinál, határokat lép át, egyszerre többféle logikát követ, anélkül, hogy ezek a logikák egzakt módon (például árban) kifejezetőek volnának. Ahhoz, hogy egy adott áruhoz az ember hozzájusson, kőkemény feltételnek kell megfelenie: birtokolnia kell a kiszabott pénzmennyiséget. A művészet viszont nem osztályozza semmiféleképpen sem az embereket: nincs az a feltétel, amelynek eleget téve te több eséllyel indulnál mint a szomszédod egy műalkotás befogadásakor. Senki nem érti tökéletesen, ergo mindenki értheti részlegesen. Nem hibátlan okfejtés ez, de az emberiség nagy közös képzelgései, nyers anyagi létét meghaladó agyfunkciói a gyakorlatban így működnek.

Ha a művészet áru, vége a közös szellemi kalandnak. Pusztán a privátszférában[2] fogalmazódhat meg az a koncepció, életstílus, etika, érzelmi érettség, amely ellenáll a fogyasztást mindent elözönlő trendjének, melynek eredményét nem lehet túldramatizálni: bolygónk energiakészletének őrületes kizsákmányolása, ökológiai katasztrófák, éhínség sújtotta övezetek, milliók munkanélkülisége, folyamatos háborúk és további fegyverkezés.[3] Arra nem érdemes túl sok szót vesztegetni, hogy mennyire tehetetlen ezekkel a folyamatokkal szemben az egyén, és az is evidens, hogy az a művészet, mely csak önmagát keresi, nemhogy még tehetetlenebb, de nem is gondolja, hogy tennie kellene valamit.

De ha nem, akkor minek.

Terápiára ott van a pszichológia (ha van pénzed).

Szórakozásra ott van – ha van pénzed – a global entertainment (melyre – lásd a 2. lábjegyzetet – két trillió USD-t szánt 2011-re az Egyesült Államok, melynek 0,5 százalékával meg lehetne állítani a globális fölmelegedést).

A művészetet arról ismered fel, hogy bárki is vagy/vagyok, téged/engem akar, nem a pénzedet. Ami azt jelenti: ha te nem vagy, ha te nem vállalod magad, nem kérdezed őt, nem nézel rendesen rá, nem figyeled meg hangjait, ő sincsen. Nem szónokol a falaknak. Nem áriázik a fürdőszobában. Nem kacérkodik a kamerának. Létét kockáztatja a veled való viszonyában.

Ahhoz hogy megértsd, persze, neked is kockáztatnod kell, kockáztatnod a szórakoztatóipar kijelölte pontos helyedet a létezők rendjében, ezt a kézenfekvő, közhelyes és illuzórikus biztonságot, amellyel ott állsz, hogy belőjenek mint társadalmi státuszod, életkorod, bőrszíned és nemed szerinti célcsoportod egy példányát. (Ha jól sejtem [bizonyára vannak erre vonatkozó felmérések], a szórakoztatóipar identitástényezői ezt a sorrendet szabják meg [státusz, életkor, bőrszín, nem], hiszen ezek a tőke-kompetenciád markerei.)

A művészet viszont nem kér, nem állít, hanem kérdez. Hiszen nem tudja előre, ki vagy. Azt viszont tudja, hogy az identitástényezők hierarchiája a hatalmaskodást, a mindegy-mihez-alkalmazkodást, a gondolatszegénységet, a fantáziátlanságot, a kötöttségeket szolgálja, és azon van, hogy ezeket átlépje, átformálja, feloldja, szabaddá tegye. Ha a művészetek elméletei szeretik is olykor a hierarchiákat, a művészetek nincs mit kezdjenek velük. Az alá- és fölérendeltségi viszonyok, amelyeket a fogyasztói társadalom oly igen kedvel, úgy aránylanak a művészetekben fölsejlő emberi relációkhoz, mint az összeadás-kivonás az összes értelmezhető művelethez a matematikában.

 

Vásárlásra születtünk?

 

Persze, ha valakit kora gyerekkorától fogva gyorsételekkel tömtek, aligha fog valaha is új ízeket megkóstolni, s ha netán mégis megkockáztatná, nem lesz ízfokozókhoz szokott ínyére sem a tradicionális, sem a kísérletező szakács egyetlen főztje sem.

Vagy a korábbi matematikai párhuzammal: ha valaki csak összeadni meg kivonni tud, hiába mutatják neki a differenciál-egyenleteket.

És ez jogos.

Ha viszont lenézzük azokat az embereket, akik gyorsételeken nőttek fel, akik nem tanulhattak, akik kiszolgáltatott és elviselhetetlen életük ellen csupán a kábulattal bírnak védekezni, nem teszünk mást, mint szolgalelkűen követjük a profitideológia értékrendjét: csak az számít, aki kellő anyagi háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy tanuljon, kulturális termékekre költsön, kifinomult helyekre járjon stb. Mi sem egyszerűbb, mint látni a szappanoperák stupiditását – de mit teszünk az ellen az általános gettósítási folyamat ellen, amellyel a profitorientált hatalom minden egyes emberi megnyilvánulást külön kategóriába dobozol?

Nyilvánvaló, hogy könnyebb eladni, simábban meghatározható a célcsoport, ha valamiről tudható, hogy dráma, akció, szex, krimi, érzelmeskedés, tudomány vagy szalmakalap. Ráadásul az érzelmek száműzetése a szappanoperákba azzal a közvetett haszonnal is jár a profitszerző hatalom számára, hogy a mozdulatlanságig a képernyőkhöz ragadt emberek érzelmi kiskorúságra szocializálódnak, s ezen érzelmi kiskorúság a politikai választások idején kiválóan gyümölcsözik számukra.

Érzelmi érettség nélkül – mivel ki van téve a manipulációnak – az információk hitelességét sem bírja az ember megállapítani. 1989 után a szabaddá vált kelet-európai országok szabaddá vált állampolgárai körében töretlen a konszenzus, amellyel akceptálja országa félmúltjára vonatkozóan a „kommunizmus” kifejezést. Teljesen ésszerűtlen, mégsem ostoba, sokkal inkább megvezetettségről árulkodó a dolog: elfogadni egy hazug, diktatórikus hatalom önmegnevezését, egy olyan hatalomét, amely a második világhaború befejeztétől 1989-ig gyakorolta az egyeduralmat, önkényt, erőszakot és általános megfigyelést, amely társadalomban messze nem töröltetett el sem a tőke uralma, sem a magántulajdon, pusztán egy másfajta ideológia szerint részesültek belőle az adott ideológia elitjei. A romániai létező szocializmusban például a legkevésbé sem egy új, demokratikus társadalmi rendet üdvözölhettünk, hanem a legreakciósabb régit, melyben az uralgó elit mindazzal élt, amivel a leváltott korábbi: nacionalizmus, vadászat, családi vagyongyarapítás, nepotizmus, vallási expanzió (ortodox templomok őrült iramban való építése), megalomán hatalmi szimbólumok a nyilvános tér uralására stb.

A kelet-európai diktatúrák kommunizmus fedőnévvel működtek – és a fejlett nyugati országok csont nélkül kollaboráltak ezen fedőnév használatában. 1989 után derült ki, mennyire megéri: a kommunizmus szó így egyértelműen diszkvalifikált lett, tehát nem állt fenn az a lehetőség, hogy a társadalmi folyamatok olyan irányt vegyenek, amely nem a profit-logikára épül. A mai Kelet-Európa állampolgárai a legalázatosabb alattvalói a kommersz egyeduralmának: itt minden, ami nem csillog, vagy ami lemondással járna, a gyűlölt, szürke, szegény évekre emlékeztet.

Minden, ami nem kifejezhető anyagi értékben, a hazugságra emlékeztet.

Kelet-Európában megmosolyogják a hatvanas évek nyugati kapitalizmus-kritikáját, itt az elmélet egyenlő a ködevéssel, valóság-elferdítéssel, manipulációs szándékkal. Okkal teszik, hiszen ez ment óvódától egyetemig több mint negyven éven át. A hatásiszony fogjaiként viszont érzékelhetetlen az a sokrétű, céltudatosan fölmért, érzéki és anyagi manipuláció, amelyre alapoz korunk társadalmi berendezkedése, hogy hatalmi struktúráját megőrizze. Az emberek itt szabadságként élik meg a behódolást a mindenfelől áradó reklámok propagandájának, a vásárlást pedig katarzisként, holott a nyomában keletkező feszültség már rég átlépte a privátszférába tuszkolható határt, s már nem pusztán az egyre reménytelenebb munkába-hajszolás, modern rabszolgaság jár vele, hanem a munkanélküliség, a kivetettség, a társadalmi feszültségek, ökológiai mizéria. Persze mindez üres dumának hat a plázák aktuális szlogenjei mellett, egyet idézek, megragadó a cinizmusa: „Vásárlásra születtünk.”

A vásárlásra felszólító reklámok egyre professzionálisabban foglalnak el minden valós és virtuális felületet. Ha azt akarod, hogy lássák, mit művelsz, ezek nyelvén kell beszélned.

Ha az ők nyelvét beszéled, már nem azt mondod, amit akartál.

Azok a művészek, akik hisznek a piac úgynevezett szabad voltáról szóló mesében, és a kereslet-kínálat törvényét minden befolyásolástól mentesnek képzelik, reprodukálják a kapitalizmus megosztó, az anyagi tőkével nem rendelkezőket a társadalomból kirekesztő logikáját (és vagy sikeresek lesznek, vagy nem, vagy megtollasodnak, vagy nem).

Korunk egyik jellemző babonája, hogy egy milliós példányszámban eladott regényben, bármilyen stupid, érzéketlen és kiszámítható legyen is, „kell hogy legyen valami, hiszen miért pont ez lett sikeres, és nem másik ezer, ugyanebben a témában?” Pedig egyszerű a válasz: merő véletlenségből. A másik ezer is pont ilyen jó szolgálatot tett volna a kiadónak, annak nagyjából mindegy is, melyiket választja, az egész ügy Casanova zseniális és cinikus társadalmifeszültség-oldó találmányához köthető: az uralkodó osztálynak az az érdeke, hogy mindenki a dúsgazdagságot tekintse a legfőbb értéknek (1), nem lehet mindenki dúsgazdag (már csak azért sem, mert akkor kitől szednénk el az utolsó fityingjét is) (2), viszont (1) és (2) látványos ellentmondása jobb ha nem vezet felforduláshoz, ergo adjuk meg hát a népnek a dúsgazdagságról álmodozáshoz való jogot: a lottót. Visszafordítva a kortárs regények esetére: írjanak csak olyasféle könyveket, amelyek bestsellerekké válhatnak, egyikre közülük majd rámosolyog a szerencse, a többiek meg legalább nem törik a buksijukat mindenféle kiszámíthatatlan ügyeken.

Ha az emberek közötti viszonyt az anyagi javak közötti viszony foglalja el, lehetetlenné válik a közös nyelv, a közös problémák föltárása, és ezzel lehetetlenné válik a szolidaritás. Na és pont ez volt a cél. Az embereket a passzív identifikáció kényelme és vágya ösztönzi folyamatos vásárlásra, hiszen kedvenc márkáik, magazinjaik, horoszkópjaik és kulturális termékeik nélkül nem tudnák, kik is ők (és ezt a nem-tudást szégyenként élnék meg, hiszen egyre inkább erre szocializálja őket az agresszív versenyt propagáló, anyagias iskolarendszer). Az ember – írta Guy Debord a hatvanas évek meghatározó művében, A spektákulum társadalmában, mely magyarul, jellemző módon, először 2004-ben volt olvashatóErhardt Miklós képzőművész kiállításán, az ő fordításában[4] – „minél készségesebben ismer rá igényeire azokban a képekben, amelyeket az uralmon lévő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti saját létét és saját vágyait”.

 

Az árva szöveg

 

A problémázó, a közös nyelvet keresgélő (és nem adottnak vélő),  Jacques Rancière terminusát használva: demokratikus beszédmód[5] viszont láthatatlan, pont azokhoz nem jut el, akikkel a legtöbb megbeszélnivalója lenne. A leginkább kiszolgáltatottak szüntelenül vásárolgatják a ready-made identitásukról gondoskodó termékeket, s nincs mód észrevenniük, hogy meg vannak fosztva még attól is, hogy vélt identitásukat artikuláltan megvédjék.[6]

A tizenkilencedik század folyamán, amikor az irodalmi professzionalizáció kialakult, és az írók, privilégiumaiktól nem akarván megválni, a hatalmi elittől (egyház, arisztokrácia) való függőségüket a pénztől való függésre váltották, egy olyan irodalmi diskurzust fejlesztettek ki, amely képes volt mindazon dolgokról beszélni, amelyek az emberek többségét érdekelhették. Jacques Rancière írja, hogy a demokratikus korszak regényeit nem Hugo vagy Zola írta (mint várnánk), mivel náluk az emberek története alá van rendelve egyetlen szólamnak, az egyedüli narratívának. A szociológia hosszú évekig az ő érzékenységük nyomán haladt, ugyanakkor átvette a narrációs technikájukat, ami azzal járt, hogy megfeledkeztek a forrásaikról. Másfelől, folytatja Rancière érvelését, A nyomorultakat el lehet vetni, mint a társadalomra hatástalan esztétizálást (az olvasásban kimerülő szolidaritást, széplelkűséget), de vannak regények, ilyen például az Ulysses Joyce-tól vagy Virginia Woolftól a Hullámok, melyek anélkül, hogy szociális gesztusokról beszélnének, megvalósítják az egyenlőséget a több, heterogén hang révén. Ő maga amikor a La nuit des prolétaires-t [A proletárok éjszakája] írta, inkább a Hullámok többszólamú szerkezetét követte.[7]

Ha irodalmon elsősorban nem könyvipart vagy iskolai tantárgyat értünk, hanem művészeti formát, akkor nincs mit kezdenünk olyan szövegekkel, amelyek a meglévő hatalmi struktúrát legitimálva / olvasójukat leigázva az egyoldalú, kioktató, elbűvölő beszédet működtetik. Rancière az irodalmat az elbeszélhető korábbi határainak kitolásaként, az egyéni és közösségi tapasztalat lehetőségeként gondolja el – összhangban azzal a felismeréssel, hogy általában az esztétika az érzéki felosztása („le partage du sensible”), a megnyilatkozás új formáinak kidolgozása, a múlthoz fűződő kapcsolat új rendszere. A Platón kidolgozta állam-koncepcióval szemben (amelyből, már unjuk is, de igaz és kell is a gondolatmenetünkhöz: a költők száműzettek volna) a demokrácia szerkezete nem csupán a hatalmi viszonyok megváltozásán alapszik, hanem az érzékelhető közössé tételén. Tovább megy: a demokrácia az árva betű tartománya, az írásé, ahol a törvényt az árva betű, az élő közösség élő szövege hozza.[8]

Az árva betű tartományában nem tudni, és nem is lényeges, hogy ki a szerző. A szöveg nem tulajdon, hanem élő, önmagát a változásnak kitevő, és változásokat előidéző forma. Az árva szöveg humoros, mert ha akarja, ha nem, leleplezi a pöffeszkedő, önelégült monológot, a szerzői bírvágyat, a mindentudás pózában hivalkodó ignoranciát. Ahogy Joyce Ulyssesének e pompás kis párbeszédébében történik:

„– A pénz hatalom, ha annyit élt, mint én éltem. Tudom, tudom. Ha a fiatalság azt tudná. Hogy is mondja Shakespeare? Tömd meg az erszényedet.

–        Jago – dörmögte Stephen.”[9]

Az árva szöveg leginkább egy olyan előadásformához hasonlít, amelyben mindenki részvetvő. Az olvasó nincs a szégyenteljes (a görög etika óta szégyenteljes) passzivitásra kárhoztatva. Az árva szöveg úgy hat, mint a részvételre alapuló színházi előadás, amelyről Rancière a Le spectateur émancipé [Az emancipált néző] című könyvében beszél.[10] Itt a közösséget nem kívülről kapott, a megosztás logikáját (többnyire a közös ellenségképből levezetett) érvényesítő, azonos identitású egyének érdekszövetsége hozza létre, hanem az adott (poltikai és fogyasztói hatalom által működtetett) határok kitágítása: a közösség itt létrejön az esztétikai-érzelmi konstrukció révén. Nem vagyunk egyformák, nem beszéljük ugyanazt a nyelvet, nem értjük ugyanúgy az iróniát, nem hat ránk a szexualitás vagy a félelemkeltés ugyanolyan mértékben – az árva szöveg viszont nem is várja el tőlünk ennek az ellenkezőjét. Lépésről lépésre kialakul viszont egy olyan közösség, melyet minden egyes résztvevő, bármilyen is legyen ő, alakított éppolyanná, amilyen lett.

 

Kubizmus, impresszionizmus, absztrakt expersszionizmus, modernizmus, posztmodernizmus, kávézó, shop[11]

A huszadik század elejének progresszív művészi irányzatai egyre inkább belesimulnak a fogyasztói kutúrába. Artur Żmijevski, kortárs lengyel képzőművész, aki performanszaival, filmjeivel a félmúlt kérdéseit feszegeti, fölmutatja az emberi testnek a profitorientált hatalom általi esztétikai modellálását,[12] a művészet tudását, trouvaille-ait, mesterségbeli finomságait és határokat figyelmen kívül hagyó viselkedési formáit hasznosító kapitalizmusról beszél: „A művészeti életből globális nagyvállalat lett – egyike a legnagyobbaknak és legsikeresebbnek a kulturális gyakorlatok monopolizálásában és ellenőrzésében, illetve abban, ahogy ezeket áruvá alakítja, és jó haszonnal kereskedik velük. Nem meglepő, hogy az ilyen »láthatatlan gyakorlatok«, amelyeket a művészet feltalál, »megfertőzik« a társadalmi testet. Belakják és természetes részévé lesznek. Az uralkodó nézet az, hogy a művészet kritizálja a kapitalizmust. Pedig úgy is lehet, hogy éppen a kapitalizmus tanulja el a transzgresszív, könyörtelen viselkedést a művészettől. És persze a csábítás és a vonzás »szoft« stratégiáit is. Talán a művészet tanította meg a kapitalizmusnak, hogy a fizikai vonzerő, a szexepil, elengedhetetlen feltételei annak, hogy egy-egy tárgy a vágy tárgya legyen – azaz, hogy áruvá váljon. Talán a szakrális művészet tanította a kapitalizmusnak, hogy szakrális képeken és kontextusokon keresztül fetisizálja az árut, tegye azt kultikus tárggyá. […] Talán részben a művészet a felelős a társadalmi tehetetlenség érzésének terjedéséért is? Az olyan társadalmi tevékenység-modellért, amelynek hatásai sehol nem jelennek meg, amely annyira híg, hogy elidegeníti az embereket az eredményétől és legitimálja a haszontalanságot? Talán a művészet a haszontalanság kulturális modelljeit produkálja, és segít, hogy a társadalmi problémákért a teljes felelősséget a politikusokra hárítsuk?”[13]

Talán léteznek, csupán én nem találtam rá azokra a hasonlóan világos és független művészi koncepciókra, melyeket kortárs, kelet-európai írók, költők fogalmaztak meg. Az irodalomban egyébként is ott van az az alapellentmondás, hogy ugyanazokból a szavakból dolgozik, amelyekkel el tudná mondani, hogy mit csinál. A koncepció maga a mű, s ennek akár örülni is lehet. Ám igen kevés szó esik arról, hogy miért ne engedjük magunkat, olvasókat elszédíteni a fogyasztói kultúra ravasz vonzásaival dolgozó művektől.

Visszatérve a diktatúrákon éppenhogy túlesett kelet-európai társadalmakhoz, azt tapasztaljuk, hogy igen kevéssé tudatosult (a korábban emlegetett „kommunizmustól való hatásiszony” miatt) a többség diktatrájának veszélye, mely kizár, kirekeszt mindenkit, aki nem illik az adott konstruált identitásba. Emma Goldmann írta: „Egy diktátor hatalmánál csak egy osztály hatalma veszélyesebb; a legszörnyűségesebb pedig a többség zsarnoksága.”[14]

A posztkom irodalmi intézmények (egyetemi tanszékek, folyóiratok, írószövetségek) térségünkben részint a pártpolitikai struktúrákat másolják, részint a piactársadalom működését próbálják imitálni. S csodálkozunk, hogy például Magyarországon miért van megduplázva az írószövetség (még fiatal írók szövetségéből is kettő van, könnyen átlátható pártpreferenciákkal), és miért, hogy egymásnak ellenségei. Ámuldozunk, hogy a diktatorikusan konstruált irodalomszemlélet, mely az adott identitást propagálókat támogatta, minden mást tiltott vagy maximum megtűrt, miért is nem szűnik meg a szabad piac szabad világában, ahol a fogyasztók döntenek, mire adják ki a pénzt.

Pedig egyszerű: fogyasztó nem dönt, hiszen a mindent elözönlő reklámoktól nincsen hogyan látnia a különféle opciókat, vakon veszi meg a számára előírt terméket. És egyre mélyebben van benne partikuláris identitásában, egyre kevesebb az esélye, hogy kimerészkedjen belőle, egyre jobban kénytelen artikulálatlanul gyűlölni a másmilyeneket, egyre inkább identitásának örző-védő, paramilitáris cégeiben látja biztonsága garanciáit.

Persze, jó az, ha az író nem beszél, csak a műve – de mi van akkor (most ), ha a műve semmilyen formában nem tud eljutni a műértő eliten kívül senkihez? Aligha elfogadható, hogy a hihetetlenül gazdag, izgalmas irodalmi múlt és jelen csupán az iskolák etnokultikus-előíró tárgya, az egyetemek társadalomtörténeti-filozófiai-médiaelméleti mischungja maradjon. Az olvasók pedig a piackonform könyvipari termékek butító bűvöletében.

 

 

 

KÉRDÉSEK, VÁLASZOK

 

Fekete László(Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdaságetikai Központ): Kicsit pesszimista következetést vont le a populáris és a magasirodalmi kultúra elválasztásából. Nem értek az irodalomhoz, olvasni szeretek, de szerintem az a helyzet, hogy ez az elválasztás mindig is létezett, ebben az irodalmi közegben élünk, dolgozunk, olvasunk. Nem kellene ezt a tényt összekeverni azzal, hogy milyen szervezeti formák vannak, hogy mondjuk Magyaroszágon vagy akár Romániában hányféle irodalmi szövetség van, és ez milyen értékek mentén rendeződik. A két világháború közötti időkből fel lehetne sorolni a magyar irodalmi egyleteket, a Kisfaludy Társaságot, a Petőfi Társaságot vagy a Nyugat körét, ezek ugyanúgy értékszempontok szerint szerveződtek. Nem látom azt az újszerűséget, új kihívást a fölvetett kérdésben, amit ilyen drámaian kellene fölvetni.

S.Zs.: Először is hadd jelezzem, hogy szerintem mindig van hatalmi aspektusa is annak a szemléletnek, amely csupán a szakértők hozzászólását veszi figyelembe – ezért külön örülök annak, hogy kérdéssel tisztelt meg. Bírálata komoly, válaszom is megpróbál az lenni: abban kétségkívül igaza van, hogy populáris irodalom és magasirodalom szétválasztása nem újdonság, viszont én részint nem is állítottam, hogy az volna, részint pedig nem populáris és magasirodalomról, hanem piackonform és autonóm irodalomról beszéltem. Az előbbi szétválasztás adottnak vesz egy szociálisan leírható szerepkört: a magasirodalom a társadalom kivételezett csoportjai számára van fönntartva, a populáris pedig mindenki másnak. A piackonform (kommersz) művészet nem azonosítható a populárissal: a piackonform kiszámítható, adott recept szerint van legyártva, autonómiája nulla, viszont populáris lehet egy teljesen új, kísérletező, paradigmaváltó mű is. Ami pedig a drámaiságra esetleg okot adhat, az az, hogy generációk arra szocializálódnak, hogy észrevétlenül lenyeljék a fölkínált fogyasztói ideológiát, és a művészet ehhez hol asszisztál, hol tippeket ad, hol elvonul a maga biztonságosnak vélt intézményeibe.

Losoncz Alpár(Belgrádi TE, SZTE BTK Filozófia Tanszék): Nekem, mint Rancière és Debord szisztematikus olvasójának nagy örömöt okozott az előadás, főként amit a demokrácia és az irodalom viszonyáról mondott. Annyira tetszett, hogy már kezdtem szégyellni magamat, és elhatároztam, hogy szőrszálhasogató, kötözködő kérdéseket fogok föltenni, kettőt. Az első az, hogy kapitalizmus és piac nem kicserélhető fogalmak, az előbbi leíró, utóbbi normatív fogalom. A másik kérdésem Rancière-rel kapcsolatos: azt kell tudni róla, hogy az Althusser-iskolának egyik legfontosabb oszlopa volt, de egy idő után eltávolodott tőle, van is egy híres írása erről. Sok vonatkozásban indokolt behozni őt kultúra és piac témájában, de van egy probléma: Rancière mintha azt sugallná, hogy mivel a kapitalizmus bírálata megbukott, legalábbis léket kapott, a valóság csak kapitalista lehet. S ha valahol áttörés lehetséges, az csak a művészet, csak a politika.

S.Zs.: Szerintem a kortárs társadalomra nem érvényesíthető már a diszciplínák, emberi megnyilvánulások szigorú szétválasztása, diszjunkt halmazokba csoportosítása. Nincs olyan, hogy „csak” művészet, „csak” politika, „csak” gazdaság. Ami a kapitalizmust, mint egyedüli elképzelhető társadalmi formációt illeti, vannak kételyeim, a jelenlegi működésmódját tekintve meglehetősen erős kételyeim: éppen korunkban mutatkoznak jelei annak, hogy ha valamit nem változtatunk globális szinten a fogyasztói kultúránkon, opcióink csupán arra fognak vonatkozni, hogy miféle katasztrófáknak essünk is áldozatul.

Berszán István(BBTE, Bölcsészkar): Ellentmondást látok abban, hogy egyrészt sajnálkozunk populáris és magaskultúra szétválasztásán, másrészt meg elmondtuk, hogy szempontjaink szerint mlyen óriási szakadék van köztük. Ennek az ellentondásnak az egyik esete az, hogy a demokratikus elvű, politizált irodalom nem reflektál eléggé arra a militáns jellegre, amellyel ez az újfajta érzékelés vagy az eddig szót nem kapott hang megszólaltatása  viszonyul azok iránt, akik ezt korábban elnyomták. Sokszor elhangzott, hogy milyen káros a megosztó ideológia, mely fenntartja az ellentéteket, de ez a militáns kiemelés vagy újdonság, amellyel az összes korábbi koncepciótól elhatárolódik, nem egy változata-e ennek a megosztásnak?

S.Zs.: Nem a populáris és a magaskultúra között látok szakadékot, hanem az autonóm művészetként értelmezhető irodalom és a kizárólag profitszerzési szempontok szerint előállított könyvipari termékek között. Ez talán mégsem a megosztásnak egy újabb változata, hiszen éppen a megosztást, a célcsoportokra osztott, kívülről ránkerőszakolt identitást nehezményezi. Vagy a megosztás elkerülése végett el kellene fogadnom a megosztást? Nem látok más lehetőséget, mint határozottan ugyan, ám a legkisebb mértékben sem „militánsan” ellenállni a fogyasztás szörnyetegének. A militantizmus egyetlen célt képes belátni – gondolj Švejkre, mint a militantizmus pompás szétröhögésére –, ám az ellenállás formái rendkívül változatosak lehetnek: új, kreatív, a kereskedelem által még meg nem hódított területek fölfedezése, a perspektívák sűrű váltogatása stb. Egyébként pedig szó nincsen az összes korábbi koncepciótól való elhatárolódásról: az autonóm művészet mindig is, közvetlen vagy közvretett vagy ezerféle más formában társadalomkritika is volt, gondolatmenetembe, amellett hogy kortárs szerzők felismeréseire hivatkozom, tökéletesen beleillik mondjuk Bahtyin Rabelais-interpretációja, vagy hogy régebbi szerzőt említsek: Nicolaus Cusanus „tudós tudatlanság”-fogalma. De ezt nem önlegitimálásként említem, pusztán jelzem, hogy az elnyomó struktúrák ellen a jófejek egyrésze mindig tiltakozott (a másik része eladta magát nekik, és propagálta, szépítgette, kamuflálta az elnyomást). Elismerem, ezen a különbségen nem kívánom túltenni magam: van, aki eladja magát, és van aki nem.

Vass Csaba(Bibó István Társadalomelméleti és -Kutatóintézet, Dunaújvárosi Főiskola): Egy megjegyzésem és egy kérdésem van, kezdem a megjegyzéssel. Régi magyar szerzőink mondták: kár megvénülni, mert az embernek van emlékezete és tudja, hogy A spektákulum társadalmát korábban, kicsit mélyebben és nagyobb összefüggésekben már megírta Marcuse Az egydimenziós ember című könyvében. Kérdésem: lehet-e kényszerzubbonyban balettozni? Viszonthallottam ugyanis egy meg nem gondolt, a maga helyén politikailag jól meghatározott célokat szolgáló dichotómiát, és itt csatlakozom Istvánhoz [Berszán Istvánhoz]: az előadás a megosztást problematizálta, és szinte semmi másból nem állt, mint megosztásokból. De részt lehet-e venni identitás nélkül bármely demokratikus mozgalomban autentikusan? A magyarság identitását először az osztrákok kérdőjelezték meg kétszáz évvel ezelőtt, majd jött egy fasiszta megkérdőjelezés, mely ugyancsak át akarta gyúrni a magyarság identitását, ezt követően most jött a globális szupremáció ideológiája, mely ugyan nem kifejezetten a magyar identitást akarja megsemmisíteni, hanem minden modern nemzeti identitást. Kérdésem tehát, hogy van-e oka annak, hogy ilyen irodalom egyáltalán sikereket érhet el? A választ, azt hiszem, meg is adtam, de azért kiváncsi vagyok.

S.Zs.: Persze, igaza van abban, hogy költői kérdésként közelíti meg a művészetet a kényszerzubbony kontextusában. De miért kellene a történelmi folyamatokat kényszerzubbonyként megélni? Ezzel éppen az elnyomó hatalmat erősítjük – holott mindig vannak rajta rések, repedések, amelyeket szépen le lehet leplezni, és van olyan hagyomány, amely segít a – hogy metaforájánál maradjak – kényszerzubbony kioldásában. Banális példával: ha Kopernikus nem csinált volna egyebet, mint amit korának hatalmi viszonyai megengedtek, tán ma is azt hihetnénk, hogy körülöttünk forog a világ. Bár nem vagyok biztos abban, hogy kérdését jól értettem, de számomra sem a siker, sem az identitás-megfosztó hatalmak nem legitimálják az identitás-bizniszben érdekelt irodalmat. Az identitás nem olyan dolog, amit el lehet venni, vagy meg lehet vásárolni, hiszen ez folyamat (Paul Ricoeur narratív identitásról beszélt), és akkor a magyarság identitásához hozzátartozik az is, hogy mit tett vele a fasizmus, mit tett ő vele, mit tett vele a Kádár-rendszer, és mit tett ő a Kádár-rendszerrel. Nem vagyunk gyerekek, akik nem szólhatnak bele a felnőttek játszmáiba: mi is csináltuk mindazt, ami velünk megtörtént. Szerintem éppen az nem tud autentikusan résztvenni egy demokratikus mozgalomban, aki identitásának alakulását külső erőkre hárítja.

Tóth I. János(SZTE BTK, Filozófia Tanszék): Játékelméleti közhely, hogy egy dezertáló vlágban nem lehet kooperálni, aki kooperál, meghal. Egy olyan világban, ahol mindenki a mgosztásra épít, ha mi azt mondjuk, hogy nem leszünk megosztók, lehet, hogy erkölcsi szempontból jók leszünk, de biztos, hogy beledöglünk. Egy dezertáló világban dezertálni kell. A kanti kategorikus imperatívusz egy dezertáló világban a biztos balek álláspontja.

S.Zs.: Lehet, hogy a játékelméletben ez így működik, emberi viszonylatokban viszont részint több faktort kell figyelembe venni, részint meg nem biztos, hogy a dolog nyerésről vagy vesztésről szól. Megütöm a fekete, páratlan 17-essel a fönyereményt, veszek belőle egy piros Jaguárt, és belezuhanok az első szakadékba. Szóval halálnemek bőven akadnak – és akkor „miért ne legyek tisztességes?”

 

 

A szöveg eredeti megjelenési helye: Korunk, 2010/5, 82-91


[1]Az eredetiben: „Ceux qui prétendent que l’animal humain est malfaisant ne veulent que le domestiquer pour en faire, au service de la circulation des capitaux, un salarié morose et un consommateur déprimé.” Alain Badiou: Petit panthéon portatif. La fabrique éditions, Paris, 2008. 8.

[2]A civil egyesületek a privát meggyőződések találkozási helyei, javítják ugyan a demokrácia-koefficienst, de nem borítják föl a kapitalizmus rögzült hierarchia-mániáját.

[3]A 2009. decemberében, Koppenhágában tartott, a globális fölmelegedés megfékezésének stratégiájáról szóló csúcstalálkozó idején, mely nagyjából kudarcot vallott amiatt, hogy sem az Egyesült Államok, sem Kína nem volt hajlandó csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását, a következő számításokat tette közzé Andrew Glikson klimatológus: 10 milliárd USD-re volna szükség a globális fölmelegedés megállítására, amely összeg pusztán 0,5 %-át képezi a global entertainment-ra szánt összegnek, 0,7%-át az Egyesült Államok 2008-as haddiipari költségvetésének, és 1,4 %-át az USA bankok váltságkezelésének.

[4]Erhardt Miklós: Guy Debord: A spektákulum társadalma. Liget Galéria, 2004. február 12 – március 18. A kötet ugyancsak a művész fordításában jelent meg végül a Balassi Kiadó Tartóshullám sorozatában, 2006-ban.

[5]Rancière a műfajok hierarchiájától, használati restrikcióiktól függetlenné vált beszédet nevezi demokratikus beszédmódnak, mely a beszélők egyenlőségére és együttlétük kontingenciájára épül. Jacques Rancière: La parole muette. Essai sur les contradictions de la littérature. Hachette Littératures, 1998.

[6]Az Európát átjáró, a keleti blokkot fokozott mértékben jellemző etnicista populizmus, agresszív xenofóbia éppen ennek a kiszolgáltatottságnak és beszédképtelenségnek a tünete. David van Reybrouck Védőbeszéd a populizmus mellett című esszéje, mely 2009-ben az év legjobb hollandiai esszéjének kijáró Jan Hajlo díjat elnyerte, a populizmust abból vezeti le, hogy a kulturális elit (jobb- és baloldali egyaránt) magára hagyta az alacsonyan képzetteket, elintézte őket a multikulturalitás relativizáló szemléletével (hogy például semmi baj, ha valakinek a tévésorozatok nyújtják az esztétikai élményt, az is éppoly jó, mint mondjuk az Illiász. (Magyarul egy interjú olvasható van Reybrouckkal az Élet és irodalom 2010. január 15-i számában.)

[7]Jacques Rancière: Literature, Politics, Aesthetics: Approaches to Democratic Disagreement. Interviewed by Solange Guénoun and James H. Kavanagh. SubStance #92, 2000. 15-16.

[8]“La démocratie est proprement le régime de l’écriture, le régime où l’errance de la lettre orpheline fait loi, où elle tient lieu de discours vivant, d’ âme vivante de la communauté.” Rancière: La parole muette, id. kiad. 82-84.

[9]James Joyce: Ulysses. Fordította Szentkuthy Miklós. Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. 39.

[10]“Il faut un théâtre sans spectateurs, où les assistants apprennent au lieu d’être seduits par des images, où ils deviennent des participants actifs au lieu d’être des voyeurs passifs.” [Egy nézők nélküli színházra volna szükségünk, ahol a nézők passzív kukkolókból aktív résztvevőkké váltak.] Jacques Rancière: Le spectateur émancipé. La Fabrique éditions, 2008. 10. A kötet első fejezete megjelent románul az Idea 32-es számában (2009. 12-19.)

[11]Dan Perjovschi falfirkája a MoMÁ-ban rendezett egyéni kiállításán (2007 május 2 -augusztus 27, http://www.moma.org/visit/calendar/exhibitions/24)

[12]80064 című filmjében a traumának mint testi jelnek a kérdését veti fel: egy volt auschwitzi fogoly alkarjára újratetoválja a számot; a Szemet szemért című munkájában ép testű emberek kölcsönzik valamelyik végtagjukat olyanoknak, akiknek az hiányzik; Az ismétlés című performanszban az ember korrumpálhatóságának axiómájához vezető Zimbardo-féle börtönkísérletet próbáltja megismételni stb. A budapesti Trafóban 2008 január 25 – március 2. között rendezett kiállításának címe: Radikális szolidaritás. Munkáiban a közösség úgy épül föl, hogy minden résztvevőnek kockáztatnia kell. A Trafó-kiállítás kapcsán olvasható interjú: http://tranzit.blog.hu/2008/02/05/radikalis_szolidaritas

[13]Tettekben megnyilvánuló filozófia. Artur Zmijewskivel beszélget Gerald Matt. In: Gerald Matt: Interviews; Buchhandlung Walther König, Köln, 2007 @ Gerald Matt. Magyarul: http://www.trafo.hu/documents/2, fordította: Erhardt Miklós.

[14]Emma Goldmann: Az egyén helye a társadalomban. Fordította Pap Mária. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Az anarchizmus kalsszikusai. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2009. 277.

Állapotok

                                                                                 suffocatio

 

Nyúzottak és szánalmasan

elesettek voltunk, akár a fegyver,

amit használtak, és amivel öltek.

Így indultam neki az éjszakának.

                                                                                                                                                         

 

Dühösen, de inkább kedvetlenül

ereszkedtem alá a félhomályban,

elhagyva szavakat, végül indulatot

söpörve el magam elől egy mozdulattal.

A lépcsőházban még visszhangra vártam,

sarokba szorított alakra,

aki megmenthető –

de csak a küszködő sötét. Egy fulladás,

ami ott bent szilárdan megkötött.

Az utcán azonban már émelyített

a busz-göngyölte aszfalt dupla csíkja,

a korlátokról pattogzó zománc

csöndje, s hogy a város túlérett gyümölcsként

csak (t)ehetetlenül rohad tovább.

A járműben egy gombnyomásra nyílik

az ajtó. A fehér fénytől meg csak izzadok,

akárha vallatás volna az út,

ahol minden tekintet fojtott indulat,

és minden indulat belül

létfontosságú szerveket emészt.

A két mutató pont most egyesül.

A tegnap úgy bomlik, akár a mész.

A táj cserélődik, arcok soha.

Az éjjel is korhad, hogy újra reggel

legyen, s a körforgás sem újraéleszt;

hanem örvényként szív le, visz magába,

és minden pislog, reszket, mintha fájna –

pedig nem.

 

discidium

 

A kutyák csaholása megzavart,

amikor kimondta, hogy vége van,

hogy nincs tovább, hogy ennyi már elég.

Egy nő arcára néztél éppen akkor –

aki halk léptekkel szivárgott,

akár a gáz, mintha vakon tekergett

volna a járdaszélen, mint az inda,

ösztönszerűen futva szét a térben –,

majd újra rá. Mozgott az ajka,

akárha hívott volna, hogy legyél közel,

s a csönd utána szinte égi jel,

mivel nem mozdul többet már a száj.

Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.

A betonkockák is izzadni látszanak, ahogy

a táj nyomban homályos félelemmel

mutatja arcát – ilyenkor éberebben

különül minden tárgy, és minden ember.

Öreg arcok merev tekintetében

gyanú, hogy tőlük is csak elveszel

talán, űznek tovább, nem is kell szólniuk,

hogy értsd; itt minden puszta vád.

Erősödő zajok, nyomaszt a tér.

Egybemosódó formák szélei

égetnek billogot beléd a sarkokon,

miközben te már mész és messze jársz

s leülsz ott, ahol semmi irgalom.

 

perceptio

 

Mert egyszer minden eljön, mire vágyunk,

legfeljebb mégsem úgy és mégsem akkor,

ahogyan a lepergett film vagy álom

mutatta éjféltájt, esetleg pirkadatkor.

Mert egyszer minden eljön. Néha többször

is. Egyértelműen vagy észrevétlen.

A húgyszagú reggelek monoton

vihogása néha pokol, máskor meg éden.

Mert egyszer minden eljön. Bárhogy is

osztják meg vagy kötik le figyelmed.

Csoda, ha csak egy dolog mozdulatlan

és nem lejmol és nem oszt szét kegyelmet.

Mert egyszer minden eljön. Úgyis, akkor.

És roppant nagyra nő a félelem,

ahogy kirajzolódik lencsén át a napfolt –

s mindennek vége hirtelen.

Mert egyszer minden eljön.

A bánat is.

Amikor azt hiszed, valaki meghalt.

És előre tudod, hogy búcsúzáskor

unja a prédikációt a pap majd.

Mert egyszer minden eljön.

Az öröm is.

Öröme egy önálló mozdulatnak.

Amikor nem néznek, nem méregetnek.

Csak jönnek, aztán elhaladnak.

 

desperatio

 

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem

a hegyet, mely előttem tornyosul,

talán csak azt mondanám: szigorú.

De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,

főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.

A hegy lábánál még növények is

akadnak, zöldek és erősek, érzem

az illatuk. Mindig valahogy akkor

érek vissza, amikor virágoznak éppen.

Fölöttük már csak puszta kőtömeg

terül szét hosszan, semmi zöld sehol.

Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,

akár a föld, akár a nap, akár a hold.

Aztán az indulás, emelkedés,

a szolgaság a tonnás kő mögött

végtelen izzadással önti el

a testem, majd a hőtől fáj a bőr

és megreped, mint hajnaltájt az ég.

Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,

bizonyos magasság fölött a légzés

olyan, akárha kötéllel szorítanák

a torkom – és a tüdő tágulása

csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.

Órákig tart egy mozdulat. Az alkony

ezernyi fénye szinte hívogat magához,

és eljön az a pillanat, mikor

a látóhatár összeszűkül, ég

a testem, és a szikla is lazul.

Elengedem. Vagy ő enged el engem.

És én csak nézem, ahogy visszahull.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info